Jacqueline-nak és Eugène-nek

Mikor már minden elrendeződött, kivált és önmagává meredt, összeállt és szétbomlott a káoszból delejes ujjainak gondolattalan és érzéstelen vonzata által és megkezdte változhatatlan kerengését az idő önmagába visszatérő görbéjén – az ÚR elnyújtóztatta elfáradt tagjait a megteremtett örök egyformaság heverőjén és eddig még gondolattalan agyából és érzéstelen szivéből pattanni kezdtek örök életre és örök megsemmisülésre szánt érzései és gondolatai.

És az örök egyformaság felbillent alatta és ŐT az örök változásba vetette.

Rohannia kellett – a kipattanó gondolatokkal versenyeznie, mert egyiket sem akarta örökre elengedni magától, mindegyiket meg akarta tartani.

De azok egyre sebesebben száguldottak most már szivéből és agyából minden irányba.

Nem tudta magát egészen átadni egynek, hogy azt vésse és gyúrja tökéletessé – mindegyikből teljes egészet akart faragni.

Gyáva művész volt.

Riadtan kapkodott egyiktől a másikig, egyiken ezt, másikon azt a vonást dolgozva csak ki tökéletesen.

Gyáva és erőtlen művész volt.

Ezért maradt mind tökéletlen és töredékes és csalódott.

Nyugtalan, kapkodó és felelőtlen művész felemás, soha be nem fejezhető, torzzá-omlott remekmű-kísérlete.

Járok-kelek a szobában, feltérdelek a székre az íróasztal elé, könyvbe lapozok, rágyújtok, iszom egy kortyot, szavakat keresek…

A nagy rózsaszín peónia mozdulatlanul áll a vázában.

Veszem a kabátom, elmegyek hazulról, futok a dolgom után, az után, amiről azt hiszem, hogy az én dolgom, hazaérek…

A peónia ugyanott áll, felém fordulva, rámnéz nagy sziromfejével.

Szakadatlanul rámnéz. Nem un meg. Egészen kitárulva, olyan, mint egy tágranyílt szem, mint egy hangszóró, mint a Notre-Dame óriás rozettája.

Hogy fejezzem ki magam?

A peónia nem akarja magát kifejezni. Azonos önmagával, minden további nélkül. Attól olyan gyönyörű.

Pedig csupa érzékenység. Ha elmegyek előtte, lépteim gyenge hullámzása a padlón már elég, hogy minden szirmát megborzongassa.

A növényi lét után sóvárgok? Az öntudatlanság nem-emberi vigasza után?

Nem. Csak, hogy olyan magától értetődően legyek önmagam, mint ő.

Nem virág szeretnék lenni, mint ő. Csak annyira ember, amennyire a virág virág…

A nagy rózsaszín peónia…

A mesebeli kőmíves mindenekelőtt az igazságot kereste.

De az igazságot nem lehet építeni. Hát házakat épített.

Mikor első kacsalábon forgó kastélyát észre se vették, s átellenben egy csinos nyárilak elkészülte alkalmából hangos dudaszó mellett kitüntették az építőket, ő is szerényen csatlakozott az ünneplőkhöz. És másnap új kastély építéséhez fogott.

Részt vett hetedik palotája felépülte napján is a közelben egy takaros házacska ünnepélyes felavatásán. És másnap megint munkához látott.

Fogta maga-faragta szerszámait, és elkezdte bontani, amit eddig emelt. Ugyanolyan gonddal dolgozott, mint annakelőtte. Mestersége minden hétszer-kipróbált fogását felhasználta. Csak éppen fordítva. Mint mikor visszafelé pergetik a filmet. Most sem tett egyetlen fölösleges mozdulatot sem. S nem volt se éjjele, se nappala.

Mikor végre a hét épületnek már egyetlen árva köve se állt a szemek útjába, megpihent, mint az Úr a hetedik napon.

És megbékélve érezte szívében, hogy az igazság kilódult mérlege helyrebillent.

A kisfiú, pontosan emlékszem, először nem tudott hova lenni ámulatában, s éppen ezért a szánalomba menekült – mikor a fellibbentett szoknyácskák alól feléje mutatott pucér kis fenekek látványának kíséretében elhangzott az az összetett névszói állítmány, amelynek egyik tagja tökéletesen megfelelt ugyan a valóságnak, a másik azonban kiáltó valótlanságot tartalmazott.

Mert a kisfiú nem volt büdös. Inkább jószagú volt, mint a virágok és a kisgyerekek általában.

Már a nyelvén volt a visszavágás. A gyors gyermeki fegyver, amivel kevésbé sorsdöntő esetekben maga is gondolkodás nélkül élt, a kapásból visszahajított labda: „Ti vagytok a büdösek!”

De mozdulata megállt a félúton, mert hirtelen egész valóját átjárta a felismerés, hogy nemcsak ő nem az, nem rossz szagúak az átellenben lakó Kovácsné nevezetű kovácsné kislányai sem.

Most került szembe először a világtörténelemmel. Itt, a poros kis falusi utca közepén.

A könny, amely szeméből ebbe a porba hullott, igazán, de igazán nem a harag vagy a sértettség könnye volt.

Azóta is nem szűnő ámulattal és szánalommal nézi mindazokat, akik meztelen hátsófelűk mutogatása közben olyasmivé akarnák kikiáltani, amivel, tudja, nem azonos.

Vannak akik romlott foggal harapnak gyümölcsbe

A kisgyerek minden évben úgy várta a cseresznyét a tavasz gömbölyű kis esszenciáit

Aztán egy tavaszon hiába kereste az ízét

Valahol elveszett

A cseresznyében nem volt többé cseresznye

Azóta sincs

F. Gy. emléke – 21-szer újrakezdve

Láng, lobogó láng… Milyen tűz áradt szét a testén…

Hatvannegyedik életévéig szellemének legmagasabb megnyilvánulása a tejszínhabos-barackízes fánk utolérhetetlen csodájának előállítása volt. Kecskelábú, bávatekintetű, csipásszemű öreg kis hamupipőke. Cseléd a családban.

Aztán egyszerre a jóslás szörnyű kínja kezdte pörgetni és zavarni, hogy vésznek zengje kezdőhimnuszát… Láng, lobogó láng… Egy aggszűz Kasszándra a Belváros szecessziós szentélyében, a harmadik emeleten, egy női divatszalon nagy velencei tükrének pogány oltára előtt.

Mi ordított rajta keresztül? Mi meresztette tágra mindig leragadt csipás szemét? A nyomorék láb hatvannégy éves kínja és szégyene, a hatvannégy éven át kihordott szüzesség elvetélt szörnyszülöttje? Phoibosz Apollón, a világ előtt és világ után is tündöklő napfény? Vagy maga az iszonyatos napfogyatkozásába lépő történelem?

Bugyogott belőle az eszelős igazság.

Mindnyájan el fogunk pusztulni. Jönnek a martalócok és nem kegyelmeznek senkinek. És bélyeget sütnek a húsunkba. És vagonokba raknak, mint a barmot. És sose látjuk viszont ezt a lakást. És megnyúznak minket elevenen. És füstté leszünk és korommá. És megbecstelenítik a lányokat és az asszonyokat, a ringyókat és a szüzeket. Még az aggszüzeket is. Még őt is. És a nők a szabad ég alatt fognak leguggolni szükségüket végezni a röhögő férfiak előtt.

És elhurcolták mindenkijét. És bélyeget sütöttek ránk. És a lakásukban mások laknak, akik nem is tudnak róluk. És a legszebb huga ott guggolt a téglagyár udvarán, meztelenül. Mielőtt elégették.

És mindenkijét elégették. És őt megölték. Nem tudni, hol és hogyan. Ki tudja, talán előbb még meg is becstelenítették. Irtózatos igazságtételül. Hogy az ő nyomorult kis teste se jött légyen teljesen hiába e világra.

Megőrült, szegény, mondtuk. Ő nem tudta, hogy igazat beszél. De mi tudtuk. Mert mi nem voltunk őrültek. Szegény, megőrült, mondtuk. És néztük, ahogy a benne épülő igazság lassan, szemmel láthatóan szedi szét kis eszének eresztékeit, mint ahogy a kész épületek ledobják magukról az állványokat. De egyikünk se hitt neki. Hisz őrült. Pedig nekünk ép eszünk volt: mi tudtuk is, amit ő csak hihetett.

Szegény, megőrült, mondtuk. És valóban őrült volt. Már nem dajkálta a puhán gömbölyödő csecsemő fánkokat. Fontosabb dolga volt. Az iszonyatos jövőt szoptatta és babusgatta és ringatta és szorította magához, közel, egyre közelebb: az egyetlen gyermeket, akit sikerült megfogannia és világra hoznia.

De az épeszűek körülötte a jelent szorították magukhoz és minden erejükkel távol akarták tartani maguktól a jövőt, amely az őrület hüllőbőrébe bújva kúszott közéjük.

Az asztalon a kávéfőző fémtestén két függőleges tompa fénycsík a délután. A félig elhúzott függönyön át a szemközti sárga falat szürkére satírozza a sűrű, vékony eső. Az erkélyen hajnalka kúszik felfelé a ferdén kifeszített zsinegeken. Az egyik előbbre tart, a másik hátrább. Mint az Angol Parkban rég a Regatta vízsugárral hajtott csónakai. De a végük úgy válik el a zsinegtől, levéltelenül, kicsit visszahajolva, mint a kígyó feje: szinte hallani csöndes sziszegésüket. Esik. Esik idebent is, ha nem leszünk is tőle nedvesek. A színe, a súlya belénkivódik, mintha tapinthatatlanul is mindent víz itatna át. A levegőt. A lassan mélyülő homályt. A zongora halk hangjait, melyek oly nyirkosan billennek, mintha tele volnának vízzel. Esik.

Mennyiszer mondtam már, hogy szeretem szobából bámulni a lassú esőt. Vajon menthetetlenül mindig csak azt tudom szeretni, ami éppen távol van? Mindenről csak hinni tudom, hogy szeretem?

Nagy, megnyíló egekre vágyom, az esőtől megszabadult este nagy vörös fényeivel. S arra, hogy legalább egy pillanatra ne kelljen látnom az asztalon álló kávéfőző fémtestének egyre fakóbb csillogásán,

hogy múlik az idő.

Itt volt, s nem tudtuk, kicsoda.

Szólt hozzánk egy öröktől ismerős és soha meg nem érthető nyelven.

Tetőtől talpig beburkolt megfoghatatlan anyagába.

Kikerülhetetlen volt, mint a sors.

Tudjuk, hogy éppily érthetetlenül majd újra visszatér.

De honnan?

Most hol van,

ki volt és hová lett a szél?

Nincs lába.

Minden reggel nyolckor kirakja műhelyét az utcára és este nyolcig megállás nélkül dolgozik.  Egészségesen él.

Nincs lába.

Egészségesen él. Mások lábára valót foltoz, tisztít, talpal a kezével.

Nincs lába.

Egész nap kint ül az utcán, sarkal, fest, fényesít, egészségesen él, tél-tavasz-nyár-ősz-tél minden levegője az övé.

Nincs lába.

De mért kell, hogy az embernek feltétlenül lába legyen?

Nincs lába.

Az iskola kapujában fogatlan vak koldus énekel.

Szeme elpattant villanykörte, látni kibukkanó elromlott szerkezetét. Beesett szája mint a suvadás.

Harmonika-fogsorával éhesen és unottan harapja az ezerszer-megrágott dallam száraz kenyerét.

Mellette a sapkája gyönge nagyítóüveg magábagyűjteni a sietős zsebek ólomkamrájába zárt pénzsugarakat.

Az iskolakapun özönlenek ki a gyerekek. Vége a tanításnak? Vagy ez ma az utolsó óra? A színes iniciálé-táblák, a rózsa keresztmetszete, a domború térkép és az emberi izmok szép piros kötegei után mára ez az utolsó szemléltető ábra, a pinceablak piszkos keretében?

Mi van holnapra föladva? – kérdezem a kisfiamat, éppen, amikor elmegyünk előtte.

Megszólalnak a harangok.

Veszi a szerszámait, mint a munkások, kiüríti a sapkát, összecsukja a harmonikát. Feláll. Most látni, hogy nyomorék is. Egy kislány vezeti.

Ismeritek a sánta koldusok sietős bicegését? Gyorsan megindul. A sarkon, látom, megáll egy másik nyomorékkal. Pénzt vesz ki a zsebéből, odaadja neki. Szavakat vesz ki a szájából, azt is odaadja. Elválnak.

Sohase fogom megtudni, mit mondanak egymásnak a vak, fogatlan, sánta koldusok az utcasarkon, miért adnak pénzt egymásnak és hova sietnek, harmonika-fogsorukkal a hónuk alatt.

És azt se, hogy mit gondolnak róluk a gyerekek, amikor kijönnek az iskolából.

Mit is tanultunk ma, angyalkám?

És mi van holnapra föladva?

Vas Istvánnak és Szántó Piroskának

Mesebeli ország!

Nem fekszik se keletre, se nyugatra, se délre, se északra. Éghajlata nem kontinentális, de nem is tengeri, nem egyenlítői és nem sarkvidéki. Időszámítása – egészen a legújabb időkig, amikor lakóinak egy része tiszteletreméltó erőfeszítéseket tesz e helyzet megváltoztatására – a múltba helyezi a jelent, miképpen nyelve jelenidővel fejezi ki a jövőt.

A határain húzódó keskeny senkiföldek fényévnyi távolokat sűrítenek magukba. Az idegen, aki (a szokásos, a szokásostól éppen csak egy árnyalatnyira különböző formaságok között) átlépi valamelyik határát, (amely se nem nyugati, se nem északi, se nem keleti, se nem déli) észre sem veszi, hogy egy sajátos űrutazás résztvevőjévé lett, anélkül, hogy a ma már ismert eszközök igénybevételével kilépett volna a föld vonzóköréből. Nem veszi észre mindazon idő alatt sem, amelyet az országban (az ország népének hagyományos, a más népek körében tapasztalttól éppen csak egy árnyalatnyira eltérő vendégszeretetét élvezve) eltölt. Nem veszik észre az ország lakosai sem, akik földjüket nem a világban közkeletű nevén, Mesebeliországnak, hanem nyelvük sajátságosan képletes természete szerint hol Tejjelmézzelfolyókánaánnak, hol Vadugarnak nevezik. Úgy tetszik, ez a két kifejezés, amelynek megfelelői más nyelveken éles ellentétet képeznek, számukra egy és ugyanazon jelentéssel bír. Ez az első, ami az ország utasának (jött légyen akár keletről, akár nyugatról, akár délről, akár északról) feltűnik; mivelhogy, hasztalan igyekszik a legtárgyilagosabb megfigyelésre, ami csak egy idegentől telhetik, sem tejet, sem mézet nem lát csorogni a kutakból, de töretlen pusztaságot sem talál többet a más általa látott tájakon fellelhetőnél.

Ami azonban igazán és végképp a meglepetés erejével hat az ország utasára, aki keletről vagy nyugatról, délről vagy északról érkezvén, a világ sorsáért való természetes aggódást hordozza magában, az, hogy Mesebeliország lakosai nem ismerik a félelmet.

Feltehetőleg nem ismerték már a kutyafejű tatárok megjelenésének, majd a puskapor feltalálásának korában sem, bizonyosan nem ismerik azonban az új tűzsárkányok feltűnése idején, amelyeknek puszta lehellete éppen hétezerbilliószorta pusztítóbb a puskapornál. Ha történelmüket, amelyre büszkék, az általuk ugyan nem számlált évszázadokban és évezredekben, amennyire tudni lehet, nem kerülték is el a föld legtöbb pontját időnként katasztrófába döntő járványok és háborúk, a rajtuk átzúduló nyavalyák és idegen hordák egytől mégis megkímélték őket: e csapások tudomásulvételétől.

Kicsi ország, mit árthatnak neki ezek a mérhetetlenül nagy erők? – gondolják talán. Mert valamit csak gondolniuk kell – gondolja a délről, nyugatról, északról, vagy keletről érkezett, aki megszokta, hogy a föld délkörei, bak- és ráktérítője mentén, ha sokféleképpen is, valamiképpen mindenütt az emberi agynak ezzel a sajátos működésével igyekeznek kihámozni a bennük és köröttük burjánzó, az általuk teremtett és őket elborító események magvát. Már ebből is látszik, hogy úti térképén még nem sikerült betájolnia a helyet, ahová érkezett, és kellemes közérzete ellenére sem sikerült alkalmazkodnia az itt uralkodó éghajlathoz, amely, ismételni kell, se nem tengeri, se nem szárazföldi, se nem sarkköri, se nem délszaki. Már ebből is látszik, nem gondolta át, hogy Mesebeliország, mint a neve is mutatja, a mesék országa, mesékkel táplálkozik, mesékből tájékozódik és mesékben gondolkodik. Sajátos készülékein, melyek csakoly bonyolultak, mint az új meg új szerkezetek bárhol a világban, mesévé alakítja át az északról, nyugatról, keletről és délről érkező valóság-hullámokat. Midőn délen és keleten, nyugaton és északon, bámulatos új felfedezésektől vezéreltetve, a tudósok soselátott megfigyelőállomásokat építettek, az űrbe kiküldött első hírnökeik útjának minél pontosabb nyomonkísérésére, Mesebeliországban a mesélők, érezvén, hogy immár nem hagyatkozhatnak ösztönös kedvükre és képességeikre, soselátott szerkezeteket állítottak össze, a világ minden táján észlelhető értesülések azonnali mesélhetővé változtatására. E mesévé alakított tényeket azután az ország lakosainak egyik fele, kedve és hajlama szerint, elhiszi, a másik fele, éppoly szabadon, nem hiszi el. Ez az ellentét azonban, bár olykor a legvéresebb valósággal torolják meg egymáson, az országutak fáit végigakasztva a hitetlenkedőkkel, vagy éppen a hitetlenség nyilvános bevallására kényszerítve a leghivőbbeket, – merőben látszólagos és esetleges. Az egyetlen lényeges dologban – a tények meseszerűségében és a mese tényében, ami országuk támasza és talpköve, vérszerződése és aranybullája egyben – bámulatos egyetértés uralkodik.

Hol volt, hol nem volt – kezdi utazásáról szóló elbeszélését a keleti, nyugati, déli vagy északi hazájába megtért idegen, aki vasúton, gépkocsin vagy repülőgépen visszafelé is sértetlenül megtette az űri utat, amelyhez másutt a legmodernebb s az emberek óriás többsége számára ma még hozzáférhetetlen közlekedési eszközök szükségesek. Hol volt, hol nem volt – kezdi, de szándékosan határozottnak kívánt szavaiból is világosan kitetszik hallgatói számára, hogy nem tudja, hol is volt valójában.

Pedig még arról a tétova sejtéséről is be szeretett volna számolni, hogy az ország lakói közül egyesekben furcsa változás nyomai tapasztalhatók. Vannak, akik a hol-volt – hol-nem-volt hagyományos, álmatag befejezett múltja helyébe merészen egyre inkább odaállítják a lesz-vagy-nem-lesz nyílt, drámai jövőidejét.

Nem tudom, mikor terjedt el a társulat tagjai között, hogy az Öreg nem nyugodhat tovább a sírjában; ki kell kaparni csontjait a földből. Csak arra emlékszem, hogy már rohantunk is a poros, falusi utcán lefelé. Csúnya nagy vörös nap esett le az égről, magával rántva mindenféle fekete rongyokat, és véres szemmel ólálkodott a hold is. Rohantunk lefelé, azzal a félelemmel vegyes szédülettel, amivel gyerekek futnak a lejtőn, s aminek tartalma az a sejtelem, hátha soha többé nem lesz megállás.

Szedett-vedett társaság voltunk. Oberonnak a fele szárnya már fel volt csatolva, de az arcán még ott sörtéllett a vonatút kétnapos fekete szakálla; még ezután kell borotválkoznia a festék alá. De Hippolyta, hűvösen szenvedélyes amazonkirálynői fenségében úgy rohant közöttünk, mint egy kép, amelyik egyszerre futni kezd. Én is elkezdtem már a sminkelést, mikor nekiindultunk, az egyik szemem már szépen ki volt húzva, megtámasztva alul egy kis kékkel, és, ahogy szoktam, egyetlen pontos mozdulattal masztikszos szemhéjam szélére illesztettem a nagy fekete pillákat is, és, nem tudom, miért, mikor meghallottam, hogy menni kell, kutyafuttában, a másik szememet otthagyva, még a fehér muszlin-lepleket is magamra rángattam; de a parókára már nem volt időm. S most, futás közben jutott eszembe, hogy nem is tudom, hol a szőke parókám, talán otthon hagytam, s belémhasított, hogy mire innen visszatérünk, már nem igen lesz időm keresgélni. Mi lesz, ha a saját bodor kis fekete fürtjeimmel kell kimennem a színpadra Titániának: Hah, féltő Oberon! Tündérim el!

A tündérim is itt libegtek körülöttem, egyelőre mint maszatos kisgyerekek. És az utca két oldalán a kis házakban, melyeknek nyomott szegénységét még jobban kiemelte a hívalgóan élénk kék, piros, sárga festék… az alacsony ablakokból és a szintén tarkára festett, de düledező léckerítések közül mindenütt gyerekek kandikáltak ki, és ámulva, sóvárogva néztek utánunk. Nem mindjárt vette észre az ember, hogy mindegyik szégyenlősen rejteget valamit: egyik a púpját, másik a kacska kezét, harmadik a béna lábát. S egyik ablakból egy nyomorék kislány, színházi festékkel vastagon kimázolva, mint a kezdő színészek, akik még nem értenek a festéshez – elbűvölt vigyorával azt látszott mondani: ugye, szép vagyok, vagyok olyan szép, mint a színésznők. Ekkor jutott eszembe, hogy az anyák itt biztosan gyűlölhetik a gyermekeiket. Mert az asszonyok, akik délelőtt eljöttek segíteni kicsomagolni a ruhákat meg a díszleteket, válogatottan szépek voltak. Micsoda remek fajta lakik itt, gondoltuk csodálkozva. Akkor még nem láttuk a gyerekeket. Nem szerethetik őket, villant belém akkor, és a kislányomra gondoltam…

Ez volt egyébként az utolsó házak egyike. Az egyformán düledező léckerítések elmaradtak és az út mentén felváltották őket a földek. A végtelenbe nyúltak a homályban, csak egy nagy kukoricás ugrott ki közülük, mint valami dombormű hadserege. Annak a végében egyszerre csak ott álltunk egy hatalmas fa alatt a magában álló otromba kőtömb előtt, amelyet ki kellett döntenünk. A furcsa csapat megtorpant.

Nem is tudom, mért mondom azt, hogy furcsa. Hiszen előadás előtt öltözőkben, folyosókon, társalgóban estéről estére ugyanezt a felemás népséget látja az ember, a mindenesti rejtelmes metamorfózis különböző fázisaiban leledző lényeket, akik még nem vetették le teljesen egésznapi valójukat és még nem öltötték magukra a színpadit. Van ezeknek az előadás előtti pillanatoknak valami különös léttelensége – az arc és a maszk, a ruha és a kosztüm, önmagam és Titánia között, valami kihagyása a léleknek, mint egy kihagyó szívverés, valami hasadék a tudaton, ha nem volna olyan kirívó ellentmondás, azt mondanám, a lázas tetszhalál állapota. Mint a víz a forrponton, éppen ezen a tarthatatlan fokon, mikor még se gőz, se víz, vagy a fagyponton, mikor se víz, se jég. Aztán begombolom az utolsó gombot, egyet még igazítok a parókán, egy pillantás a tükörbe, kezemben a kellék, és már megszilárdult rajtam a szerep jégpáncélja, amit majd csak az utolsó tapsok melege fog leolvasztani egy szempillantás alatt.

De itt mindez furcsa volt, furcsán oda nem illő, e komoly, e komolynál is komolyabb cselekedetnél, amit, nem is tudtam, miért, de végbeviendők voltunk. Miért éppen mi, a Szentivánéji Álommal haknizó fővárosi színészek? – nem lehetett tudni, de nem is gondolt rá egyikőnk se. Mikor az embert a sors, a pillanat, a véletlen valami nagy tettre választja ki, eszébe se jut, mért éppen ő a kiválasztott. Teszi, amit nem tennie nem lehet. Ez pedig itt rettentően komoly dolog volt. Az ember legkomolyabb igénye, az igazságtevésé, az igazságtalanság megtorlásáé parancsolta. Valami, amivel nem lehet vitázni, bármíly képtelen és váratlan is. A kategorikus imperativus. Lehet, hogy éppen a léleknek ez az élet és színpad közötti labilis és meghatározhatatlan halmazállapota váltotta ki. Annak ellenére, hogy éppen ez most olyan oda nem illőnek látszott.

Körülálltuk a sírt. Olyan volt, mintha valamilyen ügyetlen ügyelő intésére a színészek féligkészülten kerültek volna a színpadra. Már hozzá is akartunk kezdeni be nem tanult, mégis pontosan tudni vélt szerepünkhöz. Orrondi és Gyalu, a mesteremberek már neki is álltak volna a kő kiemelésének. De akkor valaki egyszerre felkiáltott.

És abban a pillanatban mindnyájan megláttuk kicsit balra a sírkőtől egy homályban fekvő test körvonalait kibontakozni. Egy sírhant tetején feküdt. Mintha valaki saját személyében állna emlékművet a maga sírján. Mint Pietro de Bemba kardinális a San Pietro in Vincoli-beli márványszarkofágján, úgy feküdt a frissen felhantolt föld lapos tetején, barna csuhában, tonzurás fejével. Alig láttuk meg, valaki már tudni vélte, hogy Philostratus atya reggel halt meg. És egyszerre mindnyájan azt is tudtuk, hogy fel kell támasztanunk, mert csak ő tudhatja, egyedül csak ő, a ma reggeli, még el sem hantolt halott a másikat, a régholtat, súlyos kőtömbökkel lezárt sírjából kikaparni. Mindenki Puckot szólította, de Robin pajtás egyelőre nem volt található. Valaki úgy tudta, nem készült el a maszkjával, és nem volt hajlandó ebben a felemás halmazállapotban velünk jönni. Ő mindig egészen önmaga akar lenni, nem bírja el ezt a semmilyen-létet, amiben mi vagyunk. De ekkor a hátunk mögött már meg is hallottuk sivalgó, ujjongó, vijjogó hangját, amitől sose tudja az ember, félnie kell-e, hogy mindjárt fenekestül felfordul a világ, vagy inkább megnyugodnia, hogy minden a legjobb rendben van az idők végezetéig.

S már ott is termett a csoport közepén, mintha a levegőből szállt volna alá, és magasra tartotta világító nagy varázsvirágját.

S erre a márványbavésettnek látszó barátcsuha egyszerre hullámzani, szinte táncolni kezdett Robin pajtás hangja lejtésére:

A barna szerzetescsuha hullámzott, mintha szél lengette volna: ami az előbb márványnak látszott – bár az se volt – most szutykos barna víz benyomását keltette – holott éppúgy nem volt az se. De mire megtudhattuk volna, mire képes még Robin pajtás varázsvirága, hátunk mögött eszeveszett sivalkodással zúdultak lefelé a faluból a gyerekek, akik az előbb oly elbűvölten bámulták az ablakokból és a léckerítések mögül furcsa vonulatunkat. A lárvavigyorú kislány vezetésével zúdultak alá a lejtőn, s akik oly szemérmetesen rejtegették eddig az ablakok és kerítések mögött nyomorékságukat, mint a szerelmesek egymás elől rossz tulajdonságaikat, most mintha magasra tartották volna púpjukat, szinte hadonásztak bénaságukkal, mint hibáikkal egymás előtt azok, akik már nem szeretik egymást. És már messziről ordították: Ne merjétek bántani az apánkat! Ne nyúljatok az apánk csontjaihoz! Hagyjátok békében pihenni! A mi apánk! Halottgyalázók! Hullarablók! – S valamelyik, ki tudja, honnan szerzett szörnyű tudálékossággal még ezt a szót is felénk köpte: Nekrofilek!

De akkor egyszerre meghallottuk a kiáltozáson át a falu felől az előadás kezdetét jelző csöngetést is, sőt valami szellő a gyülekező közönség oly jólismert zsongását is felénk libbentette. És az átkozódó gyerekek között elkezdtünk rohanni visszafelé. A parókám! – gondoltam rémülten, ösztönösen megtapogatva borzas kis fekete fru-fruimat. Puck persze, mint mindig, most is okos volt. Nem mozdult, amíg nem készült el teljesen önmagával. Ő sose hagyja magát zavartatni az élettől, első a színpad, ő mindenesetre felrakja az utolsó vonást a maszkjára, akármi történik, csak aztán jöhet a többi, a szerelmi bánat vagy a kategorikus imperativus.

Ekkor épp a kukoricás túlsó végéhez értünk, s talán a legeslegutolsó csövek egyike könnyen súrolta karomat. Gondolkodás nélkül lehajoltam és öt-hat cső feszes burkából gyorsan kihámoztam a selymes puha hajat. S e csodálatos szőkeséget, csak úgy futás közben, összefontam, csatokkal a fejemre tűztem, hosszan, hogy csak úgy zuhogott utánam, világítva a sötétben.

Különben minden rendben ment, úgy, ahogy kellett. Folyt az előadás. S már ott tartottam a szövegemben, hogy

mikor eszembe jutott: vajon hogy is jutottam ide? S ami játék közben sohasem szokott előfordulni velem, a saját szövegem, a gyerekek még mindig kórusként hangzó átkozódása és a nézők ütemes, lassú lélegzetének nesze között mindenféle oda nem való kérdések és feleletek viaskodtak agyamban:

Hogy igen, úgy látszik, az emberek a púpjaikhoz is ragaszkodnak, ha már van nekik. S hogy lehet-e igazságot tenni az igazságban érdekeltek megkérdezése nélkül? S hogy az anyák bizonyára akkor is mindennél jobban szeretik gyerekeiket, ha azok nyomorékok. S hogy azt se szabad elfeledni, hogy akinek ágyékából egy egész falu gyermekeinek púpja született, annak az ágyékából lettek a kedves, okos szemek és az ép tagok is. És hogy a gyerekek nem hagyják meggyalázni apjuk haló porát még az igazság kedvéért se, még ha az púppal és bénasággal verte is meg őket már fogantatásukban egész életükre.

H    mint a homály bőrén hólyagzó kék hüvösség

A    mint az ablak amely az alvó előtt még hiába nyílik a világra

J    mint aminek éles fénye kiüt a perc tompaságából – mint a képek és hangok olykor kibékíthetetlen ellentétének jele

N    mint e legelső percek világelőtti némasága – mint a nap távoli sejtelme – mint november

A    mint megint az ablak – az ébredés első koordinátarendszere

L    mint ezen a legelső kirajzolódó bár örökké meghatározhatatlan pont – a létezés – amelynek meghosszabbítása majd csak ott kezdődik kiszámíthatatlanul – túl e szó jelentésén – ahol a szó kifordul önmagából mint jelentéséből a nap

Jön a korai sötét a sár a dér

Aranyból csinál ólmot a föld forgásának ferde alkímiája

Mindig más akartam volna lenni mint ez az én évadom

Mindig szöktem volna előle

Mint akkor a vagónok elől amiken november köde volt a plomba akárcsak születésemen

Igazi alkimisták álma hosszú egyenletes fény

ólomból kimosott arany

Az akartam volna lenni mindig

ami nem lehetek

Verset írni azért jó, mert abban az ember még jó is lehet büntetlenül.

Szentnek is érezheti magát, anélkül, hogy megfeszítenék.

Ma is vannak szentek, ahogy mindig voltak. Nem látjátok rajtuk a stigmákat, a jelet, a glóriát? Máskor se látták.

Csak azok tudják róluk, akik asztaluknál ülnek és ágyukban alusznak, akik a húsukat elemésztik és a húsukat újjászülik.

De mit lehet tenni a jósággal? Visszaélni vele. Aztán bánni, az őrületig bánni, hogy visszaéltek. És megint csak visszaélni. Hát ezt teszik; s akivel teszik, se tehet mást. Ő maga kényszeríti rá őket. Máskülönben hogy is lenne módja jónak lenni?

Nekik tehát latroknak és gonoszoknak kell lenniük. Pedig nem is azok, szegények.

Ő pedig külön fájdalmat érez azért, mert rosszul fizetik jóságát, és külön azért, mert rosszá teszi azokat, akikhez jó. Mert szeretetével szeretetlenné teszi az őt szeretőket.

És így lesz egyre inkább, egyre menthetetlenebbül önmaga. Mert hogy is lehetne rossz azokhoz, akik miatta rosszak? Egyetlen fegyvere a megbocsájtás, amely mindig önnön húsába vág. Miközben észrevétlenül fakadnak rajta a majdani emlékén kirajzolódó stigmák,

a jel és a glória, amelyet most senki se lát.

Meg kell már végre értened, hogy sem ősatya nem vagyok, hogy büntessek,

sem isten, hogy mindent meg tudjak bocsájtani.

Este érkeztek a városba.

A csukott katedrális olyan volt, mint a játék, amiből kimaradtunk, összezárt comb a tolakodó vágy előtt, kinyíló öl előtt elillanó vágy, süket fül, néma száj, legyőzötten is győztes messzeség, lehámozhatatlan gyümölcs, tapintható titok, sikertelen kísérlet, idegeneknek tilos a bemenet, Jockey Club, felső tízezer, arizónai hotel a négereknek, idegen ház, megállapíthatatlan betegség, szervezetünk belseje, galaktikánkon túli galaktika, olyan volt, mint önmagunk önönmagunk előtt…

…önmagunk önönmagunk előtt, galaktikánkon túli galaktika, szervezetünk belseje, megállapíthatatlan betegség, idegen ház, arizónai hotel a négereknek, felső tízezer, Jockey Club, idegeneknek tilos a bemenet, sikertelen kísérlet, tapintható titok, lehámozhatatlan gyümölcs, legyőzötten is győztes messzeség, néma száj, süket fül, kinyíló öl előtt elillanó vágy, összezárt comb a tolakvó vágy előtt, játék, amiből kimaradtunk, csukott katedrális

a városban, ahová este érkezünk.

A boldogság új eszme Európában – mondta Saint-Just, az ifjú forradalmár. Egyszerűen: une idée neuve. Mint ahogy új eszme volt, mikor az ember először csavart valami olyat a testére, amit később ruhának neveztünk, hogy ne fázzon. Új eszme. Mint egy szőnyeg a padlón, amely eddig csupaszon állt a lakásban. Új eszme. Vagy: új gondolat. Mondhatnók: új ötlet.

Micsoda ötlet! Boldognak lenni. Hogy eddig senkinek se jutott az eszébe! Úgy látszik, az eszméket mégis a történelem szüli.

Napóleon, az ifjú tábornok viszont, „az Olaszországi Hadak fővezére”, első diadalainak mámorában ezt meneszti gyors postával a szépséges Josephine-nek Párizsba: Én sohasem hittem a boldogságban. („Milánói főhadiszállás, az egy és oszthatatlan francia Köztársaság IV. évének Prairial hó 23. napján”)

Mióta olvastam e két mondatot, mindig úgy képzelem, hogy a történelem azóta is (mint ahogy már azelőtt is, talán a kezdet kezdetétől) állandó küzdelem azok között, akik a kétségbeesés és nyomorúság legalján is mindig újra felfedezik – s azok között, akik legnagyobb sikereik káprázatában sem képesek hinni benne.

Akarod, hogy tudjam, ki vagy? Akarod tudni, ki vagy? Mondd meg, el tudod-e képzelni, hogy az ember boldog lehet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

„Azt hiszed”, szólott séta közben Szókratész az ifjú Phaidroszhoz, aki dolgát panaszolta neki, „azt hiszed, hogy amért az istenek arcodat szebb vonásokkal, elmédet fénylőbb értelemmel, szívedet nagyobb jósággal ajándékozták meg, hogy ezért most már még egyszer meg kell hogy ajándékozzanak mindezzel az adománnyal, s mind azokban is meg kellene találnod ugyanezeket a szép tulajdonságokat, akikkel az életben dolgod akad?

Nagyon rosszul okoskodsz, Phaidroszom.

És akkor is, ha azon keseregsz, hogy lám, a nálad kevésbé megnyerő külsejűek és kevésbé szikrázó eszűek és kevésbé nyílt szívűek mindezen tulajdonságokból többnyire többet találnak azokban – például tebenned! – akikkel a sors összehozza őket.

Mert amazokat úgy kell jónak találnod, amilyennek az istenek teremtették őket. De téged azok, akik szeretnek, mindenestül olyannak akarnak, amilyen te vagy, szépnek és okosnak és jónak, és nem elégedhetnek meg kevesebbel. És igen, hozzá azonfölül még hűségesnek is akarnak. Hűségesebbnek – csodálkozol? – mint azokat, akik kevésbé okosak és kevésbé szépek és kevésbé jók. Mert téged éppen ezek miatt a tulajdonságaid miatt nehezebb elveszíteni, mint amazokat, s még csak egy kicsit nélkülözni is nehezebb belőled, mint amazokat talán egészen nélkülözni.

És ne is keseregj ezen és ne mondd, hogy neked e fenti tulajdonságaidért az járna, hogy kevesebbel is beérjék, hiszen belőled még az a kevesebb is több: mert éppen tőled nem követelhetnek kevesebbet, s tőled még a legtöbb is kevésnek látszik ahhoz képest, amit tőled elvárhatónak éreznek.

És a te hűtlenséged éppen ezért sokkal nagyobb hűtlenség, mint a másoké, mert többet vesz el attól, akitől elveszi, és az, hogy eddig több jutott valakinek, mint másoknak, nem vigasztalja őt azért, hogy most többet is kell elveszítenie másoknál.

Valamint nem vigasztalja az se, hogy neked ő kevesebbet adott, mint te őneki, s hogy talán neked is jogod volna többet kapnod az élettől. Mert ehhez be kellene látnia maga előtt, hogy kevesebb nálad, s ezt vagy nem képes belátni, vagy ha igen, az csak annál elviselhetetlenebb érzés számára, hiszen akkor mindehhez még saját magát is kell okolnia balsorsáért.

És bármennyire igazságtalannak érzed is ezt, kedvesem, és bármennyire megnehezíti is ez minden lépésedet az emberek között, nincsen igazad, mert ez így igazságos, és ne is akarj rajta változtatni, és jaj neked, ha cselekedeteidben azzal áltatod magad, hogy lehetne rajta változtatnod bárhogyan is.”

Ezzel Szókratész aznapra magára hagyta az ifjú Phaidroszt, hogy elmélkedjék a dolgok fölött.

Hányan fogóznak önmagukba e percben végig a délkörökön? Mert az álmatlanság hánykódó hajóján, úgy látszik, nincs biztosabb pont, amiben megkapaszkodjanak.

Köröskörül az alvók lassan lélegző, nyugodt kontinensei, paradicsomi partok, amelyeken nem lehet kikötni.

Csak az éjszaka vergődő vizei az irdatlan csillagos ég alatt.

Az álmatlanok már tízezer évvel ezelőtt látták maguk körül a science-fiction-ok atomrobbantás-utáni pusztaság-fantasztikumait, az első Mars-fényképek vörhenyes homoksivatagait.

Ha sose alhatnának el többé… Ha nem ébredne fel többé senki…

Tőrbecsalt madarak vergődése, ketrecbe-zárt oroszlán mindig azonos lépései, a fogoly ökölcsapásai, aki sokéves rabsága után egyszerre azt mondja, elég, és összezúzza őrjöngő tagjait a cellafalon: a szívük…

Meddig bírja még bordaközi rabságát? az éjek hajófenekére zárva, sötétség bálái, emlékek gyúanyagai között?

Az élet mennyisége elveszti nappali látszat-szorzatait, szédületes képzelet-hatványait, kétes-szép bizonyításait. Önmagára redukálódott.

Már csak a saját esendőségével összezárt test, amellyel minden pillanatban minden megtörténhetik.

…reggel elkezdődik

nap közben folytatódik kibontakozik mindig máshogyan alakul

hogy estére mindig ugyanúgy érjen véget

és másnap reggel újból kezdetét vegye…

A kutya a szőnyegen

fekete szőr-arabeszkjei beleszövődnek a keleti minták színeibe

szaporán lélegezve álmában olykor összerezzen

animális agyának ólomkamrájába zárt már-már emberi érzelmeivel

(épp csak hogy meg nem szólal):

a milliárdéves rejtelem az utánacsinálhatatlan egyszeri varázslat a nylon a polieszter és polietilén ostromának egy ideig még ellenálló ősvaló-anyag a nem-szintetikus az előállíthatatlan az önnemző önmagát-önmagábóllétrehozó önmagárólnemtudó élet

Költészet segíts te küzdenünk a titkosabbakért a mindnyájunknak csak külön-külön kiküzdhetőkért

A számtalan megnevezetlenért és gazdátlanért

Például a szeretés jogáért

Amelyet a legádázabb hatalomtól

azoktól kell keservesen kicsikarnunk

akiket szeretünk

Nemcsak az, amelyikről úgy érezted, felejthetetlen, nemcsak az indulás és a megérkezés, nemcsak a veszély és a csodás megmenekülés, nemcsak a beteljesülés és a betelhetetlen sóvárgás, nemcsak a lehetetlen találkozás és az elképzelhetetlen búcsú, nemcsak a látomások és sejtések, nemcsak a végre tenyeredbe simuló tett és az öklödbe szorított tehetetlenség, nemcsak a megszületett szerelem és a megőszült szerelem, nemcsak az egymás mellett koppanó léptek és a lassan egymástól távolodó léptek, nemcsak a virágbaborult gyümölcsfák és az elfagyott gyümölcsök, nemcsak a lábadhoz dörgölőző nagy vizek és a legyűrhetetlen hegycsúcsok perce,

ez a perc is,

ez a perc, ez a már jelenvalóságában elfeledett, amely úgy múlt el, mintha el se jött volna, ez a megízleletlen íz, ez a parlagi föld, ez az elgurult gyöngy,

ez is az életed volt,

ez is egy volt a majdan oly pontosan megszámlálhatókból, egy az egyetlenekből, egy azokból, amelyeket soha többe nem lehet mással helyettesítened.

CUCUS FIA CHARIA ÁLLÍTTATTA EZT A SÍRKÖVET

Volt tehát Cucus és volt fia, Charia, és volt az, akinek sírkövet állíttatott

VERODUBENÁNAK CESON LEÁNYÁNAK

Volt tehát Verodubena és volt atyja, Ceson, és kellett lennie anyjának, akinek nem tudjuk a nevét, és mindazoknak, akiknek előttük kellett járniuk a nemzés végtelen számtani sorának felgöngyölíthetetlen rendjében.

És voltak, az emberi munka ugyancsak végtelen, ám hatványszerűen halmozódó mértani haladványa szerint, azok, akik kifejtették a követ, azok, akik elszállították a követ, azok, akik elkészítették a vésőket, azok, akik a vésőkkel kifaragták a felemelt kisujjú kezet a kőből, amelyet Cucus fia, Charia állíttatott Ceson leányának, Verodubenának

ÉLT HARMINC ÉVET

Kereken egymillió-ötszázhetvenezer-hatszáznyolcvan percet. ÉLT? Vagyis myocardisa, hogy olyan szóval éljünk, amelyet ő is érthetett, körülbelül százszor ennyiszer húzódott össze és tágult ki, hol lassabban, hol vadabb ütemre gerjesztve.

Százszor egymillió-ötszázhetvenezer-hatszáznyolcvan betű, amelyet meg kellene fejteni. Hogy tudjuk, mik voltunk ezen a világon.

És akkor még hol marad Cucus fia, Charia? És Charia apja, Cucus? És Verodubena apja, Ceson? És anyja, akinek nem tudjuk a nevét?

És mind, akinek nem tudjuk a nevét? Akik nem állíttattak sírkövet és akiknek nem állítottak? Akiknek sírkövét szétmorzsolta a föld? S akiké még ott rejtőzik a földben? Akikét majd ezután veti ki a föld, másutt, mások szeme előtt, akik oda alapozzák majd új házaikat?

Szívdobbanások érthetetlen szóhalmazata.

A semmiség grammatikája.

Mit jelenthet benne Verodubena felemelt kisujja? Verodubenának, Ceson leányának, a pannoniai Ulcisia Trajanában élt eraviscus asszonynak (i. sz. II. sz.) felemelt kisujja, amelyet a töredezett kövön felül keresztben áthúz egy repedés?

Mint egy kis t-betű. A földön beszélt sokezer idióma egyikében, éppen abban, amelynek nyelvtani szabályait az itt és most lakók gyermekei tanulják az iskolában,

a múlt idő jele.

A Kapitóliumi Vénusz úgy takarja el kezével keblét és szemérmét, hogy még jobban kiemeli. Oly elragadóan otthonos hatszögletű kis termének közepén, mintha öltöző szobájában állna, a megszokott falak között, melyek már ezerszer látták födetlen alakját. Lábánál a hüdriával s azon a leomló lepellel, mintha mindig épp abban a pillanatban lépne fürdőjébe, mikor megpillantjuk.

De ő nem pillant meg minket. Mezítelenségében édesen zavartalan, egyszerre kitárulkozó és magábazárt. Mindig félrevetett tekintetével tükör nélkül is látja önmagát; s ugyanakkor messze túlnéz magán. A mindennapos öltözés-vetkőzés jólismert kis női mozdulatainak futó gyönyörűségét idézi, s ugyanakkor valamit, ami mindezen túl van. Nemcsak a női szépségnek soha a valóságban ily tökéletesen meg nem testesülő alakja. Foglalata mindennek, ami emberi szépség.

Kilépve tőle – kicsit annak a zavarával, aki véletlenül meglesett egy női testet, amelyre nem volt illetékes, de még inkább annak az emelkedett nyugalmával, aki a természet valamely szép törvényét leste meg – egy másik terembe jutunk. Mintha egyszerre az emberi rútság kellős közepébe.

Homlokba fésült kurta fürtök alatt a mindenáron való leplezetlen élvvágy nagy, húsos, vagy az ugyanezt elkendőző önmegtartóztatás szikár, kiaszott orrai; sunyi, fénytelen vagy villámot lövellő kőtekintetek; fékezhetetlen ifjak, s a saját brutális ifjúságukra emlékezvén, a nyomukba tolakvó fiatalok kegyetlenségétől való rettegésükben még kegyetlenebbé vált, beesett ajkú vének. Sehol egy enyhetadó vonás, egy tekintet, amelyikbe belemerülhet a szem. Lealjasodott szépfiúk és megdicsőült disznófejek, cinikus hernyóajkak és elszántan beharapott szájszélek, kiéltek és sohasem élők, a lélek elorzott babérkoszorújával körített sintérhomlokok, oszlop-nyakon tömörlő kocka-fejek és vékony szálon libegő puha hólyagok, dölyfösen magasba tekintők és félénken lesütött szeműek. Puhány paloták pallérozott idiótái és istenhátamögötti limesek durva táboraiban nevelkedett bárdolatlan centuriók. Nézzétek őket: egyedüli példányok. Egyedüliek az emberi fajta évezredeken át élt milliárd egyedéből, akik elhitették, s talán el is hitték magukról, hogy istenek.

A bamba erőszak arcképcsarnoka ez. A Császárok Terme.

Hogy is szól a Szentírás? És Ábrahám nemzé Izsákot, aki nemzé Jákóbot, aki nemzé Judát, aki… Az itt látható szörnyeteg testamentum genealógiáját csak visszafelé lehetne elsorolni. És más igékkel a névszók között. Valahogy így: Vespasianus, aki megölette Vitelliust, aki megölette Othót, aki megölette Galbát, aki megölette Nérót, aki (anyja segítségével) megölette Claudiust… Vagy másutt kezdve: Philipus Arabs, aki meggyilkoltatta Gordianust, aki eltette láb alól Maximiniust, aki megölette Alexander Severust, aki kivégeztette Elagabalust, aki tőrbe ejtette Macrinust, aki kiirtotta Caracallát, aki enkezével leszúrta testvérét, Getát, aki…

A római császárság iratlan utódlási joga a gyilkosság, sokszor az apa-, anya-, sőt gyerek-gyilkosság volt. A „jó” és „rossz”, a „filozófus”- és „katona”-császároknak kis kivétellel egyaránt a gyilkosság volt székfoglalójuk a hatalom ez akadémiáján, s többnyire az volt ugyanott e „halhatatlanok” búcsúztatója is. A várományosoknak legfőbb s szinte egyetlen tudományként már eleve e kettőre kellett felkészülniük: a császár-gyilkosságra, majd az ő ellenük fenekedő császár-gyilkosok legyilkoltatására. Fő tudományuk egy volt mindannyiuknak, az, amivel Gibbon oly pontosan jellemzi Diocletianust: „Tudta, miképp vesse alá becsvágyának a maga és a mások szenvedélyeit, s miképpen kölcsönözze becsvágyának a legszigorúbb igazságra és közjóra való törekvés látszatát”.

Hazudtak – hazudniuk kellett a szobrászoknak? A felséges gyilkosok maguknak-tetsző arcot rendeltek náluk? Bizonyára. Csakhogy a művészet, az emberi igazság e titokzatos fegyvere mindig érti a módját, hogy mesterségesen eltérített röppályával is célba találjon. S különben is: a gyilkosoknak a gyilkos arca tetszik. S az ember olyan is, amilyennek látszani szeretne.

Pontosan ilyen volt-e a valóságban e mind között talán legiszonyatosabb arc, ez a fej-kolosszus, amely roppant méreteivel már el se fért itt a polcokon és kiszorult a Galériára? Vagy ilyennek kívánta látni magát? Vagy a modell-követelte látszaton keresztül észrevétlenül is a lényeget véste ki a kőből a kéz? Mindegy. Ha pontosan nem ilyen volt is külső alakjában – ami majdnem bizonyos – lényegében mégis ő az, II. Constantius, Nagy Constantinus négy fiának egyike, apjának legszerencsésebb, mert legkíméletlenebb utóda.

Hiába a pálmalevél-ívelésű szemöldök: alatta a tágranyílt szemek ürességében ott ül a „képzelet tompasága”, amelyet Eusebius látott benne. Képzeljük el ezeket a szemeket, amint tulajdonosuk, hatalma tetőfokán, talpig vasban csillogó testőrszázadai élén, egyedül ülve kocsiján, arannyal hímzett, sárkányformájú selyemzászlainak lobogása közben, szobormereven, egyetlen kézmozdulatot sem téve, szembogarát se mozdítva jobbra vagy balra, bevonul Rómába, ahol már harminckét esztendő óta nem üdvözölhettek felkent császári személyt – s életében először látva a Várost, kifejezi legmagasabb tetszését, melyet, ha hihetünk a feljegyzéseknek, csupán az zavart meg, hogy „Rómában is éppúgy meghalnak az emberek, mint egyebütt.” Nézzük csak a szobron, vagy képzeletünkben e diadalkocsin, ezt az élesen hármas tagolású arcot: porondként előugró kolosszális dudorain mintha újra lejátszaná előttünk életének minden szennyes viadalát. Ránézel a lefésült haj sisakjába merevített tompa homlokra – és mintha megjelenne előtted a trón megszerzésekor kiirtott teljes családja: a két nagybácsi, akik közül az egyik feleségének atyja, a hét unokatestvér, akiknek egyike egyben hugának férje is. Lejjebb az oszlopnyi egyenes orr nővérét juttatja eszedbe, a meggyilkolt Hannibalianus özvegyét, akit kész volt testvérük, Constans gyilkosának, Magnentiusnak felajánlani koncul, mikor egy pillanatban félnie kellett e nagyon is elhatalmasodó, bitorló társ-császártól. S végül még lejjebb szállva ez arc infernójában a száj és az áll kiugró roppant bugyraiba, már elgondolni se vagy képes, amit még eszedbe juttathatna.

S akkor észrevétlenül mégis van valami, amibe belekapaszkodj. Tekinteted a nyitott ajtón átnyúlik segítségért a következő terembe.

Idealizáltak-e ezek az ábrázolatok is? Bizonyára. Ha nem is a modellek rendelése, de az évszázadokon át kialakult hagyomány törvényei szerint. Nem aszerint, amilyennek maguk, hanem amilyennek az emberek szerették volna látni őket. Amilyennek te is szereted látni az embert. A mások rólunk való elképzelése éppoly jellemző ránk, mint a magunkról való elképzelésünk. Itt, a Filozófusok Termében sorakozó költők és bölcsek szobrainak szeme mind nyíltan és egyenesen ránk néz. Tekintetüket nem kényszeríti földre a hatalom elvesztésének alattomossága, s nem veti gőgösen fölfelé a hatalom biztonságának dölyfe. Nekik nem elleplezni valójuk van előled, hanem feltárni valójuk. Mondanivalójuk van az emberek számára, nem parancsolni valójuk.

Szemükben az emberek szenvedése fölött érzett fájdalom borong; nem a maguk életéért érzett szakadatlan rettegés homálylik. Az ő „uralmuk” alapját nem az előttük jártak meggyilkolása vetette meg, hanem az előttük jártak emlékének tudós ápolása; s nem is fenyegetik azt az utánukjövők, hiszen épp azok élete által fog majd kiteljesedni. Genealógiájuk egészen más természetű, mint a császároké. Azok egymásrakövetkezésének rettentő, természetellenes szaggatottsága – alattomos gyilkosság, istenné avattatás és titokban talált nyomorult pusztulás – helyett gyönyörű folytonossággal következnek ők egymás után. Akár az évszakok. A vetés és az aratás. Mindegyik valamiképpen minden előttejártnak fia, tanítványa és folytatója, és mindegyik az összes utánajövőnek atyja, elődje és mestere. Mindegy, milyen név van hermájuk alapjára vésve, többnyire valószínűleg nem is azé, akit ábrázolnak. De mit számít, mikor mind az embert ábrázolják, végtelen sokféleségükben mindazokat, akiknek e földön emberhez méltó gondjuk van, az embertelen becsvágyakat és félelmeket palástoló sima császárhomlokok helyett. Ettől a vaknak ábrázolt arctól, amely minden kis pontjával látni látszik, s amilyennek Homéroszt szerették elképzelni az antikok, ennek a tört orrú, clown-homlokú Szókratésznek elragadó rútságáig, Euripidész önmagábamélyedő, kerek arcának fájdalmas tüzek közt kiégetett urnájától Epikurosz hosszúra nyúlt ábrázatának szakállrepkény-koszorúzta amforájáig, Lüsziasztól Ciceróig, ettől a görög „Ismeretlentől” e csodás arcélű Menandroszig (aki lehet, hogy Vergilius) végtelen változata annak a legfőbb, szakadatlan erőfeszítésnek, amely nem hiszi magát istennek, de arra szánja életét, hogy istenekhez – az emberi lehetőségek közül a legjobbakhoz – váljék hasonlatossá.

A rabszolgák, akik irtózatos robotban fejtették ki a pároszi, pentelikoni, frígiai, szicíliai finomszemcsés mészkő csillogó tömbjeit, s akik közül nemegyszer maguk a képfaragók is kikerültek, nem végezték hiába az életüket oly korán elemésztő robotot. Termelvényük, az antik márvány nem csupán uraik hiúságát vagy gyönyörűségét szolgálta. Története során először, szembeállította az embert önmaga iszonyatosan kettős arculatával.

Mi minden szakadhat ki a Vénuszok szemérmes vagy kihívó öléből.

Az én időm a te időd a mi időnk az ő idejük az itteniek ideje és az ottaniaké

A mi kettőnké az ő kettejüké a mi hárommilliárdunké

A senkié

A most elmúlt pillanattal több múlt el mint a világ teremtése óta minden pillanat együttvéve

Az abetineae tüleveleié a feleződő rádioaktiv elemeké a sókristályoké a dzsungelek páfrányaié és a dzsungelek őrszemeié a számítógépeké és a ceratosaurusoké az őskövületeké és a hasadó uránatomoké a máscsillag felé száguldó embereké és a máscsillagon lakó kitudjakicsodáké

Hogy számítanád ki az idő 10²³ hatványát a nyelv alapmüveleteivel

Babában egy kisebb baba a kisebb babában egy még kisebb baba a még kisebben egy még annál is kisebb

most majd hajdan       egyszer? sokszor?       előbb utóbb később hamarabb annakelőtte       minekutána?        aztán valaha sohase

voltam volt és volt vala lett légyen lesz

passé défini

(meghatározott múlt?)

futurum exactum

(jövő amelynek vége van?)

egyszerre        máskor?        ugyanakkor

Erdők egének hulló csillagai

Pici kis űrhajók tüske-antennáikat és radarjaikat meregető automata-laboratórium-petefészkek fészkükben a folytatás sima fényes műszerfalcsiráival

Szétrobbanó meteoritocskák végesvégig a mérsékelt égövek térítőin egyenletesen adagalt hő és hideg nedv és sugárzás remek kis szerkezetei

Kisfiúk elgurult játékszerei

A kisfiú mohón kap utánuk mintha mindet össze akarná gyűjteni s egy óriás golyós számológépen velük akarná megszámolni a megszámlálhatatlan csillagokat

És minden koppanásra megremeg benne valami ami lassan tanulja a földi egészen földhözragadt csak e földön érvényes tudást a millió éve nem változót az egyetlen kiszámíthatót a földön történő dolgok közül

A szobába betévedt darázs őrjöngve kapaszkodik fölfelé az ablaktáblán. Fönt elengedi magát és függélyesen leesik. Aztán újra kezdi. Nem értve, mért nem repülhet vissza a szabadba, mikor láthatólag semmi sem állja útját. Mért nincs a szabadban, mikor körötte minden ugyanolyan, mint amikor ott volt. Előtte a fák mindig ingó levelei, az észrevétlenül remegő szirmok és közöttük az ég. Ezeket ismeri.

De nem ismeri az üveg természetét. Nem tudja, mi az, hogy átlátszó.

Tapintása és látása, e két iker érzék fellázad egymás ellen. Őrületbe kergető ellentmondásba kerül egymással. Pillanatonként újra megsemmisíti egyik a másikat.

Fel az üvegen, kapaszkodva. Le az üvegen, könnyedén ejtődve. És kapaszkodva újra fel. Minden újabb nekirugaszkodással újra repülésre tárulnak a szárnyak. S a láthatatlanba beleütközve megint összecsukódnak.

Micsoda mítosz hőse és elképzelője lehet eközben. Darazsak Sisyphosa.

Az ablak pedig nyitva áll. Két szárnya enyhén ing a széltől, akárcsak az ő szárnyai. Csak meg kellene találnia közöttük a rést.

Egyszerre váratlanul, véletlenül meg is találja. Mint valami csodát. Beleveti magát a határtalan kékségbe, amelyet ismer. Nem tudja, mi történt. Mint ahogy előbb se tudta.

S nem fogja tudni akkor se, amikor valahol valami megint láthatatlanul elébe áll, valami, ami számára olyan, mintha nem lenne, s mégis van, valami, ami túl van a világról alkotott képzetén, valami, aminek nem ismeri a természetét.

Nincs olyan rejtett öböl, amelynek ne volnának további rejtett öblei.

Nincs olyan távoli csillag, amelynél ne lenne távolabbi csillag is.

Nincs olyan jobb oldal, amelynek ne volna baloldala.

Nincs olyan emberi nyomorúság, amelynél ne lenne még nagyobb emberi nyomorúság.

Nincs olyan kérdés, amelynek görbe partjait követve ne bukkannánk újabb kérdések rejtett öbleire.

Nincs olyan rejtett öböl, amelynek ne volnának további rejtett öblei.

Minden öböl öblének az öblében megszámlálhatatlan rejtett öböl búvik meg.

Minden csak a léptéken múlik.

Ha nem 1 : 500 000 térképeznénk föl a földtekét, hanem 500 000 : 1 térképeznénk föl minden kavicsot az öbölben, nem lenne-e mindegyik egy egész megismerni való világegyetem?

Ha nem szuperszonikus sebességgel szállnánk el a gondolatok szakadatlanul változó tájai felett, hanem egyetlen gondolatot élethossziglani fogságra ítélnénk agyunk börtönében.

Ha nem hajóznánk öbölről öbölre, hanem megkeresnénk az öböl öblének öblében rejtező legrejtettebb kis öblöt.

Ha nem keresnénk a jobboldal bal oldalát, a csillag mögött a másik csillagot, az emberi nyomorúságra még nagyobb emberi nyomorúságban igazolást, a kérdések kérdéseiben újabb kérdéseket,

hanem odatapadnánk egész lényünkkel egyhez, a legfőbbhöz, a legkisebbhez, mint itt, az öböl öblének öblében megbúvó legrejtettebb öböl szélén örökösen egy kavicsra tapadó tengeri paradicsom.

De ha nincs olyan rejtett öböl, amelynek ne lennének további rejtett öblei…

Hol az a hol ahol te most

Neked mikor ez a most amikor

Gyorsvonaton 2 óra 24 percnyire

Kocsin ha jól ráhajtok másfél órányira

És helikopteren?

Lökhajtásoson?

Műbolygón – egy teljes földfordulattal?

Nincs az a kibernetika amelyik ezt a távolságot kiszámítsa – vagy ezt az időt? – amelyik most és itt e betűket leíró kezem mozdulatát elválasztja a te kezed ki tudja – még te se! – milyen mozdulatától amely már nincs is mire ezt leírom mint ahogy kezemnek ezt a kezemnek szót leíró mozdulata sem lesz többé – nem az örökkévalóságig! – amikor már azt írom le hogy amikor

Az ittnek van mostja mint arca az embernek

De van-e mostja az ottnak is mint ahogy egy későbbi világ emberének talán már nem arca lesz

Most      Itt

De ott is most van-e

Most a Gergely-naptár i. sz. 1968-adik éve 2-odik hó 16-odik napjának középeurópai időszámítás szerinti 23 óra 00 percében (milyen dátum ez a Tau Ceti vagy a mű-mezon időszámítása szerint?) itt ültem én egy olasz jövevényszóval nevezett helyiségben amely a mi időnk főfő fogalmát választotta cégérül és mégse teheti semmi hogy e gyorsuló időben elérjem – most és itt – kezednek azt a mozdulatát szemednek azt a villanását azt a szavadat amely

ott feszül rá a most gömbölyű keretére mint nagyanyám gobelinje

De hol az a most amely nem itt van

a megszámlálhatatlan egyidő

az amelyre felfeszítve valaki valahol térdig gázol a dzsungel mocsarában és éppen kilép az időből ebből a mienkből talán nem is a

(most és ott)

rázúduló levegői haláltól vagy hátbalökött szuronytól vagy rágyújtott fák gázkamrájától csak attól a hirtelen felismeréstől hogy ez lehetséges a világon (itt és most) hogy egyszerűen és fölfoghatatlanul ilyen az élet such is life a dzsungel pálmái alatt és c’est la vie a másik féltekén a pálmákkal diszített livingekben egyszerűen ilyen és attól hogy én most itt ülök

most és itt ahol

és mint a régi költők s mindig az emberek

félek hogy meghalok mikor egyedül alszom

Még nő a szakálla

De agyában már nullára redukálódtak az exponenciális egyenletek

Ez a képlet – pontos – mind tudjuk hogy mié

Individuum ineffabile est

De könnyen elmesélhető kollektivummá bomlik az anyaföld anyagcseréjében

Az életünk egyedüli példány a nagy időn se lesz hozzá hasonló

De mindenkinek a halála épp olyan mint mindenki más halála

Agyában már nullára redukálódtak az exponenciális egyenletek mint másokéban a legjobb férj és apa vagy a mindent elsöprő szenvedély vagy a régi harcos vagy a tisztes munka derivátumai

De egy-két napig még nő a szakálla

Két ábrándos fiú futott a fénysugár után

Hiába hívná vissza anyjuk, hiába int nekik útfélen száz virág és száz madár, hiába csuszamlanék ki alóluk az út, rántaná meg a tüske a ruhájukat, fekszi keresztül ösvényüket az ér, Mely ha egyszer átgázolták, Ellenkedve visszatér… Sem gyönyörre, sem veszélyre Nem tekintvén láb alatt

két gyermek futott a fénysugár után

amely elérhetetlen

Nem is érte el egyik sem

de

ahol a költészet rejtjelei (rím, metrum, metafora, stb.) felcserélhetők (s ha azt mondom: parabola – íme már fel is cserélődtek) a matematika rejtjeleivel (sin; + –; x₁ y₂ stb.)

Nem csupán sorsunk és agyunk vonatkozási rendszerei változnak-e?

Hiszen mindazt amit megtudhatunk e világon e világból csak egy módon tudhatjuk meg: önmagunkkal

és mióta az eszünket tudjuk minden tudásunk úgy kezdődik hogy

egy ábrándos fiú fut a fénysugár után

Megint.

Mint, ki tudja, mióta.

Lassan kerengnek lefelé… Vagy mondjuk inkább, hogy fölfelé?

Ha semminek se volna még neve.

Van?

Mi az, ami lassan kereng lefelé? Vagy fölfelé?

S mi az, amire lehull? Vagy amire fölszáll?

S mi az a puha, az az alig, az a nevesincsnél is nevezhetetlenebb, amit hallani – vagy mit csinálni? – amikor egyik a másikhoz ér? Amikor egyik a másikhoz ér és elfekszik rajta. Hogy később majd átolvadjon belé. S egyik a másik legyen. Mi lesz?

S mi az, ahogy valami más éppígy egymáshoz ér, érinti egymást, egyik átolvad a másikba, egyik a másik lesz, amikor…

…de hogy is mondhatnám meg, hiszen nincs nevük…

…amikor, de hiszen mindenki érzi, amikor az, ami látható (vagy így mondjuk), lassan láthatatlanná lesz (vagy azzá, amit így mondunk)… s hogy ez most hamarabb vagy előbb következik be… Hamarabb? mint mikor? Előbb? mint hol?

Hogy is mondhatnám a nevüket, hiszen mintha semminek se volna még neve – vagy már? Mintha oly sokat ismételtük volna már a nevüket, amíg…

ŐSZŐSzŐszőszősZőSZŐSZ vagy talán SZŐ vagy inkább SŐZ vagy hátha ZŐS és miért ne ŐZS vagy mégis inkább ŐSZŐSZŐSZŐSZŐSZ

De hiszen nem tudom a nevüket, csak azt tudom, hogy lassan és hogy kerengnek és hogy egyik a másik lesz és hogy hamarabb és hogy előbb mint és hogy megint mint ki tudja mióta…

Megint.

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.

Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen, mert szeret.

Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen, mert szeretik.

Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.

Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.

De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.

Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett.

Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.

Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.

Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben.

Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek.

Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.

Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.

Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.

Van, aki önmagát szereti másban,

s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.

Véren szerződtek, mint az ősatyák a honalapítások előtt. S szerelmük határát is vér rajzolta ki, a maguké és a másoké. Mert ölték őket és ők is ölni kényszerültek, enélkül, úgy látszik, még mindig nem lehet hont foglalni a szerelemnek. És mindig vannak őslakók a földeken és a szívekben, az ágyunkban és a múltunkban. Engesztelő ajándékokkal halmozták el azt, akit úgysem lehetett kiengesztelni. És olykor még a fehér ló cselétől sem lehetett visszariadniuk.

Az állatok csak a magot és petét keverik el egymással. Az emberi szeretők véren szerződnek. Bekötik egymásba ereiket, mint szerelők a huzalt. Felhasítják magukat, hogy eggyéforrhassanak.

De oly lassan és tökéletlenül születik ez az új lakója a földnek – vagy talán már a csillagoknak is! Mindenütt tátongó nyílások és védtelen nyúlványok éktelenkednek rajtuk, anakronisztikusan, mint a pikkely a tapíron. Még csak pillanatokra lehetnek eggyévált-önmaguk – ilyenkor elrejtőznek, szégyellve tökéletlenségüket, s aki mégis meglesi őket, már nem külön-külön a kettőt, csak egy testet lát, de olyan kétségbeesett vonaglásban, mintha el akarnának szakadni egymástól, mikor pedig éppen véglegesen – egy auguri véglegesség pillanatnyi mámorában – összeforrtak.

Ó, hányszor szeretnék levetni egymást, mint a ruhát! De már nem ruhái ők egymásnak, hanem epidermisei. Egymásra nőttek. Csak lenyúzniuk lehetne magukat egymásról. Sebek egymás testén. Hegek egymás sebén.

Nem találhatják helyüket többé ott, ahol eddig éltek. Új házba kell költözniük. Új hazát kell alapítaniuk. Új világot kell meghódítaniuk maguknak.

Csak nézik egymást. Nem is egymást nézik. Csak tudomásul veszik egymást. Tudomást se vesznek egymásról. Teszik a dolguk.

De minden mozdulatuk a másikban fejeződik be.

Egymás vonzatában kerengnek, mint a bolygók, mint a mondatrészek.

Egymásnak ütköznek, mint a protonok, mint az, amit egymás éjszakái számára érlelnek magukban.

Egymás feltételei, egymás magyarázatai, egymás törvényei, egymás égtájai, egymás ragjai, egymás kiegészítő színei, egymás katasztrófái.

Az élő anyag is lehet tükörszimmetrikus.

És eljön a huszonnyolcadik nap és a testük bosszút áll rajtuk azért, mert nem hagyták megtermékenyülni. És eljön a huszonnyolcadik nap és ők bosszút állnak rajtunk, amiért nem termékenyítettük meg őket. Minden huszonnyolcadik napon megjárják az elmulasztott anyaság kálváriáját: és megjáratják velünk az elmulasztott apaságét.

Az ő naptárukban más a hónapok neve, és fordulatuk a keresztény számítások földi esetlegességei helyett a hold pogány pontosságához igazodik.

A titkos kis hold, amelyet a holddal együtt érlelnek rejtélyes csillagrendszerükben, véresen kiszakad belőlük, mint egy szétrobbant meteor.

És eljön a huszonnyolcadik nap és a testükön megint felfakad a seb, amely sosem heged be egészen. Nyílt sebbel élnek, hát nekik is sebezniük kell. Ők azok, akiket a tisztaság bemocskol. S akik megtisztulnak a mocsokban.

És eljön a huszonnyolcadik nap, és minden szörnyűségével újra beléjük költözik a szüzesség.

Az élőlények mind rettegve zárják érfalaik cellájába a vért, riadtan nézve, ahogy néha átdübörög rajtuk lüktető lázadása. Jaj, csak ki ne szökjön valahogy, csak ne árulkodhasson arról, ami ott bent végbemegy!

Egyedül ők merik önként szabadon engedni, csak ők mernek szembenézni minden huszonnyolcadik napon a szégyellt titokkal: ez vagyunk!

A huszonnyolcadik napon nincs menekvés.

Tanúságot tesznek arról, ami mindnyájunkban történik mindegyik napon.

Irgalmatlanok hozzánk, mint mind a vértanúk.

Akik kétségbeesetten mímelik azt ami másokból úgy fakad mint a virág

ágyak porondján fogcsikorgató mosolyú trapéznők

arcukon a vágy hirtelen csalánkiütései vagy mozdíthatatlan sápadtság

rezzenthetetlen közönyűek vagy libabőrös ámokfutók

görcsösen összeszorítottak vagy örökösen tátogók mint a madárfiókák csőre

akik sohasem találják meg testük kibogozhatatlan gubancán a szál boldogító végét

s megkövülten várják vagy őrjöngve hajhásszák a Messiást a mesebeli királyfit

a hím-Ariadnét

aki gyöngéd fonalával végre valahára elvezeti őket reflekszeik összekuszált útvesztőjében az elérhetetlen a köznapi a tetveknek is kijáró megváltáshoz

Aki a börtönben megkapta az inget, tudta, mi a barátság.

Aki a börtönbe beküldte az inget, tudta, mi a barátság.

Egy nagy idegen városban találkoztak volt először, és egyszerre ugyanazt a nyelvet beszélték.

Aztán ugyanebben a nagy városban minden mást értettek, csak azt a nyelvet nem, amelyet a másik beszélt.

Roszogtak a szavak, mint a porbaesett kenyér. Sebeztek, mint a döngöletlen salak. Csikorogtak, mint karambol előtt a fék.

Megpróbáltak vigyázni egymásra. De torkukon nem ment le a falat. Nem tudták visszatartani gáncsvető lábukat. És hasztalan rántották félre utolsó pillanatban a kormányt.

Sár a szájukban, roncsolt seb a lábukon, horpadás az oldalukon.

S a barátság rajtuk, mint a leszakadt ing.

Hiába járjuk meg akárhányszor a túlsó partot – az mindig a túlsó part marad.

Hiába jártuk körül a szemközti hegyeket – geometriájuk millió lehetséges képsíkja közül ez az egy a miénk,

az idevalósi

(Badacsony Gulács Tóti)

Minden más lehet olyan, amilyen, egészen a holdig –

ennek ilyennek kell lennie,

hogy a többi valamilyen lehessen.

Ezek a hajlatok, ez a láthatár, ezek a viszonyok, ezek a falak, ez a növényzet, ez a holdhíd a tavon

a lépték minden útjainkra,

rámérni a tengerekre, a városokra, a csók közeire, a tudás szintjeire, a katasztrófák féktávolságaira.

Bármilyen messze kanyarogjon, bárhová torkoljon – a te idődnek ez a forrásvidéke.

Mindig ez az ablakelőtti jázminbokor ölt új meg új alakot – a pálmában vagy a drótsövényben, a felhőkarcolóban vagy a fügefában

új meg új ablakaid előtt.

Becsomagolás és elutazás között. Holttér. Töltelékszavak egy versben. A tennivalóval együtt megszűnik a gondolnivaló is. Az se tűri az űrt. Közegellenállásra van szüksége.

Az állomásra befut a vonat. A tér meglódul.

Még alig indultál el s már közelebb vagy a célhoz, mint a kiindulóponthoz.

Se itt se ott.

Elindult-e már feléd is, aki felé elindultál?

Ki fog fölszállni? Vasúti kocsi: lehetőségek kormányozhatatlan léghajója.

A sebesség konkrét zenéje: ti-ri-ri-RI ta-ra-ra-RA ti-ri-ri-RI

A sebesség plasztikája: a táj egy óriás mobil.

A táj a táj a táj a táj a táj

A hevített szó forrpontja: amikor jelentése elpárolog.

A hasonlatok pókhálója beszövi a dolgokat. Amelyek végül ott rángnak tehetetlenül, felfalatásra készen.

A túlsó parton a homályban közelgő szülőföld. Hanyattfekvő nő elomló emlői: a kelta földvár, a temetődomb. Roppant anyateste idáig ring: a tó.

A tó most is itt van. Hogy lehet, hogy anyám meghalt? A két domb hajlatában ott a Hétház utca, ahol született.

Utcák: a Föld bálnaszájának ritkás fogsorai: ki-be áramlik rajtuk élet és halál.

Anyám szülőháza, nagyanyám temetője, az én szülőházam: a part paraboláinak fókuszai.

Kérik a jegyet. Izgatottan figyelem: érvényes-e addig, ameddig kellene…

Partir, c’est mourir un peu. Voyager: c’est un peu n’avoir à vivre ou à mourir.

Vonatok párhuzamosai a térben. Hajók átlói tavak és tengerek sugárzó görbéin. Autópályák érintői a városok köreihez, ösvények spiráljai a hegygerinceken, dűlők oldalai a szántóföldek kerületén.

Hány út csavarodik ránk, imaszíj a csuklóra, kábel a csörlőre.

Hány út a ruhánk és a takarónk, a pányvánk és a horgonyunk, a mentőövünk és a vezeklőövünk, az ékszerünk és a bilincsünk, a titkunk és a dicsekvésünk.

A hold és a nap alkonyi mérlege a tó fölött. A lehetetlen egyensúly ábrándja.

A sötétség módszeres hódítása: nem hagy ki egyetlen zugolyt sem. Totális önkénye: a fény gondolatát is kiöli.

Üres horgászpadok, kikötött csónakok, vöröskővel rakott veszteglő uszályok: éjszakára lepecsételik a vizet.

Nádas, tükörképével együtt, a vízben. Nemcsak téged, ezt a recehártyádon a sebesség-átsuhintotta képet sem ismétli meg többé a fényévek oktiliója.

Az vagy, amit látsz. Az is lehetnél, amit sose fogsz látni.

A vasút mellett lakók: akik naponta százszor ott maradnak.

A nagyváros százezer szeme: mint egy levegőben gomolygó tengeri szörny.

A mozdonyból kilövellt gőz. Az érkezés ejakulációja.

Mindenki pánikszerűen elhagyja a kocsikat. Mint egy rajtaütésen.

A perronon várakozó merénylők. Akiktől elindultunk. Akikhez megérkezünk. Akiktől menekülünk. Akikhez menekedünk. Akikért útrakelünk.

hogy mi is békében nyugodhassunk (viszonylag amennyire lehet amennyire hagyjuk egymást amennyire az élők egymást békében hagyhatják) legalább a holtakat hagyjuk

De a poruk itt van a szemünkben

de itt vannak körülöttünk (most látjuk csak milyen félelmesen megismétlődhetetlen mozdulataikkal)

leszállnak totyogva a buszról a megállóban (ahol nem száll le senki)

ott kuporognak a fal felé fordulva a diványon (ahol nincs is már divány)

időnk domborulatának homorulatai

cselekedeteink negatív formái

mondatainkban és képleteinkben örökre felbonthatatlan zárójelek

A drapériákban is ott lobog a haj fekete lángokba borítva az arcot

A drapériák alatt ott a test a test a hitvitákban is elvitathatatlan amely most lépett elő a fák közül önmaga erdejéből férfiak erdejéből férfiak és nők mindig összenövő erdejéből maga is erdő kígyók és kígyófészkek folytonosan egymásbasikló erdeje a test

Egyedül a Fiúnak volt bátorsága fennen hirdetni azt amivel minden fiú szeretné ámítani magát

Mert Madonna az anyja minden fiúnak aki sose téved az iszonyú vadonba

Ahol a nők minden léptére kígyófejek meredeznek hogy mérgüket kiokádják

Minden fiúnak Madonna az anyja

És egy szeplőtelen fogantatásban mindnyájan hiszünk

Pedig minden fiú anyja asszony

És minden fiúi hiedelem testetlensége mögött – ó hogy tudtátok Giambellino! Antonello da Messina! – ott az idegen test a nő

Aki épp most lépett ki a vadonból mindig épp most bontakozik ki a mögötte összecsapódó fák közül

A főkötő szigorú reneszánsz redői hiába is akarnák álcázni az áruló haj arcba csapódó fekete lángjait

Akik mindig a másik szobában ülnek egyedül.

És hallgatják a szomszéd szobából az élet társas neszeit…

…Nem az árvák a legárvábbak, hiszen ők csak előbb kezdik egy kicsit mindnyájunk közös árvaságát.

Nem is az elárvult öregek, akik egyedül várják távollevő fiaikat, s magányos szobájukat benépesíti a jobbravárás ezer titkos nesze.

Hanem azok, akik mellett a szomszéd szobában most is ott él a belőlük kiszakadt élet, mint kicsi korában; akik szobájuk kietlen űrében hallgatják a szomszéd szobába átszivattyúzott élet társas neszeit, akik a számukra kiméretett legjobbat szenvedik a tölcsérek kérlelhetetlen geometriájával szűkülő idejükben, s a körülöttük fenyegetően dongó reménykedések hálójában, a jobb-már-nem lehet remény-nélküli légszomjával

ülnek, mindig a másik szobában, egyedül.

HALLÓ RÁDIÓ NAGYVILÁG HUSZONNÉGY ÓRA HÍREKET MONDUNK AZ ELMÚLT HUSZONNÉGY ÓRÁBAN A FRONTOKON NEM TÖRTÉNT SEMMI EMLÍTÉSRE MÉLTÓ

Csak ezren, százezren és millióan várták, hogy történik-e.

Nem egy vagy két szórványos halál, mintegy véletlenül, szinte rendhagyóan, a lövések szünetében –

legalább száz vagy ezer vagy százezer. Vagy netán millió, az a MILLIÓHALÁL, amelyet annyit idézünk, hogy végül majd akarata ellenére is eljön.

nem történt semmi említésre méltó semmi említésre semmi méltó semmi semmi méltó említésre történt semmi nem

Semmi annyira méltó, mint a Zsírpapírgyüjtők Nemzetközi Szövetségének Q-i Kongresszusa, amelyet említettek, mint ami nagy érdeklődést váltott ki világszerte mind a gyüjtők, mind a zsírpapirok körében –

vagy mint a MMCCCXII-ik WW-i Csúcsértekezlet, amelyet szintén említésre méltattak, bár csak azzal, hogy megint nem történt rajta semmi említésre méltó –

vagy mint Kolombusz II századik fejese, amely biztosítja az RDL már-már kétségessé vált továbbjutását és a szurkolók jövő heti jó emésztését, mint ahogy viszont az LDR-szurkolók nehézségeit is e téren –

semmi olyan semmi annyira semmi úgy

Csak az anyák nem tudtak a fiaikról csak a fiúk nem tudtak az anyjukról csak a magányos asszonyok vivódtak magányukban éjszaka az önszerelem szégyenével csak a gyilkolásra itélt hajdani szeretők adták ki röhögve szerelem híján legszebb volt szerelmüket az éppen nem zuhogó bombák zuhogása ellen vájt kafkai odukban csak egy lány ment egyedül titkos megbizatással csak nem fogták el nem kinozták meg csak nem géppuskázták le csak megbotlott csak egy göröngyben csak eltörte a bokáját csak soha senki nem fog rátalálni se élve se halva csak

csak várták ki tudja hányan említésre méltatlanul hogy történik valami olyan ami majd csak eléri vészesen kitolódott említési küszöbünket

ami méltó ami említésre ami nem semmi

Mindennap lenyeljük a világot mindenestül

Az armadák gőgös spanyoljai olyan térképeket metszettek amiken Európa természetes megadással veszi fel Kasztíliai Izabella kerek arcának karcsú derekának királynői palástjának alakját

A megerőszakolt földrész a királynő szoknyája alatt a királynő bőre alatt a felséges idomokon kidagadva mint óriáskígyó bendőjén a felfalt bárány

A gőgös spanyolok

S mi annyi tudással megalázatosítottak nem érezzük-e immár bőrünk alatt nemcsak Európát de

mind külön-külön

a testünkbe költözött Földet

a sejtjeinkbe türemlő kontinenseket

a vérünkbe szakadt tengereket

Mi kínok bitorlói szenvedések hódítói bekebeleztük mindenkiét ha olykor ökrendezve is

Megmilliárdszorozta magát az emberalakúvá lett emberiség

külön-külön

ott lüktet mindnyájunkban

Mindennap lenyeljük a világot mindenestül egészben és jaj annak aki nem tudja mit hord a bendőjében

szent folyókban fürdő bélpoklosok tizezer kilométernyire kitűzött hadicélpontok hadihírnek nevezett gyermekmészárlások gyávának nevezett élniakarók hősnek nevezett gyávák államrezonból börtönbe vetett kulturpolitikából száműzetésbe kergetett költők őserdők csapdájába csalt harcosok tébolyult emberfáklyák megvakított festészet a bőr szinén felszított gyűlölet

Mindennap lenyeljük a világot mindenestül

Hiába dugod le fuj! az ujjad hogy kiokádd

Nincs más meg kell emésztened

Szinészről szokták mondani, hogy a telefonkönyv felolvasásával is meg tudná ríkatni hallgatóságát.

Miért ne tehetné hát meg a költő – amúgyis annyiszor kétségbevont komolyságának további veszélyeztetése nélkül – hogy idemásolja a telefonkönyvet:

A buranói, akit szülei Baldassarónak kereszteltek – a halhatatlanság számára, mint minden szülő a gyermekét – 74 operát komponált, valamint megszámlálhatatlan motettát és misét, minek elismeréséül a San Marco karnagyává nevezték ki.

Szinte naponta érezhette tehát a semmihez se hasonlító, bár semmivel sem igazolható ujjongást,

hogy rátalált arra a nemlétező kulcsra,

amely tökéletes pontossággal illik egy nemlétező zárba,

amely kitárja egy nemlétező palota nemlétező kapuit,

ahová az emberek úgy lépnek be, mintha létezne.

Vagyis: naponta elhitte a halhatatlanság hihetetlen ábrándját, amely újra meg újra hatalmába keríti az embernek a természetből konokul kiválni és konokul történelemmé lenni áhító részét.

Nevét azonban már alig két századnyi történelem után is csak onnan ismerjük, hogy egyik toccátájának kitartott kis terce, feloldó szűkített szextje, makacs dominánsa és hajlékony oktávja Robert Browningot az öregedés hűvös szelével és a művészet forró lehelletével érintette meg.

Már aki olvasta Browningot. És aki nem? What’s become of all the gold…? És a melltűből? És a mellből, amelyen ragyogott?…

A Brera, a Vatikán, az Uffizi, az Accademia rengő padlata. Mindenütt csak víz és ég és végtelen, semmi és minden, ujjongás az ökrendezésig. Múzeum-betegség.

Vissza nem fordulhatsz, végére nem érhetsz. A mindig-lehetetlen választás az EGY és a SOK között.

Legelevenebbek talán a François-váza fekete lakk szfinkszei maradtak. Mert azt nem volt időd megnézni. Mint az agyagba maratott hiány.

A Királyok Imádásának befejezetlen barnái: egy negyedóra az örökkévalóságból. S máris szemben az ezer évvel korábbi márványtól kérdezed: A szépség is mit ér, Antinoosz?

Hogy jönnek ahhoz, hogy szembekerüljenek egymással? Micsoda voluntarista időszámítás diktatúrája rángatja őket? S a Medici Vénusz Bronzino és Pontormo martalóc férfiszemeinek láncára fűzve. Perverzen közösülő évezredek.

Cimabue arany hajnalától a leonardói alkony kékjéig, a knídoszi márvány perzselő napsütésétől Michelangelo barokk éjszakájáig – csömörbe áldozó elragadtatás.

A szépség bűntudata? A szépség értelmetlensége?

Mint mikor egy különlegesen dús vacsora közben hirtelen azt kérdi az ember: mit tettél, hogy ilyen jól táplálod magad? S a szerelem legönfeledtebb pillanataiban olykor a váratlan ocsudás: mit tudsz tenni, hogy ezt megérdemeld?

Akinek egy gitárja van…

Már Orpheusz baljába szinte belenőtt a lant, mint írva van, akár olajágak közé a rózsaindák.

Ez a sejt-, plazma-, mirigy-, zsiger- és hormon-csomó elég volt az emlősöknek, a kacsacsőrűtől a bőgőmajomig. Most már ki akar bújni irhájából. Nem érzitek a repedést, a hasadást? Az új szervek feszengő bimbózását? A szárnyakét a vállon. A hangszerét a szíven.

Nem láttátok, ahogy valaki életében először vesz gitárt a kezébe? Mindjárt vakon is tudja a helyét. A két térd és a két kéz között. Tíz ujja mindjárt egybeforr a hat húrral, hogy burgonyagumó alakú szívéből egy valóban szív alakú szívbe ömleszthesse vérét. Hogy a húrok rögmentes ereire bízhassa roncsoló felindulásait.

Már a földnek sem elég szédületesen észrevétlen forgása, keringése. Rezgő rovar-csápjait nyújtogatja az űrbe.

Nem láttátok, ahogy valaki életében először gitárt vesz a kezébe? Mintha csak azzal született volna.

Akinek egy gitárja van…

Aki el tudja mondani azt, amire nem képes a száj, amely suttog vagy üvölt, a kar, amely üt vagy ölel, a szem, amely villan vagy lecsukódik, a kéz, amely simogat vagy alakít, az egymásba nyíló-csukódó genitáliák.

A szón-túlit, a némaságon-innenit, a mozdulatfölöttit, a gyönyöralattit.

Akinek egy gitárja van, úgy szólhat önmagához, hogy a világ felel rá, úgy hallgathat önmagára, mint valaki másra, úgy hallgathat valami mást, mintha önmagát hallaná.

Azt, ami az épp kimondott szó mögött ott leselkedik, ami az induló lábban megtorpanás, a kitáruló karban visszahúzódás. A vágyban a beteljesülést, a beteljesülésben a vágyat.

Már a föld sem elég önmagának. Kitüremkedik a holdig.

Nem láttátok, ahogy valaki életében először vesz a kezébe gitárt? Mintha már haláláig nem akarná elereszteni.

Ha lenne egy gitárom…

Az elnémult szobrász, szavak helyett, virágokkal beszél.

Színek igéivel, szirmok névszóival, vázák mondattanával.

Vaskos-zöld Cassulát mond, tömör-fehér orgonát, áttört-bíbor Hibiscust, s ha kell, kék ananászt.

A föld oly kék mint egy narancs – így festett, szavakkal, a költő.

Az elnémult szobrász diadalmasan kimondja az ananász kékjét, s vele az igazság minden bonyolultságát.

Miért fekete-lila az érett vadszőlő-bogyó? miért önti el súlyos sárgájával orrunkat-fülünket is a zuhogó aranyeső? miért lehet a fehér üvegben zöld a víz? és zöld a zöld levél mögött a levegő? és majdnem fekete a rózsa? és miért látunk megalázott emberi tekinteteket a fokföldi ibolya szemeinek kék ablakában? és miért játszik tigrist a szelíd peperónia? és miért épít a kaktusz zöld húsa rózsaszín pagodákat magából?

Ime, mind e megválaszolhatatlan kérdésekre itt a felelet.

S mi mindenre még, amire kérdésünk se volt.

Itt áll, vizespohárban, vagy egy sebtében előkerített yoghurtosüvegben, vagy régről örökölt kristályokban.

Szavait megbénította, jobbkezét elnémította – az, aminek a nevét se tudjuk. De ime, megbéníthatatlan és elnémíthatatlan az, aminek éppúgy nem tudjuk a nevét.

Jaj, jaj, jaj – tapogatja körül némasága reggelente a föld frissen kibomolt virágait. S a virágok megmondják neki a nevüket. Azt, amelyiket eddig senki sem ismert. És most mégis mindenki megért.

Minden mást elfelejtett.

Mégis tud mindent.

Balkezében is elfér a világ.

Fekete Tamásnak

Megszólalásig olyanok, mint az igazi virágok.

Csak nem szólalnak meg.

Éppolyan szépek, mint az igazi rózsák.

Csak valamivel szebbek.

És teljesebbek.

Az összes lehetséges változat. S mindegyikből a legjobb.

A zárt bimbó hímvesszejétől egészen a sziromszeméremajkak közül teljesen kibomló tágranyíltig.

A félig-zártak és egész-nyitottak.

A teljes gamma a mélysárgától a majdnemfehérig.

Ma is ugyanolyanok, mint tegnap.

Holnap is ugyanolyanok, mint ma.

Nem ismerik az időt.

Az idő sem ismeri őket.

Ó, régi vágyam: felírni egy rózsa nyílásának és hervadásának összes komplex függvényeit – hogy megcsúfolnak!

Lehetetlen együtt élni egy rózsával, amely sose hervad.

Nem írok

Eszem iszom lemegyek a tengerhez feljövök a tengertől lefekszem alszom felkelek

Felkelek és hallom a tengert

Lefekszem és hallom a tengert

Eszem és hallom a tengert

Lemegyek a tengerhez és hallom a tengert

Feljövök a tengertől és hallom a tengert

Alszom és hallom a tengert

A tenger éjjel-nappal szünet nélkül írja versemet