|
A buranói, akit szülei Baldassarónak kereszteltek – a halhatatlanság számára, mint minden szülő a gyermekét – 74 operát komponált, valamint megszámlálhatatlan motettát és misét, minek elismeréséül a San Marco karnagyává nevezték ki.
Szinte naponta érezhette tehát a semmihez se hasonlító, bár semmivel sem igazolható ujjongást,
hogy rátalált arra a nemlétező kulcsra,
amely tökéletes pontossággal illik egy nemlétező zárba,
amely kitárja egy nemlétező palota nemlétező kapuit,
ahová az emberek úgy lépnek be, mintha létezne.
Vagyis: naponta elhitte a halhatatlanság hihetetlen ábrándját, amely újra meg újra hatalmába keríti az embernek a természetből konokul kiválni és konokul történelemmé lenni áhító részét.
Nevét azonban már alig két századnyi történelem után is csak onnan ismerjük, hogy egyik toccátájának kitartott kis terce, feloldó szűkített szextje, makacs dominánsa és hajlékony oktávja Robert Browningot az öregedés hűvös szelével és a művészet forró lehelletével érintette meg.
Már aki olvasta Browningot. És aki nem? What’s become of all the gold…? És a melltűből? És a mellből, amelyen ragyogott?…
|