Szinészről szokták mondani, hogy a telefonkönyv felolvasásával is meg tudná ríkatni hallgatóságát.

Miért ne tehetné hát meg a költő – amúgyis annyiszor kétségbevont komolyságának további veszélyeztetése nélkül – hogy idemásolja a telefonkönyvet:

A buranói, akit szülei Baldassarónak kereszteltek – a halhatatlanság számára, mint minden szülő a gyermekét – 74 operát komponált, valamint megszámlálhatatlan motettát és misét, minek elismeréséül a San Marco karnagyává nevezték ki.

Szinte naponta érezhette tehát a semmihez se hasonlító, bár semmivel sem igazolható ujjongást,

hogy rátalált arra a nemlétező kulcsra,

amely tökéletes pontossággal illik egy nemlétező zárba,

amely kitárja egy nemlétező palota nemlétező kapuit,

ahová az emberek úgy lépnek be, mintha létezne.

Vagyis: naponta elhitte a halhatatlanság hihetetlen ábrándját, amely újra meg újra hatalmába keríti az embernek a természetből konokul kiválni és konokul történelemmé lenni áhító részét.

Nevét azonban már alig két századnyi történelem után is csak onnan ismerjük, hogy egyik toccátájának kitartott kis terce, feloldó szűkített szextje, makacs dominánsa és hajlékony oktávja Robert Browningot az öregedés hűvös szelével és a művészet forró lehelletével érintette meg.

Már aki olvasta Browningot. És aki nem? What’s become of all the gold…? És a melltűből? És a mellből, amelyen ragyogott?…

A Brera, a Vatikán, az Uffizi, az Accademia rengő padlata. Mindenütt csak víz és ég és végtelen, semmi és minden, ujjongás az ökrendezésig. Múzeum-betegség.

Vissza nem fordulhatsz, végére nem érhetsz. A mindig-lehetetlen választás az EGY és a SOK között.

Legelevenebbek talán a François-váza fekete lakk szfinkszei maradtak. Mert azt nem volt időd megnézni. Mint az agyagba maratott hiány.

A Királyok Imádásának befejezetlen barnái: egy negyedóra az örökkévalóságból. S máris szemben az ezer évvel korábbi márványtól kérdezed: A szépség is mit ér, Antinoosz?

Hogy jönnek ahhoz, hogy szembekerüljenek egymással? Micsoda voluntarista időszámítás diktatúrája rángatja őket? S a Medici Vénusz Bronzino és Pontormo martalóc férfiszemeinek láncára fűzve. Perverzen közösülő évezredek.

Cimabue arany hajnalától a leonardói alkony kékjéig, a knídoszi márvány perzselő napsütésétől Michelangelo barokk éjszakájáig – csömörbe áldozó elragadtatás.

A szépség bűntudata? A szépség értelmetlensége?

Mint mikor egy különlegesen dús vacsora közben hirtelen azt kérdi az ember: mit tettél, hogy ilyen jól táplálod magad? S a szerelem legönfeledtebb pillanataiban olykor a váratlan ocsudás: mit tudsz tenni, hogy ezt megérdemeld?

Akinek egy gitárja van…

Már Orpheusz baljába szinte belenőtt a lant, mint írva van, akár olajágak közé a rózsaindák.

Ez a sejt-, plazma-, mirigy-, zsiger- és hormon-csomó elég volt az emlősöknek, a kacsacsőrűtől a bőgőmajomig. Most már ki akar bújni irhájából. Nem érzitek a repedést, a hasadást? Az új szervek feszengő bimbózását? A szárnyakét a vállon. A hangszerét a szíven.

Nem láttátok, ahogy valaki életében először vesz gitárt a kezébe? Mindjárt vakon is tudja a helyét. A két térd és a két kéz között. Tíz ujja mindjárt egybeforr a hat húrral, hogy burgonyagumó alakú szívéből egy valóban szív alakú szívbe ömleszthesse vérét. Hogy a húrok rögmentes ereire bízhassa roncsoló felindulásait.

Már a földnek sem elég szédületesen észrevétlen forgása, keringése. Rezgő rovar-csápjait nyújtogatja az űrbe.

Nem láttátok, ahogy valaki életében először gitárt vesz a kezébe? Mintha csak azzal született volna.

Akinek egy gitárja van…

Aki el tudja mondani azt, amire nem képes a száj, amely suttog vagy üvölt, a kar, amely üt vagy ölel, a szem, amely villan vagy lecsukódik, a kéz, amely simogat vagy alakít, az egymásba nyíló-csukódó genitáliák.

A szón-túlit, a némaságon-innenit, a mozdulatfölöttit, a gyönyöralattit.

Akinek egy gitárja van, úgy szólhat önmagához, hogy a világ felel rá, úgy hallgathat önmagára, mint valaki másra, úgy hallgathat valami mást, mintha önmagát hallaná.

Azt, ami az épp kimondott szó mögött ott leselkedik, ami az induló lábban megtorpanás, a kitáruló karban visszahúzódás. A vágyban a beteljesülést, a beteljesülésben a vágyat.

Már a föld sem elég önmagának. Kitüremkedik a holdig.

Nem láttátok, ahogy valaki életében először vesz a kezébe gitárt? Mintha már haláláig nem akarná elereszteni.

Ha lenne egy gitárom…

Az elnémult szobrász, szavak helyett, virágokkal beszél.

Színek igéivel, szirmok névszóival, vázák mondattanával.

Vaskos-zöld Cassulát mond, tömör-fehér orgonát, áttört-bíbor Hibiscust, s ha kell, kék ananászt.

A föld oly kék mint egy narancs – így festett, szavakkal, a költő.

Az elnémult szobrász diadalmasan kimondja az ananász kékjét, s vele az igazság minden bonyolultságát.

Miért fekete-lila az érett vadszőlő-bogyó? miért önti el súlyos sárgájával orrunkat-fülünket is a zuhogó aranyeső? miért lehet a fehér üvegben zöld a víz? és zöld a zöld levél mögött a levegő? és majdnem fekete a rózsa? és miért látunk megalázott emberi tekinteteket a fokföldi ibolya szemeinek kék ablakában? és miért játszik tigrist a szelíd peperónia? és miért épít a kaktusz zöld húsa rózsaszín pagodákat magából?

Ime, mind e megválaszolhatatlan kérdésekre itt a felelet.

S mi mindenre még, amire kérdésünk se volt.

Itt áll, vizespohárban, vagy egy sebtében előkerített yoghurtosüvegben, vagy régről örökölt kristályokban.

Szavait megbénította, jobbkezét elnémította – az, aminek a nevét se tudjuk. De ime, megbéníthatatlan és elnémíthatatlan az, aminek éppúgy nem tudjuk a nevét.

Jaj, jaj, jaj – tapogatja körül némasága reggelente a föld frissen kibomolt virágait. S a virágok megmondják neki a nevüket. Azt, amelyiket eddig senki sem ismert. És most mégis mindenki megért.

Minden mást elfelejtett.

Mégis tud mindent.

Balkezében is elfér a világ.

Fekete Tamásnak

Megszólalásig olyanok, mint az igazi virágok.

Csak nem szólalnak meg.

Éppolyan szépek, mint az igazi rózsák.

Csak valamivel szebbek.

És teljesebbek.

Az összes lehetséges változat. S mindegyikből a legjobb.

A zárt bimbó hímvesszejétől egészen a sziromszeméremajkak közül teljesen kibomló tágranyíltig.

A félig-zártak és egész-nyitottak.

A teljes gamma a mélysárgától a majdnemfehérig.

Ma is ugyanolyanok, mint tegnap.

Holnap is ugyanolyanok, mint ma.

Nem ismerik az időt.

Az idő sem ismeri őket.

Ó, régi vágyam: felírni egy rózsa nyílásának és hervadásának összes komplex függvényeit – hogy megcsúfolnak!

Lehetetlen együtt élni egy rózsával, amely sose hervad.

Nem írok

Eszem iszom lemegyek a tengerhez feljövök a tengertől lefekszem alszom felkelek

Felkelek és hallom a tengert

Lefekszem és hallom a tengert

Eszem és hallom a tengert

Lemegyek a tengerhez és hallom a tengert

Feljövök a tengertől és hallom a tengert

Alszom és hallom a tengert

A tenger éjjel-nappal szünet nélkül írja versemet

Nem történt semmi különös.

Előttem az íróasztal, az ablakon túl a koratél szürkésfehére, mellettem a telefon békés zöld szörnyetege most nem is sziszeg rám, nem történt semmi különös.

Minden olyan, amilyen.

Vagy talán éppen az, hogy minden olyan, amilyen?

Vagy az, hogy egyszerre mégis más minden – attól Más, hogy egyszerre teljesen befészkeli magát az, ami éppen olyan, amilyen?

A telefon nem sziszeg rám, a koratél tompa színei ottkünt, mögöttem a könyveim, és minden ugyanolyan, mint egy pillanattal azelőtt, nem történt semmi különös.

Csak éppen ordítanom kellene.

S csak éppen hallgatok.

Elűzöm magamtól a kétségbeesést, hogy írhassak.

Írok, hogy elűzzem magamtól a kétségbeesést.

Nem kellene-e egészen átengednem magam a kétségbeesésnek ahhoz, hogy írjak?

Nem kellene-e egészen felhagynom az írással ahhoz, hogy elűzhessem magamtól a kétségbeesést?

…Mintha Magellánnak azt lehetett volna mondani: menjen és fedezze fel a Magellán-szorost…

Mikor egyedül ő tudta, ő vélte tudni, s ő is rosszul tudta, hol kell keresni.

(Kolumbusz holtáig nem hitte el, hogy felfedezte Amerikát.)

Milyen ideológiák milyen szeksztánsai mutatták meg előre a lélek Rimbaud-i kijáratát a végtelenbe, a képzelet dantei szigettengereit, a József Attila-i eszmélet barlangvilágát?

Hány mare incognitum még, hány viharok-foka, hány homálybaborult óceán, hány Thulén túli táj, a sötétségnek hány babonás, ördögi zöldben játszó tengere?

Megpróbálta-e már mindenki feltérképezni önmagát? Felkutatni a szorosokat, amelyek összekötik a mindenki világtengerével? Pedig nem azt keressük-e vers-emlékezet óta, indulatok szirtjein összetörve, előítéletek jegébe fagyva, hiedelmek bénító napja alatt, a közölhetetlenség kietlenül ingó víztömegei között? Engedjétek felfedező útjaikra a költőket. Ám haljanak bele, ha kell, a felfedező utakba. Csak ne abba, hogy nem arra indulhatnak, amerre idegeik mágnesei rezegnek.

Hadd állítsák szolgálatukba a radart s az új gépek elektromos impulzusait, de hagyjátok meg nekik a radar pontossága mellett az ő kétes asztrolábiumaikat, a kibernetika korában is a sejtések eszelős számításait – mert van, ahová csak azok vezethetnek el.

(Még ha a Kolumbuszok nem mindig tudják is, mi az, amit felfedeztek.)

Engedjétek a költőket sokismeretlenes és sokvészű útjaikat megoldani. És nyissatok elébük kikötőt, ha visszatérnek.

Mert az ő életük forog kockán. A király hajói. A birodalom hírneve. Az urak fűszere és a hölgyek ékszere. De az ő életük.

Soha meg nem született szüleim, ha ti szültetek volna meg!

Soha nem nemzett gyermekeim, ha tibennetek ismerhetnék magamra!

Szűzen hagyott szeretőim, ha titeket borítlak a teremtés vérébe! Ha bennetek születek újjá?

Ki volnék!