Még tündökölt a nyár. Az alkonyok gyémántpora még hosszan csillogott a Duna partokba-foglalt nyakékén: a sok vörös, zöld, sárga, lila, kék fény, sejtelmes opál és égő rubint. Mint elrabolhatatlan ősi kincs, fonódott e mámoros őszi nyárba a folyó vígan lengő pántlikája, szegények szívszorító gazdagsága.

…Miközben a vergődő félvilágra kivetve, végsőt hurkoltak a hálón minden újabb zavaros tárgyaláson a halál zsakettes halászai. A diplomaták utazásai tekeregtek Európán, mint a kobra, a népeket bűvös körükbe fogva. Titkos egyezmény és nyílt tárgyalás, Godesberg, München: Godesberg, München: ez volt a varázs, ez volt, ámító egyezményeikkel, az árulás puhány testén a pikkely.   S nyomukban megindult sziszegve Hitler.

Mint egy otromba őslény, mely előtör a régen készülődő vak erőkből, amiknek, mióta élek, figyeltem moccanását emberben s elemekben, ahogy mindjobban fölmerült az árból, e kor szörnyekkel vemhes mocsarából, s most a világra ráemelte mancsát.

Az emberek olvasták hadparancsát. Az én kezemben is zizzent az újság, ahogy a vaskos hírre rálapoztam a gyanútlanul sikló villamosban, mely emberekkel tömve – mint szinekkel e koraősz – döcögött a Szigetre, hol villognak a fehérlő platánok, mint hűs vízben borzongó bőrü lányok. Egyike volt ez a csodás napoknak, mikor határsávján az évszakoknak, mielőtt megvína élet-halálra, a nyár s az ősz szédítő tánca járja.

Amerre néztem, társaim ugy éltek, mint a titokban halálraitéltek, kik tudnak róla mind, de nem beszélnek. Akik vagy percnyi élvek pocsolyáján, vagy „örök” elvek örvénylő homályán pergették napjaik hideglelősen. S álltak merőn, mint a pompei őrszem…   Én is, a képzelt sors elébe állva, tétlen vártam, mikor tör rám a láva, mellre szíva hősen, ha nem tudok mást, a Szókratészből párolt gyáva hagymázt: Megölni megölhetnek, kedvesem, de ártani nem árthatnak nekem – mint kinek semmi örömre oka s igazi fájdalomra sincs joga az irtózatra változó napokban, a tündöklően örök évszakokban.

S ahogy a villamos futott velem, azt vártam, hogy megtorpan hirtelen, áram kialszik, kerék elakad, gipsz vonja be az élő arcokat, és köröskörül minden egycsapásra belekövül a hír irtózatába. S már láttam késő korok távolából, amint e holtradermedt perc világol: két lépés közt felakadva a láb, mint mikor a film nem pereg tovább; a vezető keze csengetyüjén; s örök-rendetlenül e lány fején a szellő félrelibbentette kendő: így őrzöd meg majd, kővévált jövendő!

S a villamos csak kígyózott tovább, mint aki még tud miértet s hovát. Mi lenne, ha most – elkiáltanád? Ha meghasadna oly rég néma szád? Hogy szálljatok le végre! emberek! Ez az út már sehová sem vezet! Hová mennétek már? a ház kigyulladt! nincsenek földek és nincsenek útak! A villamos előtt nincs sín se már! Ahová mennétek, senki se vár! Nincs élet, se vidám, se szomorú, csak háború, háború, háború… Megálljatok! mindenki ott, ahol van, az egész földön és e villamosban, állj meg falu, országút, tanya, város, állj meg, te sokszázmillió magányos, mint én, ki nem talált szivet szavához. Állj meg, mind végre együtt – ez a perc az utolsó, mikor még tán tehetsz, még felkiálthatsz a háboru ellen…

S nem kiáltottam. És a többiek sem. Mentünk tovább némán és tehetetlen. Mint ahogy nem kiáltott fél világ, midőn a Kondor tépte Guernicát, mint ahogy annyian némán meredtünk, mikor a fasizmus fekélye meggyűlt a tőke szörnytestében és a gennyet Európán végig szétfröcskölve terjedt, mikor már Ausztrián is fölfakadt, mikor már ölte a cseh falvakat, s Kelet felé, Kelet felé huzódott…

A villamos döcögve ringatódzott. Két lépés közt nem akadt fel a láb. A film pergett irgalmatlan tovább. Céltalan céljaik közé szorulva mentek az emberek. mentek az emberek. A háborúba. A vezető elengedte a csengőt. A lány megigazította a kendőt. Mentem én is velük. Mentem én is velük. S a Szigeten a nyár az ősszel táncolt esztelen.

S halálfejes gyűrűkkel jött az új had. Három nap, három éjszaka vonultak. A gesztenyék gyengéd gyantája fénylett, oly áttetszőn, mint egy-egy tiszta könnycsepp – s az édesen csengő, fényes tavaszban tompán dübögve, vasból, nem is vasban, a rakpart kövén, akár a Duna, zuhogott a barbárok folyama.   Folyam? vagy tekergő óriáskigyó? vagy izzó vas, szüntelen zubogó? vagy földből feltörő fekete láva?   (Vagy ölni-küldött, halni-szánt sereg, vasban is csak rettegő emberek, kik a világ ellen s önmaguk ellen hajszoltatva e bamba szédületben egy iszonyú, halálos maszkabálba, mindnek az arca máris, mint a lárva?…)   A gyilkosság szürke ármádiája, mely városon, országon át özönlött: sötét habok, súlyos-görgésü tömbök – egyszerre volt mind tömör és puhány. Kocsik kocsi, sisak sisak után, ugyanaz a kép minden pillanatban, rohanva – s mintha mégis mozdulatlan.

A hídkorlátnál tolongott az ember. Közöttük álltam én is kedvesemmel, s néztünk alá, szinte kővémeredve, e vasbaöntött emberi tömegre, mely mögött már a szétdúlt Lengyelország, s Flandria, mint egy lángoló sikoltás, s hernyótalpai Párizst eltiporták.

Gyöngyike, szivem, ékes drága szép gyöngy, hogy mondjam most ki elgurult neved, mely e talpak alatt reccsenve széttört?   Álltunk a hídon s végigremegett rajtunk e fekete elektromosság, ahogy összerándult végig az ország: csikorgott a letiport kövezet, az országút hosszan felnyüszitett s zúgva lázadt a legázolt vetés.   Ez volt itt az első áramütés, az országon szaggatón átcikázva három napra és három éjszakára.   Még nem sercegett ránk tüzes csapása, még nem kattant vagónokon a plomba, nem kúsztunk még föld alá iszonyodva, ezerkilós bombák láncára fűzve, nem virított kiégett falak üszke, még nem roppant hídjaink csigolyája.   Még állt a híd íve, s mi rajta állva néztünk a feketén zörgő halálra.   Volt, aki már kendőt lobogtatott, rég várva már e szörny vonúlatot; és mindazt, ami rákövetkezett: a harctereken rablott kincseket, a vad cécót, harácsolt áldomást – vagy egyszerűen csak a gyilkolást.

Mi ketten köztük szívszorongva álltunk, kéz a kézben, összekoccant a vállunk, s láttán e világot dúló seregnek, ki sem mertük már mondani: szeretlek…

A recsegő, a vad, zavaros éter megtelt kemény és bíztató igékkel. A ránkboruló országos sötétben ezrek hallgatták az üzenetet a beragasztott ablakok megett: Az igazság acél ereje győz! S a kemény szót: Mindenki felelős!

És súgták tovább fojtott zizzenéssel, mint a papír, ha hamar lánggal ég el. A kenyérért sortálló asszonyok rebesgették már, hogy hová robog a drága búzával rakott szekér, mit villogó csendőr-szurony kisér a falvakból, s hol van a tej, a vaj, s mi lesz a paraszt malacaival… Kis anyókák a kemencepadon – sóhaj lett ajkukon a messzi Don, mi lehet ott az ukrajnai télben?… És egyik se hitte volna ingyért sem, hogy az a szép, szöghajú Janija – gyújtogató! gyilkos haramia, Hitler-fiadzta „hurrá-bestia”! Egy-egy falu nagysúgva összetódult:   Hallotta sógor, koma, tanitó úr? A Sztranyákék Dániel fia átállt az oroszokhoz, meg a Györe Lázár…?   S ha már egy vödör szén se volt a háznál, Csepelen az a tűz melengetett, amit hoztak haza az emberek:   Ma megint eggyel kevesebb motor lesz, ha igaz, amit kap tőlünk a Junkers… S itt is, ott is szikrát vetett a hír: Sztálingrád… második front… Zsitomir…   De csak úgy lobbant el, mint a papír. Csak mint füstbefúlt, fekete parázs, rejtve izzott a fojtott lázadás. A nép kivágott erdejét beszőtte a rothadt rendszer rothasztó esője. Az igazi harc kemény, tiszta szóval, s a férfi düh és az asszonyi sóhaj szabad lobogásra alig szitotta; mint a nedvesen halomba rakott fa, csak pörkölődött, sercegett magába…   Lángja nem volt, csak füstje, pattogása.

Közben az izzó, ropogó hazán át üvöltöztek a kis és nagy hiénák, a véres üzletek sakálai. Osztotta az országot Kállay, javában folyt a végső árusítás, az ezeréves nagyúri kacsintás hívta kétfelől is, ki többet ád, egyik rabló után a másikát a nép húsából tálalt lakomára. S az ár mi volt? A magyar élet ára?… A vérgőzös rím: …a szovjet halála.   A hadba indult vitéz Jány Gusztáv, frissiben végiggusztálni a mustrát. S míg a lángoló Voronyezs mögött a menekülő szegény ördögök nem találtak egy rozzant szekeret sem és ott fagytak a hóban menthetetlen, ha nem autóikból a tiszt urak lődözték őket, akár a nyulat – a biztosított, pányvás kocsikon vonult a rablott aranyos ikon a tiszti asszonyok szobáiba, hol szállt a Führerhez a hő ima, s büszkélkedtek vele estélyeken, míg danolták érzelmes-részegen: …minden december új májust igér…

És kint a fronton folyt a vér, a vér, hogy a tanyák vékányi kis buzáját, mit a Jurcsek-féle kupeci csürhe segélyével gyüjtöttek náci csürbe a vagónok száz- és százezrei, legyen is mivel megdagasztani. A fényes, kényes magyar úri szellem nem fintorgott már a kereskedelmen. Már nem nézték le a kalmárokat a Csatayak, a Kállayak. Működött az országnyi vállalat. Internálótábor, bitófa, börtön a megszedett, kifosztott anyaföldön, és tengelyen gurulva kifelé: nyugatra búza és keletre vér… Készült beteljesedni, mint a végzet, a megfellebbezhetetlen itélet, titkos hullámhosszokon rianón:   egy Moháccsal tetézett Trianon.

Előtte álltam és nem hittem el, hogy húsból-vérből van, hogy szíve ver, hogy kínja közt is boldog anya szülte, hogy drága kincsként fogták a kezükbe első fürdőjén megrendült szülők…   Akkor már hittünk minden hihetőt s képzeltünk minden elképzelhetetlent, a szörnyű függöny lassan félrelebbent: s a gázkamrák füstje már felkavargott, sejdítve egy-két ismert kedves arcot, zúgott már Auschwitz iszonyú hire, minden hazugságon át messzire sikoltott az elhamvadt Lidice s az egy szálig kiirtott Oradour. S tudtuk már, hogy nem messze, odatúl a Kárpátok mögött, összekötözve hajtják a robbanó aknamezőkre azokat, kiknek élte senkié…   Az előttünk álló pribék mögé sötét színben megadta már a háttért, ki-ki amit hallott és amit átélt – mégis olyan volt, mint egy grand-guignol, mely minden képzeletet kigunyol s inkább komikus, mint rettenetes, ez a korbácsos csendőr-ezredes, ki a deportálást irányitotta a tátott-torkú éhes vagonokba, gázkamrák megbízható szállítója, a rémület üvöltő ügynöke, mikor – mint kinek ez az ügyköre – végigvonulva a sorok között, minden egyes embert arculköpött.

Mintha, mielőtt majd a bárd alá jut, így akarná megjelölni az árút, akár a hízott sertést kék pecséttel, s mint kinek ínyét csiklandja az étel, mesebeli jó ízeket kinálva, állán kétoldalt csorgott le a nyála.

Én épp huszonnégy éves voltam aznap, s tehetetlen prédájául a gaznak, várva, hogy, mint az árút, majd beraknak, a hosszú-hosszú ködös pályaudvar rampáján álltam ötezredmagammal.   Fölöttünk épp lassan pirkadt a hajnal, a fojtó felhők sötét hasadékán áttűnt valami földöntúli szép táj, hallatlan könnyű, rózsás messzeség… Olykor tompán felmorajlott az ég. Míg itt e nyálzó fenevad dühöngött, Kelet felől már reménytadva dörgött a szovjet előörsök ütege…   S mint csak épp sejthető, messzi zene, a városból a már titokba jelzett hamis iratok is felém zizegtek, ajándékai nemismert kezeknek. Elhagyhatom-e itt ezt az ötezret, kivel a sors egy pusztulásba kerget?… De elhagyhatom-e a milliókat, kik e pusztulás múltán élni fognak, a jövendőt, mely íme, kétfelé is harcolni kész az én életemért is, hogy én is küzdjek majd érte s vele?…

S ahogy lopva néztem visszafele, szökés közben még láttam iszonyodva, hogy rugdossák őket a vagonokba, s hogy int még Kovács Laci, Farkas Olga, a szűk nyílásban egymáson tolongva, míg, százával zsúfoltig megrakodva, rájuk is rájuk nem kattant a plomba…

E látomástól borzongva osontam vak vesztébe rohanó városomban. Hová szöktem? hová?…   Még most se tudtam.   Már hallatszott, ahogy mind vacogóbban a gyalázat gyáva gerince roppan az összezáruló acélkarokban. Időnként egy-egy messzi akna robbant, a szabadság dörgő üzenete. És együtt harsantották meg vele éppen aznap a Kossuth-rádión át a fegyveres felkelés riadóját:   A náci rablók, nyilas banditák… kirabolnák… polgárok! katonák!… Mikor mosnók le a szégyent, ha most se?

S a legjobbaktól jött a felelet. Zászlót bontottak az ujpestiek. S mint váratlan öröm, vágott a bomba a németekkel zsúfolt Metropolba. S én hova szöktem?… S én hova szöktem?… Nem a harcba most se.   Most látszott igazán, mi volt a város. Most hasonlított csak farkastanyához. Most már mindannyiunk szemeláttára változott át – lehullva minden álca – azzá, ami addig volt, bárha rejtve: fenevadak véres, fekete verme. Az utcán mindenütt belébotolt már a legvakabb, bekötött szemü polgár. A szép kulisszának nyoma se volt már. Teljes sűrűjében kibújt alóla az úri Magyarország vadbozótja. Nem is város volt már – igazi dzsungel. Minden út csapda – minden ház buvóhely. Már nem egy nagyváros lakói járták az utcán a feltépett-kövü járdát, csak üldözők csörtettek s üldözöttek, hajcsárok és meghajszolt benszülöttek; a nép: rejtőzők, búvók s bújtatók, s rá szimaton mindenütt a kopók. Tábori csendőrök járőrei, e szörnyeteg „mama kedvencei” bukkantak ki minden kanyarulatban, csörrenő vas-partedlivel nyakukban. Egy szűkölő, megbolydult hadsereg s egy hadseregnyi szökevény rekedt a véglegesen körülkeritett városban – városban – és nézett farkasszemet.   Hazámfiai! emlékezzetek.   Felöltöttük a harc egyenruháját, megtanultuk a búvás taktikáját, a fegyvert, mit az illegalitás ád. Zsebünkben gyártott, hamis iratokkal jártunk – de alig növő öntudattal. Farkasok között bújkáltunk merészen, minden utcasarkon halálrakészen,   mégis szivünkbe mar, s marjon! a szégyen. Mert tűrtük, hogy mint drágamívü korsó fülét, letörjék gaz kezek utolsó hídjainkat is a mázas Dunáról. Hogy szétszaggassák, aki harcra bátor. S hogy mikor már csak egy kőhajitásról szólt a szabadság, szólt a szabadság, ne a nép emeljen barikádot a gyilkos horda ellen, de ők tépjék fel a kövezetet.

Emlékeztek-e? Emlékezzetek.

Ember még nem volt soha nyomorultabb, mint ez a falka megvert, gyáva dúvad, ahogy a lejtőn lefelé vonultak, az Új Európa hősei, az új had, a válogatott tömeggyilkosok.   Hol voltak már a sikált sisakok, a Tigrisek s páncélos Párducok, a hernyótalpú bronztauruszok, miknek lépte hat évig dobogott egy fél világot megreszkettetően a földön, vizen és a levegőben?   Bukdácsolva, balogul, bicegően, nézd a fehér havon kiégve itt a fekete villámok fiait, kiket úgy űzött határról határra a Vörös Hadseregnek nyolc csapása, s most, itt várt rájuk a kilencedik.

Tíz hátráló SS tört rá a házra, ahol vártunk a felszabadulásra. Védjétek az utolsó emberig… rikácsolta a rádión Göring.   S itt voltak az utolsó emberek. A lelkiismeret nélküliek, a túszokat röhögve kínozók, a városokat kiradírozók, a lánytestet szivarral égetők, az élő nyakakra kötél-verők, a békés falvak fölé zuhanók, a próbált csecsemő-falhozcsapók, kik emberek zsírjából főzve szappant, titokban rettegték a Láthatatlant.   Itt voltak az utolsó emberek, keresve egy utolsó menhelyet, még egy napi, órányi életet.   Ezek élnek majd – gondolták talán, ránknézve pincénk homályos zugán.   Egyik már babrált is a pisztolyán… De nem maradt már gyilkolni se kedvük. Mögöttük tízezer halál, előttük Berlinig mindenütt a pusztulás.   Bakancsát oldozgatta a ragyás- képű, hadd melengesse még fagyott lábát, mely öt határon át futott –, mielőtt még elfeketült szivén is megfagyna a perzselő rettegés is: bennük az élet utolsó hire…   S fönt a dombon, kétszáz lépésnyire láttuk, ahogy a könnyű szürkületben a szabadítók hóköpenye lebben.