Antológia apokripha
Mi is voltaképpen a festő? Olyan műgyűjtő,
aki úgy alakítja ki gyűjteményét,
hogy maga festi meg azoknak a művészeknek
a képeit, akiket a legjobban szeret…
Így kezdi, aztán később át is alakítja őket.
[Pablo Picasso]
Du gleichst dem Geist, den du begreifst. |
(Azzal vagy egy, kit megragadsz.) |
[Goethe: Faust /Sárközi György fordítása/] |
|
A Márkus-templom – egy konstantinápolyi
templom utánzása. Tehát a város lényege
egy másik város: ami a legszemélyesebb
„ő”-je, az nem ő…
[Szentkuthy Miklós:
Szent Orpheusz Breviáriuma II.]
…minden új stílusú komponista
nosztalgiát érez a régi stílusok iránt…
Bennem is nagyon gyakran támad fel
a tonalitás utáni vágy,
s ilyenkor engednem kell a kísértésnek.
[Arnold Schoenberg leveleiből (1947)]
Hiányzó sírfeliratok a „Görög Antológiá”-ból
| Mily bőségben is élünk! Még a szegény nyomorult is |
|
mennyi ringy-rongyot gyüjtöget élte során. |
| Akkor látszik csak, ha e gyászos kincs hagyaték lesz, |
|
gazdátlan jószág, nincs aki élne vele. |
| Hogyha haszontalan és használatlan marad ittlenn |
|
füstté vált éltünk tárgyai tömkelege. |
|
| A mások halála fertőzi életünk. |
| Halott szeretteink mibennünk oszlanak. |
| Mint halott magzattal viselős anyaméh. |
|
| Mily nyomorult is az élet! S mégis: e földön utánunk |
|
egy-egy Nagy Sándor dúlt birodalma marad. |
|
| Jaj, ki lehelli be a levegőt, amit ő lehellt be? |
| Jaj, ki szorítja ki azt, amit addig ő szorított ki? |
|
| Az esztelen kapaszkodás halottainkba. |
| S a lehetetlen lemondás halottainkról. |
|
| Hogyha talán mások nem halnának, mi se halnánk |
|
meg, csak másoktól kapjuk el ezt a ragályt. |
| Hátha e járványt is majd meg lehet egyszer előzni, |
|
mint ahogy a pestist és kolerát lehetett. |
|
|
Egy Horatius-óda imitációja –
egyéni élmény alapján módosított eszmei tartalommal
|
Egy fához, amely majdnem a halálát okozta
| Ki mit kerüljön? mit hoz a perc? soha |
|
[Vö. Még: Konsztantinosz Kavafisz: |
Visszavonhatatlan dolgok] |
|
| Hét éve történt, s hordja a forradást |
| törzsed ma is még, s én is a rémület |
|
hegét zilált idegzetemben, |
|
s véle a régi felismerést, hogy |
|
| quid quisque vitet, nunquam homini satis |
|
cautum est in horas. Mégse haragszom én |
|
rád, és nem átkozlak, hiszen, ha |
|
nem neked ütközöm ott kocsimmal, |
|
| talán a járdán arramenőt ütöm |
| gondatlanúl el, vagy kerités vasa |
|
zúz össze, a volánra döntve, |
|
s semmi se ment meg a szörnyüségtől. |
|
| Ki mondja meg, hogy mit hoz a perc? a vész, |
| mely most utunkba áll, nem a még nagyobb |
|
veszélyt segít-e elkerülnünk, |
|
azt, amelyik csak utána várt ránk? |
|
| Hordjuk közös seb csúnya nyomát, de már |
| hét éve hordjuk. Hány üde ág fakadt |
|
azóta roncsolt törzseden, s hány |
|
versem e sokkszerü intelemből! |
|
| Fa, meglehet hát, jó napon ültetett, |
| akárki plántált, nem gonoszul nevelt, |
|
őrangyalom köszöntöm inkább |
|
benned, ahányszor utam csak elvisz |
|
| melletted, nem rossz szellememet, hiszen |
| élek, naponta látom e kérgeden |
|
rémlő pecsétet, s tán e példa |
|
őriz azóta is annyi rossztól. |
|
| Nemcsak te voltál vész jele énnekem, |
| én is lehettem volna a gyilkosod, |
|
s kidőlve fekhetnél az úton, |
|
dús koronáddal a porba hullva. |
|
| Megáldlak inkább, végzetem-adta fa, |
| ki nem kimélvén önmagadat, nagyobb |
|
vészektől óvtál engem, és a |
|
vész tudatát idegembe vésted. |
|
|
Kései Ovidius-epigon:
változat az Amores 1/5. elégiájára
| Dél, forró nyár, égen a nap tüzesen meredő szög, |
|
lankadt testemmel mély kerevetre szögez, |
| zengte Ovídiusom (szabad átköltésben, a régi |
|
fordítók szövegét foldva-kitoldva kicsit), |
| nyitva a fél-ablak, félig-leeresztve a függöny, |
|
lombszűrt fény remeg át, s íme Corinna bejő… |
|
| Dél, forró nyár, égen a nap tüzesen meredő szög, |
|
lankadt testemmel mély kerevetre szögez |
| (vagy díványra), kezemben a könyv, leeresztve a függöny… |
|
Mint mikor az erdőn lombba szürődik a fény, |
| vagy mikor eltün a nap, s halk árnyakkal jön az alkony, |
|
vagy mikor oszlik az éj: csöndbe dereng a szobám, |
| olvasom, és tudom, itt van a perc, mikor íme Corinna…
|
|
|
Ám ide énhozzám semmi Corinna se jő. |
| Várni se várok látogatót, se kacért, se szemérmest,
|
|
akihez ily halk fény illik, akit sürü árny
|
|
merni tanítana, fekszem csak leszögezve az ágyra, |
|
fény stigmáival, a nyár stigmáival, a |
| vágy stigmáival, olvasok, olvasom azt, hogyan ujjong |
|
majd megveszve, kamasz mesterem, ő, amikor |
| íme Corinna bejő, öltözve rövid tunikába,
|
|
mely testéről, akár éjszinü kontya, lehull. |
|
S ó, mikor ott állott ruha nélkül előttem! – előttem, |
|
énelőttem is itt áll, aki nem jön ide, |
| dobja ruháit a lágy takaróra Corinna (ki nincs itt) |
|
melltartó, bugyi hull róla (habár be se jött). |
| Így mehetett hajdan nyoszolyája felé Semirámis |
|
– mondják – s Láis, kit sok szerető szeretett. |
| Így ő is (ki ma itt sincs, ő, kiről azt se tudom, ki, |
|
ő, aki egyszer volt, s nincs, ki igaz se talán, |
| hol volt, hol nem volt, s hogy volt-e, ki tudja) im itt van |
|
már, (vagy még?), s mint egy verssor a szűz papiron, |
| meztelenül hever itt, hogy a másik sor betakarja. |
|
Verssor verssor alatt fekszik a könyvlapokon |
| (fekszem az ágyra szögezve, a mester könyve kezemben), |
|
verssor ölel verssort, hexa- a pentametert, |
| fekszenek egymáson, szorosan egymásra feszítve, |
|
testük a két mérték egy ütemére remeg, |
| lüktet a ritmus, amely átjárja a testet, a verset. |
|
|
S ó, már én is tán így heverek vele itt
|
| (bár itt sincs, csak a nyár, vagy a könyv? csak a vágy, vagy az emlék? |
|
vagy tán mégis csak itt hever énvelem igy?) |
|
A többit ki ne tudná?, torpan vissza a mester, |
|
és amit ő nem mert, nem merem én se ma még |
| (bár épp azt, amit egyszer ketten tudtak e földön, |
|
azt nem tudja soha senki se már kivülük; |
| épp azt kellene hát lennünk elzengeni bátor, |
|
egyszer el is zengem majd, ha a Múzsa segít). |
| Most csak így fejezem be, akár ő, hű epigonként: |
|
Bárcsak bús nyaraim sok dele volna ilyen! |
|
|
Kis japán antológia
| kelt fel és ment le a nap? |
|
|
| Elmúlik a nyár akár a szerelem |
| Elmúlik a szerelem akár a nyár |
| Lehet hogy a nyár se tér vissza soha? |
|
| A homokban kihűlt lábnyomok |
|
|
|
Két betét egy angol reneszánsz-drámához
|
Szoba ARDEN házában.
MOSBIE, CLARKE, ALICE, SZOLGA, majd ARDEN
| Nos, Clarke uram, hát elkészült a kép? |
|
|
| El, Mosbie, de nem kép; fából faragtam, |
| S nem úrnőmet mutatja, hanem úrnőm |
| Úrnőjét, szelíd-szép Szűz Máriát. |
| De amily szelíd annak, aki látja, |
| Oly halálos annak, ki ájtatos |
| Ajkával érne hozzá, valamely |
| Hű esküvését megpecsételendő – |
| Mert a fát ártó méreg hatja át. |
|
|
| Tán jobb is így. Én majd rajta leszek, |
| Hogy legyen mire megesküdnie. |
| Most tűnj el innen, Clarke! – Tudom, mivel |
| Tartozom érte, s nem felejtem el. |
|
|
CLARKE és MOSBIE el.
ALICE a belépő SZOLGA segítségével egy sarokba
helyezi a szobrot.
| Hát itt a perc. Most tesz a szerelem |
| Gyilkossá, s a gyilkosság most teszi |
| Vágyó szivemet még szerelmesebbé. |
| Szegény Arden! ha nem szerettem volna, |
| Most nem halna meg így, s ha nem szeretne, |
| Most nem lennék magam a gyilkosa. |
| Ha nem kellett volna a csókja úgy, |
| Mint Mosbié-é kell most, s ha Mosbie csókja |
| Nem kellene jobban, mint Ardené |
| Kellett valaha is… De félre gond |
| És gondolat. Most végre itt a perc. |
| Mit piszmogsz még, szolga, pusztulj előlem, |
| És mind a sírig hallgass, mint a sír. |
|
|
ARDEN jő, SZOLGA el.
| Ahogy kivántad, úrnőm, megkövettem |
| Mosbie-t, nincs köztünk többé félreértés. |
| A csúf féltékenységet messzeűzöm |
| Magamtól, el ne csúfítsa szerelmem, |
| Bár csak szerelmem fonákja az is. |
| A tiéd színe legyen a bocsánat, |
| Látod, mily kezes bárányod vagyok. |
|
| Igen, mikor előbb vad farkasom vagy, |
| Igen, mikor előbb vérig gyötörsz, |
| Magam előtt is megszégyenitesz, |
| S megalázol az emberek előtt, |
| S mikor felgerjedt véred ingere |
| Birokra kel benned a durvasággal |
| S időleg sikerül legyőznie; |
| Akkor sem azért, mert szívből szeretsz, |
| Csakhogy az én szerelmemet kiéld. |
|
| Mért vagy, Alice, ilyen igaztalan? |
| Tudod, hogy mindenre szerelmem űz csak, |
| A csúnya szóra éppúgy, mint a szépre, |
| Bántásra s megbánásra egyaránt. |
|
| Ha hinnék neked, Arden, ha hihetnék! |
| Még a gyötrést is boldogan fogadnám, |
| Ha tudnám, hogy forrása szerelem. |
|
| Esküszöm, édes, mindenre, mi szent. |
|
| Esküdj hát akkor Szent Szűz Máriánkra, |
| És csókold meg a lábát jámborul. |
|
| Miféle képmás ez? még sose láttam. |
| S mért nem hiszel eskümnek szóbul is? |
|
| Egy vándor képírótól vettem épp ma, |
| És látod, máris jó szolgálatot tesz. |
|
| Úgy csókolom meg, mintha csak te volnál, |
| S most hadd csókoljalak meg téged úgy, |
| Mintha őt csókolnám, oly áhitattal. |
Karjába zárja az elképedt ALICE-t. |
| Jöjj, Alice, e kettős csókkal szerelmünk, |
| A sorstól, úgy érzem, visszapereltük. |
|
Mindketten el.
|
|
Másnap hajnalban, ARDEN háza előtt.
ALICE kijő a házból.
| Ó, hajnal, mosd le rólam ezt az éjt! |
| Tisztíts meg a mocsoktól, melybe mártott! |
| Ködödbe fojtsd ködös gyalázatát! |
| Hogy lépre csalt Clarke, a mihaszna mamlasz, |
| Nem is tudom, félnótás vagy gazember. |
| Kétszer is megcsalt: nemcsak hogy halált |
| Nem lehelt Ardenre a kép, de mintha |
| Új életet lehelt volna belé, |
| Ki nem fogyott undok csókjaiból, |
| S tűrnöm kellett megint, s újra meg újra, |
| Mintha tüzes nyárssal hasítanának. |
| Inkább a halál, mint mégegyszer ez! |
| De méginkább az ő halála! Most már |
| Nem lesz menekvése. A Shappy-gát |
| Alatt vár rá Gazjankó s Telizsák. |
|
|
|
XV. századi magyar litánia
| Ha nem szeretek többé szembenjő az halál |
| Elmegyek meghalni ha nem szeretek többé |
|
| Ha nem szeretek többé bennem nyűek tenyésznek |
| Szavaim kilőtt szemek ha nem szeretek többé |
|
| Ha nem szeretek többé hülyeség nyálzik számon |
| Serte lepi be testem ha nem szeretek többé |
|
| Ha nem szeretek többé délszínben is tapogatok |
| Mint vakok a sötétben ha nem szeretek többé |
|
| Ha nem szeretek többé fehérjék elbomolnak |
| Ereim eltömődnek ha nem szeretek többé |
|
| Ha nem szeretek többé sohult nem lesz helyem |
| Elbitangolt csorda leszek ha nem szeretek többé |
|
| Ha nem szeretek többé romlandó lesz időm |
| Összefut mint a tej ha nem szeretek többé |
|
| Szembenjő az halál ha nem szeretek többé |
| Ha nem szeretek többé elmegyek meghalni |
|
|
A Pléiade ismeretlen csillagának szonettje
| Magányra vágyom és nem bírom a magányt. |
| Osztatlan napokra, mik egy tömbben maradnak, |
| Mik magamból magamban magammá faragnak, |
| De magamat csak úgy élem át, mint hiányt. |
|
| Ha nem vagyok magam, magam hiánya bánt, |
| S ha magam maradok, kevés vagyok magamnak. |
| Rámtörő éjeim a semmibe ragadnak, |
| S jó, ha a semmiből a nappal visszaránt. |
|
| Ki itt van, azt lesem, mikor hagy már magamra. |
| S ki magamra hagyott, csak azt, hogy nem jön-e. |
| Szélednék hétfelé, ha egyfelé terelnek. |
|
| S egyfelé se megyek, ha nincs kiért s ki mellett. |
| Rángó idegeim rácsain fennakadva |
| Magam vagyok magam lakatlan börtöne. |
|
|
Szenczi Molnár Albert szonettje a poétai conditióról
Albertus Molnar száz harmintz külömböző |
Franciai versek nemeit plántálta át Magyar |
nyelvre. Miért ne plántálhatott volna át |
egy százharmincegyediket is? |
|
| Mint az szép hives patakra az szarvas |
| Ugy én is olly igen kivánkozok |
| (nem Uramra de) hogy amit hozok |
| vönnék kegjessen Nagyságos Hatalmas |
|
| es Kegyes Urak lelki Pásztaroc |
| es Scholamesterec hogy az ki olvas |
| tudná minemő nagj munkába volt az |
| első Magyar nyelvü Psalteriumot |
|
| öszveszoritnom hogy syllaba több |
| ne legyen benn se sensus kevesebb |
| s (bár gyülölőim nevetnec rutolnac) |
|
| őis olly igen kivánkozna szomjas |
| ohaytással vizére Soltaromnak |
| mint az szép hives patakra az szarvas |
|
|
Victor Hugo – Juliette D.-hez
| Bújtunk a lomb közé, nem volt máshova bújnunk. |
| Félrehajtott bokor meg ág sebezte ujjunk, |
| keresve a helyet, hol minket senki se, |
| s mi láthatunk egy rést, mely kék éggel tele; |
| ahol magunk vagyunk, elzárva a világtól, |
| s mégis egész világ velünk, ha a madár szól; |
| hol lágy fekvőhelyet ígér tömött avar, |
| s az alkony betakar bársony árnyaival; |
| hol menedékre lel a csók, ez üldözött őz, |
| s szomjasan lehajol a csobogó özönhöz; |
| szegényes menedék annak, kit palota |
| illetne, szeretők aranya s bíbora. |
| Hiába, üldözött a földön, ami édes, |
| s keserű íz tapad az ember öröméhez. |
| Feléreztél minden neszre idegesen. |
| A kilakoltatott, meghajszolt szerelem, |
| mint a szelíd vadak, egyre izgékonyabbra |
| válik, s fél attól is, mi biztonságot adna. |
| Mentünk is volna már tovább, el innen is, |
| akárhová, ha már nincs út, mely haza visz. |
| De volt valami, nem tudtuk mi, ami áthat, |
| nem engedett a csönd, mint valami varázslat, |
| a lombok közeit behálózó homály |
| az est testéből szőtt milljó selyem fonál; |
| s éreztük, remegő falaiba bezárva, |
| lassan épül körénk a gyönyör palotája. |
|
Őszi meditáció
Magyar későromantikus költő – XIX. század vége
| Hányan járhattak már így az őszben, |
| tavaly vagy a messzi hajdanán, |
| egy folyóval együtt, kéz a kézben, |
| hogy ne törne rájuk a magány. |
|
| Hányan nézhették már így az őszben |
| felhő-sápasztotta arcukat, |
| akár egy tört, megvakult tükörben, |
| mely mégis való képet mutat. |
|
| Hányan riadhattak már az őszben |
| nemcsak életünkre les, de minden |
| percünket mohón rabolja el. |
|
| Hányan érezték már így az őszben |
| a hervadt szerelem bánatát, |
| mely akár a szélkavart esőkben |
| lucskossá mocskosult dáliák. |
|
| Hányan remélték már így az őszben, |
| mikor a nyár itt-ott visszajár, |
| hogy tán tőlük se múlt el egészen, |
| rájuk is vár még egy kortynyi nyár. |
|
| S hányan ébredtek rá már az őszben, |
| hogy hiába megy s jön annyi nyár, |
|
azt a nyarat, mely elmúlt, az ősz nem, |
| kortyra sem ereszti vissza már. |
|
| Hányan szívták mélyre már az őszben, |
| mint maró füstöt, mely mellbevág, |
| ázott őszirózsák ismerősen |
|
| S hányan fognak járni még az őszben, |
| jövőre vagy századok után, |
| egy folyóval együtt, kéz a kézben, |
| hogy ne törjön rájuk a magány? |
|
| Lesz-e ősz még, lesznek-é az őszben |
| Meddig kémli még a merengő szem |
| őszi ködben tűnt nyarak nyomát? |
|
| Nem jön-é el a világnak ősze, |
| amire már újabb nyár se jön? |
| Nem vész-e el az évszakok szőttje, |
| gépmotollák közt, kézen-közön? |
|
| Nem hull-e ki az ősz is az őszből, |
| s nem múlik-e el majd jeltelen |
| egyszer a szerelem is a földről, |
| ahogy elmúlt ez a szerelem? |
|
|
Másodvonalbeli nyugatos költők szonett-versenye a Balatonról
| A tó órája legyen e szonettem, |
| minden sor egy másodperc mutatója. |
|
Most: felhőtlen égen felhő a gólya, |
| tárt szárnyának mérlege meg se rebben – |
|
|
most: fuldoklóként vergődik a bója – |
|
most: sirály váj a hajó-vágta sebben – |
|
most: sebes szél zöld pengéje keresztben |
| a víz gyümölcsét két gerezdre osztja – |
|
|
most: már újra szétömlik rajt a kék, |
| a hegyek éle égben éles ék – |
|
most: a nagy fényben minden szín puhábban |
|
| rezeg – most: míg rá nem tör a sötét, |
| örök-élessé rögződik a kép |
| az alkony ezüstnitrát-oldatában. |
|
|
| A parton állsz, vagy begázolsz a vízbe, |
| vagy csónakod a csöndnek átadod, |
| vagy gondjaid lassan sétáltatod, |
| karod a mólók karjaiba fűzve, |
|
| vagy a zöld domboldalt lapozgatod, |
| szőlők nyárvégi verseit betűzve, |
| vagy dél óta egy horgászpadon ülsz te, |
| s izgalmad nyugalommal csalatod –; |
|
| ahogy egyszerre felrezzensz a csendben, |
| mintha csak terád várna a királylány |
| tündér-alkony-sétáló palotáján, |
|
| bárhol vagy is, épp teeléd csapódik, |
| hogy a tón száraz lábbal átvezessen, |
| a lebocsájtott arany felvonóhíd. |
|
|
| A tó a tájban táj. Nem-táj a tájban. |
| Hegy, völgy, sík, út között valami más. |
| Inkább szakítás, semmint folytatás. |
| Valami, amiben valami más van. |
|
| Mikor feltűnik két domb hajlatában, |
| mintha nem lenne, csak egy villanás. |
| Valami nyugalom, valami láz, |
| amire tán mindig s tán sose vártam. |
|
| Valami merő váratlan a vártban, |
| mintha csak eddig önmagába zártan |
| bújt volna, s most bomlana ki előtted. |
|
| Nem látvány, csak lecsapó látomás. |
| Véletlen elédhullt isteni könnycsepp. |
| Táj a tájban. Nem-táj. Valami más. |
|
|
|
Táncdal-parafrázis egy klasszikus témára
a hajónk ha a messzi habon száll… |
[Baudelaire–Szabó Lőrinc: Útrahívás] |
|
| kisérj el a messzi világba, |
| vágjunk neki bármily irányba, |
| jogunk van minden messzi csodára, |
| Zamárdiba vagy Zanzibárba. |
|
| Mindegy: külhoni, belhoni táj, |
|
| amit rejt lejtője, lapálya, |
| a város, az erdő fénye-homálya, |
| az utak végnélküli selyme-vászna, |
| ha stoppal jön elébe a sztráda. |
|
| Mindegy: közeli, távoli táj, |
|
| Zamárdiba vagy Zanzibárba, |
| készülhetek erre a nyárra, |
| ha csókunknak utánakiáltja |
| Arrividerci! Daszvidánja! |
|
| Mindegy: tengeri vagy hegyi táj, |
|
|
Klasszikus változatok egy táncdal-témára
| Kellene már végre egy kis haccáré, hacacáré, |
| hadd legyen a szád a számé – |
| Ha valaki cinkosan nevet rám, |
| az velem a mennybe száll. |
|
Első változat:
Balassi Bálint: Kit egy citerás lány szerzett
| Ne legyen te szíved mindig csak Mársé, |
| Elkelne már végre egy kis hacacáré, |
| Lelked a lelkemé, legyen szám a szádé. |
|
| Röpked az étszakán csipkés hálóingem, |
| Ne hagyd, hogy a vén hold kapdoshassa ingyen, |
| Azt én a csillagzó mennyekbe felviszem. |
|
|
Második változat:
Berzsenyi Dániel: Barátnémhoz, vészekben
| Vérbe fürdik szerte a nagyvilág, nézd, |
| Ázsiák és Afrika vad csatákban, |
| Hozz te lelkemnek nyugovást, a búban |
|
| Percre bár, míg leskel a zordon agg hold, |
| Lessem én is csipkeszegélyü inged, |
| Mint libeg szárnyként, mely az égbe von fel, |
|
|
Harmadik változat:
Kosztolányi Dezső: A nő szól
| Szeretném, ha történne valami, |
| mennyegző, tor, mindegy, kis hacacáré. |
| Hagyd lelkemet lelkedhez hajlani, |
| te az enyém vagy és a szám a szádé. |
|
| Úgy szeretnék az éjben vallani, |
| talán ő meghallgatna, az a málé |
|
szegény kisgyerek, az a hajdani, |
| az övé vagyok én, e régi árnyé. |
|
| Ne szólj. Ne sírj. Tagadd meg önmagad, |
| hiszen úgyis ő az, aki te vagy, |
| és te vagy ő. A hold is oly kaján, |
|
| fényéből szövi könnyű éji ingem. |
| S oly meztelen vagyok, mint soha tán. |
| És meztelen a hold. Az Éj. A Minden. |
|
|
Negyedik változat:
Francia chanson: Clair de lune
| Ta bouche soit ma bouche, |
|
| Parce que celui que j’aime, |
| Droit au ciel je l’amène, |
|
|
Utolsó változat:
S. Gy.: Mese a hálóingről
Költemény prózában – konkrét zenére |
Kellene végre már valami. Ez, az, amaz. Vagy amaz se, az se, ez se. Hiszen mind ugyanaz.
Valami, ami nem olyan, amilyen. Egy szó, amilyet én le nem írnék soha. Szó? Talán nem is szó. Valami más. Haccáré? Vagy hacacáré?
Ez jött a je-je-je után. És ezután mi jö-jö-jön? Ha a ca meg a cá meg a ré is a múlté lesz, mint az a si, amelyen Dante dalolt? Mi lesz az új, a legújabb, a legeslegújabb dolce stil nuovo?
|
Majd megtudom, ha mosolyod |
|
űrrakétája velem az égbe lobog. |
|
|
|
Neoklassziko-szatirikus epigramma
A Magyar Posta Pablo Neruda-bélyegére (1 ft-os érték)
| Utca, szobor, mozi vagy vendéglátóipar-egység, |
|
híd meg uszódaru lesz, s postai bélyeg is ím |
| szent neveinkből. (Szent, ugye így zengette a költő? |
|
és neve-i-nkből, nem bánva a durva hibát; |
| tudta: igy is jó lesz majd nemzeti klasszikusunknak, |
|
érje csak meg elég ifjan a hősi halált.) |
| Merd hát mondani még, hogy nem hálás az utókor, |
|
hogy csak olyan futó por. Hisz elég neki egy |
| sínre tapasztott fő, egy szépfekvésü tömegsír, |
|
gyors tarkólövetés, lassu kerékbetörés, |
| vagy, ha kivételesen kegyesen bánt véled a sors: hogy |
|
végső perceiden várjon a visszavonás, |
| s míg szép élet után várnál egy szép halálra, |
|
még lásd feldúltan házadat és a hazád – |
|
| és máris mozi vagy, szobor, utca, uszódaru, presszó, |
|
s ünnepi bélyeg, mely szerte a föld kerekén |
| egyformán szolgál minden gyüjtő örömére, |
|
bármit vall is, akármily barrikádon is áll |
| (képzeld el csak, ahogy Pinochet tábornok a First Day
|
|
ritka pecsétjével – nem lehetetlen, ugye? – |
| albumjába a „szép Pablo Nerudát” beragasztja…). |
|
Ifju vagy agg költőm, látod-e hősi jövőd? |
| Merd hát mondani még, hogy nem hálás az utókor! |
|
|
Sur le jardin de Guillevic –
en l’absence de Guillevic
A la manière de Guillevic |
à Guillevic
| Qui réveille-t-elle, ta lumière? |
| Qui, ton ombre, va-t-elle endormir? |
|
| Vient se coucher sur tes herbes. |
|
| Mais elle s’en lève vierge. |
| Pas d’yeux pour l’embrasser. |
|
| La reine-claude attend sur sa rame |
| Une bouche qui songerait à elle. |
| Puis elle tombe sur terre. |
|
| Un petit pétale de géranium |
| Attend un peu sur sa tige. |
|
| L’herbe folle se mêle à l’herbe sage, |
| Elle attend qu’une main réveuse l’arrache. |
| Puis elle foisonne de mieux. |
|
| Que de doutes qui te tentent. |
| Mais tu restes infléxible |
|
(La Forêt-Sainte-Croix, 2/8/1961) |
|
Kis költői verseny – tanulsággal
|
Somlyó Györgynek
| Végy egy régi cseréptetőt |
|
| Hagyd, hogy tegyék a dolguk. |
|
|
|
Guillevicnek
| Végy egy csöndes kis öblöt |
|
| Itt-ott szélfútta zöldet, |
| Váltogass fényt meg árnyat |
|
|
|
Két balatoni hetet töltvén együtt Guillevic barátommal, időnk egy részét egymás verseinek átültetésére fordítottuk. Így került sor a – már régebben nekem ajánlott – Recept fordítására is. De a fordítás közben magamévá hasonított költői ötlet ezúttal nem érte be, mint egyébkor, a fordítással: tovább működött. Az a pici kis szerkezet, az az apró költői találmány – melyet alkotója elfelejtett szabadalmaztatni – s amely eddig csupán alkotója ihletének üzemanyagával járt, tovább kezdett járni az én szavaim kis robbanásaira. S szinte észrevétlenül, a fordítás melléktermékeként, elkészült egy másik, „önálló” vers is. De vajon önálló-e valóban? Azáltal, hogy prózába áttehető mondanivalója szöges ellentétben áll mintájáéval, vajon a vers igazi mondanivalója is szembenáll-e azzal? Nem arra mutat-e ez a kis játék – s önkéntelen játék-voltában még hangsúlyozottabban –, hogy a vers igazi mondanivalója – a prózába áttehetőn túl, sőt azt megkerülve, sőt esetleg azzal éppen szembefordulva – a hangvételben, a szavakhoz és a valósághoz való nehezebben felfedhető viszonyban van elrejtve? Vajon
ellentétes hatást kelt-e az olvasóban Guillevic verse s az enyém, azzal, hogy – mondjuk így – más „cselekedetre” szólít fel az egyik, mint a másik? Vagy nagyon is hasonlót, a szavak megválogatásának és egymáshoz kapcsolásának, költői formába építésének hasonló, sőt azonos módszere, „receptje” nyomán?
Balatongyörök, 1963 augusztus |
|
|
|