Hetedik kör

Vallomás a békéről

1952

 

 

 

 

 

I

Az első nap
(1939.
szeptember 1.)
 
Még tündökölt a nyár. Az alkonyok
gyémántpora még hosszan csillogott
a Duna partokba-foglalt nyakékén:
a sok vörös, zöld, sárga, lila, kék fény,
sejtelmes opál és égő rubint.
Mint elrabolhatatlan ősi kincs,
fonódott e mámoros őszi nyárba
a folyó vígan lengő pántlikája,
szegények szívszorító gazdagsága.
 
…Miközben a vergődő félvilágra
kivetve, végsőt hurkoltak a hálón
minden újabb zavaros tárgyaláson
a halál zsakettes halászai.
A diplomaták utazásai
tekeregtek Európán, mint a kobra,
a népeket bűvös körükbe fogva.
Titkos egyezmény és nyílt tárgyalás,
Godesberg, München:
Godesberg, München: ez volt a varázs,
ez volt, ámító egyezményeikkel,
az árulás puhány testén a pikkely.
 
S nyomukban megindult sziszegve Hitler.
 
Mint egy otromba őslény, mely előtör
a régen készülődő vak erőkből,
amiknek, mióta élek, figyeltem
moccanását emberben s elemekben,
ahogy mindjobban fölmerült az árból,
e kor szörnyekkel vemhes mocsarából,
s most a világra ráemelte mancsát.
 
Az emberek olvasták hadparancsát.
Az én kezemben is zizzent az újság,
ahogy a vaskos hírre rálapoztam
a gyanútlanul sikló villamosban,
mely emberekkel tömve – mint szinekkel
e koraősz – döcögött a Szigetre,
hol villognak a fehérlő platánok,
mint hűs vízben borzongó bőrü lányok.
Egyike volt ez a csodás napoknak,
mikor határsávján az évszakoknak,
mielőtt megvína élet-halálra,
a nyár s az ősz szédítő tánca járja.
 
Amerre néztem, társaim ugy éltek,
mint a titokban halálraitéltek,
kik tudnak róla mind, de nem beszélnek.
Akik vagy percnyi élvek pocsolyáján,
vagy „örök” elvek örvénylő homályán
pergették napjaik hideglelősen.
S álltak merőn, mint a pompei őrszem…
 
Én is, a képzelt sors elébe állva,
tétlen vártam, mikor tör rám a láva,
mellre szíva hősen, ha nem tudok mást,
a Szókratészből párolt gyáva hagymázt:
Megölni megölhetnek, kedvesem,
de ártani nem árthatnak nekem –
mint kinek semmi örömre oka
s igazi fájdalomra sincs joga
az irtózatra változó napokban,
a tündöklően örök évszakokban.
 
S ahogy a villamos futott velem,
azt vártam, hogy megtorpan hirtelen,
áram kialszik, kerék elakad,
gipsz vonja be az élő arcokat,
és köröskörül minden egycsapásra
belekövül a hír irtózatába.
S már láttam késő korok távolából,
amint e holtradermedt perc világol:
két lépés közt felakadva a láb,
mint mikor a film nem pereg tovább;
a vezető keze csengetyüjén;
s örök-rendetlenül e lány fején
a szellő félrelibbentette kendő:
így őrzöd meg majd, kővévált jövendő!
 
S a villamos csak kígyózott tovább,
mint aki még tud miértet s hovát.
Mi lenne, ha most – elkiáltanád?
Ha meghasadna oly rég néma szád?
Hogy szálljatok le végre! emberek!
Ez az út már sehová sem vezet!
Hová mennétek már? a ház kigyulladt!
nincsenek földek és nincsenek útak!
A villamos előtt nincs sín se már!
Ahová mennétek, senki se vár!
Nincs élet, se vidám, se szomorú,
csak háború, háború, háború…
Megálljatok! mindenki ott, ahol van,
az egész földön és e villamosban,
állj meg falu, országút, tanya, város,
állj meg, te sokszázmillió magányos,
mint én, ki nem talált szivet szavához.
Állj meg, mind végre együtt – ez a perc
az utolsó, mikor még tán tehetsz,
még felkiálthatsz a háboru ellen…
 
S nem kiáltottam. És a többiek sem.
Mentünk tovább némán és tehetetlen.
Mint ahogy nem kiáltott fél világ,
midőn a Kondor tépte Guernicát,
mint ahogy annyian némán meredtünk,
mikor a fasizmus fekélye meggyűlt
a tőke szörnytestében és a gennyet
Európán végig szétfröcskölve terjedt,
mikor már Ausztrián is fölfakadt,
mikor már ölte a cseh falvakat,
s Kelet felé, Kelet felé huzódott…
 
A villamos döcögve ringatódzott.
Két lépés közt nem akadt fel a láb.
A film pergett irgalmatlan tovább.
Céltalan céljaik közé szorulva
mentek az emberek.
mentek az emberek. A háborúba.
A vezető elengedte a csengőt.
A lány megigazította a kendőt.
Mentem én is velük.
Mentem én is velük. S a Szigeten
a nyár az ősszel táncolt esztelen.
Három nap,
három éjszaka
(1941. április)
 
S halálfejes gyűrűkkel jött az új had.
Három nap, három éjszaka vonultak.
A gesztenyék gyengéd gyantája fénylett,
oly áttetszőn, mint egy-egy tiszta könnycsepp –
s az édesen csengő, fényes tavaszban
tompán dübögve, vasból, nem is vasban,
a rakpart kövén, akár a Duna,
zuhogott a barbárok folyama.
 
Folyam? vagy tekergő óriáskigyó?
vagy izzó vas, szüntelen zubogó?
vagy földből feltörő fekete láva?
 
(Vagy ölni-küldött, halni-szánt sereg,
vasban is csak rettegő emberek,
kik a világ ellen s önmaguk ellen
hajszoltatva e bamba szédületben
egy iszonyú, halálos maszkabálba,
mindnek az arca máris, mint a lárva?…)
 
A gyilkosság szürke ármádiája,
mely városon, országon át özönlött:
sötét habok, súlyos-görgésü tömbök –
egyszerre volt mind tömör és puhány.
Kocsik kocsi, sisak sisak után,
ugyanaz a kép minden pillanatban,
rohanva – s mintha mégis mozdulatlan.
 
A hídkorlátnál tolongott az ember.
Közöttük álltam én is kedvesemmel,
s néztünk alá, szinte kővémeredve,
e vasbaöntött emberi tömegre,
mely mögött már a szétdúlt Lengyelország,
s Flandria, mint egy lángoló sikoltás,
s hernyótalpai Párizst eltiporták.
 
Gyöngyike, szivem, ékes drága szép gyöngy,
hogy mondjam most ki elgurult neved,
mely e talpak alatt reccsenve széttört?
 
Álltunk a hídon s végigremegett
rajtunk e fekete elektromosság,
ahogy összerándult végig az ország:
csikorgott a letiport kövezet,
az országút hosszan felnyüszitett
s zúgva lázadt a legázolt vetés.
 
Ez volt itt az első áramütés,
az országon szaggatón átcikázva
három napra és három éjszakára.
 
Még nem sercegett ránk tüzes csapása,
még nem kattant vagónokon a plomba,
nem kúsztunk még föld alá iszonyodva,
ezerkilós bombák láncára fűzve,
nem virított kiégett falak üszke,
még nem roppant hídjaink csigolyája.
 
Még állt a híd íve, s mi rajta állva
néztünk a feketén zörgő halálra.
 
Volt, aki már kendőt lobogtatott,
rég várva már e szörny vonúlatot;
és mindazt, ami rákövetkezett:
a harctereken rablott kincseket,
a vad cécót, harácsolt áldomást –
vagy egyszerűen csak a gyilkolást.
 
Mi ketten köztük szívszorongva álltunk,
kéz a kézben, összekoccant a vállunk,
s láttán e világot dúló seregnek,
ki sem mertük már mondani: szeretlek…
Európa erdei
 
Ti bátrak, minden földön harcrakészek,
szabadságharcosok, szabadlövészek,
mesékből sarjadt fiak és leányok,
ti már sereglő szovjet partizánok
s guerillerók, andarteszek, makik,
hajlíthatatlan sudár fák, akik
benőttétek Európa erdeit –
 
mért nem lehettem én is köztetek,
ti láthatatlan testvéri sereg,
melynek csodálatos bölcsője volt a
népek börtönévé lett Európa!
 
A felgyújtott s letiprott földeken
zizegve kelt egy új történelem
titokban érő, bújdosó vetése.
 
Mért nem voltunk ott, ő se, te se, én se,
mikor gyülekeztek az ifju gárdák,
mikor az éjben sorra megtalálták
egymást, kiket az első döbbenet
szétszórt, a széjjelverhetetlenek,
kiket a párt tanított meg remélni,
kik már nem tudtak térdencsúszva élni,
de állva tudtak halni és dalolva…
 
S mögéjük gyűlve álltak mind a sorba
a többiek, mindhiába tiporta
az országokat vadállati csorda –
halált hozva a gyáva gyilkosokra
virágzott a népek százszínü csokra.
 
Évezredes sűrü rengetegek
néma mélye megelevenedett,
s úttalan útakon, vad ormokon,
kihalt éjféli utcasarkokon
s megvakult városok egy pisla fénye
mellett gyülekezett a nép reménye.
 
Ukrajna lángban álló puszta táján,
a brjanszki erdők sötét ingoványán,
lent az albán karszt kopár meredélyén,
fent Norvégia sziklás partszegélyén,
a Grammoszon, a Vercors vadonában
s kint, egy újpesti szűk munkásszobában,
sohase látott testvéri sereg!
 
Mért nem lehettem a testvéretek!
Mért tántorogtam egymagam hazátlan,
félelem nélkül – s mégse, mégse bátran;
némán – bár a dalt zengve rendületlen;
tettre készen – és mégis tehetetlen?
éji táncában bámulva a holdat –
 
mikor mélyén a hontalan napoknak
a költők már a pártjukhoz daloltak?
Hol voltam, mikor bársony lánykezek
roppantották széjjel a síneket,
amiken végig a halál dübörgött,
mikor rövidnadrágos kicsi kölykök,
a sarkon a kellő percet kivárva,
szeget vertek a gyilkos kocsijába?
Hol voltam én, ó hol voltunk, mikor
a gyerekkor puha karjaiból
győztesen indult a halálba Zója,
mint a jövő szépsége hírhozója?
Mikor Périt titokban, nagysietve
hurcolták fel a Mont Valérienre,
őt, kinek szavát se vette a hóhér,
de harsányan dalolta a jövőért
azt, azt a dalt:
azt, azt a dalt: Föl, föl, ti rabjai…
Ó, mért nem tudtam én meghallani?
S mikor ejtőernyőn libegve áttört
a Kárpátok gyűrűjén Kilián György,
fegyveres hordák közé egymaga…
 
Hősök kiolthatatlan csillaga,
kiket nem láthattam a sűrü éjben,
Európa elfeketült erdejében
a homályból kiragyogó szemek –
sose hagyjatok el már engemet.
Parázs
 
A recsegő, a vad, zavaros éter
megtelt kemény és bíztató igékkel.
A ránkboruló országos sötétben
ezrek hallgatták az üzenetet
a beragasztott ablakok megett:
Az igazság acél ereje győz!
S a kemény szót: Mindenki felelős!
 
És súgták tovább fojtott zizzenéssel,
mint a papír, ha hamar lánggal ég el.
A kenyérért sortálló asszonyok
rebesgették már, hogy hová robog
a drága búzával rakott szekér,
mit villogó csendőr-szurony kisér
a falvakból, s hol van a tej, a vaj,
s mi lesz a paraszt malacaival…
Kis anyókák a kemencepadon –
sóhaj lett ajkukon a messzi Don,
mi lehet ott az ukrajnai télben?…
És egyik se hitte volna ingyért sem,
hogy az a szép, szöghajú Janija –
gyújtogató! gyilkos haramia,
Hitler-fiadzta „hurrá-bestia”!
Egy-egy falu nagysúgva összetódult:
 
Hallotta sógor, koma, tanitó úr?
A Sztranyákék Dániel fia átállt
az oroszokhoz, meg a Györe Lázár…?
 
S ha már egy vödör szén se volt a háznál,
Csepelen az a tűz melengetett,
amit hoztak haza az emberek:
 
Ma megint eggyel kevesebb motor lesz,
ha igaz, amit kap tőlünk a Junkers…
S itt is, ott is szikrát vetett a hír:
Sztálingrád… második front… Zsitomir…
 
De csak úgy lobbant el, mint a papír.
Csak mint füstbefúlt, fekete parázs,
rejtve izzott a fojtott lázadás.
A nép kivágott erdejét beszőtte
a rothadt rendszer rothasztó esője.
Az igazi harc kemény, tiszta szóval,
s a férfi düh és az asszonyi sóhaj
szabad lobogásra alig szitotta;
mint a nedvesen halomba rakott fa,
csak pörkölődött, sercegett magába…
 
Lángja nem volt, csak füstje, pattogása.
 
Közben az izzó, ropogó hazán át
üvöltöztek a kis és nagy hiénák,
a véres üzletek sakálai.
Osztotta az országot Kállay,
javában folyt a végső árusítás,
az ezeréves nagyúri kacsintás
hívta kétfelől is, ki többet ád,
egyik rabló után a másikát
a nép húsából tálalt lakomára.
S az ár mi volt? A magyar élet ára?…
A vérgőzös rím: …a szovjet halála.
 
A hadba indult vitéz Jány Gusztáv,
frissiben végiggusztálni a mustrát.
S míg a lángoló Voronyezs mögött
a menekülő szegény ördögök
nem találtak egy rozzant szekeret sem
és ott fagytak a hóban menthetetlen,
ha nem autóikból a tiszt urak
lődözték őket, akár a nyulat –
a biztosított, pányvás kocsikon
vonult a rablott aranyos ikon
a tiszti asszonyok szobáiba,
hol szállt a Führerhez a hő ima,
s büszkélkedtek vele estélyeken,
míg danolták érzelmes-részegen:
…minden december új májust igér…
 
És kint a fronton folyt a vér, a vér,
hogy a tanyák vékányi kis buzáját,
mit a Jurcsek-féle kupeci csürhe
segélyével gyüjtöttek náci csürbe
a vagónok száz- és százezrei,
legyen is mivel megdagasztani.
A fényes, kényes magyar úri szellem
nem fintorgott már a kereskedelmen.
Már nem nézték le a kalmárokat
a Csatayak, a Kállayak.
Működött az országnyi vállalat.
Internálótábor, bitófa, börtön
a megszedett, kifosztott anyaföldön,
és tengelyen gurulva kifelé:
nyugatra búza és keletre vér…
Készült beteljesedni, mint a végzet,
a megfellebbezhetetlen itélet,
titkos hullámhosszokon rianón:
 
egy Moháccsal tetézett Trianon.
Arckép
(1944. november
28. Józsefvárosi
pályaudvar)
 
Előtte álltam és nem hittem el,
hogy húsból-vérből van, hogy szíve ver,
hogy kínja közt is boldog anya szülte,
hogy drága kincsként fogták a kezükbe
első fürdőjén megrendült szülők…
 
Akkor már hittünk minden hihetőt
s képzeltünk minden elképzelhetetlent,
a szörnyű függöny lassan félrelebbent:
s a gázkamrák füstje már felkavargott,
sejdítve egy-két ismert kedves arcot,
zúgott már Auschwitz iszonyú hire,
minden hazugságon át messzire
sikoltott az elhamvadt Lidice
s az egy szálig kiirtott Oradour.
S tudtuk már, hogy nem messze, odatúl
a Kárpátok mögött, összekötözve
hajtják a robbanó aknamezőkre
azokat, kiknek élte senkié…
 
Az előttünk álló pribék mögé
sötét színben megadta már a háttért,
ki-ki amit hallott és amit átélt –
mégis olyan volt, mint egy grand-guignol,
mely minden képzeletet kigunyol
s inkább komikus, mint rettenetes,
ez a korbácsos csendőr-ezredes,
ki a deportálást irányitotta
a tátott-torkú éhes vagonokba,
gázkamrák megbízható szállítója,
a rémület üvöltő ügynöke,
mikor
– mint kinek ez az ügyköre –
végigvonulva a sorok között,
minden egyes embert arculköpött.
 
Mintha, mielőtt majd a bárd alá jut,
így akarná megjelölni az árút,
akár a hízott sertést kék pecséttel,
s mint kinek ínyét csiklandja az étel,
mesebeli jó ízeket kinálva,
állán kétoldalt csorgott le a nyála.
 
Én épp huszonnégy éves voltam aznap,
s tehetetlen prédájául a gaznak,
várva, hogy, mint az árút, majd beraknak,
a hosszú-hosszú ködös pályaudvar
rampáján álltam ötezredmagammal.
 
Fölöttünk épp lassan pirkadt a hajnal,
a fojtó felhők sötét hasadékán
áttűnt valami földöntúli szép táj,
hallatlan könnyű, rózsás messzeség…
Olykor tompán felmorajlott az ég.
Míg itt e nyálzó fenevad dühöngött,
Kelet felől már reménytadva dörgött
a szovjet előörsök ütege…
 
S mint csak épp sejthető, messzi zene,
a városból a már titokba jelzett
hamis iratok is felém zizegtek,
ajándékai nemismert kezeknek.
Elhagyhatom-e itt ezt az ötezret,
kivel a sors egy pusztulásba kerget?…
De elhagyhatom-e a milliókat,
kik e pusztulás múltán élni fognak,
a jövendőt, mely íme, kétfelé is
harcolni kész az én életemért is,
hogy én is küzdjek majd érte s vele?…
 
S ahogy lopva néztem visszafele,
szökés közben még láttam iszonyodva,
hogy rugdossák őket a vagonokba,
s hogy int még Kovács Laci, Farkas Olga,
a szűk nyílásban egymáson tolongva,
míg, százával zsúfoltig megrakodva,
rájuk is rájuk nem kattant a plomba…
HOVÁ?…
(1944. december)
 
E látomástól borzongva osontam
vak vesztébe rohanó városomban.
Hová szöktem? hová?…
 
Még most se tudtam.
 
Már hallatszott, ahogy mind vacogóbban
a gyalázat gyáva gerince roppan
az összezáruló acélkarokban.
Időnként egy-egy messzi akna robbant,
a szabadság dörgő üzenete.
És együtt harsantották meg vele
éppen aznap a Kossuth-rádión át
a fegyveres felkelés riadóját:
 
A náci rablók, nyilas banditák…
kirabolnák… polgárok! katonák!…
Mikor mosnók le a szégyent, ha most se?
 
S a legjobbaktól jött a felelet.
Zászlót bontottak az ujpestiek.
S mint váratlan öröm, vágott a bomba
a németekkel zsúfolt Metropolba.
S én hova szöktem?…
S én hova szöktem?… Nem a harcba most se.
 
Most látszott igazán, mi volt a város.
Most hasonlított csak farkastanyához.
Most már mindannyiunk szemeláttára
változott át – lehullva minden álca –
azzá, ami addig volt, bárha rejtve:
fenevadak véres, fekete verme.
Az utcán mindenütt belébotolt már
a legvakabb, bekötött szemü polgár.
A szép kulisszának nyoma se volt már.
Teljes sűrűjében kibújt alóla
az úri Magyarország vadbozótja.
Nem is város volt már – igazi dzsungel.
Minden út csapda – minden ház buvóhely.
Már nem egy nagyváros lakói járták
az utcán a feltépett-kövü járdát,
csak üldözők csörtettek s üldözöttek,
hajcsárok és meghajszolt benszülöttek;
a nép: rejtőzők, búvók s bújtatók,
s rá szimaton mindenütt a kopók.
Tábori csendőrök járőrei,
e szörnyeteg „mama kedvencei”
bukkantak ki minden kanyarulatban,
csörrenő vas-partedlivel nyakukban.
Egy szűkölő, megbolydult hadsereg
s egy hadseregnyi szökevény rekedt
a véglegesen körülkeritett
városban –
városban – és nézett farkasszemet.
 
Hazámfiai! emlékezzetek.
 
Felöltöttük a harc egyenruháját,
megtanultuk a búvás taktikáját,
a fegyvert, mit az illegalitás ád.
Zsebünkben gyártott, hamis iratokkal
jártunk – de alig növő öntudattal.
Farkasok között bújkáltunk merészen,
minden utcasarkon halálrakészen,
 
mégis szivünkbe mar, s marjon! a szégyen.
Mert tűrtük, hogy mint drágamívü korsó
fülét, letörjék gaz kezek utolsó
hídjainkat is a mázas Dunáról.
Hogy szétszaggassák, aki harcra bátor.
S hogy mikor már csak egy kőhajitásról
szólt a szabadság,
szólt a szabadság, ne a nép emeljen
barikádot a gyilkos horda ellen,
de ők tépjék fel a kövezetet.
 
Emlékeztek-e? Emlékezzetek.
UTOLSÓ EMBERIG
(Buda, 1945.
január)
 
Ember még nem volt soha nyomorultabb,
mint ez a falka megvert, gyáva dúvad,
ahogy a lejtőn lefelé vonultak,
az Új Európa hősei, az új had,
a válogatott tömeggyilkosok.
 
Hol voltak már a sikált sisakok,
a Tigrisek s páncélos Párducok,
a hernyótalpú bronztauruszok,
miknek lépte hat évig dobogott
egy fél világot megreszkettetően
a földön, vizen és a levegőben?
 
Bukdácsolva, balogul, bicegően,
nézd a fehér havon kiégve itt
a fekete villámok fiait,
kiket úgy űzött határról határra
a Vörös Hadseregnek nyolc csapása,
s most, itt várt rájuk a kilencedik.
 
Tíz hátráló SS tört rá a házra,
ahol vártunk a felszabadulásra.
Védjétek az utolsó emberig…
rikácsolta a rádión Göring.
 
S itt voltak az utolsó emberek.
A lelkiismeret nélküliek,
a túszokat röhögve kínozók,
a városokat kiradírozók,
a lánytestet szivarral égetők,
az élő nyakakra kötél-verők,
a békés falvak fölé zuhanók,
a próbált csecsemő-falhozcsapók,
kik emberek zsírjából főzve szappant,
titokban rettegték a Láthatatlant.
 
Itt voltak az utolsó emberek,
keresve egy utolsó menhelyet,
még egy napi, órányi életet.
 
Ezek élnek majd – gondolták talán,
ránknézve pincénk homályos zugán.
 
Egyik már babrált is a pisztolyán…
De nem maradt már gyilkolni se kedvük.
Mögöttük tízezer halál, előttük
Berlinig mindenütt a pusztulás.
 
Bakancsát oldozgatta a ragyás-
képű, hadd melengesse még fagyott
lábát, mely öt határon át futott –,
mielőtt még elfeketült szivén is
megfagyna a perzselő rettegés is:
bennük az élet utolsó hire…
 
S fönt a dombon, kétszáz lépésnyire
láttuk, ahogy a könnyű szürkületben
a szabadítók hóköpenye lebben.
 

II

 

1

A DAL
 
Az én fülem mindig a dalra nyílt,
arra figyeltem kisgyerekkoromtól,
az suhogtatta fölöttem a nyírt,
az szólt hozzám a zúgó Balatonból,
a köveken sebesre tört habokból.
Hallottam vidám parasztlányokat,
akiknek ajkán fájdalom fakadt,
s gyerekszivembe egyszer belevéste
dalát egy május harsány tüntetése.
És mindig hallom apám énekét,
a vérvöröset, szurokfeketét,
melyben egy szeretetlen élet átka
szakadt ki azon nyersen a világba.
És figyeltem régi nagy dalnokokra,
ahogy szivük a múltból felmorajlott,
s zárt évezredek kapuin kopogva
sehol se leltem a jövőbe ajtót:
 
csak hallgattam a rab éveken át
ifjúságom ketrecbezárt dalát.
 
Azt hittem, hogy az igazság erőtlen,
s gyenge a dal, mert nincsen fegyvere.
S akkor egyszerre ott termett előttem
a győztes igazság, s a dal vele.
A fegyverek közt hallgatnak a Múzsák,
tanított egy kancsal történelem.
Most elém állt a gyönyörű tanúság:
a dal,
a dal, amely maga
amely magaa dal, a győzelem.
 

2

 
 
Mintha zajló jég törné az eget,
az éj mind a négy sarkán recsegett.
Még sohasem fütötte Budapestet
ennyi tűz – s így még sohasem didergett.
A láng s a fagy osztozkodott a koncon.
Hatodik hete állott már az ostrom.
Géppuskák rettentő madarai
raktak a romok közt rikoltva fészket –
egész éjjel lehetett hallani,
ahogy csőrük egymás húsába tépett.
Mintha hajnalra minden összedőlne.
S hajnalra minden némaságba halt.
Egy hang se vágott be a hegynyi csöndbe.
És akkor hallottuk meg azt a dalt.
 
Egy órjás döngetett a pinceajtón.
A mécsvilág lobbant a sűrü bajszon
s végigsuhant fehér hóköpenyén.
Kucsmája villant fényes feketén.
Kemény kezében már nem avtomátot
tartott maga elé…
tartott maga elé… Harmonikázott.
S hozzá lassan mímelte is a táncot,
mint ősei, zaporozsi kozákok,
kis ezüst csizmapatkókkal ropták ott
a fergetegként kopogó hopákot
a Dnyeper zuhogói közt megállva.
 
Kolhozok fia, sztyeppék unokája,
egy Október-nevelte Bulyba Tárász
nyújtotta szívemig harmonikáját,
a csonkig égett, üszkös éjszakából
úgy emelve a napra ezt a dalt,
mint hihetetlen gyökerű virágot,
mely minden gyűlöleten át kihajt –
öt határon s ezer halálon át
áldozva értem vérét és dalát.
 
S Vojna kaput, kaput vojna! kiáltva,
a pince éjét szélesen kitárta
a béke első, kéklő hajnalára.
 
És máris ment tovább.
 
      Előle még két
lángzó határ állotta el a békét,
amit nekünk dalolva itthagyott.
Várták a föld alá bújt városok,
a sok kihalt ház s még több teli pince,
hogy a jövő tornyára felrepítse
daloló győzelmének zászlaját
és felálljon a letiport világ.
 

III

ANYÁM SZEME
(1945. március
Buda és Pest
között)
 
Vízbedőlt roncsaiból kiemelve,
mint ferde torony, állt billegve, ferde
traverzein a romok közt a híd,
akár egy rögtönzött diadalív.
 
A tépett hídfőnél a lüktető tér
úgy dobogott, mint a lázas ütőér
a zihálva éledő szervezetben.
S lökte a friss vért egyre sebesebben.
 
Naphosszat tódult át az áradat.
A millió széttépett kapcsolat
egy százszálú, összekuszált gomolyba
kötve,
kötve, kereste egymást szívszorongva.
A széthasított ország két fele,
a termelés felbomlott szövete,
a szakadt szálként szétfoszlott családok,
s kik föld alatt titkon szőtték a pártot –
a hídon át találtak újra össze,
a béke új szövetségébe kötve.
 
Hajnaltól késő estig dőlt az ember,
nehéz batyúkkal és nehéz szivekkel,
a hátuk mögött nem is egy halállal,
s előttük is – még isten tudja, hánnyal!
Keresve mind az elveszített munkát,
s fia-lányát, férje-nejét, vagy anyját…
 
S kik bűneik szakállukba takarva
zsúfolódtak e zsongó zűrzavarba,
hogy megpróbálják máris összezúzni
a békét, mely készült már egybefűzni
a jövendőt s az ezredévi harcot…
 
Reggeltől estig egyre így kavargott
a hídon át, cipelve régi gondját
és éledő reményeit,
és éledő reményeit, az ország.
 
Micsoda gondok és milyen remény!
Velük hogyan rohantam volna én.
De belepréselve e sűrü árba,
mely lomhán hömpölygött, mintha csak állna,
én is tolongtam, álltam és dülöngtem
e végnélkül tajtékozó özönben.
 
A vékonyodó jéglapok felett
tavaszi szél árasztá a vizet,
messzirehordva már a vérhabot,
mely egész télen át belefagyott.
 
Társzekéren, teherautón, gyalog
mentek a hontalan honfoglalók,
s gyerekkocsik, kordélyok, tragacsok,
ki-ki amit épp kiragadhatott
az egekig kavargó pusztulásból,
vagy amit fel tudott kapkodni máshol –
itt hullámzott, mint tengeren dagálykor.
 
Így keltem én is Pestre át Budáról,
hogy annyi vész után hazataláljak.
És otthon: van-e, lesz-e, aki várhat?
 
A téren már friss bucit kiabáltak.
A romok elé függönyt vont az alkony.
Szívszakadva fordultam be a sarkon,
még át az utcán és be a kapun,
s a lépcsőn fel…
s a lépcsőn fel… S olyan váratlanul,
mintha oly rég nem ez kisértene,
az ajtórésen megláttam, ahogy
a homályos konyhából rámragyog
anyám szeme, anyám szeme, anyám szeme.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]