|
Megint.
Mint, ki tudja, mióta.
Lassan kerengnek lefelé… Vagy mondjuk inkább, hogy fölfelé?
Ha semminek se volna még neve.
Van?
Mi az, ami lassan kereng lefelé? Vagy fölfelé?
S mi az, amire lehull? Vagy amire fölszáll?
S mi az a puha, az az alig, az a nevesincsnél is nevezhetetlenebb, amit hallani – vagy
mit csinálni? – amikor egyik a másikhoz ér? Amikor egyik a másikhoz ér és elfekszik rajta. Hogy
később majd átolvadjon belé. S egyik a másik legyen. Mi lesz?
S mi az, ahogy valami más éppígy egymáshoz ér, érinti egymást, egyik átolvad a
másikba, egyik a másik lesz, amikor…
…de hogy is mondhatnám meg, hiszen nincs nevük…
…amikor, de hiszen mindenki érzi, amikor az, ami látható (vagy így mondjuk), lassan
láthatatlanná lesz (vagy azzá, amit így mondunk)… s hogy ez most hamarabb vagy előbb
következik be… Hamarabb? mint mikor? Előbb? mint hol?
Hogy is mondhatnám a nevüket, hiszen mintha semminek se volna még neve – vagy
már? Mintha oly sokat ismételtük volna már a nevüket, amíg…
ŐSZŐSzŐszőszősZőSZŐSZ vagy talán SZŐ vagy inkább SŐZ vagy hátha ZŐS és
miért ne ŐZS vagy mégis inkább ŐSZŐSZŐSZŐSZŐSZ
De hiszen nem tudom a nevüket, csak azt tudom, hogy lassan és hogy kerengnek és
hogy egyik a másik lesz és hogy hamarabb és hogy előbb mint és hogy megint mint ki tudja mióta…
Megint.
|