|
Véren szerződtek, mint az ősatyák a honalapítások előtt. S szerelmük határát is vér
rajzolta ki, a maguké és a másoké. Mert ölték őket és ők is ölni kényszerültek, enélkül, úgy
látszik, még mindig nem lehet hont foglalni a szerelemnek. És mindig vannak őslakók a
földeken és a szívekben, az ágyunkban és a múltunkban. Engesztelő ajándékokkal halmozták el
azt, akit úgysem lehetett kiengesztelni. És olykor még a fehér ló cselétől sem lehetett
visszariadniuk.
Az állatok csak a magot és petét keverik el egymással. Az emberi szeretők véren
szerződnek. Bekötik egymásba ereiket, mint szerelők a huzalt. Felhasítják magukat, hogy
eggyéforrhassanak.
De oly lassan és tökéletlenül születik ez az új lakója a földnek – vagy talán már a
csillagoknak is! Mindenütt tátongó nyílások és védtelen nyúlványok éktelenkednek rajtuk,
anakronisztikusan, mint a pikkely a tapíron. Még csak pillanatokra lehetnek eggyévált-önmaguk
– ilyenkor elrejtőznek, szégyellve tökéletlenségüket, s aki mégis meglesi őket, már nem külön-külön a kettőt, csak egy testet lát, de olyan kétségbeesett vonaglásban, mintha el akarnának
szakadni egymástól, mikor pedig éppen véglegesen – egy auguri véglegesség pillanatnyi
mámorában – összeforrtak.
Ó, hányszor szeretnék levetni egymást, mint a ruhát! De már nem ruhái ők
egymásnak, hanem epidermisei. Egymásra nőttek. Csak lenyúzniuk lehetne magukat egymásról.
Sebek egymás testén. Hegek egymás sebén.
Nem találhatják helyüket többé ott, ahol eddig éltek. Új házba kell költözniük. Új
hazát kell alapítaniuk. Új világot kell meghódítaniuk maguknak.
|