Harmadik mese a történelemről

A Kapitóliumi Vénusz úgy takarja el kezével keblét és szemérmét, hogy még jobban kiemeli. Oly elragadóan otthonos hatszögletű kis termének közepén, mintha öltöző szobájában állna, a megszokott falak között, melyek már ezerszer látták födetlen alakját. Lábánál a hüdriával s azon a leomló lepellel, mintha mindig épp abban a pillanatban lépne fürdőjébe, mikor megpillantjuk.

De ő nem pillant meg minket. Mezítelenségében édesen zavartalan, egyszerre kitárulkozó és magábazárt. Mindig félrevetett tekintetével tükör nélkül is látja önmagát; s ugyanakkor messze túlnéz magán. A mindennapos öltözés-vetkőzés jólismert kis női mozdulatainak futó gyönyörűségét idézi, s ugyanakkor valamit, ami mindezen túl van. Nemcsak a női szépségnek soha a valóságban ily tökéletesen meg nem testesülő alakja. Foglalata mindennek, ami emberi szépség.

Kilépve tőle – kicsit annak a zavarával, aki véletlenül meglesett egy női testet, amelyre nem volt illetékes, de még inkább annak az emelkedett nyugalmával, aki a természet valamely szép törvényét leste meg – egy másik terembe jutunk. Mintha egyszerre az emberi rútság kellős közepébe.

Homlokba fésült kurta fürtök alatt a mindenáron való leplezetlen élvvágy nagy, húsos, vagy az ugyanezt elkendőző önmegtartóztatás szikár, kiaszott orrai; sunyi, fénytelen vagy villámot lövellő kőtekintetek; fékezhetetlen ifjak, s a saját brutális ifjúságukra emlékezvén, a nyomukba tolakvó fiatalok kegyetlenségétől való rettegésükben még kegyetlenebbé vált, beesett ajkú vének. Sehol egy enyhetadó vonás, egy tekintet, amelyikbe belemerülhet a szem. Lealjasodott szépfiúk és megdicsőült disznófejek, cinikus hernyóajkak és elszántan beharapott szájszélek, kiéltek és sohasem élők, a lélek elorzott babérkoszorújával körített sintérhomlokok, oszlop-nyakon tömörlő kocka-fejek és vékony szálon libegő puha hólyagok, dölyfösen magasba tekintők és félénken lesütött szeműek. Puhány paloták pallérozott idiótái és istenhátamögötti limesek durva táboraiban nevelkedett bárdolatlan centuriók. Nézzétek őket: egyedüli példányok. Egyedüliek az emberi fajta évezredeken át élt milliárd egyedéből, akik elhitették, s talán el is hitték magukról, hogy istenek.

A bamba erőszak arcképcsarnoka ez. A Császárok Terme.

Hogy is szól a Szentírás? És Ábrahám nemzé Izsákot, aki nemzé Jákóbot, aki nemzé Judát, aki… Az itt látható szörnyeteg testamentum genealógiáját csak visszafelé lehetne elsorolni. És más igékkel a névszók között. Valahogy így: Vespasianus, aki megölette Vitelliust, aki megölette Othót, aki megölette Galbát, aki megölette Nérót, aki (anyja segítségével) megölette Claudiust… Vagy másutt kezdve: Philipus Arabs, aki meggyilkoltatta Gordianust, aki eltette láb alól Maximiniust, aki megölette Alexander Severust, aki kivégeztette Elagabalust, aki tőrbe ejtette Macrinust, aki kiirtotta Caracallát, aki enkezével leszúrta testvérét, Getát, aki…

A római császárság iratlan utódlási joga a gyilkosság, sokszor az apa-, anya-, sőt gyerek-gyilkosság volt. A „jó” és „rossz”, a „filozófus”- és „katona”-császároknak kis kivétellel egyaránt a gyilkosság volt székfoglalójuk a hatalom ez akadémiáján, s többnyire az volt ugyanott e „halhatatlanok” búcsúztatója is. A várományosoknak legfőbb s szinte egyetlen tudományként már eleve e kettőre kellett felkészülniük: a császár-gyilkosságra, majd az ő ellenük fenekedő császár-gyilkosok legyilkoltatására. Fő tudományuk egy volt mindannyiuknak, az, amivel Gibbon oly pontosan jellemzi Diocletianust: „Tudta, miképp vesse alá becsvágyának a maga és a mások szenvedélyeit, s miképpen kölcsönözze becsvágyának a legszigorúbb igazságra és közjóra való törekvés látszatát”.

Hazudtak – hazudniuk kellett a szobrászoknak? A felséges gyilkosok maguknak-tetsző arcot rendeltek náluk? Bizonyára. Csakhogy a művészet, az emberi igazság e titokzatos fegyvere mindig érti a módját, hogy mesterségesen eltérített röppályával is célba találjon. S különben is: a gyilkosoknak a gyilkos arca tetszik. S az ember olyan is, amilyennek látszani szeretne.

Pontosan ilyen volt-e a valóságban e mind között talán legiszonyatosabb arc, ez a fej-kolosszus, amely roppant méreteivel már el se fért itt a polcokon és kiszorult a Galériára? Vagy ilyennek kívánta látni magát? Vagy a modell-követelte látszaton keresztül észrevétlenül is a lényeget véste ki a kőből a kéz? Mindegy. Ha pontosan nem ilyen volt is külső alakjában – ami majdnem bizonyos – lényegében mégis ő az, II. Constantius, Nagy Constantinus négy fiának egyike, apjának legszerencsésebb, mert legkíméletlenebb utóda.

Hiába a pálmalevél-ívelésű szemöldök: alatta a tágranyílt szemek ürességében ott ül a „képzelet tompasága”, amelyet Eusebius látott benne. Képzeljük el ezeket a szemeket, amint tulajdonosuk, hatalma tetőfokán, talpig vasban csillogó testőrszázadai élén, egyedül ülve kocsiján, arannyal hímzett, sárkányformájú selyemzászlainak lobogása közben, szobormereven, egyetlen kézmozdulatot sem téve, szembogarát se mozdítva jobbra vagy balra, bevonul Rómába, ahol már harminckét esztendő óta nem üdvözölhettek felkent császári személyt – s életében először látva a Várost, kifejezi legmagasabb tetszését, melyet, ha hihetünk a feljegyzéseknek, csupán az zavart meg, hogy „Rómában is éppúgy meghalnak az emberek, mint egyebütt.” Nézzük csak a szobron, vagy képzeletünkben e diadalkocsin, ezt az élesen hármas tagolású arcot: porondként előugró kolosszális dudorain mintha újra lejátszaná előttünk életének minden szennyes viadalát. Ránézel a lefésült haj sisakjába merevített tompa homlokra – és mintha megjelenne előtted a trón megszerzésekor kiirtott teljes családja: a két nagybácsi, akik közül az egyik feleségének atyja, a hét unokatestvér, akiknek egyike egyben hugának férje is. Lejjebb az oszlopnyi egyenes orr nővérét juttatja eszedbe, a meggyilkolt Hannibalianus özvegyét, akit kész volt testvérük, Constans gyilkosának, Magnentiusnak felajánlani koncul, mikor egy pillanatban félnie kellett e nagyon is elhatalmasodó, bitorló társ-császártól. S végül még lejjebb szállva ez arc infernójában a száj és az áll kiugró roppant bugyraiba, már elgondolni se vagy képes, amit még eszedbe juttathatna.

S akkor észrevétlenül mégis van valami, amibe belekapaszkodj. Tekinteted a nyitott ajtón átnyúlik segítségért a következő terembe.

Idealizáltak-e ezek az ábrázolatok is? Bizonyára. Ha nem is a modellek rendelése, de az évszázadokon át kialakult hagyomány törvényei szerint. Nem aszerint, amilyennek maguk, hanem amilyennek az emberek szerették volna látni őket. Amilyennek te is szereted látni az embert. A mások rólunk való elképzelése éppoly jellemző ránk, mint a magunkról való elképzelésünk. Itt, a Filozófusok Termében sorakozó költők és bölcsek szobrainak szeme mind nyíltan és egyenesen ránk néz. Tekintetüket nem kényszeríti földre a hatalom elvesztésének alattomossága, s nem veti gőgösen fölfelé a hatalom biztonságának dölyfe. Nekik nem elleplezni valójuk van előled, hanem feltárni valójuk. Mondanivalójuk van az emberek számára, nem parancsolni valójuk.

Szemükben az emberek szenvedése fölött érzett fájdalom borong; nem a maguk életéért érzett szakadatlan rettegés homálylik. Az ő „uralmuk” alapját nem az előttük jártak meggyilkolása vetette meg, hanem az előttük jártak emlékének tudós ápolása; s nem is fenyegetik azt az utánukjövők, hiszen épp azok élete által fog majd kiteljesedni. Genealógiájuk egészen más természetű, mint a császároké. Azok egymásrakövetkezésének rettentő, természetellenes szaggatottsága – alattomos gyilkosság, istenné avattatás és titokban talált nyomorult pusztulás – helyett gyönyörű folytonossággal következnek ők egymás után. Akár az évszakok. A vetés és az aratás. Mindegyik valamiképpen minden előttejártnak fia, tanítványa és folytatója, és mindegyik az összes utánajövőnek atyja, elődje és mestere. Mindegy, milyen név van hermájuk alapjára vésve, többnyire valószínűleg nem is azé, akit ábrázolnak. De mit számít, mikor mind az embert ábrázolják, végtelen sokféleségükben mindazokat, akiknek e földön emberhez méltó gondjuk van, az embertelen becsvágyakat és félelmeket palástoló sima császárhomlokok helyett. Ettől a vaknak ábrázolt arctól, amely minden kis pontjával látni látszik, s amilyennek Homéroszt szerették elképzelni az antikok, ennek a tört orrú, clown-homlokú Szókratésznek elragadó rútságáig, Euripidész önmagábamélyedő, kerek arcának fájdalmas tüzek közt kiégetett urnájától Epikurosz hosszúra nyúlt ábrázatának szakállrepkény-koszorúzta amforájáig, Lüsziasztól Ciceróig, ettől a görög „Ismeretlentől” e csodás arcélű Menandroszig (aki lehet, hogy Vergilius) végtelen változata annak a legfőbb, szakadatlan erőfeszítésnek, amely nem hiszi magát istennek, de arra szánja életét, hogy istenekhez – az emberi lehetőségek közül a legjobbakhoz – váljék hasonlatossá.

A rabszolgák, akik irtózatos robotban fejtették ki a pároszi, pentelikoni, frígiai, szicíliai finomszemcsés mészkő csillogó tömbjeit, s akik közül nemegyszer maguk a képfaragók is kikerültek, nem végezték hiába az életüket oly korán elemésztő robotot. Termelvényük, az antik márvány nem csupán uraik hiúságát vagy gyönyörűségét szolgálta. Története során először, szembeállította az embert önmaga iszonyatosan kettős arculatával.

Mi minden szakadhat ki a Vénuszok szemérmes vagy kihívó öléből.