|
Vas Istvánnak és Szántó Piroskának
Mesebeli ország!
Nem fekszik se keletre, se nyugatra, se délre, se északra. Éghajlata nem
kontinentális, de nem is tengeri, nem egyenlítői és nem sarkvidéki. Időszámítása – egészen a
legújabb időkig, amikor lakóinak egy része tiszteletreméltó erőfeszítéseket tesz e helyzet
megváltoztatására – a múltba helyezi a jelent, miképpen nyelve jelenidővel fejezi ki a jövőt.
A határain húzódó keskeny senkiföldek fényévnyi távolokat sűrítenek magukba.
Az idegen, aki (a szokásos, a szokásostól éppen csak egy árnyalatnyira különböző formaságok
között) átlépi valamelyik határát, (amely se nem nyugati, se nem északi, se nem keleti, se nem
déli) észre sem veszi, hogy egy sajátos űrutazás résztvevőjévé lett, anélkül, hogy a ma már
ismert eszközök igénybevételével kilépett volna a föld vonzóköréből. Nem veszi észre mindazon
idő alatt sem, amelyet az országban (az ország népének hagyományos, a más népek körében
tapasztalttól éppen csak egy árnyalatnyira eltérő vendégszeretetét élvezve) eltölt. Nem veszik
észre az ország lakosai sem, akik földjüket nem a világban közkeletű nevén, Mesebeliországnak, hanem nyelvük sajátságosan képletes természete szerint hol Tejjelmézzelfolyókánaánnak, hol Vadugarnak
nevezik. Úgy tetszik, ez a két kifejezés, amelynek megfelelői más nyelveken éles ellentétet
képeznek, számukra egy és ugyanazon jelentéssel bír. Ez az első, ami az ország utasának (jött
légyen akár keletről, akár nyugatról, akár délről, akár északról) feltűnik; mivelhogy, hasztalan
igyekszik a legtárgyilagosabb megfigyelésre, ami csak egy idegentől telhetik, sem tejet, sem
mézet nem lát csorogni a kutakból, de töretlen pusztaságot sem talál többet a más általa látott
tájakon fellelhetőnél.
Ami azonban igazán és végképp a meglepetés erejével hat az ország utasára, aki
keletről vagy nyugatról, délről vagy északról érkezvén, a világ sorsáért való természetes
aggódást hordozza magában, az, hogy Mesebeliország lakosai nem ismerik a félelmet.
Feltehetőleg nem ismerték már a kutyafejű tatárok megjelenésének, majd a
puskapor feltalálásának korában sem, bizonyosan nem ismerik azonban az új tűzsárkányok
feltűnése idején, amelyeknek puszta lehellete éppen hétezerbilliószorta pusztítóbb a puskapornál.
Ha történelmüket, amelyre büszkék, az általuk ugyan nem számlált évszázadokban és
évezredekben, amennyire tudni lehet, nem kerülték is el a föld legtöbb pontját időnként
katasztrófába döntő járványok és háborúk, a rajtuk átzúduló nyavalyák és idegen hordák egytől
mégis megkímélték őket: e csapások tudomásulvételétől.
Kicsi ország, mit árthatnak neki ezek a mérhetetlenül nagy erők? – gondolják talán.
Mert valamit csak gondolniuk kell – gondolja a délről, nyugatról, északról, vagy keletről
érkezett, aki megszokta, hogy a föld délkörei, bak- és ráktérítője mentén, ha sokféleképpen is,
valamiképpen mindenütt az emberi agynak ezzel a sajátos működésével igyekeznek kihámozni a
bennük és köröttük burjánzó, az általuk teremtett és őket elborító események magvát. Már ebből
is látszik, hogy úti térképén még nem sikerült betájolnia a helyet, ahová érkezett, és kellemes
közérzete ellenére sem sikerült alkalmazkodnia az itt uralkodó éghajlathoz, amely, ismételni
kell, se nem tengeri, se nem szárazföldi, se nem sarkköri, se nem délszaki. Már ebből is látszik,
nem gondolta át, hogy Mesebeliország, mint a neve is mutatja, a mesék országa, mesékkel
táplálkozik, mesékből tájékozódik és mesékben gondolkodik. Sajátos készülékein, melyek
csakoly bonyolultak, mint az új meg új szerkezetek bárhol a világban, mesévé alakítja át az
északról, nyugatról, keletről és délről érkező valóság-hullámokat. Midőn délen és keleten,
nyugaton és északon, bámulatos új felfedezésektől vezéreltetve, a tudósok soselátott megfigyelőállomásokat építettek, az űrbe kiküldött első hírnökeik
útjának minél pontosabb nyomonkísérésére, Mesebeliországban a mesélők, érezvén, hogy immár nem hagyatkozhatnak ösztönös kedvükre és képességeikre,
soselátott szerkezeteket állítottak össze, a világ minden táján észlelhető értesülések azonnali
mesélhetővé változtatására. E mesévé alakított tényeket azután az ország lakosainak egyik fele,
kedve és hajlama szerint, elhiszi, a másik fele, éppoly szabadon, nem hiszi el. Ez az ellentét
azonban, bár olykor a legvéresebb valósággal torolják meg egymáson, az országutak fáit
végigakasztva a hitetlenkedőkkel, vagy éppen a hitetlenség nyilvános bevallására kényszerítve a
leghivőbbeket, – merőben látszólagos és esetleges. Az egyetlen lényeges dologban – a tények
meseszerűségében és a mese tényében, ami országuk támasza és talpköve, vérszerződése és
aranybullája egyben – bámulatos egyetértés uralkodik.
Hol volt, hol nem volt – kezdi utazásáról szóló elbeszélését
a keleti, nyugati, déli vagy északi hazájába megtért idegen, aki vasúton, gépkocsin vagy
repülőgépen visszafelé is sértetlenül megtette az űri utat, amelyhez másutt a legmodernebb s az
emberek óriás többsége számára ma még hozzáférhetetlen közlekedési eszközök szükségesek. Hol volt, hol nem volt – kezdi, de szándékosan határozottnak kívánt
szavaiból is világosan kitetszik hallgatói számára, hogy nem tudja, hol is volt valójában.
Pedig még arról a tétova sejtéséről is be szeretett volna számolni, hogy az ország
lakói közül egyesekben furcsa változás nyomai tapasztalhatók. Vannak, akik a hol-volt – hol-nem-volt hagyományos, álmatag befejezett múltja helyébe merészen
egyre inkább odaállítják a lesz-vagy-nem-lesz nyílt, drámai jövőidejét.
|