|
Egy fához, amely majdnem a halálát okozta
| Ki mit kerüljön? mit hoz a perc? soha |
|
[Vö. Még: Konsztantinosz Kavafisz: |
Visszavonhatatlan dolgok] |
|
| Hét éve történt, s hordja a forradást |
| törzsed ma is még, s én is a rémület |
|
hegét zilált idegzetemben, |
|
s véle a régi felismerést, hogy |
|
| quid quisque vitet, nunquam homini satis |
|
cautum est in horas. Mégse haragszom én |
|
rád, és nem átkozlak, hiszen, ha |
|
nem neked ütközöm ott kocsimmal, |
|
| talán a járdán arramenőt ütöm |
| gondatlanúl el, vagy kerités vasa |
|
zúz össze, a volánra döntve, |
|
s semmi se ment meg a szörnyüségtől. |
|
| Ki mondja meg, hogy mit hoz a perc? a vész, |
| mely most utunkba áll, nem a még nagyobb |
|
veszélyt segít-e elkerülnünk, |
|
azt, amelyik csak utána várt ránk? |
|
| Hordjuk közös seb csúnya nyomát, de már |
| hét éve hordjuk. Hány üde ág fakadt |
|
azóta roncsolt törzseden, s hány |
|
versem e sokkszerü intelemből! |
|
| Fa, meglehet hát, jó napon ültetett, |
| akárki plántált, nem gonoszul nevelt, |
|
őrangyalom köszöntöm inkább |
|
benned, ahányszor utam csak elvisz |
|
| melletted, nem rossz szellememet, hiszen |
| élek, naponta látom e kérgeden |
|
rémlő pecsétet, s tán e példa |
|
őriz azóta is annyi rossztól. |
|
| Nemcsak te voltál vész jele énnekem, |
| én is lehettem volna a gyilkosod, |
|
s kidőlve fekhetnél az úton, |
|
dús koronáddal a porba hullva. |
|
| Megáldlak inkább, végzetem-adta fa, |
| ki nem kimélvén önmagadat, nagyobb |
|
vészektől óvtál engem, és a |
|
vész tudatát idegembe vésted. |
|
|