Mese Ferenczy Béni virágairól

Az elnémult szobrász, szavak helyett, virágokkal beszél.

Színek igéivel, szirmok névszóival, vázák mondattanával.

Vaskos-zöld Cassulát mond, tömör-fehér orgonát, áttört-bíbor Hibiscust, s ha kell, kék ananászt.

A föld oly kék mint egy narancs – így festett, szavakkal, a költő.

Az elnémult szobrász diadalmasan kimondja az ananász kékjét, s vele az igazság minden bonyolultságát.

Miért fekete-lila az érett vadszőlő-bogyó? miért önti el súlyos sárgájával orrunkat-fülünket is a zuhogó aranyeső? miért lehet a fehér üvegben zöld a víz? és zöld a zöld levél mögött a levegő? és majdnem fekete a rózsa? és miért látunk megalázott emberi tekinteteket a fokföldi ibolya szemeinek kék ablakában? és miért játszik tigrist a szelíd peperónia? és miért épít a kaktusz zöld húsa rózsaszín pagodákat magából?

Ime, mind e megválaszolhatatlan kérdésekre itt a felelet.

S mi mindenre még, amire kérdésünk se volt.

Itt áll, vizespohárban, vagy egy sebtében előkerített yoghurtosüvegben, vagy régről örökölt kristályokban.

Szavait megbénította, jobbkezét elnémította – az, aminek a nevét se tudjuk. De ime, megbéníthatatlan és elnémíthatatlan az, aminek éppúgy nem tudjuk a nevét.

Jaj, jaj, jaj – tapogatja körül némasága reggelente a föld frissen kibomolt virágait. S a virágok megmondják neki a nevüket. Azt, amelyiket eddig senki sem ismert. És most mégis mindenki megért.

Minden mást elfelejtett.

Mégis tud mindent.

Balkezében is elfér a világ.