Mese a múzeumról

A Brera, a Vatikán, az Uffizi, az Accademia rengő padlata. Mindenütt csak víz és ég és végtelen, semmi és minden, ujjongás az ökrendezésig. Múzeum-betegség.

Vissza nem fordulhatsz, végére nem érhetsz. A mindig-lehetetlen választás az EGY és a SOK között.

Legelevenebbek talán a François-váza fekete lakk szfinkszei maradtak. Mert azt nem volt időd megnézni. Mint az agyagba maratott hiány.

A Királyok Imádásának befejezetlen barnái: egy negyedóra az örökkévalóságból. S máris szemben az ezer évvel korábbi márványtól kérdezed: A szépség is mit ér, Antinoosz?

Hogy jönnek ahhoz, hogy szembekerüljenek egymással? Micsoda voluntarista időszámítás diktatúrája rángatja őket? S a Medici Vénusz Bronzino és Pontormo martalóc férfiszemeinek láncára fűzve. Perverzen közösülő évezredek.

Cimabue arany hajnalától a leonardói alkony kékjéig, a knídoszi márvány perzselő napsütésétől Michelangelo barokk éjszakájáig – csömörbe áldozó elragadtatás.

A szépség bűntudata? A szépség értelmetlensége?

Mint mikor egy különlegesen dús vacsora közben hirtelen azt kérdi az ember: mit tettél, hogy ilyen jól táplálod magad? S a szerelem legönfeledtebb pillanataiban olykor a váratlan ocsudás: mit tudsz tenni, hogy ezt megérdemeld?

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]