Nemcsak az, amelyikről úgy érezted, felejthetetlen, nemcsak az indulás és a megérkezés, nemcsak a veszély és a csodás megmenekülés, nemcsak a beteljesülés és a betelhetetlen sóvárgás, nemcsak a lehetetlen találkozás és az elképzelhetetlen búcsú, nemcsak a látomások és sejtések, nemcsak a végre tenyeredbe simuló tett és az öklödbe szorított tehetetlenség, nemcsak a megszületett szerelem és a megőszült szerelem, nemcsak az egymás mellett koppanó léptek és a lassan egymástól távolodó léptek, nemcsak a virágbaborult gyümölcsfák és az elfagyott gyümölcsök, nemcsak a lábadhoz dörgölőző nagy vizek és a legyűrhetetlen hegycsúcsok perce,

ez a perc is,

ez a perc, ez a már jelenvalóságában elfeledett, amely úgy múlt el, mintha el se jött volna, ez a megízleletlen íz, ez a parlagi föld, ez az elgurult gyöngy,

ez is az életed volt,

ez is egy volt a majdan oly pontosan megszámlálhatókból, egy az egyetlenekből, egy azokból, amelyeket soha többe nem lehet mással helyettesítened.

CUCUS FIA CHARIA ÁLLÍTTATTA EZT A SÍRKÖVET

Volt tehát Cucus és volt fia, Charia, és volt az, akinek sírkövet állíttatott

VERODUBENÁNAK CESON LEÁNYÁNAK

Volt tehát Verodubena és volt atyja, Ceson, és kellett lennie anyjának, akinek nem tudjuk a nevét, és mindazoknak, akiknek előttük kellett járniuk a nemzés végtelen számtani sorának felgöngyölíthetetlen rendjében.

És voltak, az emberi munka ugyancsak végtelen, ám hatványszerűen halmozódó mértani haladványa szerint, azok, akik kifejtették a követ, azok, akik elszállították a követ, azok, akik elkészítették a vésőket, azok, akik a vésőkkel kifaragták a felemelt kisujjú kezet a kőből, amelyet Cucus fia, Charia állíttatott Ceson leányának, Verodubenának

ÉLT HARMINC ÉVET

Kereken egymillió-ötszázhetvenezer-hatszáznyolcvan percet. ÉLT? Vagyis myocardisa, hogy olyan szóval éljünk, amelyet ő is érthetett, körülbelül százszor ennyiszer húzódott össze és tágult ki, hol lassabban, hol vadabb ütemre gerjesztve.

Százszor egymillió-ötszázhetvenezer-hatszáznyolcvan betű, amelyet meg kellene fejteni. Hogy tudjuk, mik voltunk ezen a világon.

És akkor még hol marad Cucus fia, Charia? És Charia apja, Cucus? És Verodubena apja, Ceson? És anyja, akinek nem tudjuk a nevét?

És mind, akinek nem tudjuk a nevét? Akik nem állíttattak sírkövet és akiknek nem állítottak? Akiknek sírkövét szétmorzsolta a föld? S akiké még ott rejtőzik a földben? Akikét majd ezután veti ki a föld, másutt, mások szeme előtt, akik oda alapozzák majd új házaikat?

Szívdobbanások érthetetlen szóhalmazata.

A semmiség grammatikája.

Mit jelenthet benne Verodubena felemelt kisujja? Verodubenának, Ceson leányának, a pannoniai Ulcisia Trajanában élt eraviscus asszonynak (i. sz. II. sz.) felemelt kisujja, amelyet a töredezett kövön felül keresztben áthúz egy repedés?

Mint egy kis t-betű. A földön beszélt sokezer idióma egyikében, éppen abban, amelynek nyelvtani szabályait az itt és most lakók gyermekei tanulják az iskolában,

a múlt idő jele.

A Kapitóliumi Vénusz úgy takarja el kezével keblét és szemérmét, hogy még jobban kiemeli. Oly elragadóan otthonos hatszögletű kis termének közepén, mintha öltöző szobájában állna, a megszokott falak között, melyek már ezerszer látták födetlen alakját. Lábánál a hüdriával s azon a leomló lepellel, mintha mindig épp abban a pillanatban lépne fürdőjébe, mikor megpillantjuk.

De ő nem pillant meg minket. Mezítelenségében édesen zavartalan, egyszerre kitárulkozó és magábazárt. Mindig félrevetett tekintetével tükör nélkül is látja önmagát; s ugyanakkor messze túlnéz magán. A mindennapos öltözés-vetkőzés jólismert kis női mozdulatainak futó gyönyörűségét idézi, s ugyanakkor valamit, ami mindezen túl van. Nemcsak a női szépségnek soha a valóságban ily tökéletesen meg nem testesülő alakja. Foglalata mindennek, ami emberi szépség.

Kilépve tőle – kicsit annak a zavarával, aki véletlenül meglesett egy női testet, amelyre nem volt illetékes, de még inkább annak az emelkedett nyugalmával, aki a természet valamely szép törvényét leste meg – egy másik terembe jutunk. Mintha egyszerre az emberi rútság kellős közepébe.

Homlokba fésült kurta fürtök alatt a mindenáron való leplezetlen élvvágy nagy, húsos, vagy az ugyanezt elkendőző önmegtartóztatás szikár, kiaszott orrai; sunyi, fénytelen vagy villámot lövellő kőtekintetek; fékezhetetlen ifjak, s a saját brutális ifjúságukra emlékezvén, a nyomukba tolakvó fiatalok kegyetlenségétől való rettegésükben még kegyetlenebbé vált, beesett ajkú vének. Sehol egy enyhetadó vonás, egy tekintet, amelyikbe belemerülhet a szem. Lealjasodott szépfiúk és megdicsőült disznófejek, cinikus hernyóajkak és elszántan beharapott szájszélek, kiéltek és sohasem élők, a lélek elorzott babérkoszorújával körített sintérhomlokok, oszlop-nyakon tömörlő kocka-fejek és vékony szálon libegő puha hólyagok, dölyfösen magasba tekintők és félénken lesütött szeműek. Puhány paloták pallérozott idiótái és istenhátamögötti limesek durva táboraiban nevelkedett bárdolatlan centuriók. Nézzétek őket: egyedüli példányok. Egyedüliek az emberi fajta évezredeken át élt milliárd egyedéből, akik elhitették, s talán el is hitték magukról, hogy istenek.

A bamba erőszak arcképcsarnoka ez. A Császárok Terme.

Hogy is szól a Szentírás? És Ábrahám nemzé Izsákot, aki nemzé Jákóbot, aki nemzé Judát, aki… Az itt látható szörnyeteg testamentum genealógiáját csak visszafelé lehetne elsorolni. És más igékkel a névszók között. Valahogy így: Vespasianus, aki megölette Vitelliust, aki megölette Othót, aki megölette Galbát, aki megölette Nérót, aki (anyja segítségével) megölette Claudiust… Vagy másutt kezdve: Philipus Arabs, aki meggyilkoltatta Gordianust, aki eltette láb alól Maximiniust, aki megölette Alexander Severust, aki kivégeztette Elagabalust, aki tőrbe ejtette Macrinust, aki kiirtotta Caracallát, aki enkezével leszúrta testvérét, Getát, aki…

A római császárság iratlan utódlási joga a gyilkosság, sokszor az apa-, anya-, sőt gyerek-gyilkosság volt. A „jó” és „rossz”, a „filozófus”- és „katona”-császároknak kis kivétellel egyaránt a gyilkosság volt székfoglalójuk a hatalom ez akadémiáján, s többnyire az volt ugyanott e „halhatatlanok” búcsúztatója is. A várományosoknak legfőbb s szinte egyetlen tudományként már eleve e kettőre kellett felkészülniük: a császár-gyilkosságra, majd az ő ellenük fenekedő császár-gyilkosok legyilkoltatására. Fő tudományuk egy volt mindannyiuknak, az, amivel Gibbon oly pontosan jellemzi Diocletianust: „Tudta, miképp vesse alá becsvágyának a maga és a mások szenvedélyeit, s miképpen kölcsönözze becsvágyának a legszigorúbb igazságra és közjóra való törekvés látszatát”.

Hazudtak – hazudniuk kellett a szobrászoknak? A felséges gyilkosok maguknak-tetsző arcot rendeltek náluk? Bizonyára. Csakhogy a művészet, az emberi igazság e titokzatos fegyvere mindig érti a módját, hogy mesterségesen eltérített röppályával is célba találjon. S különben is: a gyilkosoknak a gyilkos arca tetszik. S az ember olyan is, amilyennek látszani szeretne.

Pontosan ilyen volt-e a valóságban e mind között talán legiszonyatosabb arc, ez a fej-kolosszus, amely roppant méreteivel már el se fért itt a polcokon és kiszorult a Galériára? Vagy ilyennek kívánta látni magát? Vagy a modell-követelte látszaton keresztül észrevétlenül is a lényeget véste ki a kőből a kéz? Mindegy. Ha pontosan nem ilyen volt is külső alakjában – ami majdnem bizonyos – lényegében mégis ő az, II. Constantius, Nagy Constantinus négy fiának egyike, apjának legszerencsésebb, mert legkíméletlenebb utóda.

Hiába a pálmalevél-ívelésű szemöldök: alatta a tágranyílt szemek ürességében ott ül a „képzelet tompasága”, amelyet Eusebius látott benne. Képzeljük el ezeket a szemeket, amint tulajdonosuk, hatalma tetőfokán, talpig vasban csillogó testőrszázadai élén, egyedül ülve kocsiján, arannyal hímzett, sárkányformájú selyemzászlainak lobogása közben, szobormereven, egyetlen kézmozdulatot sem téve, szembogarát se mozdítva jobbra vagy balra, bevonul Rómába, ahol már harminckét esztendő óta nem üdvözölhettek felkent császári személyt – s életében először látva a Várost, kifejezi legmagasabb tetszését, melyet, ha hihetünk a feljegyzéseknek, csupán az zavart meg, hogy „Rómában is éppúgy meghalnak az emberek, mint egyebütt.” Nézzük csak a szobron, vagy képzeletünkben e diadalkocsin, ezt az élesen hármas tagolású arcot: porondként előugró kolosszális dudorain mintha újra lejátszaná előttünk életének minden szennyes viadalát. Ránézel a lefésült haj sisakjába merevített tompa homlokra – és mintha megjelenne előtted a trón megszerzésekor kiirtott teljes családja: a két nagybácsi, akik közül az egyik feleségének atyja, a hét unokatestvér, akiknek egyike egyben hugának férje is. Lejjebb az oszlopnyi egyenes orr nővérét juttatja eszedbe, a meggyilkolt Hannibalianus özvegyét, akit kész volt testvérük, Constans gyilkosának, Magnentiusnak felajánlani koncul, mikor egy pillanatban félnie kellett e nagyon is elhatalmasodó, bitorló társ-császártól. S végül még lejjebb szállva ez arc infernójában a száj és az áll kiugró roppant bugyraiba, már elgondolni se vagy képes, amit még eszedbe juttathatna.

S akkor észrevétlenül mégis van valami, amibe belekapaszkodj. Tekinteted a nyitott ajtón átnyúlik segítségért a következő terembe.

Idealizáltak-e ezek az ábrázolatok is? Bizonyára. Ha nem is a modellek rendelése, de az évszázadokon át kialakult hagyomány törvényei szerint. Nem aszerint, amilyennek maguk, hanem amilyennek az emberek szerették volna látni őket. Amilyennek te is szereted látni az embert. A mások rólunk való elképzelése éppoly jellemző ránk, mint a magunkról való elképzelésünk. Itt, a Filozófusok Termében sorakozó költők és bölcsek szobrainak szeme mind nyíltan és egyenesen ránk néz. Tekintetüket nem kényszeríti földre a hatalom elvesztésének alattomossága, s nem veti gőgösen fölfelé a hatalom biztonságának dölyfe. Nekik nem elleplezni valójuk van előled, hanem feltárni valójuk. Mondanivalójuk van az emberek számára, nem parancsolni valójuk.

Szemükben az emberek szenvedése fölött érzett fájdalom borong; nem a maguk életéért érzett szakadatlan rettegés homálylik. Az ő „uralmuk” alapját nem az előttük jártak meggyilkolása vetette meg, hanem az előttük jártak emlékének tudós ápolása; s nem is fenyegetik azt az utánukjövők, hiszen épp azok élete által fog majd kiteljesedni. Genealógiájuk egészen más természetű, mint a császároké. Azok egymásrakövetkezésének rettentő, természetellenes szaggatottsága – alattomos gyilkosság, istenné avattatás és titokban talált nyomorult pusztulás – helyett gyönyörű folytonossággal következnek ők egymás után. Akár az évszakok. A vetés és az aratás. Mindegyik valamiképpen minden előttejártnak fia, tanítványa és folytatója, és mindegyik az összes utánajövőnek atyja, elődje és mestere. Mindegy, milyen név van hermájuk alapjára vésve, többnyire valószínűleg nem is azé, akit ábrázolnak. De mit számít, mikor mind az embert ábrázolják, végtelen sokféleségükben mindazokat, akiknek e földön emberhez méltó gondjuk van, az embertelen becsvágyakat és félelmeket palástoló sima császárhomlokok helyett. Ettől a vaknak ábrázolt arctól, amely minden kis pontjával látni látszik, s amilyennek Homéroszt szerették elképzelni az antikok, ennek a tört orrú, clown-homlokú Szókratésznek elragadó rútságáig, Euripidész önmagábamélyedő, kerek arcának fájdalmas tüzek közt kiégetett urnájától Epikurosz hosszúra nyúlt ábrázatának szakállrepkény-koszorúzta amforájáig, Lüsziasztól Ciceróig, ettől a görög „Ismeretlentől” e csodás arcélű Menandroszig (aki lehet, hogy Vergilius) végtelen változata annak a legfőbb, szakadatlan erőfeszítésnek, amely nem hiszi magát istennek, de arra szánja életét, hogy istenekhez – az emberi lehetőségek közül a legjobbakhoz – váljék hasonlatossá.

A rabszolgák, akik irtózatos robotban fejtették ki a pároszi, pentelikoni, frígiai, szicíliai finomszemcsés mészkő csillogó tömbjeit, s akik közül nemegyszer maguk a képfaragók is kikerültek, nem végezték hiába az életüket oly korán elemésztő robotot. Termelvényük, az antik márvány nem csupán uraik hiúságát vagy gyönyörűségét szolgálta. Története során először, szembeállította az embert önmaga iszonyatosan kettős arculatával.

Mi minden szakadhat ki a Vénuszok szemérmes vagy kihívó öléből.

Az én időm a te időd a mi időnk az ő idejük az itteniek ideje és az ottaniaké

A mi kettőnké az ő kettejüké a mi hárommilliárdunké

A senkié

A most elmúlt pillanattal több múlt el mint a világ teremtése óta minden pillanat együttvéve

Az abetineae tüleveleié a feleződő rádioaktiv elemeké a sókristályoké a dzsungelek páfrányaié és a dzsungelek őrszemeié a számítógépeké és a ceratosaurusoké az őskövületeké és a hasadó uránatomoké a máscsillag felé száguldó embereké és a máscsillagon lakó kitudjakicsodáké

Hogy számítanád ki az idő 10²³ hatványát a nyelv alapmüveleteivel

Babában egy kisebb baba a kisebb babában egy még kisebb baba a még kisebben egy még annál is kisebb

most majd hajdan       egyszer? sokszor?       előbb utóbb később hamarabb annakelőtte       minekutána?        aztán valaha sohase

voltam volt és volt vala lett légyen lesz

passé défini

(meghatározott múlt?)

futurum exactum

(jövő amelynek vége van?)

egyszerre        máskor?        ugyanakkor

Erdők egének hulló csillagai

Pici kis űrhajók tüske-antennáikat és radarjaikat meregető automata-laboratórium-petefészkek fészkükben a folytatás sima fényes műszerfalcsiráival

Szétrobbanó meteoritocskák végesvégig a mérsékelt égövek térítőin egyenletesen adagalt hő és hideg nedv és sugárzás remek kis szerkezetei

Kisfiúk elgurult játékszerei

A kisfiú mohón kap utánuk mintha mindet össze akarná gyűjteni s egy óriás golyós számológépen velük akarná megszámolni a megszámlálhatatlan csillagokat

És minden koppanásra megremeg benne valami ami lassan tanulja a földi egészen földhözragadt csak e földön érvényes tudást a millió éve nem változót az egyetlen kiszámíthatót a földön történő dolgok közül

A szobába betévedt darázs őrjöngve kapaszkodik fölfelé az ablaktáblán. Fönt elengedi magát és függélyesen leesik. Aztán újra kezdi. Nem értve, mért nem repülhet vissza a szabadba, mikor láthatólag semmi sem állja útját. Mért nincs a szabadban, mikor körötte minden ugyanolyan, mint amikor ott volt. Előtte a fák mindig ingó levelei, az észrevétlenül remegő szirmok és közöttük az ég. Ezeket ismeri.

De nem ismeri az üveg természetét. Nem tudja, mi az, hogy átlátszó.

Tapintása és látása, e két iker érzék fellázad egymás ellen. Őrületbe kergető ellentmondásba kerül egymással. Pillanatonként újra megsemmisíti egyik a másikat.

Fel az üvegen, kapaszkodva. Le az üvegen, könnyedén ejtődve. És kapaszkodva újra fel. Minden újabb nekirugaszkodással újra repülésre tárulnak a szárnyak. S a láthatatlanba beleütközve megint összecsukódnak.

Micsoda mítosz hőse és elképzelője lehet eközben. Darazsak Sisyphosa.

Az ablak pedig nyitva áll. Két szárnya enyhén ing a széltől, akárcsak az ő szárnyai. Csak meg kellene találnia közöttük a rést.

Egyszerre váratlanul, véletlenül meg is találja. Mint valami csodát. Beleveti magát a határtalan kékségbe, amelyet ismer. Nem tudja, mi történt. Mint ahogy előbb se tudta.

S nem fogja tudni akkor se, amikor valahol valami megint láthatatlanul elébe áll, valami, ami számára olyan, mintha nem lenne, s mégis van, valami, ami túl van a világról alkotott képzetén, valami, aminek nem ismeri a természetét.

Nincs olyan rejtett öböl, amelynek ne volnának további rejtett öblei.

Nincs olyan távoli csillag, amelynél ne lenne távolabbi csillag is.

Nincs olyan jobb oldal, amelynek ne volna baloldala.

Nincs olyan emberi nyomorúság, amelynél ne lenne még nagyobb emberi nyomorúság.

Nincs olyan kérdés, amelynek görbe partjait követve ne bukkannánk újabb kérdések rejtett öbleire.

Nincs olyan rejtett öböl, amelynek ne volnának további rejtett öblei.

Minden öböl öblének az öblében megszámlálhatatlan rejtett öböl búvik meg.

Minden csak a léptéken múlik.

Ha nem 1 : 500 000 térképeznénk föl a földtekét, hanem 500 000 : 1 térképeznénk föl minden kavicsot az öbölben, nem lenne-e mindegyik egy egész megismerni való világegyetem?

Ha nem szuperszonikus sebességgel szállnánk el a gondolatok szakadatlanul változó tájai felett, hanem egyetlen gondolatot élethossziglani fogságra ítélnénk agyunk börtönében.

Ha nem hajóznánk öbölről öbölre, hanem megkeresnénk az öböl öblének öblében rejtező legrejtettebb kis öblöt.

Ha nem keresnénk a jobboldal bal oldalát, a csillag mögött a másik csillagot, az emberi nyomorúságra még nagyobb emberi nyomorúságban igazolást, a kérdések kérdéseiben újabb kérdéseket,

hanem odatapadnánk egész lényünkkel egyhez, a legfőbbhöz, a legkisebbhez, mint itt, az öböl öblének öblében megbúvó legrejtettebb öböl szélén örökösen egy kavicsra tapadó tengeri paradicsom.

De ha nincs olyan rejtett öböl, amelynek ne lennének további rejtett öblei…

Hol az a hol ahol te most

Neked mikor ez a most amikor

Gyorsvonaton 2 óra 24 percnyire

Kocsin ha jól ráhajtok másfél órányira

És helikopteren?

Lökhajtásoson?

Műbolygón – egy teljes földfordulattal?

Nincs az a kibernetika amelyik ezt a távolságot kiszámítsa – vagy ezt az időt? – amelyik most és itt e betűket leíró kezem mozdulatát elválasztja a te kezed ki tudja – még te se! – milyen mozdulatától amely már nincs is mire ezt leírom mint ahogy kezemnek ezt a kezemnek szót leíró mozdulata sem lesz többé – nem az örökkévalóságig! – amikor már azt írom le hogy amikor

Az ittnek van mostja mint arca az embernek

De van-e mostja az ottnak is mint ahogy egy későbbi világ emberének talán már nem arca lesz

Most      Itt

De ott is most van-e

Most a Gergely-naptár i. sz. 1968-adik éve 2-odik hó 16-odik napjának középeurópai időszámítás szerinti 23 óra 00 percében (milyen dátum ez a Tau Ceti vagy a mű-mezon időszámítása szerint?) itt ültem én egy olasz jövevényszóval nevezett helyiségben amely a mi időnk főfő fogalmát választotta cégérül és mégse teheti semmi hogy e gyorsuló időben elérjem – most és itt – kezednek azt a mozdulatát szemednek azt a villanását azt a szavadat amely

ott feszül rá a most gömbölyű keretére mint nagyanyám gobelinje

De hol az a most amely nem itt van

a megszámlálhatatlan egyidő

az amelyre felfeszítve valaki valahol térdig gázol a dzsungel mocsarában és éppen kilép az időből ebből a mienkből talán nem is a

(most és ott)

rázúduló levegői haláltól vagy hátbalökött szuronytól vagy rágyújtott fák gázkamrájától csak attól a hirtelen felismeréstől hogy ez lehetséges a világon (itt és most) hogy egyszerűen és fölfoghatatlanul ilyen az élet such is life a dzsungel pálmái alatt és c’est la vie a másik féltekén a pálmákkal diszített livingekben egyszerűen ilyen és attól hogy én most itt ülök

most és itt ahol

és mint a régi költők s mindig az emberek

félek hogy meghalok mikor egyedül alszom

Még nő a szakálla

De agyában már nullára redukálódtak az exponenciális egyenletek

Ez a képlet – pontos – mind tudjuk hogy mié

Individuum ineffabile est

De könnyen elmesélhető kollektivummá bomlik az anyaföld anyagcseréjében

Az életünk egyedüli példány a nagy időn se lesz hozzá hasonló

De mindenkinek a halála épp olyan mint mindenki más halála

Agyában már nullára redukálódtak az exponenciális egyenletek mint másokéban a legjobb férj és apa vagy a mindent elsöprő szenvedély vagy a régi harcos vagy a tisztes munka derivátumai

De egy-két napig még nő a szakálla

Két ábrándos fiú futott a fénysugár után

Hiába hívná vissza anyjuk, hiába int nekik útfélen száz virág és száz madár, hiába csuszamlanék ki alóluk az út, rántaná meg a tüske a ruhájukat, fekszi keresztül ösvényüket az ér, Mely ha egyszer átgázolták, Ellenkedve visszatér… Sem gyönyörre, sem veszélyre Nem tekintvén láb alatt

két gyermek futott a fénysugár után

amely elérhetetlen

Nem is érte el egyik sem

de

ahol a költészet rejtjelei (rím, metrum, metafora, stb.) felcserélhetők (s ha azt mondom: parabola – íme már fel is cserélődtek) a matematika rejtjeleivel (sin; + –; x₁ y₂ stb.)

Nem csupán sorsunk és agyunk vonatkozási rendszerei változnak-e?

Hiszen mindazt amit megtudhatunk e világon e világból csak egy módon tudhatjuk meg: önmagunkkal

és mióta az eszünket tudjuk minden tudásunk úgy kezdődik hogy

egy ábrándos fiú fut a fénysugár után

Megint.

Mint, ki tudja, mióta.

Lassan kerengnek lefelé… Vagy mondjuk inkább, hogy fölfelé?

Ha semminek se volna még neve.

Van?

Mi az, ami lassan kereng lefelé? Vagy fölfelé?

S mi az, amire lehull? Vagy amire fölszáll?

S mi az a puha, az az alig, az a nevesincsnél is nevezhetetlenebb, amit hallani – vagy mit csinálni? – amikor egyik a másikhoz ér? Amikor egyik a másikhoz ér és elfekszik rajta. Hogy később majd átolvadjon belé. S egyik a másik legyen. Mi lesz?

S mi az, ahogy valami más éppígy egymáshoz ér, érinti egymást, egyik átolvad a másikba, egyik a másik lesz, amikor…

…de hogy is mondhatnám meg, hiszen nincs nevük…

…amikor, de hiszen mindenki érzi, amikor az, ami látható (vagy így mondjuk), lassan láthatatlanná lesz (vagy azzá, amit így mondunk)… s hogy ez most hamarabb vagy előbb következik be… Hamarabb? mint mikor? Előbb? mint hol?

Hogy is mondhatnám a nevüket, hiszen mintha semminek se volna még neve – vagy már? Mintha oly sokat ismételtük volna már a nevüket, amíg…

ŐSZŐSzŐszőszősZőSZŐSZ vagy talán SZŐ vagy inkább SŐZ vagy hátha ZŐS és miért ne ŐZS vagy mégis inkább ŐSZŐSZŐSZŐSZŐSZ

De hiszen nem tudom a nevüket, csak azt tudom, hogy lassan és hogy kerengnek és hogy egyik a másik lesz és hogy hamarabb és hogy előbb mint és hogy megint mint ki tudja mióta…

Megint.