|
Láng, lobogó láng… Milyen tűz áradt szét a testén…
Hatvannegyedik életévéig szellemének legmagasabb megnyilvánulása a
tejszínhabos-barackízes fánk utolérhetetlen csodájának előállítása volt. Kecskelábú,
bávatekintetű, csipásszemű öreg kis hamupipőke. Cseléd a családban.
Aztán egyszerre a jóslás szörnyű kínja kezdte pörgetni és zavarni, hogy vésznek zengje kezdőhimnuszát… Láng, lobogó láng… Egy aggszűz Kasszándra a Belváros szecessziós szentélyében, a harmadik emeleten, egy női divatszalon nagy velencei tükrének pogány oltára előtt.
Mi ordított rajta keresztül? Mi meresztette tágra mindig leragadt csipás szemét? A
nyomorék láb hatvannégy éves kínja és szégyene, a hatvannégy éven át kihordott szüzesség
elvetélt szörnyszülöttje? Phoibosz Apollón, a világ előtt és világ után is tündöklő napfény? Vagy
maga az iszonyatos napfogyatkozásába lépő történelem?
Bugyogott belőle az eszelős igazság.
Mindnyájan el fogunk pusztulni. Jönnek a martalócok és nem kegyelmeznek
senkinek. És bélyeget sütnek a húsunkba. És vagonokba raknak, mint a barmot. És sose látjuk
viszont ezt a lakást. És megnyúznak minket elevenen. És füstté leszünk és korommá. És
megbecstelenítik a lányokat és az asszonyokat, a ringyókat és a szüzeket. Még az aggszüzeket is.
Még őt is. És a nők a szabad ég alatt fognak leguggolni szükségüket végezni a röhögő férfiak
előtt.
És elhurcolták mindenkijét. És bélyeget sütöttek ránk. És a lakásukban mások
laknak, akik nem is tudnak róluk. És a legszebb huga ott guggolt a téglagyár udvarán,
meztelenül. Mielőtt elégették.
És mindenkijét elégették. És őt megölték. Nem tudni, hol és hogyan. Ki tudja, talán
előbb még meg is becstelenítették. Irtózatos igazságtételül. Hogy az ő nyomorult kis teste se jött
légyen teljesen hiába e világra.
Megőrült, szegény, mondtuk. Ő nem tudta, hogy igazat beszél. De mi tudtuk. Mert
mi nem voltunk őrültek. Szegény, megőrült, mondtuk. És néztük, ahogy a benne épülő igazság
lassan, szemmel láthatóan szedi szét kis eszének eresztékeit, mint ahogy a kész épületek
ledobják magukról az állványokat. De egyikünk se hitt neki. Hisz őrült. Pedig nekünk ép eszünk
volt: mi tudtuk is, amit ő csak hihetett.
Szegény, megőrült, mondtuk. És valóban őrült volt. Már nem dajkálta a puhán
gömbölyödő csecsemő fánkokat. Fontosabb dolga volt. Az iszonyatos jövőt szoptatta és
babusgatta és ringatta és szorította magához, közel, egyre közelebb: az egyetlen gyermeket, akit
sikerült megfogannia és világra hoznia.
De az épeszűek körülötte a jelent szorították magukhoz és minden erejükkel távol
akarták tartani maguktól a jövőt, amely az őrület hüllőbőrébe bújva kúszott közéjük.
|