|
|
Még tündökölt a nyár. Az alkonyok |
| gyémántpora még hosszan csillogott |
| a Duna partokba-foglalt nyakékén: |
| a sok vörös, zöld, sárga, lila, kék fény, |
| sejtelmes opál és égő rubint. |
| Mint elrabolhatatlan ősi kincs, |
| fonódott e mámoros őszi nyárba |
| a folyó vígan lengő pántlikája, |
| szegények szívszorító gazdagsága. |
|
|
…Miközben a vergődő félvilágra |
| kivetve, végsőt hurkoltak a hálón |
| minden újabb zavaros tárgyaláson |
| a halál zsakettes halászai. |
| tekeregtek Európán, mint a kobra, |
| a népeket bűvös körükbe fogva. |
| Titkos egyezmény és nyílt tárgyalás, |
| Godesberg, München: |
ez volt a varázs, |
| ez volt, ámító egyezményeikkel, |
| az árulás puhány testén a pikkely. |
|
S nyomukban megindult sziszegve Hitler. |
|
|
Mint egy otromba őslény, mely előtör |
| a régen készülődő vak erőkből, |
| amiknek, mióta élek, figyeltem |
| moccanását emberben s elemekben, |
| ahogy mindjobban fölmerült az árból, |
| e kor szörnyekkel vemhes mocsarából, |
| s most a világra ráemelte mancsát. |
|
|
Az emberek olvasták hadparancsát. |
| Az én kezemben is zizzent az újság, |
| ahogy a vaskos hírre rálapoztam |
| a gyanútlanul sikló villamosban, |
| mely emberekkel tömve – mint szinekkel |
| e koraősz – döcögött a Szigetre, |
| hol villognak a fehérlő platánok, |
| mint hűs vízben borzongó bőrü lányok. |
| Egyike volt ez a csodás napoknak, |
| mikor határsávján az évszakoknak, |
| mielőtt megvína élet-halálra, |
| a nyár s az ősz szédítő tánca járja. |
|
|
Amerre néztem, társaim ugy éltek, |
| mint a titokban halálraitéltek, |
| kik tudnak róla mind, de nem beszélnek. |
| Akik vagy percnyi élvek pocsolyáján, |
| vagy „örök” elvek örvénylő homályán |
| pergették napjaik hideglelősen. |
| S álltak merőn, mint a pompei őrszem… |
|
Én is, a képzelt sors elébe állva, |
| tétlen vártam, mikor tör rám a láva, |
| mellre szíva hősen, ha nem tudok mást, |
| a Szókratészből párolt gyáva hagymázt: |
| Megölni megölhetnek, kedvesem, |
| de ártani nem árthatnak nekem – |
| mint kinek semmi örömre oka |
| s igazi fájdalomra sincs joga |
| az irtózatra változó napokban, |
| a tündöklően örök évszakokban. |
|
|
S ahogy a villamos futott velem, |
| azt vártam, hogy megtorpan hirtelen, |
| áram kialszik, kerék elakad, |
| gipsz vonja be az élő arcokat, |
| és köröskörül minden egycsapásra |
| belekövül a hír irtózatába. |
| S már láttam késő korok távolából, |
| amint e holtradermedt perc világol: |
| két lépés közt felakadva a láb, |
| mint mikor a film nem pereg tovább; |
| a vezető keze csengetyüjén; |
| s örök-rendetlenül e lány fején |
| a szellő félrelibbentette kendő: |
| így őrzöd meg majd, kővévált jövendő! |
|
|
S a villamos csak kígyózott tovább, |
| mint aki még tud miértet s hovát. |
| Mi lenne, ha most – elkiáltanád? |
| Ha meghasadna oly rég néma szád? |
| Hogy szálljatok le végre! emberek! |
| Ez az út már sehová sem vezet! |
| Hová mennétek már? a ház kigyulladt! |
| nincsenek földek és nincsenek útak! |
| A villamos előtt nincs sín se már! |
| Ahová mennétek, senki se vár! |
| Nincs élet, se vidám, se szomorú, |
| csak háború, háború, háború… |
| Megálljatok! mindenki ott, ahol van, |
| az egész földön és e villamosban, |
| állj meg falu, országút, tanya, város, |
| állj meg, te sokszázmillió magányos, |
| mint én, ki nem talált szivet szavához. |
| Állj meg, mind végre együtt – ez a perc |
| az utolsó, mikor még tán tehetsz, |
| még felkiálthatsz a háboru ellen… |
|
|
S nem kiáltottam. És a többiek sem. |
| Mentünk tovább némán és tehetetlen. |
| Mint ahogy nem kiáltott fél világ, |
| midőn a Kondor tépte Guernicát, |
| mint ahogy annyian némán meredtünk, |
| mikor a fasizmus fekélye meggyűlt |
| a tőke szörnytestében és a gennyet |
| Európán végig szétfröcskölve terjedt, |
| mikor már Ausztrián is fölfakadt, |
| mikor már ölte a cseh falvakat, |
| s Kelet felé, Kelet felé huzódott… |
|
|
A villamos döcögve ringatódzott. |
| Két lépés közt nem akadt fel a láb. |
| A film pergett irgalmatlan tovább. |
| Céltalan céljaik közé szorulva |
| mentek az emberek. |
A háborúba. |
| A vezető elengedte a csengőt. |
| A lány megigazította a kendőt. |
| Mentem én is velük. |
S a Szigeten |
| a nyár az ősszel táncolt esztelen. |
|
|
|
|
|
S halálfejes gyűrűkkel jött az új had. |
| Három nap, három éjszaka vonultak. |
| A gesztenyék gyengéd gyantája fénylett, |
| oly áttetszőn, mint egy-egy tiszta könnycsepp – |
| s az édesen csengő, fényes tavaszban |
| tompán dübögve, vasból, nem is vasban, |
| a rakpart kövén, akár a Duna, |
| zuhogott a barbárok folyama. |
|
Folyam? vagy tekergő óriáskigyó? |
| vagy izzó vas, szüntelen zubogó? |
| vagy földből feltörő fekete láva? |
|
(Vagy ölni-küldött, halni-szánt sereg, |
| vasban is csak rettegő emberek, |
| kik a világ ellen s önmaguk ellen |
| hajszoltatva e bamba szédületben |
| egy iszonyú, halálos maszkabálba, |
| mindnek az arca máris, mint a lárva?…) |
|
A gyilkosság szürke ármádiája, |
| mely városon, országon át özönlött: |
| sötét habok, súlyos-görgésü tömbök – |
| egyszerre volt mind tömör és puhány. |
| Kocsik kocsi, sisak sisak után, |
| ugyanaz a kép minden pillanatban, |
| rohanva – s mintha mégis mozdulatlan. |
|
|
A hídkorlátnál tolongott az ember. |
| Közöttük álltam én is kedvesemmel, |
| s néztünk alá, szinte kővémeredve, |
| e vasbaöntött emberi tömegre, |
| mely mögött már a szétdúlt Lengyelország, |
| s Flandria, mint egy lángoló sikoltás, |
| s hernyótalpai Párizst eltiporták. |
|
|
Gyöngyike, szivem, ékes drága szép gyöngy, |
| hogy mondjam most ki elgurult neved, |
| mely e talpak alatt reccsenve széttört? |
|
Álltunk a hídon s végigremegett |
| rajtunk e fekete elektromosság, |
| ahogy összerándult végig az ország: |
| csikorgott a letiport kövezet, |
| az országút hosszan felnyüszitett |
| s zúgva lázadt a legázolt vetés. |
|
Ez volt itt az első áramütés, |
| az országon szaggatón átcikázva |
| három napra és három éjszakára. |
|
Még nem sercegett ránk tüzes csapása, |
| még nem kattant vagónokon a plomba, |
| nem kúsztunk még föld alá iszonyodva, |
| ezerkilós bombák láncára fűzve, |
| nem virított kiégett falak üszke, |
| még nem roppant hídjaink csigolyája. |
|
Még állt a híd íve, s mi rajta állva |
| néztünk a feketén zörgő halálra. |
|
Volt, aki már kendőt lobogtatott, |
| rég várva már e szörny vonúlatot; |
| és mindazt, ami rákövetkezett: |
| a harctereken rablott kincseket, |
| a vad cécót, harácsolt áldomást – |
| vagy egyszerűen csak a gyilkolást. |
|
|
Mi ketten köztük szívszorongva álltunk, |
| kéz a kézben, összekoccant a vállunk, |
| s láttán e világot dúló seregnek, |
| ki sem mertük már mondani: szeretlek… |
|
|
|
|
|
Ti bátrak, minden földön harcrakészek, |
| szabadságharcosok, szabadlövészek, |
| mesékből sarjadt fiak és leányok, |
| ti már sereglő szovjet partizánok |
| s guerillerók, andarteszek, makik, |
| hajlíthatatlan sudár fák, akik |
| benőttétek Európa erdeit – |
|
mért nem lehettem én is köztetek, |
| ti láthatatlan testvéri sereg, |
| melynek csodálatos bölcsője volt a |
| népek börtönévé lett Európa! |
|
A felgyújtott s letiprott földeken |
| zizegve kelt egy új történelem |
| titokban érő, bújdosó vetése. |
|
Mért nem voltunk ott, ő se, te se, én se, |
| mikor gyülekeztek az ifju gárdák, |
| mikor az éjben sorra megtalálták |
| egymást, kiket az első döbbenet |
| szétszórt, a széjjelverhetetlenek, |
| kiket a párt tanított meg remélni, |
| kik már nem tudtak térdencsúszva élni, |
| de állva tudtak halni és dalolva… |
|
S mögéjük gyűlve álltak mind a sorba |
| a többiek, mindhiába tiporta |
| az országokat vadállati csorda – |
| halált hozva a gyáva gyilkosokra |
| virágzott a népek százszínü csokra. |
|
Évezredes sűrü rengetegek |
| néma mélye megelevenedett, |
| s úttalan útakon, vad ormokon, |
| kihalt éjféli utcasarkokon |
| s megvakult városok egy pisla fénye |
| mellett gyülekezett a nép reménye. |
|
Ukrajna lángban álló puszta táján, |
| a brjanszki erdők sötét ingoványán, |
| lent az albán karszt kopár meredélyén, |
| fent Norvégia sziklás partszegélyén, |
| a Grammoszon, a Vercors vadonában |
| s kint, egy újpesti szűk munkásszobában, |
| sohase látott testvéri sereg! |
|
Mért nem lehettem a testvéretek! |
| Mért tántorogtam egymagam hazátlan, |
| félelem nélkül – s mégse, mégse bátran; |
| némán – bár a dalt zengve rendületlen; |
| tettre készen – és mégis tehetetlen? |
| éji táncában bámulva a holdat – |
|
mikor mélyén a hontalan napoknak |
| a költők már a pártjukhoz daloltak? |
| Hol voltam, mikor bársony lánykezek |
| roppantották széjjel a síneket, |
| amiken végig a halál dübörgött, |
| mikor rövidnadrágos kicsi kölykök, |
| a sarkon a kellő percet kivárva, |
| szeget vertek a gyilkos kocsijába? |
| Hol voltam én, ó hol voltunk, mikor |
| a gyerekkor puha karjaiból |
| győztesen indult a halálba Zója, |
| mint a jövő szépsége hírhozója? |
| Mikor Périt titokban, nagysietve |
| hurcolták fel a Mont Valérienre, |
| őt, kinek szavát se vette a hóhér, |
| de harsányan dalolta a jövőért |
| azt, azt a dalt: |
Föl, föl, ti rabjai… |
| Ó, mért nem tudtam én meghallani? |
| S mikor ejtőernyőn libegve áttört |
| a Kárpátok gyűrűjén Kilián György, |
| fegyveres hordák közé egymaga… |
|
Hősök kiolthatatlan csillaga, |
| kiket nem láthattam a sűrü éjben, |
| Európa elfeketült erdejében |
| a homályból kiragyogó szemek – |
| sose hagyjatok el már engemet. |
|
|
|
|
|
A recsegő, a vad, zavaros éter |
| megtelt kemény és bíztató igékkel. |
| A ránkboruló országos sötétben |
| ezrek hallgatták az üzenetet |
| a beragasztott ablakok megett: |
| Az igazság acél ereje győz! |
| S a kemény szót: Mindenki felelős!
|
|
|
És súgták tovább fojtott zizzenéssel, |
| mint a papír, ha hamar lánggal ég el. |
| A kenyérért sortálló asszonyok |
| rebesgették már, hogy hová robog |
| a drága búzával rakott szekér, |
| mit villogó csendőr-szurony kisér |
| a falvakból, s hol van a tej, a vaj, |
| s mi lesz a paraszt malacaival… |
| Kis anyókák a kemencepadon – |
| sóhaj lett ajkukon a messzi Don, |
| mi lehet ott az ukrajnai télben?… |
| És egyik se hitte volna ingyért sem, |
| hogy az a szép, szöghajú Janija – |
| gyújtogató! gyilkos haramia, |
| Hitler-fiadzta „hurrá-bestia”! |
| Egy-egy falu nagysúgva összetódult: |
|
Hallotta sógor, koma, tanitó úr? |
| A Sztranyákék Dániel fia átállt |
| az oroszokhoz, meg a Györe Lázár…? |
|
S ha már egy vödör szén se volt a háznál, |
| Csepelen az a tűz melengetett, |
| amit hoztak haza az emberek: |
|
Ma megint eggyel kevesebb motor lesz, |
| ha igaz, amit kap tőlünk a Junkers… |
| S itt is, ott is szikrát vetett a hír: |
| Sztálingrád… második front… Zsitomir… |
|
De csak úgy lobbant el, mint a papír. |
| Csak mint füstbefúlt, fekete parázs, |
| rejtve izzott a fojtott lázadás. |
| A nép kivágott erdejét beszőtte |
| a rothadt rendszer rothasztó esője. |
| Az igazi harc kemény, tiszta szóval, |
| s a férfi düh és az asszonyi sóhaj |
| szabad lobogásra alig szitotta; |
| mint a nedvesen halomba rakott fa, |
| csak pörkölődött, sercegett magába… |
|
Lángja nem volt, csak füstje, pattogása. |
|
|
Közben az izzó, ropogó hazán át |
| üvöltöztek a kis és nagy hiénák, |
| Osztotta az országot Kállay, |
| javában folyt a végső árusítás, |
| az ezeréves nagyúri kacsintás |
| hívta kétfelől is, ki többet ád, |
| egyik rabló után a másikát |
| a nép húsából tálalt lakomára. |
| S az ár mi volt? A magyar élet ára?…
|
| A vérgőzös rím: …a szovjet halála.
|
|
A hadba indult vitéz Jány Gusztáv, |
| frissiben végiggusztálni a mustrát. |
| S míg a lángoló Voronyezs mögött |
| a menekülő szegény ördögök |
| nem találtak egy rozzant szekeret sem |
| és ott fagytak a hóban menthetetlen, |
| ha nem autóikból a tiszt urak |
| lődözték őket, akár a nyulat – |
| a biztosított, pányvás kocsikon |
| vonult a rablott aranyos ikon
|
| a tiszti asszonyok szobáiba, |
| hol szállt a Führerhez a hő ima, |
| s büszkélkedtek vele estélyeken, |
| míg danolták érzelmes-részegen: |
| …minden december új májust igér… |
|
|
És kint a fronton folyt a vér, a vér, |
| hogy a tanyák vékányi kis buzáját, |
| mit a Jurcsek-féle kupeci csürhe |
| segélyével gyüjtöttek náci csürbe |
| a vagónok száz- és százezrei, |
| legyen is mivel megdagasztani. |
| A fényes, kényes magyar úri szellem |
| nem fintorgott már a kereskedelmen. |
| Már nem nézték le a kalmárokat |
| Működött az országnyi vállalat. |
| Internálótábor, bitófa, börtön |
| a megszedett, kifosztott anyaföldön, |
| és tengelyen gurulva kifelé: |
| nyugatra búza és keletre vér… |
| Készült beteljesedni, mint a végzet, |
| a megfellebbezhetetlen itélet, |
| titkos hullámhosszokon rianón: |
|
egy Moháccsal tetézett Trianon. |
|
|
|
|
|
Előtte álltam és nem hittem el, |
| hogy húsból-vérből van, hogy szíve ver, |
| hogy kínja közt is boldog anya szülte, |
| hogy drága kincsként fogták a kezükbe |
| első fürdőjén megrendült szülők… |
|
Akkor már hittünk minden hihetőt |
| s képzeltünk minden elképzelhetetlent, |
| a szörnyű függöny lassan félrelebbent: |
| s a gázkamrák füstje már felkavargott, |
| sejdítve egy-két ismert kedves arcot, |
| zúgott már Auschwitz iszonyú hire, |
| minden hazugságon át messzire |
| sikoltott az elhamvadt Lidice |
| s az egy szálig kiirtott Oradour. |
| S tudtuk már, hogy nem messze, odatúl |
| a Kárpátok mögött, összekötözve |
| hajtják a robbanó aknamezőkre |
| azokat, kiknek élte senkié… |
|
Az előttünk álló pribék mögé |
| sötét színben megadta már a háttért, |
| ki-ki amit hallott és amit átélt – |
| mégis olyan volt, mint egy grand-guignol,
|
| mely minden képzeletet kigunyol |
| s inkább komikus, mint rettenetes, |
| ez a korbácsos csendőr-ezredes, |
| ki a deportálást irányitotta |
| a tátott-torkú éhes vagonokba, |
| gázkamrák megbízható szállítója, |
| a rémület üvöltő ügynöke, |
| – mint kinek ez az ügyköre – |
| végigvonulva a sorok között, |
| minden egyes embert arculköpött. |
|
|
Mintha, mielőtt majd a bárd alá jut, |
| így akarná megjelölni az árút, |
| akár a hízott sertést kék pecséttel, |
| s mint kinek ínyét csiklandja az étel, |
| mesebeli jó ízeket kinálva, |
| állán kétoldalt csorgott le a nyála. |
|
|
Én épp huszonnégy éves voltam aznap, |
| s tehetetlen prédájául a gaznak, |
| várva, hogy, mint az árút, majd beraknak, |
| a hosszú-hosszú ködös pályaudvar |
| rampáján álltam ötezredmagammal. |
|
Fölöttünk épp lassan pirkadt a hajnal, |
| a fojtó felhők sötét hasadékán |
| áttűnt valami földöntúli szép táj, |
| hallatlan könnyű, rózsás messzeség… |
| Olykor tompán felmorajlott az ég. |
| Míg itt e nyálzó fenevad dühöngött, |
| Kelet felől már reménytadva dörgött |
| a szovjet előörsök ütege… |
|
S mint csak épp sejthető, messzi zene, |
| a városból a már titokba jelzett |
| hamis iratok is felém zizegtek, |
| ajándékai nemismert kezeknek. |
| Elhagyhatom-e itt ezt az ötezret, |
| kivel a sors egy pusztulásba kerget?… |
| De elhagyhatom-e a milliókat, |
| kik e pusztulás múltán élni fognak, |
| a jövendőt, mely íme, kétfelé is |
| harcolni kész az én életemért is, |
| hogy én is küzdjek majd érte s vele?… |
|
|
S ahogy lopva néztem visszafele, |
| szökés közben még láttam iszonyodva, |
| hogy rugdossák őket a vagonokba, |
| s hogy int még Kovács Laci, Farkas Olga, |
| a szűk nyílásban egymáson tolongva, |
| míg, százával zsúfoltig megrakodva, |
| rájuk is rájuk nem kattant a plomba… |
|
|
|
|
|
E látomástól borzongva osontam |
| vak vesztébe rohanó városomban. |
|
Már hallatszott, ahogy mind vacogóbban |
| a gyalázat gyáva gerince roppan |
| az összezáruló acélkarokban. |
| Időnként egy-egy messzi akna robbant, |
| a szabadság dörgő üzenete. |
| És együtt harsantották meg vele |
| éppen aznap a Kossuth-rádión át |
| a fegyveres felkelés riadóját: |
|
A náci rablók, nyilas banditák… |
| kirabolnák… polgárok! katonák!… |
| Mikor mosnók le a szégyent, ha most se? |
|
|
S a legjobbaktól jött a felelet. |
| Zászlót bontottak az ujpestiek. |
| S mint váratlan öröm, vágott a bomba |
| a németekkel zsúfolt Metropolba. |
| S én hova szöktem?… |
Nem a harcba most se. |
|
Most látszott igazán, mi volt a város. |
| Most hasonlított csak farkastanyához. |
| Most már mindannyiunk szemeláttára |
| változott át – lehullva minden álca – |
| azzá, ami addig volt, bárha rejtve: |
| fenevadak véres, fekete verme. |
| Az utcán mindenütt belébotolt már |
| a legvakabb, bekötött szemü polgár. |
| A szép kulisszának nyoma se volt már. |
| Teljes sűrűjében kibújt alóla |
| az úri Magyarország vadbozótja. |
| Nem is város volt már – igazi dzsungel. |
| Minden út csapda – minden ház buvóhely. |
| Már nem egy nagyváros lakói járták |
| az utcán a feltépett-kövü járdát, |
| csak üldözők csörtettek s üldözöttek, |
| hajcsárok és meghajszolt benszülöttek; |
| a nép: rejtőzők, búvók s bújtatók, |
| s rá szimaton mindenütt a kopók. |
| Tábori csendőrök járőrei, |
| e szörnyeteg „mama kedvencei” |
| bukkantak ki minden kanyarulatban, |
| csörrenő vas-partedlivel nyakukban. |
| Egy szűkölő, megbolydult hadsereg |
| s egy hadseregnyi szökevény rekedt |
| a véglegesen körülkeritett |
| városban – |
és nézett farkasszemet. |
|
Felöltöttük a harc egyenruháját, |
| megtanultuk a búvás taktikáját, |
| a fegyvert, mit az illegalitás ád. |
| Zsebünkben gyártott, hamis iratokkal |
| jártunk – de alig növő öntudattal. |
| Farkasok között bújkáltunk merészen, |
| minden utcasarkon halálrakészen, |
|
mégis szivünkbe mar, s marjon! a szégyen. |
| Mert tűrtük, hogy mint drágamívü korsó |
| fülét, letörjék gaz kezek utolsó |
| hídjainkat is a mázas Dunáról. |
| Hogy szétszaggassák, aki harcra bátor. |
| S hogy mikor már csak egy kőhajitásról |
| szólt a szabadság, |
ne a nép emeljen |
| barikádot a gyilkos horda ellen, |
| de ők tépjék fel a kövezetet. |
|
|
Emlékeztek-e? Emlékezzetek. |
|
|
|
|
|
Ember még nem volt soha nyomorultabb, |
| mint ez a falka megvert, gyáva dúvad, |
| ahogy a lejtőn lefelé vonultak, |
| az Új Európa hősei, az új had, |
| a válogatott tömeggyilkosok. |
|
Hol voltak már a sikált sisakok, |
| a Tigrisek s páncélos Párducok,
|
| a hernyótalpú bronztauruszok, |
| miknek lépte hat évig dobogott |
| egy fél világot megreszkettetően |
| a földön, vizen és a levegőben? |
|
Bukdácsolva, balogul, bicegően, |
| nézd a fehér havon kiégve itt |
| kiket úgy űzött határról határra |
| a Vörös Hadseregnek nyolc csapása, |
| s most, itt várt rájuk a kilencedik. |
|
|
Tíz hátráló SS tört rá a házra, |
| ahol vártunk a felszabadulásra. |
| Védjétek az utolsó emberig… |
| rikácsolta a rádión Göring. |
|
S itt voltak az utolsó emberek.
|
| A lelkiismeret nélküliek, |
| a túszokat röhögve kínozók, |
| a lánytestet szivarral égetők, |
| az élő nyakakra kötél-verők, |
| a békés falvak fölé zuhanók, |
| a próbált csecsemő-falhozcsapók, |
| kik emberek zsírjából főzve szappant, |
| titokban rettegték a Láthatatlant. |
|
Itt voltak az utolsó emberek, |
| keresve egy utolsó menhelyet, |
| még egy napi, órányi életet. |
|
Ezek élnek majd – gondolták talán, |
| ránknézve pincénk homályos zugán. |
|
Egyik már babrált is a pisztolyán… |
| De nem maradt már gyilkolni se kedvük. |
| Mögöttük tízezer halál, előttük |
| Berlinig mindenütt a pusztulás. |
|
Bakancsát oldozgatta a ragyás- |
| képű, hadd melengesse még fagyott |
| lábát, mely öt határon át futott –, |
| mielőtt még elfeketült szivén is |
| megfagyna a perzselő rettegés is: |
| bennük az élet utolsó hire… |
|
S fönt a dombon, kétszáz lépésnyire |
| láttuk, ahogy a könnyű szürkületben |
| a szabadítók hóköpenye lebben. |
|
|
|
|
|
|
Az én fülem mindig a dalra nyílt, |
| arra figyeltem kisgyerekkoromtól, |
| az suhogtatta fölöttem a nyírt, |
| az szólt hozzám a zúgó Balatonból, |
| a köveken sebesre tört habokból. |
| Hallottam vidám parasztlányokat, |
| akiknek ajkán fájdalom fakadt, |
| s gyerekszivembe egyszer belevéste |
| dalát egy május harsány tüntetése. |
| És mindig hallom apám énekét, |
| a vérvöröset, szurokfeketét, |
| melyben egy szeretetlen élet átka |
| szakadt ki azon nyersen a világba. |
| És figyeltem régi nagy dalnokokra, |
| ahogy szivük a múltból felmorajlott, |
| s zárt évezredek kapuin kopogva |
| sehol se leltem a jövőbe ajtót: |
|
csak hallgattam a rab éveken át |
| ifjúságom ketrecbezárt dalát. |
|
|
Azt hittem, hogy az igazság erőtlen, |
| s gyenge a dal, mert nincsen fegyvere. |
| S akkor egyszerre ott termett előttem |
| a győztes igazság, s a dal vele. |
| A fegyverek közt hallgatnak a Múzsák, |
| tanított egy kancsal történelem. |
| Most elém állt a gyönyörű tanúság: |
| amely magaa dal, |
a győzelem. |
|
|
|
|
|
|
Mintha zajló jég törné az eget, |
| az éj mind a négy sarkán recsegett. |
| Még sohasem fütötte Budapestet |
| ennyi tűz – s így még sohasem didergett. |
| A láng s a fagy osztozkodott a koncon. |
| Hatodik hete állott már az ostrom. |
| Géppuskák rettentő madarai |
| raktak a romok közt rikoltva fészket – |
| egész éjjel lehetett hallani, |
| ahogy csőrük egymás húsába tépett. |
| Mintha hajnalra minden összedőlne. |
| S hajnalra minden némaságba halt. |
| Egy hang se vágott be a hegynyi csöndbe. |
|
| És akkor hallottuk meg azt a dalt. |
|
|
Egy órjás döngetett a pinceajtón. |
| A mécsvilág lobbant a sűrü bajszon |
| s végigsuhant fehér hóköpenyén. |
| Kucsmája villant fényes feketén. |
| Kemény kezében már nem avtomátot
|
| tartott maga elé… |
Harmonikázott. |
| S hozzá lassan mímelte is a táncot, |
| mint ősei, zaporozsi kozákok, |
| kis ezüst csizmapatkókkal ropták ott |
| a fergetegként kopogó hopákot |
| a Dnyeper zuhogói közt megállva. |
|
|
Kolhozok fia, sztyeppék unokája, |
| egy Október-nevelte Bulyba Tárász |
| nyújtotta szívemig harmonikáját, |
| a csonkig égett, üszkös éjszakából |
| úgy emelve a napra ezt a dalt, |
| mint hihetetlen gyökerű virágot, |
| mely minden gyűlöleten át kihajt – |
| öt határon s ezer halálon át |
| áldozva értem vérét és dalát. |
|
|
S Vojna kaput, kaput vojna! kiáltva, |
| a pince éjét szélesen kitárta |
| a béke első, kéklő hajnalára. |
|
| lángzó határ állotta el a békét, |
| amit nekünk dalolva itthagyott. |
| Várták a föld alá bújt városok, |
| a sok kihalt ház s még több teli pince, |
| hogy a jövő tornyára felrepítse |
| daloló győzelmének zászlaját |
| és felálljon a letiport világ. |
|
|
|
|
|
|
Vízbedőlt roncsaiból kiemelve, |
| mint ferde torony, állt billegve, ferde |
| traverzein a romok közt a híd, |
| akár egy rögtönzött diadalív. |
|
|
A tépett hídfőnél a lüktető tér |
| úgy dobogott, mint a lázas ütőér |
| a zihálva éledő szervezetben. |
| S lökte a friss vért egyre sebesebben. |
|
|
Naphosszat tódult át az áradat. |
| A millió széttépett kapcsolat |
| egy százszálú, összekuszált gomolyba |
| kötve, |
kereste egymást szívszorongva. |
| A széthasított ország két fele, |
| a termelés felbomlott szövete, |
| a szakadt szálként szétfoszlott családok, |
| s kik föld alatt titkon szőtték a pártot – |
| a hídon át találtak újra össze, |
| a béke új szövetségébe kötve. |
|
Hajnaltól késő estig dőlt az ember, |
| nehéz batyúkkal és nehéz szivekkel, |
| a hátuk mögött nem is egy halállal, |
| s előttük is – még isten tudja, hánnyal! |
|
| Keresve mind az elveszített munkát, |
| s fia-lányát, férje-nejét, vagy anyját… |
|
S kik bűneik szakállukba takarva |
| zsúfolódtak e zsongó zűrzavarba, |
| hogy megpróbálják máris összezúzni |
| a békét, mely készült már egybefűzni |
| a jövendőt s az ezredévi harcot… |
|
|
Reggeltől estig egyre így kavargott |
| a hídon át, cipelve régi gondját |
| és éledő reményeit, |
az ország. |
|
|
Micsoda gondok és milyen remény! |
| Velük hogyan rohantam volna én. |
| De belepréselve e sűrü árba, |
| mely lomhán hömpölygött, mintha csak állna, |
| én is tolongtam, álltam és dülöngtem |
| e végnélkül tajtékozó özönben. |
|
A vékonyodó jéglapok felett |
| tavaszi szél árasztá a vizet, |
| messzirehordva már a vérhabot, |
| mely egész télen át belefagyott. |
|
|
Társzekéren, teherautón, gyalog |
| mentek a hontalan honfoglalók, |
| s gyerekkocsik, kordélyok, tragacsok, |
| ki-ki amit épp kiragadhatott |
| az egekig kavargó pusztulásból, |
| vagy amit fel tudott kapkodni máshol – |
| itt hullámzott, mint tengeren dagálykor. |
|
|
Így keltem én is Pestre át Budáról, |
| hogy annyi vész után hazataláljak. |
| És otthon: van-e, lesz-e, aki várhat? |
|
|
A téren már friss bucit kiabáltak. |
| A romok elé függönyt vont az alkony. |
| Szívszakadva fordultam be a sarkon, |
| még át az utcán és be a kapun, |
| s a lépcsőn fel… |
S olyan váratlanul, |
| mintha oly rég nem ez kisértene, |
| az ajtórésen megláttam, ahogy |
| a homályos konyhából rámragyog |
| anyám szeme, anyám szeme, anyám szeme. |
|
|
|
|
|
|
|