|
Akinek egy gitárja van…
Már Orpheusz baljába szinte belenőtt a lant, mint írva van, akár olajágak közé a
rózsaindák.
Ez a sejt-, plazma-, mirigy-, zsiger- és hormon-csomó elég volt az emlősöknek, a
kacsacsőrűtől a bőgőmajomig. Most már ki akar bújni irhájából. Nem érzitek a repedést, a
hasadást? Az új szervek feszengő bimbózását? A szárnyakét a vállon. A hangszerét a szíven.
Nem láttátok, ahogy valaki életében először vesz gitárt a kezébe? Mindjárt vakon is
tudja a helyét. A két térd és a két kéz között. Tíz ujja mindjárt egybeforr a hat húrral, hogy
burgonyagumó alakú szívéből egy valóban szív alakú szívbe ömleszthesse vérét. Hogy a húrok
rögmentes ereire bízhassa roncsoló felindulásait.
Már a földnek sem elég szédületesen észrevétlen forgása, keringése. Rezgő rovar-csápjait nyújtogatja az űrbe.
Nem láttátok, ahogy valaki életében először gitárt vesz a kezébe? Mintha csak
azzal született volna.
Akinek egy gitárja van…
Aki el tudja mondani azt, amire nem képes a száj, amely suttog vagy üvölt, a kar,
amely üt vagy ölel, a szem, amely villan vagy lecsukódik, a kéz, amely simogat vagy alakít, az
egymásba nyíló-csukódó genitáliák.
A szón-túlit, a némaságon-innenit, a mozdulatfölöttit, a gyönyöralattit.
Akinek egy gitárja van, úgy szólhat önmagához, hogy a világ felel rá, úgy
hallgathat önmagára, mint valaki másra, úgy hallgathat valami mást, mintha önmagát hallaná.
Azt, ami az épp kimondott szó mögött ott leselkedik, ami az induló lábban
megtorpanás, a kitáruló karban visszahúzódás. A vágyban a beteljesülést, a beteljesülésben a
vágyat.
Már a föld sem elég önmagának. Kitüremkedik a holdig.
Nem láttátok, ahogy valaki életében először vesz a kezébe gitárt? Mintha már
haláláig nem akarná elereszteni.
Ha lenne egy gitárom…
|