== DIA Mű ==

CATALINÓN:

DON JUAN:

(CATALINÓN:

DON JUAN:

Guárdenes todos de un hombre

que a las mujeres engagan

y es el burlador de España.

Tu me hasdado gentil nombre.

Rettegjen a gyönge nem,

jön, ki vészt hoz minden nőre,

jön Spanyolhon szédelgője.

Szép kis nevet adsz nekem.)

[Tirso de Molina: El burlador de sevillA]

[Berczeli A. Károly fordítása]

Semmit sem ér a lét, ha szembe nem néz

mindazzal, ami szembe jön .....................

.................................................... Én

maradok, aki voltam. Don Juan

vagyok, s ha mássá lennék, semmi lennék!

[Christian Grabbe: Don Juan és Faust]

[Molnár Imre fordítása]

Előjáték

mely nem a pokolban történik, ahogyan illenék, hanem a költő dolgozószobájában, amely azonban, tudvalevőleg, csaknem határos a pokollal

KÖLTŐ. DON JUAN TENORIO. A KŐSZOBOR HANGJA

Egészen modern dolgozószoba, világos faburkolattal, körös-körül a plafonig könyvespolc, nagy sima íróasztal, heverő. Az ablak előtt a sarokban zeneszekrény, mellette alacsony fotel, zöld növények. Egy-egy kép, bekeretezett eredeti kéziratok és Mozart Don Juanjának egy korabeli színlapja.

Mikor a függöny felmegy, délután van, a szobát csak az íróasztal mögötti állólámpa világítja meg s az ablakon még beszűrődő kevéske fény. A költő a karosszékben ül, egyik kezében nyitott könyv, másikkal elfedi arcát, mintha gondolkodnék, vagy olvasás közben elaludt volna. Aztán lassan ébred – vagy ocsúdik – felugrik, leteszi a könyvet és fel-alá sétálva mondja, közben, mintegy mellékesen teszi azokat a dolgokat, amiket külön színpadi utasítás nem jelöl: magától adódnak a szövegből. Mikor lemezt tesz fel, halkan, mintegy fátyolon át szűrődve a mozarti DON JUAN nyitánya hangzik fel s attól kezdve végig az hallatszik az Előjáték alatt, Don Juan belépésekor és a jelenet végén felerősödve.

KÖLTŐ

Most menekülj! míg nem késő, tudod,

ez az utolsó perc, az ujjait

már érzed is nyakad köré fonódni,

most kell menekülni, mikor a torkod

szorul s úgy járkálsz mereven s bután,

mint kisfiad felhúzható babái.

Még nincsen itt, de érzed, hogy közelg…

„Közelg” – micsoda szó! ez tőle van már,

a csúfondárostól, a gúnyorostól,

kit fönségesnek hinni úgy szeretnek,

pedig csak bolondít, s ha nem vigyázunk,

természetes beszéd helyett megannyi

nevetséges lim-lomot lop papírra.

Még nincsen itt, de menten itt lehet.

Már érzem a nyakamon szoritását,

ez a sajgás, e szorongás, ez ő már.

A Múzsa „csókja”? Mondd inkább: a marka.

Kemény marok, sok szép ősöm gerince

roppant már benne ketté. Itt a perc,

most kellene valahogy menekülni.

De mi elől? Magam elől! Na itt van,

ezt az ócska frázist is ő sugallja,

pedig a veleje nagyon találó.

Mit kéne tenni? Próbáljam ki újra

mind a már annyiszor próbáltakat,

s megint éppoly hiába? Igaz is,

egy s másnak még utána kéne nézni,

mielőtt elkezdem. Ez itt, igen,

e nélkül mégse foghatok neki.

Meg még ez itt, egy új adat, uj ötlet,

amely osztódással szaporodik,

s mászhatok mind után külön a könyvtár

őserdejébe. Nem, csak éppen ezt még,

aztán nekifogok. De hisz nem is,

éppenhogy nekifogni nem akartam.

Ez érdekes. Ez az, egyszerüen csak

olvasni kéne. Mi már meg van írva,

olyan, mint hogyha írni sose kellett

volna. Ha másik emberrel beszélünk,

eszünkbe sem jut, hogyan született,

sem a gyönyör, amelyben megfogant,

sem a gyötrelem, mely világrahozta.

Különben talán jobban megbecsülnénk.

Ilyen a kész mű is, jut-e eszedbe,

míg olvasod, nézed, vagy hallgatod,

mennyi keserves herce-hurca, mámor

és kiábrándulás búvik mögötte,

s mily esendő, apró véletlenekből

állt össze, míg a törvény lett maga?

Oly megnyugtató, hogy nyugtalanító

létrejöttének legkisebb nyomát sem

őrzi magán. De megint összevissza

beszélek csak. Valamit tenni kéne

inkább, a tett, apró szöszmötölés,

vagy kivált az igazi férfimunka

(de mit tegyünk, ha az csak vágy manapság!)

az, amitől a marok meglazul,

attól fut Ő, mint ördögtől a szűz,

neki a tett a kárhozat. Megyek hát

jobb híján a pincébe, fát hozok,

vagy cigarettáért futok a boltba, –

de hiszen azt már hoztam délelőtt.

Most, persze, nem kell semmi a családnak,

orvosság, vagy vacsoráravaló,

vagy elromlott a konyhában a villany,

vagy mit tudom én… Bezzeg, amikor

már fojtogat az átkozott marok

s nem is akarok tőle menekülni,

s úgysincsen tőle ég- s földön menekvés,

akkor valamit biztos kitalálnak.

Ilyen az asszony. Nem, ilyen az ember.

A másikat mindig abban segíti,

amiben az legkevésbé kivánná.

Ó, a legritkább nem a szerelem,

de úgy szeretni, nem ahogy magunknak,

de ahogy annak kell, kit szeretünk.

Hát nincs mit tenni. Üljünk le a géphez.

Kattogj csak, pokolgép, szörnyű szövőszék,

amit a te vetélőd egybesző,

azt nem lehet többé fölfejteni.

Most menekülj! míg nem késő, tudod…

Még nincsen itt, de érzed, hogy közelg…

Micsoda szó!… De hisz nem ezt akartam

írni, nem ezt, te pokol masinája!

Ej, úgyis megszoktam, hogy azt szövöd,

élő ábécé, amit te akarsz.

Itt van a terv, a jegyzetek, a vázlat

a nagy témához, melyre készülök,

egy tragikus kis népről, mely a földről

Domitianus császár idejében

eltöröltetett… S ehelyett mit írsz most?

Megint az én bogos kis gondjaim!

Meneküljek! Hát jó, menekülök.

Mit tegyek? Hívjuk fel Gazsit, talán

rajt is segíthetek egy kis szokásos

órákig elnyúló eszmecserével.

Mással beszél. Ő segített magán már.

Hát lemegyek mégis… Vagy leülök

ide az ablakhoz szép csendesen,

és nézem, hogy száll le az alkonyat.

Igaz is, mért, hát hol van az megírva

(jaj, megint ez az írás!), hogy nekem

mindig írnom kell, mindig kocsiversenyt

kell futnom a vadul porzó idővel,

s még meg se történt valami, azonnal

úgy éreznem, utól kell érnem őt,

s hozzá szavakkal, nem jó paripákon,

de fékezhetetlen, bokros szavakkal.

Leülök az ablakhoz egy kicsit,

s csak nézem, hogy száll le az alkonyat.

Egy kitűnő külföldi kollegám

szerint az író csak azt látja meg,

amit akar s nem mi ott van előtte.

Hát én azt lássam, ami éppen itt van,

csak azt, egy árva színfolttal se többet,

csak azt, ahogy leszáll az alkonyat.

Keverjünk bele valami zenét is,

vidámat s mégis szívdobogtatót.

A napnak legzengőbb szaka az alkony,

hogy szeretlek, homályból szőtt zene!

Hányszor néztelek – vagy: hallgattalak? –

lágy anyagodba burkolózva szívig,

gyerekkoromban, nem szép szavakat,

de nagy tetteket álmodván magamnak,

hogy úgy kitessék rajtuk az igazság,

mint az első csillag, ha felragyog

és egy csapásra szép rendet teremt

a jót-rosszat egybemosó sötétben,

irányt mutat s kitárja egymaga

az égi rendszer egész mértanát.

Igazság, hol vagy, első csillagom?

Kit keresek égen – és papiron.

De mi ez, megint csak irodalom,

emlék, képzelgés, ábránd, ócska lom,

magától rímekbe kunkorulón,

akár a malac farka. Hogy unom!

Mutass valamit, bármit, bűvös este,

csak rímeket ne, csak a szivemet ne!

A nagy karosszékben ül, pontosan ugyanúgy, mint mikor a függöny felment. Mintha nem is történt volna közben semmi. Lehet, hogy el se mondta a monológot, csak ültében álmodta vagy képzelte.

DON JUAN

Felindulva beront az üvegajtón, közismert spanyol nemesi öltözékében, kivont karddal, mint akit üldöznek. Kívülről távolodó lódobogás hallatszik. Bent a zene kis időre felerősödik.

No, itt talán kifújhatom magam.

Hát nincs menekvés ádáz rímeiktől,

vésztjóslón mindig nyomomban dobognak!

De itt kicsit biztonságban leszek.

E küszöb védelmet nyújt ellenük,

mint királyi őrség ellen a templom.

Költő a költőt félve tiszteli,

ha fogcsikorgatva is, mint az egyik

hatalom a másikát, és a másik

birodalmánál meg kell állnia.

Itt biztonságban vagyok tőletek,

Tirso de Molina és Molière,

s te édeshangú bécsi muzsikus,

s te keserű-szavú ír matuzsálem!

(hogy a kevésbé tekintélyesekről

ne is essék szó). – Lám, ábrándozik,

egészen elmerült az alkonyatban.

Bueno! nem is jöhettem volna jobbkor,

ilyenkor ők a legfogékonyabbak,

e perc az, melyben lelkük megnyilik

a hivatlan vendég előtt.

Megáll a Költő előtt és szabályos spanyol udvari modorban köszönti.

Señor,

bocsánat a zavarásért, de szükség

törvényt bont, és alkalmatlankodásom

bizonnyal megbocsátja, tudva, hogy

ádáz üldözőim elől kerestem

menedéket nyugalmas otthonában,

mit idő s tér fölé emel lebegve

sejtelmes szárnyain az esthomály.

KÖLTŐ

De hát ki Ön és hogy került ide?

Nem hallottam csengetni. Ki nyitott

ajtót?

DON JUAN

Nem szoktam várni, míg kinyitják.

Négyszáz éve szabadon ki- s bejárok

a költők ajtaján Európaszerte.

Ne csodálkozzék hát, hogy itt vagyok.

S hogy ki vagyok? Vagyok az ismeretlen,

akit mindenki azt hiszi, hogy ismer.

Épp ezért jöttem.

KÖLTŐ

Ami ismeretlen,

nekem valóban kedves ismerős.

Legyen hát üdvözölve. Egy pohár bort?

A kávé is azonnal kész. De mintha

azt mondta volna, üldözők elől

menekült ide…

DON JUAN

Így mondtam s igy is van.

KÖLTŐ

Ez öltözék is netán álruha?

Bár napjainkban nem igen szokásos

és nem is sokat segít. Utonállók

nem igen lesnek a járókelőre.

A törvény meg nem a ruhára néz

– bár olykor, mintha azt nézné valóban –,

s akit keres, nem holmi maskarában,

ördögnek öltözve is megtalálja.

DON JUAN

Nagyon kérem, hagyjuk az ördögöt.

Épp ő az egyik, akitől futok,

azaz nem ő, csak a botor mese,

mely vele folyvást együtt emleget.

De erről később.

KÖLTŐ

Kérem, nem szokásom

a kiváncsiskodás, nem tagadom bár,

hogy természetem a kiváncsiság,

s csak tapintat segít leküzdeni.

Szemtől szembe illendőn tisztelem

az emberek titkait, de bevallom,

ha nem tudják s nem sértem meg vele

méltóságukat, az egyik fülem

az emberek ajkán csüng lopva mindig.

Villamosban, az utcán elmenőben,

vagy a mozik sötét nézőterén

hány titkos szó, hány elejtett tekintet,

hány futó pillantás, önkéntelen

tartás, hány észrevétlen mozdulat

hull figyelmem nyitott zsákjába folyton!

Ó, mennyit is raboltam el orozva!

Bár legtöbbnyire nem is kell rabolni,

nincs olyan kincs, mit inkább tékozolna

az ember, mint legbensőbb titkait.

Nem kell rabolni, adják mind maguktól,

csak aztán oszd meg velük terhüket.

Öntől se kérdem hát, ki s mi elől

keres menedéket, ne is beszéljünk

róla, ha úgy tetszik. Jobb is, ha nem

tudom, manapság mit tudja az ember!

DON JUAN

Nem azért jöttem, hogy titkom megóvjam,

inkább azért, hogy rábízzam magára.

KÖLTŐ

Megtisztel, de mondtam már, hogy titokkal

el vagyok látva egy életre bőven,

mintsem száz új titkot lelkemre kötne,

inkább egyet venne le vállaimról,

azzal, hogy segít is megoldani.

DON JUAN

Tudom, eleget zaklatják amúgy is

a furcsa szerzetek, kik mindenütt

az írófélére vadásznak, az

ő „hasonlíthatatlan” életükkel,

mely „kész regény”…

KÖLTŐ

S valóban kész regény mind,

és hasonlíthatatlan is.

DON JUAN

S kiváltkép

a nők, a szépek s szerencsétlenek,

ők a veszélyes vallomástevők, haj,

a sok félreismert és megnemértett.

KÖLTŐ

S a legszomorúbb benne éppen az,

hogy valóban mindegyik megnemértett

s félreismert; az emberfajnak, úgy

látszik, ez a legfőbb faji jegye,

mindig megújuló kromoszomája;

s ezért nevetséges, ki panaszolja,

mintha csak két lábát panaszlaná,

hogy nem három van, vagy nem négy füle.

DON JUAN

De most nem ilyenről lesz szó, igérem,

bár tudom, ezt igéri mindegyik.

De az mégis csak ritka tünemény,

hogy egy embert négy századon keresztül

szakadatlan félreismerjenek.

Egy bölcs francia mondta, hogy husz ember

közül az emberről tizenkilenc

rosszat mond és aztán a huszadik

rosszul mondja a jót felőle. Pletyka

és rágalom, rosszindulat, irígység,

vagy legtöbbször egyszerűen csak a

másoknak véleménye vonja be

rossz mázzal az ember eleven arcát,

s végül maga se tudja, ő-e ő,

vagy az a lárva, melyről ismerik.

Señor, egy férfi kéri pártfogását,

ki négyszáz éve fut, mint üldözött vad,

maga elől, vagy inkább az elől,

akit az ő nevén nevez a hír,

kinek a kardja négyszáz éve véres

a soha meg nem ölt áldozatoktól,

kitől a nőket négyszáz éve óvják,

pedig csak szánta és szerette őket,

kihez a nők négyszáz év óta bújnak,

pedig nem lelnek nála semmi újra,

ki négyszáz éve okoz szenvedést így,

bár adni mindig csak gyönyört akart,

s akit – hogy mikor már degeszre tömve

a botrány-éhség, kéjvágy, pletyka-szomj,

jóllakjék végül szépen az erény is,

az emberben e két fő-fő mohóság –,

legvégül a Kőszobor jég-kezével

pokolra löknek.

KÖLTŐ

Ó, kedves barátom,

Don Juan, Tenorio, a Széditő,

a Szédelgő, a híres Burlador!

Hogy is nem ismertem rád már előbb,

kedves barátom!

DON JUAN

Még nem vagy barátom.

S én nem vagyok a „híres Széditő”.

Még nem vagy a barátom, még csak annak

vagy barátja, aki nem én vagyok,

s következéskép nekem nem barátom.

De minden reményem, hogy az leszel:

az én barátom s nem a Széditőé;

az én barátom s nem őseidé,

a híres-neves rímkovácsoké,

dalfaragóké, eszmecsépelőké,

kik négyszáz éve vetkőztetnek egyre

igaz valómból, hogy nem ismerek

magamra már magam sem, annyi zengő

rágalom, annyi édesen-folyó

pletyka-ária, annyi ékesen-

szóló tévedés, alja szellemesség

s nemes-pátoszú hazugság között,

amitől ők mind halhatatlanok –

s én pokolravaló lator leszek.

Señor, ellenük kérem pártfogásod,

négy százados vesszőfutás után,

miben édes dal s ritka rím a vessző.

Mind megcsaltak, galádul kizsaroltak,

gyanútlan nyíltságommal visszaéltek,

remélem, ebben nem leszel utódjuk

(bár egy s másban azért, megengedem,

tanulhatsz tőlük). Az első, kinek

elbeszéltem volt e történetet

még Sevillában, azon frissiben,

(bárcsak ne tettem volna!) megigért

fűt-fát, ezt-azt, mindent, mi tőle tellik,

„szerény tollától”, így finomkodott,

a jólelkű, az ájtatos barát,

aztán – ostoba istenfélelemből?

vagy csak üres szószátyárságból ő is? –

kitalálta a Kőszobor-mesét.

Aztán a boldogtalan franciája,

kit annyit gyötörtek, szegényt, a nők,

tán épp, hogy hiú vágyait betöltse,

úgy vitt a színre, mint ki két cselédnek

tomporát egyszerre tapogatom,

egyikkel ámítván a másikat,

s bár ő különben legény volt a talpán,

s a Tartuffe-öket cseppet sem kimélte,

a Kőszobrot rámuszította mégis.

S jött a dalnok, a varázsfuvolájú,

és attól fogva én Európa minden

nyelvén daloltam azt, ki nem vagyok,

pezsgő-áriát búgva baritonban,

míg lelkem mélyén csendben zokogott

bánatos öntudatom basszusa.

S nem volt megállás e vesszőfutásban.

A sánta lord, ki sátánnal cicázott,

az legalább nem a pokolra szánt,

hanem bátran elvitt volna a térre,

hol szabadságért küzdhetek dicsőn –

ha ő maga nem vész előbb a harcban.

S a többi mind, ki győzi felsorolni

meghurcolóim dandárnyi sorát.

Igaz, egy honfitársad is, a tacskó

(talán barátod is!) komédiásnak

maszkírozott, ki hentesmesterek

nejeinek babrál mocskos füzőin.

Azt a csúfondáros írt is de mennyit

igyekeztem jobb belátásra bírni,

és őbenne volt is rá hajlamosság,

de aztán gúnyos szalon-forradalmárt

csinált belőlem, akár ő maga.

Egyáltalán: rám se hederitettek,

míg látszólag izgatottan figyelték

sorsomat, mind csak magára figyelt,

s magát bújtatta e cifra ruhákba.

Ezért kérem segitséged, Señor.

KÖLTŐ

De miben segíthetek éppen én?

DON JUAN

Hogy jóváteszed, amit ők hibáztak.

KÖLTŐ

S hogyan?

DON JUAN

Bárhogy lázongsz már jóelőre,

tudod jól, csak egy módja van.

KÖLTŐ

Az írás?

Nem, azt nem! éppen attól menekültem,

mikor szíves voltál hozzám betörni.

DON JUAN

Tudom, de te is tudod, nincs menekvés.

KÖLTŐ

Te menekülsz magad elől, s nekem

előkelően azt tanácsolod,

hogy csak maradjak rabja önmagamnak.

DON JUAN

Nem, épp, hogy velem kilépj önmagadból.

KÖLTŐ

De hiszen épp ez, amit nem tudok.

DON JUAN

Hát jöjj velem és légy te bennem én.

KÖLTŐ

De nem tudok, lásd, mihelyt írni kezdek,

bármit terveztem s bármit gondolok,

a gép, ez élő pokoli szövőszék,

mindig csak a magam szálát szövi.

Mikor jöttél is, lásd, egy ősi népnek

tragikus története járt fejemben.

Itt van a terv, a jegyzetek, a vázlat,

s ó, Nazamónok sötét sorsu népe,

mi lett belőled a papíron? – én!

DON JUAN

Most menekülj! – írtad. Hát meneküljünk

együtt, jöjj velem téren és időn át,

láss meg először igazi valómban,

és mondd el igaz történetemet,

hisz kicsit a te történeted is.

Próbáljunk még egyszer új életet!

Kénköves lángok csapnak fel a szoba közepén, a föld megnyílik s a felhangosodó zene és rettenetes morajlások közepette elkezdenek süllyedni. A következő szavak már félig a süllyesztőből hallatszanak.

A KÖLTŐ

Micsoda alkony, s mily hangon dalol!

Megyek veled, barátom, Burlador!

DON JUAN HANGJA

A süllyesztőből.

Hé, szolgáim, Sganarelle! Leporello!

A KŐSZOBOR HANGJA

Mintha megafonon át szólna.

Menjetek csak, menjetek újra s újra,

ti örökös magatok-kutatók.

Nem is a Kőszobor keze nem enged,

de sorsotok, a saját szobrotok.

Nem menekülsz, Juan! nem menekültök!

A kénköves lángok a megfelelő morajlások közepette még magasabbra csapnak, majd lassan visszahúzódva, a rendező leleményére bízzák, kivel, milyen kosztümben és milyen színen mondatja el a

Prológus-t,

amely nem a mennyben játszódik, ahogy az hasonló esetben joggal elvárható lenne, hanem az emberi szervezet rejtett benső világában; de amelynek irálya mégsem tévesztendő össze a „biológiai realizmus” sokat kárhoztatott módszerével.

Nem a mennyben és pokolban

forr az ember sorsa, nem:

zsigerekben, hormonokban,

érfalak sejtjeiben.

Nem Rafael és Mefisztó,

nem Mihály és Lucifer:

végzeted a mélyben izzó

falánk égés dönti el.

Mi vagyunk az ismeretlen-

ismert élő szervezet,

a véges és véghetetlen,

mely teremt és elveszejt.

Mi vagyunk a rendezői

mindannak, mit láttok itt:

csak mi tudjuk egybeszőni

lét és nemlét titkait.

Soha-nem-nyugvón vagyunk a

milliárd-arcú, egy anyag.

Hol lett belőlünk, ki tudja,

élő ész és akarat?

Öntudatlan atomokból

hogy lett néző és szinész?

Jól teszi, ha erre gondol,

aki játszik s aki néz.

Aki játszod s aki nézed,

ittfent s ottlent, ne feledd:

nekünk ti vagytok a díszlet,

ott mi játszunk – köztetek.

S hej, az lenne csak a színpad,

ahol el mi játszanánk

fehérjéknek, vitaminnak

drámáit, varázslatát.

Hol a rejtett kromoszóma

és a szem-nem-látta gén

táncolna összefonódva

meg szétválva könnyedén

(s hozzá még gitárt is fogna

tán – akár e vershez én),

ahol nyílna és csukódna

– „pitvar fele, kert fele”,

(ahogy a francia mondja) –

a szív két billentyüje,

míg rajt pangva vagy tolulva

lódulna a vér ki-be.

Azért ne ijedjetek meg,

nem fogjuk boncolva itt

sejteknek és idegeknek

rángó, érző gyökeit

preparálni kelmeteknek.

Mindez épp csak annyi, mint

mikor a poklot s a mennyet

idézték – elődeink.

Mint a bábjátékos ujja

– hogy ne lássa a gyerek –

a báb ruhájába bújva

mozgat kezet és fejet,

úgy mi vagyunk gyönyör és kín

s eszme s mozgás bennetek,

elrejtőzve – bár azért ti

nem vagytok már gyerekek.

Önmagatok mennye-pokla,

tudnotok kell, emberek:

ördögökre, angyalokra

magatokban leltetek,

s élet és halál határa

csak egy enyhén lüktető

bőrszövetnek laza hámja:

könnyedén átüthető.

És mi mégis ez esendő,

e törékeny színfalak

közt vagyunk világteremtő

s egetvívó gondolat;

öntudat, amely felülnő

önmagán s magasba tör,

s a győztes időt legyűrő,

elmúlhatatlan gyönyör.

Kezdjük is már. Visszabújva

élő rejtekünkbe mi,

aki látott, megtanulja,

érezni és érteni,

hogy mi vagyunk mind, ki föllép

sorban itt egymásután:

költő, színész és közönség,

Donna Anna, Don Juan.

Mikor a PROLÓGUS a nevüket mondja, egymással szemben – egyik jobb, másik bal felől – színpadra lép DONNA ANNA és DON JUAN.

Utána gyors függöny.