Kései Ovidius-epigon:
változat az Amores 1/5. elégiájára

Dél, forró nyár, égen a nap tüzesen meredő szög,   lankadt testemmel mély kerevetre szögez, zengte Ovídiusom (szabad átköltésben, a régi   fordítók szövegét foldva-kitoldva kicsit), nyitva a fél-ablak, félig-leeresztve a függöny,   lombszűrt fény remeg át, s íme Corinna bejő… Dél, forró nyár, égen a nap tüzesen meredő szög,   lankadt testemmel mély kerevetre szögez (vagy díványra), kezemben a könyv, leeresztve a függöny…   Mint mikor az erdőn lombba szürődik a fény, vagy mikor eltün a nap, s halk árnyakkal jön az alkony,   vagy mikor oszlik az éj: csöndbe dereng a szobám, olvasom, és tudom, itt van a perc, mikor íme Corinna…   Ám ide énhozzám semmi Corinna se jő. Várni se várok látogatót, se kacért, se szemérmest,   akihez ily halk fény illik, akit sürü árny merni tanítana, fekszem csak leszögezve az ágyra,   fény stigmáival, a nyár stigmáival, a vágy stigmáival, olvasok, olvasom azt, hogyan ujjong   majd megveszve, kamasz mesterem, ő, amikor íme Corinna bejő, öltözve rövid tunikába,   mely testéről, akár éjszinü kontya, lehull. S ó, mikor ott állott ruha nélkül előttem! – előttem,   énelőttem is itt áll, aki nem jön ide, dobja ruháit a lágy takaróra Corinna (ki nincs itt)   melltartó, bugyi hull róla (habár be se jött). Így mehetett hajdan nyoszolyája felé Semirámis   – mondják – s Láis, kit sok szerető szeretett. Így ő is (ki ma itt sincs, ő, kiről azt se tudom, ki,   ő, aki egyszer volt, s nincs, ki igaz se talán, hol volt, hol nem volt, s hogy volt-e, ki tudja) im itt van   már, (vagy még?), s mint egy verssor a szűz papiron, meztelenül hever itt, hogy a másik sor betakarja.   Verssor verssor alatt fekszik a könyvlapokon (fekszem az ágyra szögezve, a mester könyve kezemben),   verssor ölel verssort, hexa- a pentametert, fekszenek egymáson, szorosan egymásra feszítve,   testük a két mérték egy ütemére remeg, lüktet a ritmus, amely átjárja a testet, a verset.   S ó, már én is tán így heverek vele itt (bár itt sincs, csak a nyár, vagy a könyv? csak a vágy, vagy az emlék?   vagy tán mégis csak itt hever énvelem igy?) A többit ki ne tudná?, torpan vissza a mester,   és amit ő nem mert, nem merem én se ma még (bár épp azt, amit egyszer ketten tudtak e földön,   azt nem tudja soha senki se már kivülük; épp azt kellene hát lennünk elzengeni bátor,   egyszer el is zengem majd, ha a Múzsa segít). Most csak így fejezem be, akár ő, hű epigonként:   Bárcsak bús nyaraim sok dele volna ilyen!