|
Hányan fogóznak önmagukba e percben végig a délkörökön? Mert az álmatlanság hánykódó hajóján, úgy látszik, nincs biztosabb pont, amiben megkapaszkodjanak.
Köröskörül az alvók lassan lélegző, nyugodt kontinensei, paradicsomi partok, amelyeken nem lehet kikötni.
Csak az éjszaka vergődő vizei az irdatlan csillagos ég alatt.
Az álmatlanok már tízezer évvel ezelőtt látták maguk körül a science-fiction-ok atomrobbantás-utáni pusztaság-fantasztikumait, az első Mars-fényképek vörhenyes homoksivatagait.
Ha sose alhatnának el többé… Ha nem ébredne fel többé senki…
Tőrbecsalt madarak vergődése, ketrecbe-zárt oroszlán mindig azonos lépései, a fogoly ökölcsapásai, aki sokéves rabsága után egyszerre azt mondja, elég, és összezúzza őrjöngő tagjait a cellafalon: a szívük…
Meddig bírja még bordaközi rabságát? az éjek hajófenekére zárva, sötétség bálái, emlékek gyúanyagai között?
Az élet mennyisége elveszti nappali látszat-szorzatait, szédületes képzelet-hatványait, kétes-szép bizonyításait. Önmagára redukálódott.
Már csak a saját esendőségével összezárt test, amellyel minden pillanatban minden megtörténhetik.
|