Mese egy szakmai kérdésről

Mindig annyit erőlködtem hogy megértsenek hogy „mindenkinek” érthető legyek mindig addig nyesem még ki se alakult sejtelmeimet addig igazítom (jobb híján szólva) élményeimet a már lefektetett sinek nyomtávjaira hogy ki ne sikoljanak (sic!) (mellesleg: micsoda trauma okozhatja egy ige tudatalattijában a gátlást ami miatt nem képes magát felszólító módba helyezni?) addig temetem be ki-kitörő krátereimet azért, hogy hogy különösségemet olyan egyetemessé emeljem számukra, hogy megint minden további nélkül beleolvasszák a maguk különösségébe, minden további nélkül beleolvasszák a maguk különösségébe, az olimposzi receptje szerint (vagy azt félremagyarázva?) mesterségünk kétszáz év óta uralkodó legmagasabb normája szerint kétszáz év óta uralkodó legmagasabb normája szerint amíg amígkétszáz év óta uralkodó legmagasabb normája szerint (most jön az utolsó mellérendelés) jön az utolsó mellérendelés) amíg végül is lehet hogy „mindenki” megért csak én nem értem meg önmagamat és csak ők nem értik meg önmagukat nem értik meg önmagukat és minden marad önmagunk és egymás megértésének eddigi többezeréves meglehetősen alacsony átlagszínvonalán