Jacqueline-nak és Eugène-nek

Mikor már minden elrendeződött, kivált és önmagává meredt, összeállt és szétbomlott a káoszból delejes ujjainak gondolattalan és érzéstelen vonzata által és megkezdte változhatatlan kerengését az idő önmagába visszatérő görbéjén – az ÚR elnyújtóztatta elfáradt tagjait a megteremtett örök egyformaság heverőjén és eddig még gondolattalan agyából és érzéstelen szivéből pattanni kezdtek örök életre és örök megsemmisülésre szánt érzései és gondolatai.

És az örök egyformaság felbillent alatta és ŐT az örök változásba vetette.

Rohannia kellett – a kipattanó gondolatokkal versenyeznie, mert egyiket sem akarta örökre elengedni magától, mindegyiket meg akarta tartani.

De azok egyre sebesebben száguldottak most már szivéből és agyából minden irányba.

Nem tudta magát egészen átadni egynek, hogy azt vésse és gyúrja tökéletessé – mindegyikből teljes egészet akart faragni.

Gyáva művész volt.

Riadtan kapkodott egyiktől a másikig, egyiken ezt, másikon azt a vonást dolgozva csak ki tökéletesen.

Gyáva és erőtlen művész volt.

Ezért maradt mind tökéletlen és töredékes és csalódott.

Nyugtalan, kapkodó és felelőtlen művész felemás, soha be nem fejezhető, torzzá-omlott remekmű-kísérlete.

Járok-kelek a szobában, feltérdelek a székre az íróasztal elé, könyvbe lapozok, rágyújtok, iszom egy kortyot, szavakat keresek…

A nagy rózsaszín peónia mozdulatlanul áll a vázában.

Veszem a kabátom, elmegyek hazulról, futok a dolgom után, az után, amiről azt hiszem, hogy az én dolgom, hazaérek…

A peónia ugyanott áll, felém fordulva, rámnéz nagy sziromfejével.

Szakadatlanul rámnéz. Nem un meg. Egészen kitárulva, olyan, mint egy tágranyílt szem, mint egy hangszóró, mint a Notre-Dame óriás rozettája.

Hogy fejezzem ki magam?

A peónia nem akarja magát kifejezni. Azonos önmagával, minden további nélkül. Attól olyan gyönyörű.

Pedig csupa érzékenység. Ha elmegyek előtte, lépteim gyenge hullámzása a padlón már elég, hogy minden szirmát megborzongassa.

A növényi lét után sóvárgok? Az öntudatlanság nem-emberi vigasza után?

Nem. Csak, hogy olyan magától értetődően legyek önmagam, mint ő.

Nem virág szeretnék lenni, mint ő. Csak annyira ember, amennyire a virág virág…

A nagy rózsaszín peónia…

A mesebeli kőmíves mindenekelőtt az igazságot kereste.

De az igazságot nem lehet építeni. Hát házakat épített.

Mikor első kacsalábon forgó kastélyát észre se vették, s átellenben egy csinos nyárilak elkészülte alkalmából hangos dudaszó mellett kitüntették az építőket, ő is szerényen csatlakozott az ünneplőkhöz. És másnap új kastély építéséhez fogott.

Részt vett hetedik palotája felépülte napján is a közelben egy takaros házacska ünnepélyes felavatásán. És másnap megint munkához látott.

Fogta maga-faragta szerszámait, és elkezdte bontani, amit eddig emelt. Ugyanolyan gonddal dolgozott, mint annakelőtte. Mestersége minden hétszer-kipróbált fogását felhasználta. Csak éppen fordítva. Mint mikor visszafelé pergetik a filmet. Most sem tett egyetlen fölösleges mozdulatot sem. S nem volt se éjjele, se nappala.

Mikor végre a hét épületnek már egyetlen árva köve se állt a szemek útjába, megpihent, mint az Úr a hetedik napon.

És megbékélve érezte szívében, hogy az igazság kilódult mérlege helyrebillent.

A kisfiú, pontosan emlékszem, először nem tudott hova lenni ámulatában, s éppen ezért a szánalomba menekült – mikor a fellibbentett szoknyácskák alól feléje mutatott pucér kis fenekek látványának kíséretében elhangzott az az összetett névszói állítmány, amelynek egyik tagja tökéletesen megfelelt ugyan a valóságnak, a másik azonban kiáltó valótlanságot tartalmazott.

Mert a kisfiú nem volt büdös. Inkább jószagú volt, mint a virágok és a kisgyerekek általában.

Már a nyelvén volt a visszavágás. A gyors gyermeki fegyver, amivel kevésbé sorsdöntő esetekben maga is gondolkodás nélkül élt, a kapásból visszahajított labda: „Ti vagytok a büdösek!”

De mozdulata megállt a félúton, mert hirtelen egész valóját átjárta a felismerés, hogy nemcsak ő nem az, nem rossz szagúak az átellenben lakó Kovácsné nevezetű kovácsné kislányai sem.

Most került szembe először a világtörténelemmel. Itt, a poros kis falusi utca közepén.

A könny, amely szeméből ebbe a porba hullott, igazán, de igazán nem a harag vagy a sértettség könnye volt.

Azóta is nem szűnő ámulattal és szánalommal nézi mindazokat, akik meztelen hátsófelűk mutogatása közben olyasmivé akarnák kikiáltani, amivel, tudja, nem azonos.

Vannak akik romlott foggal harapnak gyümölcsbe

A kisgyerek minden évben úgy várta a cseresznyét a tavasz gömbölyű kis esszenciáit

Aztán egy tavaszon hiába kereste az ízét

Valahol elveszett

A cseresznyében nem volt többé cseresznye

Azóta sincs

F. Gy. emléke – 21-szer újrakezdve

Láng, lobogó láng… Milyen tűz áradt szét a testén…

Hatvannegyedik életévéig szellemének legmagasabb megnyilvánulása a tejszínhabos-barackízes fánk utolérhetetlen csodájának előállítása volt. Kecskelábú, bávatekintetű, csipásszemű öreg kis hamupipőke. Cseléd a családban.

Aztán egyszerre a jóslás szörnyű kínja kezdte pörgetni és zavarni, hogy vésznek zengje kezdőhimnuszát… Láng, lobogó láng… Egy aggszűz Kasszándra a Belváros szecessziós szentélyében, a harmadik emeleten, egy női divatszalon nagy velencei tükrének pogány oltára előtt.

Mi ordított rajta keresztül? Mi meresztette tágra mindig leragadt csipás szemét? A nyomorék láb hatvannégy éves kínja és szégyene, a hatvannégy éven át kihordott szüzesség elvetélt szörnyszülöttje? Phoibosz Apollón, a világ előtt és világ után is tündöklő napfény? Vagy maga az iszonyatos napfogyatkozásába lépő történelem?

Bugyogott belőle az eszelős igazság.

Mindnyájan el fogunk pusztulni. Jönnek a martalócok és nem kegyelmeznek senkinek. És bélyeget sütnek a húsunkba. És vagonokba raknak, mint a barmot. És sose látjuk viszont ezt a lakást. És megnyúznak minket elevenen. És füstté leszünk és korommá. És megbecstelenítik a lányokat és az asszonyokat, a ringyókat és a szüzeket. Még az aggszüzeket is. Még őt is. És a nők a szabad ég alatt fognak leguggolni szükségüket végezni a röhögő férfiak előtt.

És elhurcolták mindenkijét. És bélyeget sütöttek ránk. És a lakásukban mások laknak, akik nem is tudnak róluk. És a legszebb huga ott guggolt a téglagyár udvarán, meztelenül. Mielőtt elégették.

És mindenkijét elégették. És őt megölték. Nem tudni, hol és hogyan. Ki tudja, talán előbb még meg is becstelenítették. Irtózatos igazságtételül. Hogy az ő nyomorult kis teste se jött légyen teljesen hiába e világra.

Megőrült, szegény, mondtuk. Ő nem tudta, hogy igazat beszél. De mi tudtuk. Mert mi nem voltunk őrültek. Szegény, megőrült, mondtuk. És néztük, ahogy a benne épülő igazság lassan, szemmel láthatóan szedi szét kis eszének eresztékeit, mint ahogy a kész épületek ledobják magukról az állványokat. De egyikünk se hitt neki. Hisz őrült. Pedig nekünk ép eszünk volt: mi tudtuk is, amit ő csak hihetett.

Szegény, megőrült, mondtuk. És valóban őrült volt. Már nem dajkálta a puhán gömbölyödő csecsemő fánkokat. Fontosabb dolga volt. Az iszonyatos jövőt szoptatta és babusgatta és ringatta és szorította magához, közel, egyre közelebb: az egyetlen gyermeket, akit sikerült megfogannia és világra hoznia.

De az épeszűek körülötte a jelent szorították magukhoz és minden erejükkel távol akarták tartani maguktól a jövőt, amely az őrület hüllőbőrébe bújva kúszott közéjük.

Az asztalon a kávéfőző fémtestén két függőleges tompa fénycsík a délután. A félig elhúzott függönyön át a szemközti sárga falat szürkére satírozza a sűrű, vékony eső. Az erkélyen hajnalka kúszik felfelé a ferdén kifeszített zsinegeken. Az egyik előbbre tart, a másik hátrább. Mint az Angol Parkban rég a Regatta vízsugárral hajtott csónakai. De a végük úgy válik el a zsinegtől, levéltelenül, kicsit visszahajolva, mint a kígyó feje: szinte hallani csöndes sziszegésüket. Esik. Esik idebent is, ha nem leszünk is tőle nedvesek. A színe, a súlya belénkivódik, mintha tapinthatatlanul is mindent víz itatna át. A levegőt. A lassan mélyülő homályt. A zongora halk hangjait, melyek oly nyirkosan billennek, mintha tele volnának vízzel. Esik.

Mennyiszer mondtam már, hogy szeretem szobából bámulni a lassú esőt. Vajon menthetetlenül mindig csak azt tudom szeretni, ami éppen távol van? Mindenről csak hinni tudom, hogy szeretem?

Nagy, megnyíló egekre vágyom, az esőtől megszabadult este nagy vörös fényeivel. S arra, hogy legalább egy pillanatra ne kelljen látnom az asztalon álló kávéfőző fémtestének egyre fakóbb csillogásán,

hogy múlik az idő.

Itt volt, s nem tudtuk, kicsoda.

Szólt hozzánk egy öröktől ismerős és soha meg nem érthető nyelven.

Tetőtől talpig beburkolt megfoghatatlan anyagába.

Kikerülhetetlen volt, mint a sors.

Tudjuk, hogy éppily érthetetlenül majd újra visszatér.

De honnan?

Most hol van,

ki volt és hová lett a szél?

Nincs lába.

Minden reggel nyolckor kirakja műhelyét az utcára és este nyolcig megállás nélkül dolgozik.  Egészségesen él.

Nincs lába.

Egészségesen él. Mások lábára valót foltoz, tisztít, talpal a kezével.

Nincs lába.

Egész nap kint ül az utcán, sarkal, fest, fényesít, egészségesen él, tél-tavasz-nyár-ősz-tél minden levegője az övé.

Nincs lába.

De mért kell, hogy az embernek feltétlenül lába legyen?

Nincs lába.

Az iskola kapujában fogatlan vak koldus énekel.

Szeme elpattant villanykörte, látni kibukkanó elromlott szerkezetét. Beesett szája mint a suvadás.

Harmonika-fogsorával éhesen és unottan harapja az ezerszer-megrágott dallam száraz kenyerét.

Mellette a sapkája gyönge nagyítóüveg magábagyűjteni a sietős zsebek ólomkamrájába zárt pénzsugarakat.

Az iskolakapun özönlenek ki a gyerekek. Vége a tanításnak? Vagy ez ma az utolsó óra? A színes iniciálé-táblák, a rózsa keresztmetszete, a domború térkép és az emberi izmok szép piros kötegei után mára ez az utolsó szemléltető ábra, a pinceablak piszkos keretében?

Mi van holnapra föladva? – kérdezem a kisfiamat, éppen, amikor elmegyünk előtte.

Megszólalnak a harangok.

Veszi a szerszámait, mint a munkások, kiüríti a sapkát, összecsukja a harmonikát. Feláll. Most látni, hogy nyomorék is. Egy kislány vezeti.

Ismeritek a sánta koldusok sietős bicegését? Gyorsan megindul. A sarkon, látom, megáll egy másik nyomorékkal. Pénzt vesz ki a zsebéből, odaadja neki. Szavakat vesz ki a szájából, azt is odaadja. Elválnak.

Sohase fogom megtudni, mit mondanak egymásnak a vak, fogatlan, sánta koldusok az utcasarkon, miért adnak pénzt egymásnak és hova sietnek, harmonika-fogsorukkal a hónuk alatt.

És azt se, hogy mit gondolnak róluk a gyerekek, amikor kijönnek az iskolából.

Mit is tanultunk ma, angyalkám?

És mi van holnapra föladva?

Vas Istvánnak és Szántó Piroskának

Mesebeli ország!

Nem fekszik se keletre, se nyugatra, se délre, se északra. Éghajlata nem kontinentális, de nem is tengeri, nem egyenlítői és nem sarkvidéki. Időszámítása – egészen a legújabb időkig, amikor lakóinak egy része tiszteletreméltó erőfeszítéseket tesz e helyzet megváltoztatására – a múltba helyezi a jelent, miképpen nyelve jelenidővel fejezi ki a jövőt.

A határain húzódó keskeny senkiföldek fényévnyi távolokat sűrítenek magukba. Az idegen, aki (a szokásos, a szokásostól éppen csak egy árnyalatnyira különböző formaságok között) átlépi valamelyik határát, (amely se nem nyugati, se nem északi, se nem keleti, se nem déli) észre sem veszi, hogy egy sajátos űrutazás résztvevőjévé lett, anélkül, hogy a ma már ismert eszközök igénybevételével kilépett volna a föld vonzóköréből. Nem veszi észre mindazon idő alatt sem, amelyet az országban (az ország népének hagyományos, a más népek körében tapasztalttól éppen csak egy árnyalatnyira eltérő vendégszeretetét élvezve) eltölt. Nem veszik észre az ország lakosai sem, akik földjüket nem a világban közkeletű nevén, Mesebeliországnak, hanem nyelvük sajátságosan képletes természete szerint hol Tejjelmézzelfolyókánaánnak, hol Vadugarnak nevezik. Úgy tetszik, ez a két kifejezés, amelynek megfelelői más nyelveken éles ellentétet képeznek, számukra egy és ugyanazon jelentéssel bír. Ez az első, ami az ország utasának (jött légyen akár keletről, akár nyugatról, akár délről, akár északról) feltűnik; mivelhogy, hasztalan igyekszik a legtárgyilagosabb megfigyelésre, ami csak egy idegentől telhetik, sem tejet, sem mézet nem lát csorogni a kutakból, de töretlen pusztaságot sem talál többet a más általa látott tájakon fellelhetőnél.

Ami azonban igazán és végképp a meglepetés erejével hat az ország utasára, aki keletről vagy nyugatról, délről vagy északról érkezvén, a világ sorsáért való természetes aggódást hordozza magában, az, hogy Mesebeliország lakosai nem ismerik a félelmet.

Feltehetőleg nem ismerték már a kutyafejű tatárok megjelenésének, majd a puskapor feltalálásának korában sem, bizonyosan nem ismerik azonban az új tűzsárkányok feltűnése idején, amelyeknek puszta lehellete éppen hétezerbilliószorta pusztítóbb a puskapornál. Ha történelmüket, amelyre büszkék, az általuk ugyan nem számlált évszázadokban és évezredekben, amennyire tudni lehet, nem kerülték is el a föld legtöbb pontját időnként katasztrófába döntő járványok és háborúk, a rajtuk átzúduló nyavalyák és idegen hordák egytől mégis megkímélték őket: e csapások tudomásulvételétől.

Kicsi ország, mit árthatnak neki ezek a mérhetetlenül nagy erők? – gondolják talán. Mert valamit csak gondolniuk kell – gondolja a délről, nyugatról, északról, vagy keletről érkezett, aki megszokta, hogy a föld délkörei, bak- és ráktérítője mentén, ha sokféleképpen is, valamiképpen mindenütt az emberi agynak ezzel a sajátos működésével igyekeznek kihámozni a bennük és köröttük burjánzó, az általuk teremtett és őket elborító események magvát. Már ebből is látszik, hogy úti térképén még nem sikerült betájolnia a helyet, ahová érkezett, és kellemes közérzete ellenére sem sikerült alkalmazkodnia az itt uralkodó éghajlathoz, amely, ismételni kell, se nem tengeri, se nem szárazföldi, se nem sarkköri, se nem délszaki. Már ebből is látszik, nem gondolta át, hogy Mesebeliország, mint a neve is mutatja, a mesék országa, mesékkel táplálkozik, mesékből tájékozódik és mesékben gondolkodik. Sajátos készülékein, melyek csakoly bonyolultak, mint az új meg új szerkezetek bárhol a világban, mesévé alakítja át az északról, nyugatról, keletről és délről érkező valóság-hullámokat. Midőn délen és keleten, nyugaton és északon, bámulatos új felfedezésektől vezéreltetve, a tudósok soselátott megfigyelőállomásokat építettek, az űrbe kiküldött első hírnökeik útjának minél pontosabb nyomonkísérésére, Mesebeliországban a mesélők, érezvén, hogy immár nem hagyatkozhatnak ösztönös kedvükre és képességeikre, soselátott szerkezeteket állítottak össze, a világ minden táján észlelhető értesülések azonnali mesélhetővé változtatására. E mesévé alakított tényeket azután az ország lakosainak egyik fele, kedve és hajlama szerint, elhiszi, a másik fele, éppoly szabadon, nem hiszi el. Ez az ellentét azonban, bár olykor a legvéresebb valósággal torolják meg egymáson, az országutak fáit végigakasztva a hitetlenkedőkkel, vagy éppen a hitetlenség nyilvános bevallására kényszerítve a leghivőbbeket, – merőben látszólagos és esetleges. Az egyetlen lényeges dologban – a tények meseszerűségében és a mese tényében, ami országuk támasza és talpköve, vérszerződése és aranybullája egyben – bámulatos egyetértés uralkodik.

Hol volt, hol nem volt – kezdi utazásáról szóló elbeszélését a keleti, nyugati, déli vagy északi hazájába megtért idegen, aki vasúton, gépkocsin vagy repülőgépen visszafelé is sértetlenül megtette az űri utat, amelyhez másutt a legmodernebb s az emberek óriás többsége számára ma még hozzáférhetetlen közlekedési eszközök szükségesek. Hol volt, hol nem volt – kezdi, de szándékosan határozottnak kívánt szavaiból is világosan kitetszik hallgatói számára, hogy nem tudja, hol is volt valójában.

Pedig még arról a tétova sejtéséről is be szeretett volna számolni, hogy az ország lakói közül egyesekben furcsa változás nyomai tapasztalhatók. Vannak, akik a hol-volt – hol-nem-volt hagyományos, álmatag befejezett múltja helyébe merészen egyre inkább odaállítják a lesz-vagy-nem-lesz nyílt, drámai jövőidejét.

Nem tudom, mikor terjedt el a társulat tagjai között, hogy az Öreg nem nyugodhat tovább a sírjában; ki kell kaparni csontjait a földből. Csak arra emlékszem, hogy már rohantunk is a poros, falusi utcán lefelé. Csúnya nagy vörös nap esett le az égről, magával rántva mindenféle fekete rongyokat, és véres szemmel ólálkodott a hold is. Rohantunk lefelé, azzal a félelemmel vegyes szédülettel, amivel gyerekek futnak a lejtőn, s aminek tartalma az a sejtelem, hátha soha többé nem lesz megállás.

Szedett-vedett társaság voltunk. Oberonnak a fele szárnya már fel volt csatolva, de az arcán még ott sörtéllett a vonatút kétnapos fekete szakálla; még ezután kell borotválkoznia a festék alá. De Hippolyta, hűvösen szenvedélyes amazonkirálynői fenségében úgy rohant közöttünk, mint egy kép, amelyik egyszerre futni kezd. Én is elkezdtem már a sminkelést, mikor nekiindultunk, az egyik szemem már szépen ki volt húzva, megtámasztva alul egy kis kékkel, és, ahogy szoktam, egyetlen pontos mozdulattal masztikszos szemhéjam szélére illesztettem a nagy fekete pillákat is, és, nem tudom, miért, mikor meghallottam, hogy menni kell, kutyafuttában, a másik szememet otthagyva, még a fehér muszlin-lepleket is magamra rángattam; de a parókára már nem volt időm. S most, futás közben jutott eszembe, hogy nem is tudom, hol a szőke parókám, talán otthon hagytam, s belémhasított, hogy mire innen visszatérünk, már nem igen lesz időm keresgélni. Mi lesz, ha a saját bodor kis fekete fürtjeimmel kell kimennem a színpadra Titániának: Hah, féltő Oberon! Tündérim el!

A tündérim is itt libegtek körülöttem, egyelőre mint maszatos kisgyerekek. És az utca két oldalán a kis házakban, melyeknek nyomott szegénységét még jobban kiemelte a hívalgóan élénk kék, piros, sárga festék… az alacsony ablakokból és a szintén tarkára festett, de düledező léckerítések közül mindenütt gyerekek kandikáltak ki, és ámulva, sóvárogva néztek utánunk. Nem mindjárt vette észre az ember, hogy mindegyik szégyenlősen rejteget valamit: egyik a púpját, másik a kacska kezét, harmadik a béna lábát. S egyik ablakból egy nyomorék kislány, színházi festékkel vastagon kimázolva, mint a kezdő színészek, akik még nem értenek a festéshez – elbűvölt vigyorával azt látszott mondani: ugye, szép vagyok, vagyok olyan szép, mint a színésznők. Ekkor jutott eszembe, hogy az anyák itt biztosan gyűlölhetik a gyermekeiket. Mert az asszonyok, akik délelőtt eljöttek segíteni kicsomagolni a ruhákat meg a díszleteket, válogatottan szépek voltak. Micsoda remek fajta lakik itt, gondoltuk csodálkozva. Akkor még nem láttuk a gyerekeket. Nem szerethetik őket, villant belém akkor, és a kislányomra gondoltam…

Ez volt egyébként az utolsó házak egyike. Az egyformán düledező léckerítések elmaradtak és az út mentén felváltották őket a földek. A végtelenbe nyúltak a homályban, csak egy nagy kukoricás ugrott ki közülük, mint valami dombormű hadserege. Annak a végében egyszerre csak ott álltunk egy hatalmas fa alatt a magában álló otromba kőtömb előtt, amelyet ki kellett döntenünk. A furcsa csapat megtorpant.

Nem is tudom, mért mondom azt, hogy furcsa. Hiszen előadás előtt öltözőkben, folyosókon, társalgóban estéről estére ugyanezt a felemás népséget látja az ember, a mindenesti rejtelmes metamorfózis különböző fázisaiban leledző lényeket, akik még nem vetették le teljesen egésznapi valójukat és még nem öltötték magukra a színpadit. Van ezeknek az előadás előtti pillanatoknak valami különös léttelensége – az arc és a maszk, a ruha és a kosztüm, önmagam és Titánia között, valami kihagyása a léleknek, mint egy kihagyó szívverés, valami hasadék a tudaton, ha nem volna olyan kirívó ellentmondás, azt mondanám, a lázas tetszhalál állapota. Mint a víz a forrponton, éppen ezen a tarthatatlan fokon, mikor még se gőz, se víz, vagy a fagyponton, mikor se víz, se jég. Aztán begombolom az utolsó gombot, egyet még igazítok a parókán, egy pillantás a tükörbe, kezemben a kellék, és már megszilárdult rajtam a szerep jégpáncélja, amit majd csak az utolsó tapsok melege fog leolvasztani egy szempillantás alatt.

De itt mindez furcsa volt, furcsán oda nem illő, e komoly, e komolynál is komolyabb cselekedetnél, amit, nem is tudtam, miért, de végbeviendők voltunk. Miért éppen mi, a Szentivánéji Álommal haknizó fővárosi színészek? – nem lehetett tudni, de nem is gondolt rá egyikőnk se. Mikor az embert a sors, a pillanat, a véletlen valami nagy tettre választja ki, eszébe se jut, mért éppen ő a kiválasztott. Teszi, amit nem tennie nem lehet. Ez pedig itt rettentően komoly dolog volt. Az ember legkomolyabb igénye, az igazságtevésé, az igazságtalanság megtorlásáé parancsolta. Valami, amivel nem lehet vitázni, bármíly képtelen és váratlan is. A kategorikus imperativus. Lehet, hogy éppen a léleknek ez az élet és színpad közötti labilis és meghatározhatatlan halmazállapota váltotta ki. Annak ellenére, hogy éppen ez most olyan oda nem illőnek látszott.

Körülálltuk a sírt. Olyan volt, mintha valamilyen ügyetlen ügyelő intésére a színészek féligkészülten kerültek volna a színpadra. Már hozzá is akartunk kezdeni be nem tanult, mégis pontosan tudni vélt szerepünkhöz. Orrondi és Gyalu, a mesteremberek már neki is álltak volna a kő kiemelésének. De akkor valaki egyszerre felkiáltott.

És abban a pillanatban mindnyájan megláttuk kicsit balra a sírkőtől egy homályban fekvő test körvonalait kibontakozni. Egy sírhant tetején feküdt. Mintha valaki saját személyében állna emlékművet a maga sírján. Mint Pietro de Bemba kardinális a San Pietro in Vincoli-beli márványszarkofágján, úgy feküdt a frissen felhantolt föld lapos tetején, barna csuhában, tonzurás fejével. Alig láttuk meg, valaki már tudni vélte, hogy Philostratus atya reggel halt meg. És egyszerre mindnyájan azt is tudtuk, hogy fel kell támasztanunk, mert csak ő tudhatja, egyedül csak ő, a ma reggeli, még el sem hantolt halott a másikat, a régholtat, súlyos kőtömbökkel lezárt sírjából kikaparni. Mindenki Puckot szólította, de Robin pajtás egyelőre nem volt található. Valaki úgy tudta, nem készült el a maszkjával, és nem volt hajlandó ebben a felemás halmazállapotban velünk jönni. Ő mindig egészen önmaga akar lenni, nem bírja el ezt a semmilyen-létet, amiben mi vagyunk. De ekkor a hátunk mögött már meg is hallottuk sivalgó, ujjongó, vijjogó hangját, amitől sose tudja az ember, félnie kell-e, hogy mindjárt fenekestül felfordul a világ, vagy inkább megnyugodnia, hogy minden a legjobb rendben van az idők végezetéig.

S már ott is termett a csoport közepén, mintha a levegőből szállt volna alá, és magasra tartotta világító nagy varázsvirágját.

S erre a márványbavésettnek látszó barátcsuha egyszerre hullámzani, szinte táncolni kezdett Robin pajtás hangja lejtésére:

A barna szerzetescsuha hullámzott, mintha szél lengette volna: ami az előbb márványnak látszott – bár az se volt – most szutykos barna víz benyomását keltette – holott éppúgy nem volt az se. De mire megtudhattuk volna, mire képes még Robin pajtás varázsvirága, hátunk mögött eszeveszett sivalkodással zúdultak lefelé a faluból a gyerekek, akik az előbb oly elbűvölten bámulták az ablakokból és a léckerítések mögül furcsa vonulatunkat. A lárvavigyorú kislány vezetésével zúdultak alá a lejtőn, s akik oly szemérmetesen rejtegették eddig az ablakok és kerítések mögött nyomorékságukat, mint a szerelmesek egymás elől rossz tulajdonságaikat, most mintha magasra tartották volna púpjukat, szinte hadonásztak bénaságukkal, mint hibáikkal egymás előtt azok, akik már nem szeretik egymást. És már messziről ordították: Ne merjétek bántani az apánkat! Ne nyúljatok az apánk csontjaihoz! Hagyjátok békében pihenni! A mi apánk! Halottgyalázók! Hullarablók! – S valamelyik, ki tudja, honnan szerzett szörnyű tudálékossággal még ezt a szót is felénk köpte: Nekrofilek!

De akkor egyszerre meghallottuk a kiáltozáson át a falu felől az előadás kezdetét jelző csöngetést is, sőt valami szellő a gyülekező közönség oly jólismert zsongását is felénk libbentette. És az átkozódó gyerekek között elkezdtünk rohanni visszafelé. A parókám! – gondoltam rémülten, ösztönösen megtapogatva borzas kis fekete fru-fruimat. Puck persze, mint mindig, most is okos volt. Nem mozdult, amíg nem készült el teljesen önmagával. Ő sose hagyja magát zavartatni az élettől, első a színpad, ő mindenesetre felrakja az utolsó vonást a maszkjára, akármi történik, csak aztán jöhet a többi, a szerelmi bánat vagy a kategorikus imperativus.

Ekkor épp a kukoricás túlsó végéhez értünk, s talán a legeslegutolsó csövek egyike könnyen súrolta karomat. Gondolkodás nélkül lehajoltam és öt-hat cső feszes burkából gyorsan kihámoztam a selymes puha hajat. S e csodálatos szőkeséget, csak úgy futás közben, összefontam, csatokkal a fejemre tűztem, hosszan, hogy csak úgy zuhogott utánam, világítva a sötétben.

Különben minden rendben ment, úgy, ahogy kellett. Folyt az előadás. S már ott tartottam a szövegemben, hogy

mikor eszembe jutott: vajon hogy is jutottam ide? S ami játék közben sohasem szokott előfordulni velem, a saját szövegem, a gyerekek még mindig kórusként hangzó átkozódása és a nézők ütemes, lassú lélegzetének nesze között mindenféle oda nem való kérdések és feleletek viaskodtak agyamban:

Hogy igen, úgy látszik, az emberek a púpjaikhoz is ragaszkodnak, ha már van nekik. S hogy lehet-e igazságot tenni az igazságban érdekeltek megkérdezése nélkül? S hogy az anyák bizonyára akkor is mindennél jobban szeretik gyerekeiket, ha azok nyomorékok. S hogy azt se szabad elfeledni, hogy akinek ágyékából egy egész falu gyermekeinek púpja született, annak az ágyékából lettek a kedves, okos szemek és az ép tagok is. És hogy a gyerekek nem hagyják meggyalázni apjuk haló porát még az igazság kedvéért se, még ha az púppal és bénasággal verte is meg őket már fogantatásukban egész életükre.

H    mint a homály bőrén hólyagzó kék hüvösség

A    mint az ablak amely az alvó előtt még hiába nyílik a világra

J    mint aminek éles fénye kiüt a perc tompaságából – mint a képek és hangok olykor kibékíthetetlen ellentétének jele

N    mint e legelső percek világelőtti némasága – mint a nap távoli sejtelme – mint november

A    mint megint az ablak – az ébredés első koordinátarendszere

L    mint ezen a legelső kirajzolódó bár örökké meghatározhatatlan pont – a létezés – amelynek meghosszabbítása majd csak ott kezdődik kiszámíthatatlanul – túl e szó jelentésén – ahol a szó kifordul önmagából mint jelentéséből a nap

Jön a korai sötét a sár a dér

Aranyból csinál ólmot a föld forgásának ferde alkímiája

Mindig más akartam volna lenni mint ez az én évadom

Mindig szöktem volna előle

Mint akkor a vagónok elől amiken november köde volt a plomba akárcsak születésemen

Igazi alkimisták álma hosszú egyenletes fény

ólomból kimosott arany

Az akartam volna lenni mindig

ami nem lehetek