Ezelőtt sok üdővel, de éppen a napját |
nem tudom megmondani, az Igasság |
jól feltarisnyálva utnak indult, |
|
– Jól van, nagyon szívesen. |
– Majd hogyha megéhezem.) |
|
|
|
| (vagy tán csak néhány év előtt) |
| egyszerre csak egy szép napon |
| (kedden volt-e, vagy szombaton? – |
| jószerrel meg se mondhatom), |
| s tavasz, tavasz eleje volt. |
|
Mocskos mámorban tékozolva |
| nem loccsant már a vér a hóra, |
| telve volt vele, újra telve |
| az emberi test drága kelyhe. |
| a jég közt megindult kicsiny |
| patakok – csupa játszi csiny – |
| úgy évődtek a piros nappal, |
| mint kiscicák a gombolyaggal, |
| el-eldobták, meg visszakapták, |
| ugráltak tükrükön a lapdák. |
| Friss szél borzongatta a hó |
| mint szelíd és vad férfivágy. |
| a fagyba s borzalomba-dermedt |
|
Szóval, egyszer egy szép napon |
| (kedd, szombat volt-e, nem tudom), |
| hát az Igazság útnak indult, |
| bejárja mind e nagyvilágot. |
| Hiszen mindig csak erre vágyott, |
| hogy a hegyekre, tengerekre, |
| s az emberláb még nem taposta |
| is eljusson a hír, mit ő tud. |
|
Tudta, hogy hosszú nyaktörő út |
| nem várt még hosszabb és keményebb. |
| Tarisznyájába hát belétett |
| mindent, amit csak tehetett. |
| Szép új gúnyát is keritett |
| a vállára, lábára csizmát, |
| s egy furulyát is, hogyha víg, hát |
| s búján, ha van, túladnia. |
|
Ilyképpen jól feltarisznyálva |
| még visszanézett falujára, |
| fölötte fényes csillag égett, |
| abba is mélyen belenézett, |
| s anélkül, hogy valaki látná, |
| megfordult, indult, ment világgá. |
|
Nem búbánat hajtotta, nem |
| a szívszakasztó szerelem, |
| nem is a sorvasztó szegénység, |
| mint hajdan annyi bátyját-nénjét, |
| hogy szerencsét próbálni vágna |
| az ismeretlen nagyvilágba. |
| Nem. A boldogság poharából |
| hörpintett olyat ez a vándor, |
| attól lett olyan menni-részeg, |
| meg háza fölött az a csillag, |
| azok bocsájták útjaidnak, |
|
|
Sötét volt, csak a holdvilág |
| roppant fényes fejszéje törte |
| Ment, mendegélt, amerre lát, |
| határok közt s határon át. |
| Jött reggel és jött újra este, |
| az utat nem sokat kereste, |
| mely egyenest előre vitt. |
| Völgyön át ment és át hegyen, |
| szirtek közt kitudta a hágót, |
| mocsárnak bátran nekivágott, |
| általkelt ott, hol állt a jég, |
| hol meg hídroncs a vízben ázott, |
| hamarost meglelte a gázlót. |
| S ha vándorral találkozott, |
| ki régen jött már étlen-szomjan, |
| jószívvel megmutatta: hol van. |
| Ásni segített, hol temettek |
| és segített az újszülöttnek |
| megpillantni a napvilágot. |
| Ott volt, hol dolgos kéz hiányzott, |
| hol rombadőlt ház várta, vagy |
| hol rakták már az új falat, |
| aztán köszönt, és állt odább. |
| És mindenütt, amerre ment, |
| nemrég még bőgött itt az ágyú, |
| s most itt ez édes-furulyájú; |
| kötésig még a kínba-vérbe, |
| úgy néztek e víg jövevényre, |
| mint önnön arcuk nemsokára |
| ki se bonthatta tarisznyáját, |
| mindenütt étkükkel kinálták. |
| Ha jött, a lányok csókja várta, |
| s csókkal bocsájtották útjára. |
|
|
|
Ha jött, a lányok csókja várta, |
| mégse volt sehol maradása |
| csak ment tovább, így mendegélt, |
| míg egy nagy városba nem ért, |
| hol komor, hosszúnyaku házak |
| úgy ülték meg a szűk utcákat, |
| még vonagló zsákmányukat. |
| Közöttük lassan ballagott. |
| Itt nem nyíltak rá ablakok, |
| csak egy-egy függöny széle lebbent, |
| sejtetve, hogy tán élnek ottbent. |
| S idekint is, amerre járt, |
| teremtett lelket nem talált, |
| csak itt-ott egy-egy temetetlen |
| hullába botlott, mely meredten |
| bámult ott, mint a rémület |
| Itt nem temettek s nem születtek, |
| nem bontottak s nem épitettek. |
| Ügyet sem vetett senki rá, |
| a görcs utcákon, mik elejtett |
| prédaként kínban tekeregtek, |
| míg végtére – észre se vette – |
| egy nagy folyó állott előtte |
|
Megállt a parton a legény. |
| Megoldotta tarisznyaszijját, |
| körül is nézne, de alig lát, |
| hogy látásába beleborzad. |
|
De ahogy tovább néz, ahol csak: |
| a túlpartról egy magaforma |
| integet felé s mintha szólna. |
| Jól látna, vagy csak képzelődik? |
| Úgy rémlik, látta már a földit. |
| Régesrég volt? Vagy csak imént? |
| Valót lát? vagy csak tüneményt? |
| Emlékein, mint egy szitán, |
| majd átpereg, majd fennakad |
| Káprázat játszanék vele – |
| s nem is látta még sohase? |
| Vagy végig vele jött az úton, |
| mióta csak elvan hazúlról, |
| s tán még régebben?… Ej, elég! |
| S megrázva szédülő fejét, |
| „Jó napot, földi! merre, meddig?” |
| „Világ végéig és semeddig”– |
| felel amaz – „amerre, arra, |
| le a mélybe, fel a magasba, |
| tengerre szállok, csúcsra hágok, |
| megyek, bejárom a világot.” |
| „Annál jobb” – mondta ez – „vagyis |
| Ne mennénk együtt, cimbora? |
| Hosszú s nehéz az út oda… |
| Ha egy célunk és egy utunk, |
| mielőtt a lábunk levásik.” |
| „Mért is ne mennénk?” – mond a másik. |
| „Csak előbb kössünk egyességet. |
| Osszuk meg szépen a kőttséget. |
| Neked is van teli tarisznyád, |
| van egy az én vállamon is, hát |
| ami tiéd, az az enyém is, |
| s megosztozunk a magamén is. |
| Hogy lásd, mennyire bízom benned, |
| pedig még alig is ismerlek.” |
| „Ugy legyen” – állt rá az Igazság. |
| „No, akkor bontsd ki a tarisznyád. |
| nézzünk először a tiédbe.” |
|
Úgy is lett, vígan ettek-ittak, |
| S mikor a végére jutottak, |
| vállukra vetvén az iszákot |
| (ki üres, ki a teli zsákot), |
| indultak, mint két jóbarátok. |
|
|
|
Együtt mentek, mint jóbarátok, |
| a vállra vetve tarisznyájok. |
| Köröttük kihalt, vad vidékek, |
| de mindenütt kisérte őket, |
| sík fövenyen, köves tetőn, |
| idegenben is otthonossan – |
| léptük, mely egy ütemre koppan. |
| S hogy estére leheveredtek |
| szélén egy sűrü rengetegnek |
| s előttük már a rőzse lángolt – |
| nemcsak ez hevíté a vándort, |
| hanem az a tűz is, a belső, |
| tagjain át- meg átbizsergő, |
| forró borzongás, a barátság. |
| A tűzbe nézve kérdi társát: |
| „Hány várost láttunk, hány falut, |
| mögöttünk hány mérföldnyi út, |
| nem éheztél meg, földi? mert én, |
| bevallom, ugyancsak ehetném. |
| S a magamét hiába nyitnám, |
| morzsát se rejt az én tarisznyám.” |
|
„Sajnálod már, hogy megfelezted, |
| ugye, hogy nem jószívből tetted? |
| Most már örömmel visszavennéd? |
| Hát csak ilyen volt az egyesség? |
| Ha te így, jó, hát én is úgy. |
| De hogy mégis követni tudj, |
| lásd, jószántamból adok enned – |
| világáért a félszemednek.” |
|
|
S félszemét kiszúrva vetett |
| Reggelre kelve már a vándor |
| csak felet látott a világból, |
| csúful megcsalatott szívébe. |
| Már nem lágyult el a zenére, |
| mit léptük vert az út kövére, |
| s a tűzben már nem a barátság, |
| de a gyűlölet tépte láncát. |
| Mentek tovább, kusza bozótban, |
| szikes pusztán törtetve szótlan, |
| s este a másik félszeméért |
| kapott megint egy kis karéj bért. |
| Harmadnapon a jobbkarjára |
| vetette szemét jóbarátja, |
| már egyik lábát kérte érte. |
| S hogy ötödnapra gyúlt a hajnal, |
| elébe állt ilyen szavakkal: |
|
„Gondold csak el s te is belátod, |
| nem lehetünk többé barátok. |
| Egymáshoz hogy is illenék |
| egy épkézláb s egy nyomorék? |
| Kit nyomorékká tett a sors, |
| az mind galád s alattomos, |
| ki tudja, mi nem telik tőle? |
| Te is, ki tudja, meg nem ölsz-e, |
| ha bosszuvágyad arra visz, |
| a barátság addig barátság, |
| amíg a társ segíti társát. |
| De már te hogy segítenél? |
| Mindkét szemed kivájva, fél- |
| karral, fél-lábbal hogy követnél? |
| Csak hurokként rámtekerednél. |
| Csak koloncként engem nyügöznél. |
| És minthogy a célunk közös cél, |
| az téged sem vihet előbbre, |
| de a tiéd is lesz az érdem, |
| ha nekem sikerül elérnem.” |
|
|
Azzal otthagyta egymagára, |
| csonkán, vakon, féllábon állva. |
|
|
|
Csonkán, vakon, féllábon állva |
| maradt az Igazság magára. |
| görcsösen nyúló félkezével |
| semmi tapinthatót nem ért el. |
| Hangot se hallott, csak magánya |
| felelt ki sem mondott szavára, |
| mint valami semmire visszhang, |
| mely nincs és mégis egekig hat. |
| Ahogy hasábfa küzd a lánggal, |
| S ahogy fa hamvad el a tűzben, |
| úgy húnyt álomra kimerülten. |
|
| felszítva lassan ki-kilángolt, |
| s mint fojtott tűz szelet ha kap, |
| felparázslott az öntudat, |
| feje fölött furcsa beszédet |
| szűrt ki a csendből. Arra ébredt. |
| Fél kezével, ahogy tudott, |
| s amint merészkednék előbbre, |
| belebotlott egy vén fatörzsbe. |
| Bár őneki a nap is éj volt, |
| és most is éppolyan sötét volt, |
| mint mikor ittmaradt maga, |
| s tán éppen most volt éjszaka – |
| mégis: minthogyha máshol ébredt |
| volna, mint hol álomba mélyedt. |
|
|
Hallgatni kezdte a beszédet. |
| Majd közelről, majd újra távol |
| hallszott a hang föntről a fáról. |
| Beszéd volt? Mintha varju károg, |
| mintha ugatnak a sakálok, |
| karvaly riog, vijjog a vércse – |
| s mégse olyan, hogy meg ne értse. |
| Nem emberhang – s emberi szó, |
| „Mondjátok el” – így szól a vénebb |
| bőgésnek is) – „mondjátok el, |
| vajjon mi jót csináltatok?” |
|
„Én” – kezdi gyorsan a legifjabb |
| (s vélnéd, hogy nem beszél, visít csak) |
| – „én ma öltem meg azt az orvost, |
| ki volt oly bátor s oly bolond volt, |
| s a gyógyító írt felfedezte, |
| amitől ép lesz újra teste |
| annak, akit megcsonkitottam, |
| s újra lát, kit megvakitottam.” |
|
„Derék gyerek vagy” – mond a vénebb |
| (sakál-e? vagy hiéna? véreb?) – |
| „és aztán mit talált fel írnak?” |
|
„Egyszerű az” – visít az ifjabb – |
| „ma éjjel, újhold péntekén, a |
| harmatba feküdjön a béna, |
| s úgy kel fel onnan, mint az ép, |
| s a vak a fű gyöngy harmatát |
| kenje szemére – s újra lát…” |
|
|
– „Ezt jól tetted.” – szól – „S hát a többi?” |
| „Én” – mondja (vagy inkább üvölti) |
| egy harmadik – „én sem pihentem, |
| megtettem, amit megtehettem |
| avégből, hogy pusztulna szomjan |
| Követ raktam hétölnyi mélyre |
| ott, ahol a föld drága vére |
| épp kibuggyan a föld szinére, |
| a helyet pontosan kimérvén, |
| a város napkeleti szélén. |
| Csak egy vékonyka kis erecskét |
| hagytam, maga hadd csörgedezzék |
| a dögvészt játszi habjain: |
| azoknak, kiknek szörnyü kín |
| a szomjúság s már tűrhetetlen. |
| Így leszek én legyürhetetlen.” |
|
„Ez jó! remek! derék!” – üvölti, |
| visítja, bőgi mind a többi. |
| S folytatnák mind tovább csak így, |
| ha már a kakas nem rikoltna. |
| S eltűnt mind, mintha ott se volna. |
|
|
|
Eltűnt mind, mintha ott se volna. |
| Vagy ott se volt? – Csak karja csonkja |
| sajdult ilyen gondolatokra? |
| Csak szemének vájt üregén, e |
| gyulladt ilyen lázálom, égve, |
| mint felperzselt puszták lidérce? |
| Csak nincs-karjánál, vak szeménél |
| üresebben maradt szivén kér |
| ily lázasan helyet a hit, |
| hogy mégse pusztul csúfra itt? |
| Merje-e? vagy ne merje mégse? |
| Kisértse meg? meg se kisértse? |
| S ha újranő is karja, lába, |
| s újra gyúl is szeme világa, |
| lesz-e még mersze, kedve, vágya |
| Vagy szégyenszemre hazatérjen, |
| kiholt vágyakkal hűlt szivében? |
| Nem jobb-e itt pusztulnia, |
| mint elviselni, hogy soha |
| jóhíre, mely útjára küldte, |
| az egész földet megkerülve? |
| Hogy továbbra is nyomorék |
| legyen, ki bátor útra lép, |
| s a selyemhímű, tarka szép föld |
| továbbra is, örökre vértől |
| legyen mocskos, az legyen, a |
|
|
Ahogy így töpreng a fa mellett, |
| zsibbadt lábán az ín elernyed, |
| s a fába kapaszkodva lassan |
| a harmatos fűre lecsusszan. |
| minden csöpp vére ott tolongna |
| karja és lába satnya csonkján, |
| mint pattanó rügyek a holt fán, |
| idege, izma, csontja, bőre |
| fakad, sarjad, hajt nőttön-nőve, |
| valami iszonyú gyönyörben – |
| míg ott áll épen és erősen. |
| (micsoda kéj a mozdulat!) |
| addig keresgél, míg az ujján |
| száláról két csodálatos csöpp, |
| hibátlan ékkő, két igazgyöngy, |
| illeszti két szeme zugába – |
| s szinte velőkig hat a fény |
| újjászületett két szemén. |
|
| Föveny fölcsillámló pora, |
| fakéreg ezer rücske-árka, |
| s égbolt végtelen símasága; |
| s a széles út, amarra távol |
| legördülve a láthatárról; |
| közel és messzi, nagy s kicsi – |
| emelkedő kristály-kehely, |
|
Úgy nézte, mint ki sose látott, |
| ki most lát először világot. |
| Mintha még a vakság előttről |
| lett volna vak és most először |
| most, most látna csak igazán, |
| lassan-lassan átég a hajnal… |
|
|
Előtte az út, kis patakkal. |
| Vagy inkább csak patak-meder, |
| mely vize híján vesztegel, |
| s cserepes ajkkal áhitozva |
|
Hova induljon? Merre menjen? |
| A végtelen szólítja fennen, |
| innen is, onnan is kiáltva, |
| Megfordul, hát egyszerre látja, |
| napkelet felől a mederben |
| feléje tör s mind sebesebben, |
| szinte szikrát vet rajt a nap, |
| nyomul a víz, jön a patak. |
| A víz, a víz! a fertezett víz, |
| a városnak vivén a pestist. |
|
S mielőtt még egy gondolatnyi |
| már rohan is szárnyröptü lábbal, |
| versenyt futni a döghalállal. |
| Most van értelme fürge lábnak, |
| pontos-törésű szem-világnak, |
| egyensúly-tartó, ép kezeknek! |
| S futtukban egymásra merednek |
| az ember s a futó víz árja, – |
| mint kígyó az áldozatára, |
| s mint kígyóra megbűvölője. |
|
Észre se vette, hogy előtte |
| már jönnek ki az emberek, |
| hogy szomjtól elszenesedett |
| testükkel várják, csalogassák, |
| mint édes szót, mennyei mannát, |
| Csak fútt, mint az ámokfutók, |
| agyában egy gondolat égett, |
| megelőzni a szörnyüséget. |
| S egy lélekzetnyivel a dög- |
| parazsat nyelve, mint a táltos, |
| így ért a szomjnak városához. |
|
|
|
Így ért a szomjnak városához. |
|
| S maga is szinte már halálos |
| szomjban zihálta: „A királyhoz!…” |
| tömeg nem hallhatja szavát most. |
| Csak a közelgő csobogáshoz |
| van már fülük, csak annak áldoz |
| minden csöpp hallás a fülekben, |
| minden vörösen kidüledt szem, |
| minden árnyéknyi mozdulat, |
| mi tagjaikban még maradt, |
| Indulásnyi ereje nincs már |
| egyiküknek se, mind csak ing már, |
| törzset és fejet arra himbál, |
| – mint fogságtól tébolyodott, |
| ketrecbe zárt vadállatok – |
| merről a vizet látja jönni. |
|
|
Őt nem is veszi észre senki. |
| Ahogy a szemnek láthatatlan |
| a legfénylőbb sugár a napban, |
| úgy tör át ellenállhatatlan |
| az utcák során, meg se állva, |
| míg el nem ér a palotába. |
|
És szól a bágyatag királynak |
| (maga is már halálra bágyadt): |
| „Ébredj uram, ébredj! kapudban |
| a döghalál forrása buggyan, |
| fel, fel, uram, percet se késhetsz, |
| a kapuhoz! beszélj a néphez!” |
|
|
S felelt a király, minden új szót |
| úgy nyomva ki, akár a súlyzót, |
| hogy beledagadt minden izma: |
| „Mit beszélsz, ifjú, összevissza? |
| Hova menjek? kinek beszéljek? |
| A népnek? s mit mondjak a népnek? |
| Szomjhalál-e? vagy döghalál? – |
| nem mindegy, hogy melyik talál? |
| Hogy kerülsz ide? nem is kérdem, |
| te vándorok közt szerencsétlen, |
| de ha már itt vagy, hát ne harcolj, |
| az életet vesd le magadról, |
| feküdj ide mellénk s ne moccanj, |
| pihenj meg, vándor, itt a szomjban.” |
|
|
„Nem halni jöttem én, királyom, |
| hozzád, de győzni a halálon” – |
| felelt ő – „jöttem hét határon, |
| s az élettől nem tágitottam |
| csonkán se és megvakítottan, |
| a szomjnak titkához jutottam, |
| a dögvésszel versenyt futottam, |
| míg elértem lélekszakadva |
| halálfelhőzött városodba. |
|
És most mindez hiába volna? |
| Miért lett vakká szemem odva, |
| ha nem azért, hogy mást segítsek |
| újra látni? miért lemetszett |
| karom-lábam, ha nem azért, hogy |
| mást közelebb vigyek a célhoz? |
| S mért tudtam ki titkát a rossznak, |
| ha tovább is vígan torozhat? |
|
A rossz cinkosa vagy te is, |
| ha halált vársz, ha nem segítsz, |
| hogy az élethez szólva, együtt |
| a halált innen elseperjük, |
| jöjj, vagy örökre átkozott lész!” |
|
|
Azzal a királyhoz hajolt és |
| gyengéden a hóna alá nyúlt, |
| úgy vonszolva, mint egy fabábút, |
| míg elértek a csaknem ájult |
| emberekhez – éppen, mikor |
| az első hűs cseppért hajol |
| mind, kiben van még csepp erő. |
|
|
„Megállj!” – kiált az érkező, |
| tovább is tartva a királyt, |
| ki már a lábán alig állt, |
| „megálljatok, vagy átkozott |
| lesz áldottnak hitt kortyotok! |
| Csak még egy kortynyi kis türelmet |
| s a csapok rendre megerednek, |
| s az édes víz, a tiszta élet |
| csobogva visszatér belétek. |
| De ez a víz itt mérgezett, |
| iszonyt hoz és nem életet.” |
|
|
S a lassan-lassan, téveteg |
| ahogy indultak volt, remegve |
| álltak meg, tétován rezegve |
| mint porlepett hegedühúr, |
| amit a remény penditett meg, |
| s most hangtalan megint elernyed. |
| telt még, a tömegből előtör |
| egy s száját kiáltásra tátva, |
| így hallik hörgő suttogása: |
|
| Hogy vártatok egy csepp vizet, |
| s mikor itt van fénylőn, csobogva, |
| most hallgatnátok egy bolondra? |
| Bolond? ha nem csaló hazúg! |
| Hogy tudná, mit – szerinte – tud? |
| S ha tudja is – már mit segít? |
| Nekünk halál az is, ez is. |
| Élet, élet – csak ezt papolja, |
| s éppen ő a halál heroldja. |
| Lehet, hogy akkor is, ha isztok – |
| de ha nem isztok, annyi biztos, |
| csontotok minden csepp husát |
| lerágja már a szomjuság!” |
| S hörgi, mint aki mást se tud: |
| „Igyunk, igyunk, igyunk, igyunk…” |
|
„Iszunk, iszunk, iszunk, iszunk…” |
| – súgja utána száz torok, |
| s mint újra megfeszült hurok, |
| a kezek újra felremegnek, |
| új görcsbe hajlanak a testek. |
|
S kiált most már kétségbeesve: |
| „Halált, vagy életet kerestek? |
| Mert az élet forrása ott van |
| a városszéli völgytorokban, |
| ki őt keresi, az velem jön, |
| legörgetni róla a szirtet, – |
| mit rá a gonosz hengerített.” |
|
|
„Viz… viz…” – zizegnek csak az ajkak, |
| mint papír, ha a lángba hamvad. |
| S ujjuk megint a víz felé jár… |
|
|
Akkor egy ifjú ím eléáll. |
| Még így is, látni, karcsu, szépszál, |
| még így is ragyogó szemű, |
| hangja így is, mint hegedű, |
|
„Énbennem is a szomjuság ég, |
| én is csak inni, inni vágynék, |
| csak inni vágynék, inni én is, |
| csak inni, mindig inni – mégis |
| rühelném magam, mint az ótvart, |
| ha nem hinnék a hírhozónak, |
| ha hinni sem tudnék a jónak. |
| A szomjnál is irtóztatóbbnak |
| Mert már az is enyhíti szomjam, |
| hogy szivemben új bizalom van. |
| S akár a vízre, szomjuhoztam |
| a jóhírre, amely a vándor |
| szeméből így is kivilágol, |
| bár azt is fáradtság felhőzi. |
|
Ki nem felfedte szomj-előtti |
| önmagát, ki szivében őrzi |
| szikráját még a régi vágynak, |
| akarni nagyot és csodásat, |
| tenni szépet s tenni merészet, |
| annak nem is kell, hogy beszéljek, |
| egyenest a vándor nyomában.” |
|
|
|
S indultak gyors egymásutánban |
| az Igazság lépte nyomában. |
| Mint mikor a ködben gomolygó, |
| fényesen kibukkan egy eszme, |
| hogy tettre váljék – összeszedve |
| tömegből és indultak arra, |
|
|
Elől, a királlyal a karján |
| ő ment, s az ifjúval a balján. |
| Ragyogó szemén leheletnyi |
| sötét árnyék látszott lebegni. |
| – Ha visszanyert szemevilága |
| és (megtapintja) karja-lába |
| csak csapda lenne, csak csalétek, |
| s tudtán kivül most sujtana |
| a kínzott városon a végzet? |
| Ha – mint amaz fennen kimondta – |
| ő volna a halál heroldja? – |
|
És hallva, ahogy elmaradt |
| mind messzebb, messzebb jutva tőle. |
|
|
De mentek, csak mentek előre. |
| Fel, ki a városvégi völgybe, |
| ahol a helyet megjelölte. |
| Már ott voltak, már nekiestek |
| a mélységnek, a hétölesnek. |
| Nem gondoltak a szomjusággal, |
| se a csábító csobogással, |
| amint leértek ölnyi mélyre, |
| erejük mintha visszatérne, |
| már övig bent a földben álltak |
| s ásóik egyre szaporábbak. |
| S mielőtt még a nap az égre |
| hét ölnyivel fennebbre érne, |
| leértek a hétölnyi mélyre. |
| S rálelve a gonosz kövére, |
| hangos hó-rukkal kiemelték. |
|
|
Mint elfeledett drága emlék, |
| mely a dermedt emlékezetből |
| váratlan, nagysokára feltör, |
| úgy zuhogott, mindent elöntve, |
| a víz emberre, kőre, földre. |
| Izzó földmélynek hűvös árja, |
| kiégett testek lázas álma, |
| minden, mi szép volt és mi szép lesz, |
| mi múltban és jövőben édes, |
| gyerekjáték és férfimunka |
| csak úgy dőlt szivükre s ajkukra. |
| Teltek a torkok, a csatornák, |
| korsók, s szivek együtt csobogták, |
| megindult erek s vezetékek |
| együtt lüktették: élet! élet… |
| Volt, ki játszott, s volt, ki merengett, |
| voltak józanok s önfeledtek, |
| használták italnak s tükörnek, |
| s fürödtek, ittak, ittak és fürödtek, |
| míg végül a drága fölösleg |
| és az egyik sírva fakadt, |
| a legtisztább, legüditőbb víz, |
| szeméből kibuggyant a könny is. |
|
|
| oly remegőn csillant a könny, |
| mint első zápor-csepp a már-már |
| elsenyvedt rózsatő virágán. |
| S mint kelő napot a virágok, |
| mind őt nézték, csak őt, a vándort. |
| Most látták meg először arcát. |
| Rohantak hozzá, közrefogták, |
| s nevezve őt jóhírhozónak, |
| hősüknek, felszabadítónak, |
| úgy vitték vállukon a város |
| És ott, újra trónjára lépve, |
| a király így kezdett beszédbe: |
|
„Akárki légy is, ifju vándor, |
| jöttél légyen akármi tájról, |
| s akármi sors akaratából, |
| törvény-e, vak véletlen-e, |
| hogy éppen most értél ide, |
| akárhogy történt is, neked |
| S neked köszönik, ami még több, |
| amitől nemcsak élni lesz szebb, |
| de halni is értelmesebb lesz, |
| ha meg kell halni. Vén vagyok már, |
| tenger éve uralkodok már, |
| volt részem fényben és borúban, |
| harcoltam nem egy háborúban, |
| és mindegyikben becsülettel, |
| éltem tán nem hiába telt el. |
| énnékem nem volt válaszom már, |
| csak a halálhoz volt szavam, |
| a rossznak megadtam magam. |
| S ha te nem jössz, mind úgy veszünk el, |
| kérgig megkeserült szivünkkel, |
| mint akik hiába is éltek. |
|
Maradj velünk hát, arra kérlek, |
| oszd meg a trónt velem, öreggel, |
| s egy szem lányom kezét fogadd el.” |
|
|
Meghajolva felelt a vándor: |
| „Messziről jöttem, messzi tájról, |
| s még messzibb tájak vágya kerget. |
| Nem magamnak s nemcsak tinektek |
| találtam meg a gyógyitó írt, |
| s hordozom szivemben a jóhírt, |
| de minden csonkáknak s vakoknak, |
| minden dögvész-dúlt városoknak, |
| s mindenkinek, ki könnyü zsákmány |
| a halál kivetett varsáján. |
| Azt a kegyetlen, vad tüzet, |
| mely a világ torkán csap át, |
| emészt és mar és füt belül, |
| se királyság, se szerelem. |
| Csak útra kelni, menni, menni |
| az örömben meg nem pihenni, |
| a rosszban meg sosem nyugodni, |
| úttalan sosem hánytorogni, |
| …uram király, édes királylány, |
| a világ minden útja vár rám, |
| eresszetek, bocsássatok meg, |
| s emléketekben tartsatok meg.” |
|
Így terelve gondjai nyáját, |
| vállra vetette tarisznyáját, |
| s furulyáját, a rég-nem-fújtat, |
| arcát a friss szélnek feszítve, |
| indult, még egyszer búcsut intve. |
|
|
|
A friss szélnek feszítve arcát, |
| ment, mindig amerre a nap szállt. |
| Tarisznyájában kedves étkek, |
| mit a városban készitének, |
| egy üvegben a drága harmat – |
| csonkának és világtalannak, |
| s szivében jó, jó, jó hirek – |
| mindenkinek, mindenkinek. |
|
|
Már három napja, három éje |
| mehetett így, észre se véve |
| napkeltet és napszállatot. |
| Ugyancsak messze járhatott, |
| mikor a gyöngy hajnali ködbe |
| egyszer csak ott termett előtte, |
| gyűrött, homályos ábrázattal, |
| mint ki lidércnyomás alatt van, |
| mint aki hosszú, kínkeserves |
| úton nem jut egy csöpp meleghez, |
| kegyetlen, régi útitársa. |
| Úgy nézett rá, mint rossz varázsra, |
| aztán viszolygását leküzdve, |
| „Jónapot földi, hogy kerülsz te |
| ide?” – köszönt rá – „hova honnan? |
| És hol jártál, miféle honban? |
| Mit láttál, merre vitt utad? |
| Célhoz közelebb? távolabb?” |
|
|
A másik csak szemét mereszti, |
| aztán nagy akadozva pedzi: |
| „Mi dolgod az? s mit tartozik rád? |
| Inkább mondd el a magad titkát. |
| Hol tekeregtél? merre jártál? |
| Tán az ördöggel cimboráltál? |
| Hogy lábad-karod újra nőtt |
| s szemed is ép, mint azelőtt?” |
|
A vándor elsorolta rendre, |
| nem titkolta s nem szépitette, |
| nem tagadta s nem tóditotta, |
| Csak állt s hallgatta a másik, |
| mint kinek foga belevásik, |
| Hát ezért csalta meg, ezért |
| hagyta vakon és nyomorultan, |
| világ csúfjára ott az útban? |
| Közel volt már, hogy elragadja |
| zölden hánytorgó indulatja, |
| de jókor észrevéve, ilykép |
| vezette szavát az irigység: |
|
„Nagyot vétettem ellened, |
| s már régen szánom bűnömet. |
| Alig, hogy elváltunk, a bánat |
| kergetett már, hogy rádtaláljak, |
| Hogy hol jártam? Sokfele jártam. |
| S mit láttam? Széles e világban |
| hol tűz éget, hol jég fagyaszt, |
| különben mindegy, merre jár az |
| ember, mindig csak egy a válasz, |
| S szivemben égő mardosás. |
|
Ha nem gyűlölsz, ha megbocsátsz, |
| tedd velem azt, mit én csináltam |
| veled, metéld le kezem-lábam, |
| égesd ki mindakét szemem, |
| s hagyj ott magamban tengenem |
| a fánál – így tán megtalálom |
| békém mégegyszer a világon.” |
|
|
„Keresd, ahogy tudod, magad, |
| – felelt a vándor – „nem kivánok |
| neked se bajt, se boldogságot, |
| se bűnbánatot, se nyugalmat, |
| szerezd meg, amit tudsz, magadnak. |
| Kettőnknek együtt semmi dolga. |
| Menjünk hát. Ki balra, ki jobbra.” |
|
|
Azzal otthagyta egymagára. |
| Maga meg indult, merre várta, |
| jég honában és tűz honában, |
| mezők füvén és út porában |
|
|
|
Mely útra bocsájtá, a hírrel, |
| s mire útközben lelt, a hittel, |
| s ama hajnalnak harmatával, |
| s a megindult víz zajlatával, |
| indult tovább, amerre várta |
| vaksága, sajgó csonkasága. |
|
De mindenütt, a tehetetlen |
| kezekben is, a míveletlen |
| szikek mélyén, a dudva-verte, |
| közönytől burjánzó szivekben, |
| a beomló bástyák mögött is, |
| megkeserült csókok között is, |
| tudta: várja a szomj, a kétség |
| alatt is parázsló reménység. |
|
Így ment a kelő nap felé, |
| arcát a friss szél fürdeté. |
|
|
Ezenközben társa, a másik, |
| magával dühödten vitázik, |
| nekilódul, majd tétovázik, |
| A terve hogy fordult fonákra, |
| ingyen se érti. Nagysokára |
| eszmél csak. De másnapra kelve |
| már kész van, újra kész a terve. |
| Megindul ő is, nagysietve. |
|
|
Ama városba tart, hol akkor
|
| ketten találkoztak a parton |
| s együtt keltek útra vele. |
| Volt ott egy próbált embere, |
| kit ő mentett meg csúnya végtől, |
| a jól megérdemelt kötéltől. |
| Tudta, hogy az mindenre kész lesz, |
| mitse fecseg és mitse kérdez, |
| megvan rá minden inditéka, |
| hogy süket legyen s mintha néma. |
|
|
A kocsányos, puha homályba |
| (melyben ráborzad önmagára) |
| csak vékony éle metsz a holdnak |
| mikor az ajtón bekopogtat, |
| s máris hurcolja el magával |
| az elmerült utcákon által, |
| éppen arra az útra térve, – |
| hol egykor a vándort kisérte. |
|
S eljutva amaz erdőszélre, |
| hol annak félszemét kiszúrta, |
| így szól: „Most szúrd ki jobbszemem.” |
|
Azt még csak meg se lepi; nem |
| kellett kétszer se mondani, |
| szakértő kézzel nyomta ki, |
| s örülve is – bár nem mutatta, |
| inkább siránkozott miatta. |
| Mert bár nem sejté semmiért se, |
| mi okból lehet ez s mivégre, – |
| kapott rajt, hogy a tízszeressen |
| megszolgált jótettért fizessen, |
| túladjon már a szolga-sorson, |
| s többé ne őt, – de ő zsaroljon. |
|
Szótlanul törtettek tovább. |
| De a félszemű meg-megállt. |
| Ahogy közeledtek a helyhez, |
| hol másik szeme lesz a vesztes, |
| kiverte a jeges verejték, |
| ahogy végiggondolta tervét. |
| Jól számított-e? s hogyha mégse? |
| Ha visszacsap rá vakmerése? |
| Mitévő legyen? Vissza? Késő! |
| Elhangzott már a szó, a végső! |
| El van vetve, már el, a kocka, |
| nincs, mi szemét már visszahozza. |
| De hisz még a félszeme lát… |
| Ej, nem gyáváké a világ!… |
| És ha becsapta őt a vándor? |
| Ej, nem telik az ily pupáktól! |
| Hogy gyűlölte! amért oly szépen |
| indult tovább az üde szélben! |
| Mert nem veszett el, mint az eb; |
| mert véle csoda tétetett; |
| amért nem akart bosszut állni, |
| se megölni, se megbocsájtni; |
| amért szemét nem szúrta ki, |
| de jobban szúrták szavai. |
| Hogy gyűlölte! a gyűlölet |
| És ment tovább, bár fogvacogva. |
|
S került a másik szeme sorra, |
| s egymásután a karja, lába, |
| míg ott maradt, féllábon állva, |
| csonkán, vakon, sajogva, égve, |
| a fa alatt a mély sötétbe. |
| És várt, csak várt a kincses éjre. |
|
|
És jöttek is. Megint a vénebb |
| kezdte a már ismert beszédet, |
| kérdve, hogy hívek voltak-é. |
| S az ifjabb máris kezdené |
| visongva nagyban. És a vak |
| már felujjong a fa alatt: |
|
Most, most jut a titok nyomára, |
| csak most figyelje, most vigyázza, |
| s neki szolgál a kín, a pestis, |
| az ernyedt lélek, szomju test is, |
| csak egyet fú, egy cseppet önt és |
| már fut, repül, száguld a dögvész |
| minden fokon és délkörön, |
| nem lesz se bánat, se öröm, |
| se enyhület, se szomjuság, |
| se jeges, se tüzes világ, |
| nem lesz undor se és magány, |
| csak döghalál, csak döghalál! |
| egy dörgő hang: „Egy szót se! csönd! |
| míg meg nem néztük, nem les-e |
| hogy újra kihallgatva minket, |
| keresztül húzza terveinket.” |
| S visongva, bőgve és üvöltve, |
| ugorva, kúszva és görögve |
| szállnak a fáról le a földre. |
|
|
Ahogy ujjongva rátalálnak, |
| a karmok, körmök, csőrök, állak |
| tépik, zúzzák, a velejéig |
| szétrágják, tüzet gyújtanak, |
| S hamvát az első kakasszóra |
| a szél a földön szerteszórta. |
|
|
|
|