|
Az iskola kapujában fogatlan vak koldus énekel.
Szeme elpattant villanykörte, látni kibukkanó elromlott szerkezetét. Beesett szája
mint a suvadás.
Harmonika-fogsorával éhesen és unottan harapja az ezerszer-megrágott dallam
száraz kenyerét.
Mellette a sapkája gyönge nagyítóüveg magábagyűjteni a sietős zsebek
ólomkamrájába zárt pénzsugarakat.
Az iskolakapun özönlenek ki a gyerekek. Vége a tanításnak? Vagy ez ma az utolsó
óra? A színes iniciálé-táblák, a rózsa keresztmetszete, a domború térkép és az emberi izmok szép
piros kötegei után mára ez az utolsó szemléltető ábra, a pinceablak
piszkos keretében?
Mi van holnapra föladva? – kérdezem a kisfiamat, éppen, amikor elmegyünk előtte.
Megszólalnak a harangok.
Veszi a szerszámait, mint a munkások, kiüríti a sapkát, összecsukja a harmonikát.
Feláll. Most látni, hogy nyomorék is. Egy kislány vezeti.
Ismeritek a sánta koldusok sietős bicegését? Gyorsan megindul. A sarkon, látom,
megáll egy másik nyomorékkal. Pénzt vesz ki a zsebéből, odaadja neki. Szavakat vesz ki a
szájából, azt is odaadja. Elválnak.
Sohase fogom megtudni, mit mondanak egymásnak a vak, fogatlan, sánta koldusok
az utcasarkon, miért adnak pénzt egymásnak és hova sietnek, harmonika-fogsorukkal a hónuk
alatt.
És azt se, hogy mit gondolnak róluk a gyerekek, amikor kijönnek az iskolából.
Mit is tanultunk ma, angyalkám?
És mi van holnapra föladva?
|