Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.

Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen, mert szeret.

Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen, mert szeretik.

Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.

Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.

De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.

Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett.

Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.

Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.

Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben.

Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek.

Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.

Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.

Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.

Van, aki önmagát szereti másban,

s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.

Véren szerződtek, mint az ősatyák a honalapítások előtt. S szerelmük határát is vér rajzolta ki, a maguké és a másoké. Mert ölték őket és ők is ölni kényszerültek, enélkül, úgy látszik, még mindig nem lehet hont foglalni a szerelemnek. És mindig vannak őslakók a földeken és a szívekben, az ágyunkban és a múltunkban. Engesztelő ajándékokkal halmozták el azt, akit úgysem lehetett kiengesztelni. És olykor még a fehér ló cselétől sem lehetett visszariadniuk.

Az állatok csak a magot és petét keverik el egymással. Az emberi szeretők véren szerződnek. Bekötik egymásba ereiket, mint szerelők a huzalt. Felhasítják magukat, hogy eggyéforrhassanak.

De oly lassan és tökéletlenül születik ez az új lakója a földnek – vagy talán már a csillagoknak is! Mindenütt tátongó nyílások és védtelen nyúlványok éktelenkednek rajtuk, anakronisztikusan, mint a pikkely a tapíron. Még csak pillanatokra lehetnek eggyévált-önmaguk – ilyenkor elrejtőznek, szégyellve tökéletlenségüket, s aki mégis meglesi őket, már nem külön-külön a kettőt, csak egy testet lát, de olyan kétségbeesett vonaglásban, mintha el akarnának szakadni egymástól, mikor pedig éppen véglegesen – egy auguri véglegesség pillanatnyi mámorában – összeforrtak.

Ó, hányszor szeretnék levetni egymást, mint a ruhát! De már nem ruhái ők egymásnak, hanem epidermisei. Egymásra nőttek. Csak lenyúzniuk lehetne magukat egymásról. Sebek egymás testén. Hegek egymás sebén.

Nem találhatják helyüket többé ott, ahol eddig éltek. Új házba kell költözniük. Új hazát kell alapítaniuk. Új világot kell meghódítaniuk maguknak.

Csak nézik egymást. Nem is egymást nézik. Csak tudomásul veszik egymást. Tudomást se vesznek egymásról. Teszik a dolguk.

De minden mozdulatuk a másikban fejeződik be.

Egymás vonzatában kerengnek, mint a bolygók, mint a mondatrészek.

Egymásnak ütköznek, mint a protonok, mint az, amit egymás éjszakái számára érlelnek magukban.

Egymás feltételei, egymás magyarázatai, egymás törvényei, egymás égtájai, egymás ragjai, egymás kiegészítő színei, egymás katasztrófái.

Az élő anyag is lehet tükörszimmetrikus.

És eljön a huszonnyolcadik nap és a testük bosszút áll rajtuk azért, mert nem hagyták megtermékenyülni. És eljön a huszonnyolcadik nap és ők bosszút állnak rajtunk, amiért nem termékenyítettük meg őket. Minden huszonnyolcadik napon megjárják az elmulasztott anyaság kálváriáját: és megjáratják velünk az elmulasztott apaságét.

Az ő naptárukban más a hónapok neve, és fordulatuk a keresztény számítások földi esetlegességei helyett a hold pogány pontosságához igazodik.

A titkos kis hold, amelyet a holddal együtt érlelnek rejtélyes csillagrendszerükben, véresen kiszakad belőlük, mint egy szétrobbant meteor.

És eljön a huszonnyolcadik nap és a testükön megint felfakad a seb, amely sosem heged be egészen. Nyílt sebbel élnek, hát nekik is sebezniük kell. Ők azok, akiket a tisztaság bemocskol. S akik megtisztulnak a mocsokban.

És eljön a huszonnyolcadik nap, és minden szörnyűségével újra beléjük költözik a szüzesség.

Az élőlények mind rettegve zárják érfalaik cellájába a vért, riadtan nézve, ahogy néha átdübörög rajtuk lüktető lázadása. Jaj, csak ki ne szökjön valahogy, csak ne árulkodhasson arról, ami ott bent végbemegy!

Egyedül ők merik önként szabadon engedni, csak ők mernek szembenézni minden huszonnyolcadik napon a szégyellt titokkal: ez vagyunk!

A huszonnyolcadik napon nincs menekvés.

Tanúságot tesznek arról, ami mindnyájunkban történik mindegyik napon.

Irgalmatlanok hozzánk, mint mind a vértanúk.

Akik kétségbeesetten mímelik azt ami másokból úgy fakad mint a virág

ágyak porondján fogcsikorgató mosolyú trapéznők

arcukon a vágy hirtelen csalánkiütései vagy mozdíthatatlan sápadtság

rezzenthetetlen közönyűek vagy libabőrös ámokfutók

görcsösen összeszorítottak vagy örökösen tátogók mint a madárfiókák csőre

akik sohasem találják meg testük kibogozhatatlan gubancán a szál boldogító végét

s megkövülten várják vagy őrjöngve hajhásszák a Messiást a mesebeli királyfit

a hím-Ariadnét

aki gyöngéd fonalával végre valahára elvezeti őket reflekszeik összekuszált útvesztőjében az elérhetetlen a köznapi a tetveknek is kijáró megváltáshoz

Aki a börtönben megkapta az inget, tudta, mi a barátság.

Aki a börtönbe beküldte az inget, tudta, mi a barátság.

Egy nagy idegen városban találkoztak volt először, és egyszerre ugyanazt a nyelvet beszélték.

Aztán ugyanebben a nagy városban minden mást értettek, csak azt a nyelvet nem, amelyet a másik beszélt.

Roszogtak a szavak, mint a porbaesett kenyér. Sebeztek, mint a döngöletlen salak. Csikorogtak, mint karambol előtt a fék.

Megpróbáltak vigyázni egymásra. De torkukon nem ment le a falat. Nem tudták visszatartani gáncsvető lábukat. És hasztalan rántották félre utolsó pillanatban a kormányt.

Sár a szájukban, roncsolt seb a lábukon, horpadás az oldalukon.

S a barátság rajtuk, mint a leszakadt ing.

Hiába járjuk meg akárhányszor a túlsó partot – az mindig a túlsó part marad.

Hiába jártuk körül a szemközti hegyeket – geometriájuk millió lehetséges képsíkja közül ez az egy a miénk,

az idevalósi

(Badacsony Gulács Tóti)

Minden más lehet olyan, amilyen, egészen a holdig –

ennek ilyennek kell lennie,

hogy a többi valamilyen lehessen.

Ezek a hajlatok, ez a láthatár, ezek a viszonyok, ezek a falak, ez a növényzet, ez a holdhíd a tavon

a lépték minden útjainkra,

rámérni a tengerekre, a városokra, a csók közeire, a tudás szintjeire, a katasztrófák féktávolságaira.

Bármilyen messze kanyarogjon, bárhová torkoljon – a te idődnek ez a forrásvidéke.

Mindig ez az ablakelőtti jázminbokor ölt új meg új alakot – a pálmában vagy a drótsövényben, a felhőkarcolóban vagy a fügefában

új meg új ablakaid előtt.

Becsomagolás és elutazás között. Holttér. Töltelékszavak egy versben. A tennivalóval együtt megszűnik a gondolnivaló is. Az se tűri az űrt. Közegellenállásra van szüksége.

Az állomásra befut a vonat. A tér meglódul.

Még alig indultál el s már közelebb vagy a célhoz, mint a kiindulóponthoz.

Se itt se ott.

Elindult-e már feléd is, aki felé elindultál?

Ki fog fölszállni? Vasúti kocsi: lehetőségek kormányozhatatlan léghajója.

A sebesség konkrét zenéje: ti-ri-ri-RI ta-ra-ra-RA ti-ri-ri-RI

A sebesség plasztikája: a táj egy óriás mobil.

A táj a táj a táj a táj a táj

A hevített szó forrpontja: amikor jelentése elpárolog.

A hasonlatok pókhálója beszövi a dolgokat. Amelyek végül ott rángnak tehetetlenül, felfalatásra készen.

A túlsó parton a homályban közelgő szülőföld. Hanyattfekvő nő elomló emlői: a kelta földvár, a temetődomb. Roppant anyateste idáig ring: a tó.

A tó most is itt van. Hogy lehet, hogy anyám meghalt? A két domb hajlatában ott a Hétház utca, ahol született.

Utcák: a Föld bálnaszájának ritkás fogsorai: ki-be áramlik rajtuk élet és halál.

Anyám szülőháza, nagyanyám temetője, az én szülőházam: a part paraboláinak fókuszai.

Kérik a jegyet. Izgatottan figyelem: érvényes-e addig, ameddig kellene…

Partir, c’est mourir un peu. Voyager: c’est un peu n’avoir à vivre ou à mourir.

Vonatok párhuzamosai a térben. Hajók átlói tavak és tengerek sugárzó görbéin. Autópályák érintői a városok köreihez, ösvények spiráljai a hegygerinceken, dűlők oldalai a szántóföldek kerületén.

Hány út csavarodik ránk, imaszíj a csuklóra, kábel a csörlőre.

Hány út a ruhánk és a takarónk, a pányvánk és a horgonyunk, a mentőövünk és a vezeklőövünk, az ékszerünk és a bilincsünk, a titkunk és a dicsekvésünk.

A hold és a nap alkonyi mérlege a tó fölött. A lehetetlen egyensúly ábrándja.

A sötétség módszeres hódítása: nem hagy ki egyetlen zugolyt sem. Totális önkénye: a fény gondolatát is kiöli.

Üres horgászpadok, kikötött csónakok, vöröskővel rakott veszteglő uszályok: éjszakára lepecsételik a vizet.

Nádas, tükörképével együtt, a vízben. Nemcsak téged, ezt a recehártyádon a sebesség-átsuhintotta képet sem ismétli meg többé a fényévek oktiliója.

Az vagy, amit látsz. Az is lehetnél, amit sose fogsz látni.

A vasút mellett lakók: akik naponta százszor ott maradnak.

A nagyváros százezer szeme: mint egy levegőben gomolygó tengeri szörny.

A mozdonyból kilövellt gőz. Az érkezés ejakulációja.

Mindenki pánikszerűen elhagyja a kocsikat. Mint egy rajtaütésen.

A perronon várakozó merénylők. Akiktől elindultunk. Akikhez megérkezünk. Akiktől menekülünk. Akikhez menekedünk. Akikért útrakelünk.

hogy mi is békében nyugodhassunk (viszonylag amennyire lehet amennyire hagyjuk egymást amennyire az élők egymást békében hagyhatják) legalább a holtakat hagyjuk

De a poruk itt van a szemünkben

de itt vannak körülöttünk (most látjuk csak milyen félelmesen megismétlődhetetlen mozdulataikkal)

leszállnak totyogva a buszról a megállóban (ahol nem száll le senki)

ott kuporognak a fal felé fordulva a diványon (ahol nincs is már divány)

időnk domborulatának homorulatai

cselekedeteink negatív formái

mondatainkban és képleteinkben örökre felbonthatatlan zárójelek

A drapériákban is ott lobog a haj fekete lángokba borítva az arcot

A drapériák alatt ott a test a test a hitvitákban is elvitathatatlan amely most lépett elő a fák közül önmaga erdejéből férfiak erdejéből férfiak és nők mindig összenövő erdejéből maga is erdő kígyók és kígyófészkek folytonosan egymásbasikló erdeje a test

Egyedül a Fiúnak volt bátorsága fennen hirdetni azt amivel minden fiú szeretné ámítani magát

Mert Madonna az anyja minden fiúnak aki sose téved az iszonyú vadonba

Ahol a nők minden léptére kígyófejek meredeznek hogy mérgüket kiokádják

Minden fiúnak Madonna az anyja

És egy szeplőtelen fogantatásban mindnyájan hiszünk

Pedig minden fiú anyja asszony

És minden fiúi hiedelem testetlensége mögött – ó hogy tudtátok Giambellino! Antonello da Messina! – ott az idegen test a nő

Aki épp most lépett ki a vadonból mindig épp most bontakozik ki a mögötte összecsapódó fák közül

A főkötő szigorú reneszánsz redői hiába is akarnák álcázni az áruló haj arcba csapódó fekete lángjait

Akik mindig a másik szobában ülnek egyedül.

És hallgatják a szomszéd szobából az élet társas neszeit…

…Nem az árvák a legárvábbak, hiszen ők csak előbb kezdik egy kicsit mindnyájunk közös árvaságát.

Nem is az elárvult öregek, akik egyedül várják távollevő fiaikat, s magányos szobájukat benépesíti a jobbravárás ezer titkos nesze.

Hanem azok, akik mellett a szomszéd szobában most is ott él a belőlük kiszakadt élet, mint kicsi korában; akik szobájuk kietlen űrében hallgatják a szomszéd szobába átszivattyúzott élet társas neszeit, akik a számukra kiméretett legjobbat szenvedik a tölcsérek kérlelhetetlen geometriájával szűkülő idejükben, s a körülöttük fenyegetően dongó reménykedések hálójában, a jobb-már-nem lehet remény-nélküli légszomjával

ülnek, mindig a másik szobában, egyedül.

HALLÓ RÁDIÓ NAGYVILÁG HUSZONNÉGY ÓRA HÍREKET MONDUNK AZ ELMÚLT HUSZONNÉGY ÓRÁBAN A FRONTOKON NEM TÖRTÉNT SEMMI EMLÍTÉSRE MÉLTÓ

Csak ezren, százezren és millióan várták, hogy történik-e.

Nem egy vagy két szórványos halál, mintegy véletlenül, szinte rendhagyóan, a lövések szünetében –

legalább száz vagy ezer vagy százezer. Vagy netán millió, az a MILLIÓHALÁL, amelyet annyit idézünk, hogy végül majd akarata ellenére is eljön.

nem történt semmi említésre méltó semmi említésre semmi méltó semmi semmi méltó említésre történt semmi nem

Semmi annyira méltó, mint a Zsírpapírgyüjtők Nemzetközi Szövetségének Q-i Kongresszusa, amelyet említettek, mint ami nagy érdeklődést váltott ki világszerte mind a gyüjtők, mind a zsírpapirok körében –

vagy mint a MMCCCXII-ik WW-i Csúcsértekezlet, amelyet szintén említésre méltattak, bár csak azzal, hogy megint nem történt rajta semmi említésre méltó –

vagy mint Kolombusz II századik fejese, amely biztosítja az RDL már-már kétségessé vált továbbjutását és a szurkolók jövő heti jó emésztését, mint ahogy viszont az LDR-szurkolók nehézségeit is e téren –

semmi olyan semmi annyira semmi úgy

Csak az anyák nem tudtak a fiaikról csak a fiúk nem tudtak az anyjukról csak a magányos asszonyok vivódtak magányukban éjszaka az önszerelem szégyenével csak a gyilkolásra itélt hajdani szeretők adták ki röhögve szerelem híján legszebb volt szerelmüket az éppen nem zuhogó bombák zuhogása ellen vájt kafkai odukban csak egy lány ment egyedül titkos megbizatással csak nem fogták el nem kinozták meg csak nem géppuskázták le csak megbotlott csak egy göröngyben csak eltörte a bokáját csak soha senki nem fog rátalálni se élve se halva csak

csak várták ki tudja hányan említésre méltatlanul hogy történik valami olyan ami majd csak eléri vészesen kitolódott említési küszöbünket

ami méltó ami említésre ami nem semmi

Mindennap lenyeljük a világot mindenestül

Az armadák gőgös spanyoljai olyan térképeket metszettek amiken Európa természetes megadással veszi fel Kasztíliai Izabella kerek arcának karcsú derekának királynői palástjának alakját

A megerőszakolt földrész a királynő szoknyája alatt a királynő bőre alatt a felséges idomokon kidagadva mint óriáskígyó bendőjén a felfalt bárány

A gőgös spanyolok

S mi annyi tudással megalázatosítottak nem érezzük-e immár bőrünk alatt nemcsak Európát de

mind külön-külön

a testünkbe költözött Földet

a sejtjeinkbe türemlő kontinenseket

a vérünkbe szakadt tengereket

Mi kínok bitorlói szenvedések hódítói bekebeleztük mindenkiét ha olykor ökrendezve is

Megmilliárdszorozta magát az emberalakúvá lett emberiség

külön-külön

ott lüktet mindnyájunkban

Mindennap lenyeljük a világot mindenestül egészben és jaj annak aki nem tudja mit hord a bendőjében

szent folyókban fürdő bélpoklosok tizezer kilométernyire kitűzött hadicélpontok hadihírnek nevezett gyermekmészárlások gyávának nevezett élniakarók hősnek nevezett gyávák államrezonból börtönbe vetett kulturpolitikából száműzetésbe kergetett költők őserdők csapdájába csalt harcosok tébolyult emberfáklyák megvakított festészet a bőr szinén felszított gyűlölet

Mindennap lenyeljük a világot mindenestül

Hiába dugod le fuj! az ujjad hogy kiokádd

Nincs más meg kell emésztened