Mese a Szentivánéji Álomról

Nem tudom, mikor terjedt el a társulat tagjai között, hogy az Öreg nem nyugodhat tovább a sírjában; ki kell kaparni csontjait a földből. Csak arra emlékszem, hogy már rohantunk is a poros, falusi utcán lefelé. Csúnya nagy vörös nap esett le az égről, magával rántva mindenféle fekete rongyokat, és véres szemmel ólálkodott a hold is. Rohantunk lefelé, azzal a félelemmel vegyes szédülettel, amivel gyerekek futnak a lejtőn, s aminek tartalma az a sejtelem, hátha soha többé nem lesz megállás.

Szedett-vedett társaság voltunk. Oberonnak a fele szárnya már fel volt csatolva, de az arcán még ott sörtéllett a vonatút kétnapos fekete szakálla; még ezután kell borotválkoznia a festék alá. De Hippolyta, hűvösen szenvedélyes amazonkirálynői fenségében úgy rohant közöttünk, mint egy kép, amelyik egyszerre futni kezd. Én is elkezdtem már a sminkelést, mikor nekiindultunk, az egyik szemem már szépen ki volt húzva, megtámasztva alul egy kis kékkel, és, ahogy szoktam, egyetlen pontos mozdulattal masztikszos szemhéjam szélére illesztettem a nagy fekete pillákat is, és, nem tudom, miért, mikor meghallottam, hogy menni kell, kutyafuttában, a másik szememet otthagyva, még a fehér muszlin-lepleket is magamra rángattam; de a parókára már nem volt időm. S most, futás közben jutott eszembe, hogy nem is tudom, hol a szőke parókám, talán otthon hagytam, s belémhasított, hogy mire innen visszatérünk, már nem igen lesz időm keresgélni. Mi lesz, ha a saját bodor kis fekete fürtjeimmel kell kimennem a színpadra Titániának: Hah, féltő Oberon! Tündérim el!

A tündérim is itt libegtek körülöttem, egyelőre mint maszatos kisgyerekek. És az utca két oldalán a kis házakban, melyeknek nyomott szegénységét még jobban kiemelte a hívalgóan élénk kék, piros, sárga festék… az alacsony ablakokból és a szintén tarkára festett, de düledező léckerítések közül mindenütt gyerekek kandikáltak ki, és ámulva, sóvárogva néztek utánunk. Nem mindjárt vette észre az ember, hogy mindegyik szégyenlősen rejteget valamit: egyik a púpját, másik a kacska kezét, harmadik a béna lábát. S egyik ablakból egy nyomorék kislány, színházi festékkel vastagon kimázolva, mint a kezdő színészek, akik még nem értenek a festéshez – elbűvölt vigyorával azt látszott mondani: ugye, szép vagyok, vagyok olyan szép, mint a színésznők. Ekkor jutott eszembe, hogy az anyák itt biztosan gyűlölhetik a gyermekeiket. Mert az asszonyok, akik délelőtt eljöttek segíteni kicsomagolni a ruhákat meg a díszleteket, válogatottan szépek voltak. Micsoda remek fajta lakik itt, gondoltuk csodálkozva. Akkor még nem láttuk a gyerekeket. Nem szerethetik őket, villant belém akkor, és a kislányomra gondoltam…

Ez volt egyébként az utolsó házak egyike. Az egyformán düledező léckerítések elmaradtak és az út mentén felváltották őket a földek. A végtelenbe nyúltak a homályban, csak egy nagy kukoricás ugrott ki közülük, mint valami dombormű hadserege. Annak a végében egyszerre csak ott álltunk egy hatalmas fa alatt a magában álló otromba kőtömb előtt, amelyet ki kellett döntenünk. A furcsa csapat megtorpant.

Nem is tudom, mért mondom azt, hogy furcsa. Hiszen előadás előtt öltözőkben, folyosókon, társalgóban estéről estére ugyanezt a felemás népséget látja az ember, a mindenesti rejtelmes metamorfózis különböző fázisaiban leledző lényeket, akik még nem vetették le teljesen egésznapi valójukat és még nem öltötték magukra a színpadit. Van ezeknek az előadás előtti pillanatoknak valami különös léttelensége – az arc és a maszk, a ruha és a kosztüm, önmagam és Titánia között, valami kihagyása a léleknek, mint egy kihagyó szívverés, valami hasadék a tudaton, ha nem volna olyan kirívó ellentmondás, azt mondanám, a lázas tetszhalál állapota. Mint a víz a forrponton, éppen ezen a tarthatatlan fokon, mikor még se gőz, se víz, vagy a fagyponton, mikor se víz, se jég. Aztán begombolom az utolsó gombot, egyet még igazítok a parókán, egy pillantás a tükörbe, kezemben a kellék, és már megszilárdult rajtam a szerep jégpáncélja, amit majd csak az utolsó tapsok melege fog leolvasztani egy szempillantás alatt.

De itt mindez furcsa volt, furcsán oda nem illő, e komoly, e komolynál is komolyabb cselekedetnél, amit, nem is tudtam, miért, de végbeviendők voltunk. Miért éppen mi, a Szentivánéji Álommal haknizó fővárosi színészek? – nem lehetett tudni, de nem is gondolt rá egyikőnk se. Mikor az embert a sors, a pillanat, a véletlen valami nagy tettre választja ki, eszébe se jut, mért éppen ő a kiválasztott. Teszi, amit nem tennie nem lehet. Ez pedig itt rettentően komoly dolog volt. Az ember legkomolyabb igénye, az igazságtevésé, az igazságtalanság megtorlásáé parancsolta. Valami, amivel nem lehet vitázni, bármíly képtelen és váratlan is. A kategorikus imperativus. Lehet, hogy éppen a léleknek ez az élet és színpad közötti labilis és meghatározhatatlan halmazállapota váltotta ki. Annak ellenére, hogy éppen ez most olyan oda nem illőnek látszott.

Körülálltuk a sírt. Olyan volt, mintha valamilyen ügyetlen ügyelő intésére a színészek féligkészülten kerültek volna a színpadra. Már hozzá is akartunk kezdeni be nem tanult, mégis pontosan tudni vélt szerepünkhöz. Orrondi és Gyalu, a mesteremberek már neki is álltak volna a kő kiemelésének. De akkor valaki egyszerre felkiáltott.

És abban a pillanatban mindnyájan megláttuk kicsit balra a sírkőtől egy homályban fekvő test körvonalait kibontakozni. Egy sírhant tetején feküdt. Mintha valaki saját személyében állna emlékművet a maga sírján. Mint Pietro de Bemba kardinális a San Pietro in Vincoli-beli márványszarkofágján, úgy feküdt a frissen felhantolt föld lapos tetején, barna csuhában, tonzurás fejével. Alig láttuk meg, valaki már tudni vélte, hogy Philostratus atya reggel halt meg. És egyszerre mindnyájan azt is tudtuk, hogy fel kell támasztanunk, mert csak ő tudhatja, egyedül csak ő, a ma reggeli, még el sem hantolt halott a másikat, a régholtat, súlyos kőtömbökkel lezárt sírjából kikaparni. Mindenki Puckot szólította, de Robin pajtás egyelőre nem volt található. Valaki úgy tudta, nem készült el a maszkjával, és nem volt hajlandó ebben a felemás halmazállapotban velünk jönni. Ő mindig egészen önmaga akar lenni, nem bírja el ezt a semmilyen-létet, amiben mi vagyunk. De ekkor a hátunk mögött már meg is hallottuk sivalgó, ujjongó, vijjogó hangját, amitől sose tudja az ember, félnie kell-e, hogy mindjárt fenekestül felfordul a világ, vagy inkább megnyugodnia, hogy minden a legjobb rendben van az idők végezetéig.

S már ott is termett a csoport közepén, mintha a levegőből szállt volna alá, és magasra tartotta világító nagy varázsvirágját.

S erre a márványbavésettnek látszó barátcsuha egyszerre hullámzani, szinte táncolni kezdett Robin pajtás hangja lejtésére:

A barna szerzetescsuha hullámzott, mintha szél lengette volna: ami az előbb márványnak látszott – bár az se volt – most szutykos barna víz benyomását keltette – holott éppúgy nem volt az se. De mire megtudhattuk volna, mire képes még Robin pajtás varázsvirága, hátunk mögött eszeveszett sivalkodással zúdultak lefelé a faluból a gyerekek, akik az előbb oly elbűvölten bámulták az ablakokból és a léckerítések mögül furcsa vonulatunkat. A lárvavigyorú kislány vezetésével zúdultak alá a lejtőn, s akik oly szemérmetesen rejtegették eddig az ablakok és kerítések mögött nyomorékságukat, mint a szerelmesek egymás elől rossz tulajdonságaikat, most mintha magasra tartották volna púpjukat, szinte hadonásztak bénaságukkal, mint hibáikkal egymás előtt azok, akik már nem szeretik egymást. És már messziről ordították: Ne merjétek bántani az apánkat! Ne nyúljatok az apánk csontjaihoz! Hagyjátok békében pihenni! A mi apánk! Halottgyalázók! Hullarablók! – S valamelyik, ki tudja, honnan szerzett szörnyű tudálékossággal még ezt a szót is felénk köpte: Nekrofilek!

De akkor egyszerre meghallottuk a kiáltozáson át a falu felől az előadás kezdetét jelző csöngetést is, sőt valami szellő a gyülekező közönség oly jólismert zsongását is felénk libbentette. És az átkozódó gyerekek között elkezdtünk rohanni visszafelé. A parókám! – gondoltam rémülten, ösztönösen megtapogatva borzas kis fekete fru-fruimat. Puck persze, mint mindig, most is okos volt. Nem mozdult, amíg nem készült el teljesen önmagával. Ő sose hagyja magát zavartatni az élettől, első a színpad, ő mindenesetre felrakja az utolsó vonást a maszkjára, akármi történik, csak aztán jöhet a többi, a szerelmi bánat vagy a kategorikus imperativus.

Ekkor épp a kukoricás túlsó végéhez értünk, s talán a legeslegutolsó csövek egyike könnyen súrolta karomat. Gondolkodás nélkül lehajoltam és öt-hat cső feszes burkából gyorsan kihámoztam a selymes puha hajat. S e csodálatos szőkeséget, csak úgy futás közben, összefontam, csatokkal a fejemre tűztem, hosszan, hogy csak úgy zuhogott utánam, világítva a sötétben.

Különben minden rendben ment, úgy, ahogy kellett. Folyt az előadás. S már ott tartottam a szövegemben, hogy

mikor eszembe jutott: vajon hogy is jutottam ide? S ami játék közben sohasem szokott előfordulni velem, a saját szövegem, a gyerekek még mindig kórusként hangzó átkozódása és a nézők ütemes, lassú lélegzetének nesze között mindenféle oda nem való kérdések és feleletek viaskodtak agyamban:

Hogy igen, úgy látszik, az emberek a púpjaikhoz is ragaszkodnak, ha már van nekik. S hogy lehet-e igazságot tenni az igazságban érdekeltek megkérdezése nélkül? S hogy az anyák bizonyára akkor is mindennél jobban szeretik gyerekeiket, ha azok nyomorékok. S hogy azt se szabad elfeledni, hogy akinek ágyékából egy egész falu gyermekeinek púpja született, annak az ágyékából lettek a kedves, okos szemek és az ép tagok is. És hogy a gyerekek nem hagyják meggyalázni apjuk haló porát még az igazság kedvéért se, még ha az púppal és bénasággal verte is meg őket már fogantatásukban egész életükre.