Mese a tudásról

A szobába betévedt darázs őrjöngve kapaszkodik fölfelé az ablaktáblán. Fönt elengedi magát és függélyesen leesik. Aztán újra kezdi. Nem értve, mért nem repülhet vissza a szabadba, mikor láthatólag semmi sem állja útját. Mért nincs a szabadban, mikor körötte minden ugyanolyan, mint amikor ott volt. Előtte a fák mindig ingó levelei, az észrevétlenül remegő szirmok és közöttük az ég. Ezeket ismeri.

De nem ismeri az üveg természetét. Nem tudja, mi az, hogy átlátszó.

Tapintása és látása, e két iker érzék fellázad egymás ellen. Őrületbe kergető ellentmondásba kerül egymással. Pillanatonként újra megsemmisíti egyik a másikat.

Fel az üvegen, kapaszkodva. Le az üvegen, könnyedén ejtődve. És kapaszkodva újra fel. Minden újabb nekirugaszkodással újra repülésre tárulnak a szárnyak. S a láthatatlanba beleütközve megint összecsukódnak.

Micsoda mítosz hőse és elképzelője lehet eközben. Darazsak Sisyphosa.

Az ablak pedig nyitva áll. Két szárnya enyhén ing a széltől, akárcsak az ő szárnyai. Csak meg kellene találnia közöttük a rést.

Egyszerre váratlanul, véletlenül meg is találja. Mint valami csodát. Beleveti magát a határtalan kékségbe, amelyet ismer. Nem tudja, mi történt. Mint ahogy előbb se tudta.

S nem fogja tudni akkor se, amikor valahol valami megint láthatatlanul elébe áll, valami, ami számára olyan, mintha nem lenne, s mégis van, valami, ami túl van a világról alkotott képzetén, valami, aminek nem ismeri a természetét.