Verset írni azért jó, mert abban az ember még jó is lehet büntetlenül.

Szentnek is érezheti magát, anélkül, hogy megfeszítenék.

Ma is vannak szentek, ahogy mindig voltak. Nem látjátok rajtuk a stigmákat, a jelet, a glóriát? Máskor se látták.

Csak azok tudják róluk, akik asztaluknál ülnek és ágyukban alusznak, akik a húsukat elemésztik és a húsukat újjászülik.

De mit lehet tenni a jósággal? Visszaélni vele. Aztán bánni, az őrületig bánni, hogy visszaéltek. És megint csak visszaélni. Hát ezt teszik; s akivel teszik, se tehet mást. Ő maga kényszeríti rá őket. Máskülönben hogy is lenne módja jónak lenni?

Nekik tehát latroknak és gonoszoknak kell lenniük. Pedig nem is azok, szegények.

Ő pedig külön fájdalmat érez azért, mert rosszul fizetik jóságát, és külön azért, mert rosszá teszi azokat, akikhez jó. Mert szeretetével szeretetlenné teszi az őt szeretőket.

És így lesz egyre inkább, egyre menthetetlenebbül önmaga. Mert hogy is lehetne rossz azokhoz, akik miatta rosszak? Egyetlen fegyvere a megbocsájtás, amely mindig önnön húsába vág. Miközben észrevétlenül fakadnak rajta a majdani emlékén kirajzolódó stigmák,

a jel és a glória, amelyet most senki se lát.

Meg kell már végre értened, hogy sem ősatya nem vagyok, hogy büntessek,

sem isten, hogy mindent meg tudjak bocsájtani.

Este érkeztek a városba.

A csukott katedrális olyan volt, mint a játék, amiből kimaradtunk, összezárt comb a tolakodó vágy előtt, kinyíló öl előtt elillanó vágy, süket fül, néma száj, legyőzötten is győztes messzeség, lehámozhatatlan gyümölcs, tapintható titok, sikertelen kísérlet, idegeneknek tilos a bemenet, Jockey Club, felső tízezer, arizónai hotel a négereknek, idegen ház, megállapíthatatlan betegség, szervezetünk belseje, galaktikánkon túli galaktika, olyan volt, mint önmagunk önönmagunk előtt…

…önmagunk önönmagunk előtt, galaktikánkon túli galaktika, szervezetünk belseje, megállapíthatatlan betegség, idegen ház, arizónai hotel a négereknek, felső tízezer, Jockey Club, idegeneknek tilos a bemenet, sikertelen kísérlet, tapintható titok, lehámozhatatlan gyümölcs, legyőzötten is győztes messzeség, néma száj, süket fül, kinyíló öl előtt elillanó vágy, összezárt comb a tolakvó vágy előtt, játék, amiből kimaradtunk, csukott katedrális

a városban, ahová este érkezünk.

A boldogság új eszme Európában – mondta Saint-Just, az ifjú forradalmár. Egyszerűen: une idée neuve. Mint ahogy új eszme volt, mikor az ember először csavart valami olyat a testére, amit később ruhának neveztünk, hogy ne fázzon. Új eszme. Mint egy szőnyeg a padlón, amely eddig csupaszon állt a lakásban. Új eszme. Vagy: új gondolat. Mondhatnók: új ötlet.

Micsoda ötlet! Boldognak lenni. Hogy eddig senkinek se jutott az eszébe! Úgy látszik, az eszméket mégis a történelem szüli.

Napóleon, az ifjú tábornok viszont, „az Olaszországi Hadak fővezére”, első diadalainak mámorában ezt meneszti gyors postával a szépséges Josephine-nek Párizsba: Én sohasem hittem a boldogságban. („Milánói főhadiszállás, az egy és oszthatatlan francia Köztársaság IV. évének Prairial hó 23. napján”)

Mióta olvastam e két mondatot, mindig úgy képzelem, hogy a történelem azóta is (mint ahogy már azelőtt is, talán a kezdet kezdetétől) állandó küzdelem azok között, akik a kétségbeesés és nyomorúság legalján is mindig újra felfedezik – s azok között, akik legnagyobb sikereik káprázatában sem képesek hinni benne.

Akarod, hogy tudjam, ki vagy? Akarod tudni, ki vagy? Mondd meg, el tudod-e képzelni, hogy az ember boldog lehet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

„Azt hiszed”, szólott séta közben Szókratész az ifjú Phaidroszhoz, aki dolgát panaszolta neki, „azt hiszed, hogy amért az istenek arcodat szebb vonásokkal, elmédet fénylőbb értelemmel, szívedet nagyobb jósággal ajándékozták meg, hogy ezért most már még egyszer meg kell hogy ajándékozzanak mindezzel az adománnyal, s mind azokban is meg kellene találnod ugyanezeket a szép tulajdonságokat, akikkel az életben dolgod akad?

Nagyon rosszul okoskodsz, Phaidroszom.

És akkor is, ha azon keseregsz, hogy lám, a nálad kevésbé megnyerő külsejűek és kevésbé szikrázó eszűek és kevésbé nyílt szívűek mindezen tulajdonságokból többnyire többet találnak azokban – például tebenned! – akikkel a sors összehozza őket.

Mert amazokat úgy kell jónak találnod, amilyennek az istenek teremtették őket. De téged azok, akik szeretnek, mindenestül olyannak akarnak, amilyen te vagy, szépnek és okosnak és jónak, és nem elégedhetnek meg kevesebbel. És igen, hozzá azonfölül még hűségesnek is akarnak. Hűségesebbnek – csodálkozol? – mint azokat, akik kevésbé okosak és kevésbé szépek és kevésbé jók. Mert téged éppen ezek miatt a tulajdonságaid miatt nehezebb elveszíteni, mint amazokat, s még csak egy kicsit nélkülözni is nehezebb belőled, mint amazokat talán egészen nélkülözni.

És ne is keseregj ezen és ne mondd, hogy neked e fenti tulajdonságaidért az járna, hogy kevesebbel is beérjék, hiszen belőled még az a kevesebb is több: mert éppen tőled nem követelhetnek kevesebbet, s tőled még a legtöbb is kevésnek látszik ahhoz képest, amit tőled elvárhatónak éreznek.

És a te hűtlenséged éppen ezért sokkal nagyobb hűtlenség, mint a másoké, mert többet vesz el attól, akitől elveszi, és az, hogy eddig több jutott valakinek, mint másoknak, nem vigasztalja őt azért, hogy most többet is kell elveszítenie másoknál.

Valamint nem vigasztalja az se, hogy neked ő kevesebbet adott, mint te őneki, s hogy talán neked is jogod volna többet kapnod az élettől. Mert ehhez be kellene látnia maga előtt, hogy kevesebb nálad, s ezt vagy nem képes belátni, vagy ha igen, az csak annál elviselhetetlenebb érzés számára, hiszen akkor mindehhez még saját magát is kell okolnia balsorsáért.

És bármennyire igazságtalannak érzed is ezt, kedvesem, és bármennyire megnehezíti is ez minden lépésedet az emberek között, nincsen igazad, mert ez így igazságos, és ne is akarj rajta változtatni, és jaj neked, ha cselekedeteidben azzal áltatod magad, hogy lehetne rajta változtatnod bárhogyan is.”

Ezzel Szókratész aznapra magára hagyta az ifjú Phaidroszt, hogy elmélkedjék a dolgok fölött.

Hányan fogóznak önmagukba e percben végig a délkörökön? Mert az álmatlanság hánykódó hajóján, úgy látszik, nincs biztosabb pont, amiben megkapaszkodjanak.

Köröskörül az alvók lassan lélegző, nyugodt kontinensei, paradicsomi partok, amelyeken nem lehet kikötni.

Csak az éjszaka vergődő vizei az irdatlan csillagos ég alatt.

Az álmatlanok már tízezer évvel ezelőtt látták maguk körül a science-fiction-ok atomrobbantás-utáni pusztaság-fantasztikumait, az első Mars-fényképek vörhenyes homoksivatagait.

Ha sose alhatnának el többé… Ha nem ébredne fel többé senki…

Tőrbecsalt madarak vergődése, ketrecbe-zárt oroszlán mindig azonos lépései, a fogoly ökölcsapásai, aki sokéves rabsága után egyszerre azt mondja, elég, és összezúzza őrjöngő tagjait a cellafalon: a szívük…

Meddig bírja még bordaközi rabságát? az éjek hajófenekére zárva, sötétség bálái, emlékek gyúanyagai között?

Az élet mennyisége elveszti nappali látszat-szorzatait, szédületes képzelet-hatványait, kétes-szép bizonyításait. Önmagára redukálódott.

Már csak a saját esendőségével összezárt test, amellyel minden pillanatban minden megtörténhetik.

…reggel elkezdődik

nap közben folytatódik kibontakozik mindig máshogyan alakul

hogy estére mindig ugyanúgy érjen véget

és másnap reggel újból kezdetét vegye…

A kutya a szőnyegen

fekete szőr-arabeszkjei beleszövődnek a keleti minták színeibe

szaporán lélegezve álmában olykor összerezzen

animális agyának ólomkamrájába zárt már-már emberi érzelmeivel

(épp csak hogy meg nem szólal):

a milliárdéves rejtelem az utánacsinálhatatlan egyszeri varázslat a nylon a polieszter és polietilén ostromának egy ideig még ellenálló ősvaló-anyag a nem-szintetikus az előállíthatatlan az önnemző önmagát-önmagábóllétrehozó önmagárólnemtudó élet

Költészet segíts te küzdenünk a titkosabbakért a mindnyájunknak csak külön-külön kiküzdhetőkért

A számtalan megnevezetlenért és gazdátlanért

Például a szeretés jogáért

Amelyet a legádázabb hatalomtól

azoktól kell keservesen kicsikarnunk

akiket szeretünk