Negyedik kör

Az igazság és hamisság utazása

1954

Ezelőtt sok üdővel, de éppen a napját

nem tudom megmondani, az Igasság

jól feltarisnyálva utnak indult,

hogy bejárja a világot…

[Kriza János: Vadrózsák]

Mangeons mon pain.

– Je le veux bien.

– Mangeons le tien.

– Je n’ai plus faim.

(Osszuk meg a kenyerem.

– Jól van, nagyon szívesen.

– Osztozzunk a tieden.

– Majd hogyha megéhezem.)

[Francia mondóka]

[Idézi Marcel Proust

A »Sodome et Gomorrhe«

II. rész 2. fejezetében]

1

Nagy-sok idővel ezelőtt

(vagy tán csak néhány év előtt)

egyszerre csak egy szép napon

(kedden volt-e, vagy szombaton? –

jószerrel meg se mondhatom),

épp a hadak utolja volt

s tavasz, tavasz eleje volt.

Mocskos mámorban tékozolva

nem loccsant már a vér a hóra,

telve volt vele, újra telve

az emberi test drága kelyhe.

Zajló folyókon lefelé

visongva menekült a tél,

a jég közt megindult kicsiny

patakok – csupa játszi csiny –

úgy évődtek a piros nappal,

mint kiscicák a gombolyaggal,

el-eldobták, meg visszakapták,

ugráltak tükrükön a lapdák.

Friss szél borzongatta a hó

ingéből kibontakozó

dombok mezítlen derekát,

mint szelíd és vad férfivágy.

Tünde párák, illó neszek

hoztak-vittek üzenetet

a fagyba s borzalomba-dermedt

fülű és ajkú embereknek…

Szóval, egyszer egy szép napon

(kedd, szombat volt-e, nem tudom),

hát az Igazság útnak indult,

hogy óperenciákon is túl

bejárja mind e nagyvilágot.

Hiszen mindig csak erre vágyott,

mióta eszét tudja, erre,

hogy a hegyekre, tengerekre,

a falvakba és városokra

s az emberláb még nem taposta

őserdőkre, sivatagokra

is eljusson a hír, mit ő tud.

Tudta, hogy hosszú nyaktörő út

várja, soha emberfiát,

mióta a világ világ,

nem várt még hosszabb és keményebb.

Tarisznyájába hát belétett

mindent, amit csak tehetett.

Szép új gúnyát is keritett

a vállára, lábára csizmát,

s egy furulyát is, hogyha víg, hát

legyen mivel múlatnia,

s búján, ha van, túladnia.

Ilyképpen jól feltarisznyálva

még visszanézett falujára,

fölötte fényes csillag égett,

abba is mélyen belenézett,

s anélkül, hogy valaki látná,

megfordult, indult, ment világgá.

Nem búbánat hajtotta, nem

a szívszakasztó szerelem,

nem is a sorvasztó szegénység,

mint hajdan annyi bátyját-nénjét,

hogy szerencsét próbálni vágna

az ismeretlen nagyvilágba.

Nem. A boldogság poharából

hörpintett olyat ez a vándor,

attól lett olyan menni-részeg,

meg a falujabéli népek,

meg háza fölött az a csillag,

azok bocsájták útjaidnak,

te vértől száradó világ.

Sötét volt, csak a holdvilág

roppant fényes fejszéje törte

az éj őserdejét előtte.

Ment, mendegélt, amerre lát,

határok közt s határon át.

Jött reggel és jött újra este,

az utat nem sokat kereste,

őneki jó volt mindegyik,

mely egyenest előre vitt.

Völgyön át ment és át hegyen,

síkságokon, rengetegen,

szirtek közt kitudta a hágót,

mocsárnak bátran nekivágott,

nem szédítette szakadék,

általkelt ott, hol állt a jég,

hol meg hídroncs a vízben ázott,

hamarost meglelte a gázlót.

S ha vándorral találkozott,

ki régen jött már étlen-szomjan,

jószívvel megmutatta: hol van.

Aztán a falvak, városok.

Ásni segített, hol temettek

és segített az újszülöttnek

megpillantni a napvilágot.

Ott volt, hol dolgos kéz hiányzott,

hol rombadőlt ház várta, vagy

hol rakták már az új falat,

közéjük mindig odaállt,

aztán köszönt, és állt odább.

És mindenütt, amerre ment,

megcsodálták az idegent:

nemrég még bőgött itt az ágyú,

s most itt ez édes-furulyájú;

kötésig még a kínba-vérbe,

úgy néztek e víg jövevényre,

mint önnön arcuk nemsokára

újra virágzó mosolyára.

Nyíltak felé az ablakok,

hívogatva, maradna ott,

ki se bonthatta tarisznyáját,

mindenütt étkükkel kinálták.

Ha jött, a lányok csókja várta,

s csókkal bocsájtották útjára.

2

Ha jött, a lányok csókja várta,

mégse volt sehol maradása

csak ment tovább, így mendegélt,

míg egy nagy városba nem ért,

hol komor, hosszúnyaku házak

úgy ülték meg a szűk utcákat,

mint ragadozó madarak

még vonagló zsákmányukat.

Közöttük lassan ballagott.

Itt nem nyíltak rá ablakok,

csak egy-egy függöny széle lebbent,

sejtetve, hogy tán élnek ottbent.

S idekint is, amerre járt,

teremtett lelket nem talált,

csak itt-ott egy-egy temetetlen

hullába botlott, mely meredten

bámult ott, mint a rémület

állitotta emlékmüvek.

Itt nem temettek s nem születtek,

nem bontottak s nem épitettek.

Ügyet sem vetett senki rá,

ahogy ereszkedett alá

a görcs utcákon, mik elejtett

prédaként kínban tekeregtek,

míg végtére – észre se vette –

egy nagy folyó állott előtte

a város kellős közepén.

Megállt a parton a legény.

Megoldotta tarisznyaszijját,

körül is nézne, de alig lát,

a ködben hályogos szemét

mereszti rá a messzeség,

hogy látásába beleborzad.

De ahogy tovább néz, ahol csak:

a túlpartról egy magaforma

integet felé s mintha szólna.

Jól látna, vagy csak képzelődik?

Úgy rémlik, látta már a földit.

Régesrég volt? Vagy csak imént?

Valót lát? vagy csak tüneményt?

Emlékein, mint egy szitán,

szélsebesen egymásután

majd átpereg, majd fennakad

az ismert-idegen alak.

Káprázat játszanék vele –

s nem is látta még sohase?

Vagy végig vele jött az úton,

mióta csak elvan hazúlról,

s tán még régebben?… Ej, elég!

S megrázva szédülő fejét,

barátságosan átköszön

a szürkehályogos ködön:

„Jó napot, földi! merre, meddig?”

„Világ végéig és semeddig”–

felel amaz – „amerre, arra,

le a mélybe, fel a magasba,

tengerre szállok, csúcsra hágok,

megyek, bejárom a világot.”

„Annál jobb” – mondta ez – „vagyis

oda indulnék magam is.

Ne mennénk együtt, cimbora?

Hosszú s nehéz az út oda…

Ha egy célunk és egy utunk,

bízvást előbb odajutunk,

mielőtt a lábunk levásik.”

„Mért is ne mennénk?” – mond a másik.

„Csak előbb kössünk egyességet.

Osszuk meg szépen a kőttséget.

Neked is van teli tarisznyád,

van egy az én vállamon is, hát

ami tiéd, az az enyém is,

s megosztozunk a magamén is.

Hogy lásd, mennyire bízom benned,

pedig még alig is ismerlek.”

„Ugy legyen” – állt rá az Igazság.

„No, akkor bontsd ki a tarisznyád.

Találkozásunk örömére

nézzünk először a tiédbe.”

Úgy is lett, vígan ettek-ittak,

S mikor a végére jutottak,

vállukra vetvén az iszákot

(ki üres, ki a teli zsákot),

indultak, mint két jóbarátok.

3

Együtt mentek, mint jóbarátok,

a vállra vetve tarisznyájok.

Köröttük kihalt, vad vidékek,

de mindenütt kisérte őket,

sík fövenyen, köves tetőn,

a fagyban is melengetőn,

idegenben is otthonossan –

léptük, mely egy ütemre koppan.

S hogy estére leheveredtek

szélén egy sűrü rengetegnek

s előttük már a rőzse lángolt –

nemcsak ez hevíté a vándort,

hanem az a tűz is, a belső,

tagjain át- meg átbizsergő,

forró borzongás, a barátság.

A tűzbe nézve kérdi társát:

„Hány várost láttunk, hány falut,

mögöttünk hány mérföldnyi út,

nem éheztél meg, földi? mert én,

bevallom, ugyancsak ehetném.

S a magamét hiába nyitnám,

morzsát se rejt az én tarisznyám.”

„Sajnálod már, hogy megfelezted,

ugye, hogy nem jószívből tetted?

Most már örömmel visszavennéd?

Hát csak ilyen volt az egyesség?

Ha te így, jó, hát én is úgy.

De hogy mégis követni tudj,

lásd, jószántamból adok enned –

világáért a félszemednek.”

S félszemét kiszúrva vetett

neki egy karéj kenyeret,

míg maga a bő vacsorát

tetézni emelte borát.

Reggelre kelve már a vándor

csak felet látott a világból,

félszemével – de másfele

mélyebbre látott befele,

csúful megcsalatott szívébe.

Már nem lágyult el a zenére,

mit léptük vert az út kövére,

s a tűzben már nem a barátság,

de a gyűlölet tépte láncát.

Mentek tovább, kusza bozótban,

szikes pusztán törtetve szótlan,

s este a másik félszeméért

kapott megint egy kis karéj bért.

Harmadnapon a jobbkarjára

vetette szemét jóbarátja,

végül a negyednapra érve

már egyik lábát kérte érte.

S hogy ötödnapra gyúlt a hajnal,

elébe állt ilyen szavakkal:

„Gondold csak el s te is belátod,

nem lehetünk többé barátok.

Egymáshoz hogy is illenék

egy épkézláb s egy nyomorék?

Kit nyomorékká tett a sors,

az mind galád s alattomos,

ki tudja, mi nem telik tőle?

Te is, ki tudja, meg nem ölsz-e,

ha bosszuvágyad arra visz,

álmomban? És különben is

a barátság addig barátság,

amíg a társ segíti társát.

De már te hogy segítenél?

Mindkét szemed kivájva, fél-

karral, fél-lábbal hogy követnél?

Csak hurokként rámtekerednél.

Csak koloncként engem nyügöznél.

És minthogy a célunk közös cél,

ami utamon visszalökne,

az téged sem vihet előbbre,

de a tiéd is lesz az érdem,

ha nekem sikerül elérnem.”

Azzal otthagyta egymagára,

csonkán, vakon, féllábon állva.

4

Csonkán, vakon, féllábon állva

maradt az Igazság magára.

Mintha az üres levegő

mélyvilágába veszne ő,

görcsösen nyúló félkezével

semmi tapinthatót nem ért el.

Hangot se hallott, csak magánya

felelt ki sem mondott szavára,

mint valami semmire visszhang,

mely nincs és mégis egekig hat.

Ahogy hasábfa küzd a lánggal,

úgy ő emésztő haragával.

S ahogy fa hamvad el a tűzben,

úgy húnyt álomra kimerülten.

Mikor az álom hamujából

felszítva lassan ki-kilángolt,

s mint fojtott tűz szelet ha kap,

felparázslott az öntudat,

feje fölött furcsa beszédet

szűrt ki a csendből. Arra ébredt.

Fél kezével, ahogy tudott,

keservesen tápászkodott,

s amint merészkednék előbbre,

belebotlott egy vén fatörzsbe.

Bár őneki a nap is éj volt,

és most is éppolyan sötét volt,

mint mikor ittmaradt maga,

s tán éppen most volt éjszaka –

mégis: minthogyha máshol ébredt

volna, mint hol álomba mélyedt.

Hallgatni kezdte a beszédet.

Majd közelről, majd újra távol

hallszott a hang föntről a fáról.

Beszéd volt? Mintha varju károg,

mintha ugatnak a sakálok,

karvaly riog, vijjog a vércse –

s mégse olyan, hogy meg ne értse.

Nem emberhang – s emberi szó,

amit hall az ámuldozó.

„Mondjátok el” – így szól a vénebb

(és szavai beillenének

bőgésnek is) – „mondjátok el,

mi jóval múlattátok el

a napot, hívek voltatok?

vajjon mi jót csináltatok?”

„Én” – kezdi gyorsan a legifjabb

(s vélnéd, hogy nem beszél, visít csak)

– „én ma öltem meg azt az orvost,

ki volt oly bátor s oly bolond volt,

s a gyógyító írt felfedezte,

amitől ép lesz újra teste

annak, akit megcsonkitottam,

s újra lát, kit megvakitottam.”

„Derék gyerek vagy” – mond a vénebb

(sakál-e? vagy hiéna? véreb?) –

„és aztán mit talált fel írnak?”

„Egyszerű az” – visít az ifjabb –

„ma éjjel, újhold péntekén, a

harmatba feküdjön a béna,

s úgy kel fel onnan, mint az ép,

a csonka megleli kezét,

s a vak a fű gyöngy harmatát

kenje szemére – s újra lát…”

– „Ezt jól tetted.” – szól – „S hát a többi?”

„Én” – mondja (vagy inkább üvölti)

egy harmadik – „én sem pihentem,

megtettem, amit megtehettem

avégből, hogy pusztulna szomjan

a sokhídú város, ahonnan

elűztek engem három éve.

Követ raktam hétölnyi mélyre

a források buzgó erére,

ott, ahol a föld drága vére

épp kibuggyan a föld szinére,

a helyet pontosan kimérvén,

a város napkeleti szélén.

Csak egy vékonyka kis erecskét

hagytam, maga hadd csörgedezzék

a város felé egyedül,

s ringassa észrevétlenül

a dögvészt játszi habjain:

azoknak, kiknek szörnyü kín

a szomjúság s már tűrhetetlen.

Így leszek én legyürhetetlen.”

„Ez jó! remek! derék!” – üvölti,

visítja, bőgi mind a többi.

S folytatnák mind tovább csak így,

a negyedik s az ötödik,

ha már a kakas nem rikoltna.

S eltűnt mind, mintha ott se volna.

5

Eltűnt mind, mintha ott se volna.

Vagy ott se volt? – Csak karja csonkja

sajdult ilyen gondolatokra?

Csak szemének vájt üregén, e

kiapadt tenger-üledékén

gyulladt ilyen lázálom, égve,

mint felperzselt puszták lidérce?

Csak nincs-karjánál, vak szeménél

üresebben maradt szivén kér

ily lázasan helyet a hit,

hogy mégse pusztul csúfra itt?

Merje-e? vagy ne merje mégse?

Kisértse meg? meg se kisértse?

S ha újranő is karja, lába,

s újra gyúl is szeme világa,

lesz-e még mersze, kedve, vágya

indulni újra a világba?

Vagy szégyenszemre hazatérjen,

kiholt vágyakkal hűlt szivében?

Nem jobb-e itt pusztulnia,

mint elviselni, hogy soha

ne érjen el már sehova

jóhíre, mely útjára küldte,

az egész földet megkerülve?

Hogy továbbra is nyomorék

legyen, ki bátor útra lép,

s a selyemhímű, tarka szép föld

továbbra is, örökre vértől

legyen mocskos, az legyen, a

tivornyák bűzös asztala?

Ahogy így töpreng a fa mellett,

zsibbadt lábán az ín elernyed,

s a fába kapaszkodva lassan

a harmatos fűre lecsusszan.

Az első érintésre mintha

minden csöpp vére ott tolongna

karja és lába satnya csonkján,

mint pattanó rügyek a holt fán,

idege, izma, csontja, bőre

fakad, sarjad, hajt nőttön-nőve,

valami iszonyú gyönyörben –

míg ott áll épen és erősen.

Új kezével így tapogat

(micsoda kéj a mozdulat!)

addig keresgél, míg az ujján

marad valami sűrü burján

száláról két csodálatos csöpp,

hibátlan ékkő, két igazgyöngy,

azokat félve és vigyázva

illeszti két szeme zugába –

s szinte velőkig hat a fény

újjászületett két szemén.

Ó, látás tiszta mámora!

Föveny fölcsillámló pora,

fakéreg ezer rücske-árka,

s égbolt végtelen símasága;

a füvön csusszanó csiga,

szivárványló út-szalaga;

s a széles út, amarra távol

legördülve a láthatárról;

közel és messzi, nagy s kicsi –

egyetlen szikrázás-teli,

emelkedő kristály-kehely,

törhetetlen színeivel.

Úgy nézte, mint ki sose látott,

ki most lát először világot.

Mintha még a vakság előttről

lett volna vak és most először

most, most látna csak igazán,

ahogy a lombok ág-bogán

lassan-lassan átég a hajnal…

Előtte az út, kis patakkal.

Vagy inkább csak patak-meder,

mely vize híján vesztegel,

s cserepes ajkkal áhitozva

tátog a kiégett homokra.

Hova induljon? Merre menjen?

A végtelen szólítja fennen,

innen is, onnan is kiáltva,

ezer keresztező irányba.

Megfordul, hát egyszerre látja,

napkelet felől a mederben

feléje tör s mind sebesebben,

szinte szikrát vet rajt a nap,

nyomul a víz, jön a patak.

A víz, a víz! a fertezett víz,

a városnak vivén a pestist.

S mielőtt még egy gondolatnyi

ideje lenne számot adni,

már rohan is szárnyröptü lábbal,

versenyt futni a döghalállal.

Most van értelme fürge lábnak,

pontos-törésű szem-világnak,

egyensúly-tartó, ép kezeknek!

S futtukban egymásra merednek

az ember s a futó víz árja, –

mint kígyó az áldozatára,

s mint kígyóra megbűvölője.

Észre se vette, hogy előtte

már jönnek ki az emberek,

hogy szomjtól elszenesedett

testükkel várják, csalogassák,

mint édes szót, mennyei mannát,

a vizet, a halálhozót.

Csak fútt, mint az ámokfutók,

agyában egy gondolat égett,

megelőzni a szörnyüséget.

S egy lélekzetnyivel a dög-

halál csobogása előtt,

parazsat nyelve, mint a táltos,

így ért a szomjnak városához.

6

Így ért a szomjnak városához.

S maga is szinte már halálos

szomjban zihálta: „A királyhoz!…”

De ugyan hiába kiáltoz,

se az őrálló alabárdos,

se köröskörül a homályos

tömeg nem hallhatja szavát most.

Csak a közelgő csobogáshoz

van már fülük, csak annak áldoz

valami hűlő révületben

minden csöpp hallás a fülekben,

minden vörösen kidüledt szem,

minden árnyéknyi mozdulat,

mi tagjaikban még maradt,

aléltan arra mutogat.

Indulásnyi ereje nincs már

egyiküknek se, mind csak ing már,

törzset és fejet arra himbál,

– mint fogságtól tébolyodott,

ketrecbe zárt vadállatok –

merről a vizet látja jönni.

Őt nem is veszi észre senki.

Ahogy a szemnek láthatatlan

a legfénylőbb sugár a napban,

úgy tör át ellenállhatatlan

az utcák során, meg se állva,

míg el nem ér a palotába.

És szól a bágyatag királynak

(maga is már halálra bágyadt):

„Ébredj uram, ébredj! kapudban

a döghalál forrása buggyan,

fel, fel, uram, percet se késhetsz,

a kapuhoz! beszélj a néphez!”

S felelt a király, minden új szót

úgy nyomva ki, akár a súlyzót,

hogy beledagadt minden izma:

„Mit beszélsz, ifjú, összevissza?

Hova menjek? kinek beszéljek?

A népnek? s mit mondjak a népnek?

Szomjhalál-e? vagy döghalál? –

nem mindegy, hogy melyik talál?

Hogy kerülsz ide? nem is kérdem,

te vándorok közt szerencsétlen,

de ha már itt vagy, hát ne harcolj,

az életet vesd le magadról,

feküdj ide mellénk s ne moccanj,

pihenj meg, vándor, itt a szomjban.”

„Nem halni jöttem én, királyom,

hozzád, de győzni a halálon” –

felelt ő – „jöttem hét határon,

s az élettől nem tágitottam

csonkán se és megvakítottan,

a szomjnak titkához jutottam,

a dögvésszel versenyt futottam,

míg elértem lélekszakadva

halálfelhőzött városodba.

És most mindez hiába volna?

Miért lett vakká szemem odva,

ha nem azért, hogy mást segítsek

újra látni? miért lemetszett

karom-lábam, ha nem azért, hogy

mást közelebb vigyek a célhoz?

S mért tudtam ki titkát a rossznak,

ha tovább is vígan torozhat?

A rossz cinkosa vagy te is,

ha halált vársz, ha nem segítsz,

hogy az élethez szólva, együtt

a halált innen elseperjük,

jöjj, vagy örökre átkozott lész!”

Azzal a királyhoz hajolt és

gyengéden a hóna alá nyúlt,

úgy vonszolva, mint egy fabábút,

míg elértek a csaknem ájult

emberekhez – éppen, mikor

a ragály hullámaiból

az első hűs cseppért hajol

mind, kiben van még csepp erő.

„Megállj!” – kiált az érkező,

tovább is tartva a királyt,

ki már a lábán alig állt,

„megálljatok, vagy átkozott

lesz áldottnak hitt kortyotok!

Csak még egy kortynyi kis türelmet

s a csapok rendre megerednek,

s az édes víz, a tiszta élet

csobogva visszatér belétek.

De ez a víz itt mérgezett,

iszonyt hoz és nem életet.”

S a lassan-lassan, téveteg

víz után lehajló kezek,

ahogy indultak volt, remegve

álltak meg, tétován rezegve

féluton, tanácstalanúl,

mint porlepett hegedühúr,

amit a remény penditett meg,

s most hangtalan megint elernyed.

De akkor, ahogy erejéből

telt még, a tömegből előtör

egy s száját kiáltásra tátva,

így hallik hörgő suttogása:

„E fecsegést elhiszitek?

Hogy vártatok egy csepp vizet,

s mikor itt van fénylőn, csobogva,

most hallgatnátok egy bolondra?

Bolond? ha nem csaló hazúg!

Hogy tudná, mit – szerinte – tud?

S ha tudja is – már mit segít?

Nekünk halál az is, ez is.

Élet, élet – csak ezt papolja,

s éppen ő a halál heroldja.

Lehet, hogy akkor is, ha isztok –

de ha nem isztok, annyi biztos,

csontotok minden csepp husát

lerágja már a szomjuság!”

S hörgi, mint aki mást se tud:

„Igyunk, igyunk, igyunk, igyunk…”

„Iszunk, iszunk, iszunk, iszunk…”

– súgja utána száz torok,

s mint újra megfeszült hurok,

a kezek újra felremegnek,

új görcsbe hajlanak a testek.

S kiált most már kétségbeesve:

„Halált, vagy életet kerestek?

Mert az élet forrása ott van

a városszéli völgytorokban,

ki őt keresi, az velem jön,

kiszabadítni a veremből,

legörgetni róla a szirtet, –

mit rá a gonosz hengerített.”

„Viz… viz…” – zizegnek csak az ajkak,

mint papír, ha a lángba hamvad.

S ujjuk megint a víz felé jár…

Akkor egy ifjú ím eléáll.

Még így is, látni, karcsu, szépszál,

még így is ragyogó szemű,

hangja így is, mint hegedű,

fojtva is szívbemarkoló,

fátylasan rezgő tremoló:

„Énbennem is a szomjuság ég,

én is csak inni, inni vágynék,

csak inni vágynék, inni én is,

csak inni, mindig inni – mégis

rühelném magam, mint az ótvart,

ha nem hinnék a hírhozónak,

ha hinni sem tudnék a jónak.

A szomjnál is irtóztatóbbnak

érzem, ha elveszíteném,

ami a szívemben remény.

Mert már az is enyhíti szomjam,

hogy szivemben új bizalom van.

S akár a vízre, szomjuhoztam

a jóhírre, amely a vándor

szeméből így is kivilágol,

bár azt is fáradtság felhőzi.

Ki nem felfedte szomj-előtti

önmagát, ki szivében őrzi

szikráját még a régi vágynak,

akarni nagyot és csodásat,

tenni szépet s tenni merészet,

annak nem is kell, hogy beszéljek,

az úgyis elindul utánam,

egyenest a vándor nyomában.”

7

S indultak gyors egymásutánban

az Igazság lépte nyomában.

Mint mikor a ködben gomolygó,

tehetetlen gondolatokból

fényesen kibukkan egy eszme,

hogy tettre váljék – összeszedve

utolsó csepp erejüket,

úgy léptek elő a süket

tömegből és indultak arra,

amerre a vándor mutatta.

Elől, a királlyal a karján

ő ment, s az ifjúval a balján.

Ragyogó szemén leheletnyi

sötét árnyék látszott lebegni.

– Ha visszanyert szemevilága

és (megtapintja) karja-lába

csak csapda lenne, csak csalétek,

s tudtán kivül most sujtana

utolsót épp ő általa

a kínzott városon a végzet?

Ha – mint amaz fennen kimondta –

ő volna a halál heroldja? –

És hallva, ahogy elmaradt

mögöttük a csengő patak,

érezte, amint a tömeg

súlyos lépte beléremeg,

mind messzebb, messzebb jutva tőle.

De mentek, csak mentek előre.

Fel, ki a városvégi völgybe,

ahol a helyet megjelölte.

Már ott voltak, már nekiestek

a mélységnek, a hétölesnek.

Nem gondoltak a szomjusággal,

se a csábító csobogással,

amint leértek ölnyi mélyre,

erejük mintha visszatérne,

már övig bent a földben álltak

s ásóik egyre szaporábbak.

S mielőtt még a nap az égre

hét ölnyivel fennebbre érne,

leértek a hétölnyi mélyre.

S rálelve a gonosz kövére,

hangos hó-rukkal kiemelték.

Mint elfeledett drága emlék,

mely a dermedt emlékezetből

váratlan, nagysokára feltör,

úgy zuhogott, mindent elöntve,

a víz emberre, kőre, földre.

Izzó földmélynek hűvös árja,

kiégett testek lázas álma,

minden, mi szép volt és mi szép lesz,

mi múltban és jövőben édes,

gyerekjáték és férfimunka

csak úgy dőlt szivükre s ajkukra.

Teltek a torkok, a csatornák,

korsók, s szivek együtt csobogták,

megindult erek s vezetékek

együtt lüktették: élet! élet…

Volt, ki játszott, s volt, ki merengett,

voltak józanok s önfeledtek,

használták italnak s tükörnek,

s fürödtek, ittak, ittak és fürödtek,

míg végül a drága fölösleg

is átjárta tagjaikat,

és az egyik sírva fakadt,

a legtisztább, legüditőbb víz,

szeméből kibuggyant a könny is.

8

Fakóvá száradt szemükön

oly remegőn csillant a könny,

mint első zápor-csepp a már-már

elsenyvedt rózsatő virágán.

S mint kelő napot a virágok,

mind őt nézték, csak őt, a vándort.

Most látták meg először arcát.

Rohantak hozzá, közrefogták,

s nevezve őt jóhírhozónak,

hősüknek, felszabadítónak,

úgy vitték vállukon a város

közepére, a palotához.

És ott, újra trónjára lépve,

a király így kezdett beszédbe:

„Akárki légy is, ifju vándor,

jöttél légyen akármi tájról,

s akármi sors akaratából,

törvény-e, vak véletlen-e,

hogy éppen most értél ide,

akárhogy történt is, neked

köszönik itt az életet

a halálraszánt újraélők.

S neked köszönik, ami még több,

amitől nemcsak élni lesz szebb,

de halni is értelmesebb lesz,

ha meg kell halni. Vén vagyok már,

tenger éve uralkodok már,

volt részem fényben és borúban,

harcoltam nem egy háborúban,

és mindegyikben becsülettel,

éltem tán nem hiába telt el.

De amire te válaszoltál,

énnékem nem volt válaszom már,

csak a halálhoz volt szavam,

a rossznak megadtam magam.

S ha te nem jössz, mind úgy veszünk el,

kérgig megkeserült szivünkkel,

mint akik hiába is éltek.

Maradj velünk hát, arra kérlek,

oszd meg a trónt velem, öreggel,

s egy szem lányom kezét fogadd el.”

Meghajolva felelt a vándor:

„Messziről jöttem, messzi tájról,

s még messzibb tájak vágya kerget.

Nem magamnak s nemcsak tinektek

találtam meg a gyógyitó írt,

s hordozom szivemben a jóhírt,

de minden csonkáknak s vakoknak,

minden dögvész-dúlt városoknak,

s mindenkinek, ki könnyü zsákmány

a halál kivetett varsáján.

Azt a kegyetlen, vad tüzet,

mivel szomjatok égetett,

amivel minden szomjuság,

mely a világ torkán csap át,

emészt és mar és füt belül,

nem hűtheti le hűtlenül,

amíg nevem lesz a nevem,

se királyság, se szerelem.

Csak útra kelni, menni, menni

az örömben meg nem pihenni,

a rosszban meg sosem nyugodni,

úttalan sosem hánytorogni,

…uram király, édes királylány,

a világ minden útja vár rám,

eresszetek, bocsássatok meg,

s emléketekben tartsatok meg.”

Így terelve gondjai nyáját,

vállra vetette tarisznyáját,

s furulyáját, a rég-nem-fújtat,

ajkához híva hű tanúnak,

arcát a friss szélnek feszítve,

indult, még egyszer búcsut intve.

9

A friss szélnek feszítve arcát,

ment, mindig amerre a nap szállt.

Tarisznyájában kedves étkek,

mit a városban készitének,

egy üvegben a drága harmat –

csonkának és világtalannak,

s szivében jó, jó, jó hirek –

mindenkinek, mindenkinek.

Már három napja, három éje

mehetett így, észre se véve

napkeltet és napszállatot.

Ugyancsak messze járhatott,

mikor a gyöngy hajnali ködbe

egyszer csak ott termett előtte,

gyűrött, homályos ábrázattal,

mint ki lidércnyomás alatt van,

mint aki hosszú, kínkeserves

úton nem jut egy csöpp meleghez,

kegyetlen, régi útitársa.

Úgy nézett rá, mint rossz varázsra,

aztán viszolygását leküzdve,

„Jónapot földi, hogy kerülsz te

ide?” – köszönt rá – „hova honnan?

És hol jártál, miféle honban?

Mit láttál, merre vitt utad?

Célhoz közelebb? távolabb?”

A másik csak szemét mereszti,

aztán nagy akadozva pedzi:

„Mi dolgod az? s mit tartozik rád?

Inkább mondd el a magad titkát.

Hol tekeregtél? merre jártál?

Tán az ördöggel cimboráltál?

Hogy lábad-karod újra nőtt

s szemed is ép, mint azelőtt?”

A vándor elsorolta rendre,

nem titkolta s nem szépitette,

nem tagadta s nem tóditotta,

ami vele történt azóta.

Csak állt s hallgatta a másik,

mint kinek foga belevásik,

arca még jobban beesett,

egész beléöregedett,

mire az a végéhez ért.

Hát ezért csalta meg, ezért

hagyta vakon és nyomorultan,

világ csúfjára ott az útban?

Közel volt már, hogy elragadja

zölden hánytorgó indulatja,

de jókor észrevéve, ilykép

vezette szavát az irigység:

„Nagyot vétettem ellened,

s már régen szánom bűnömet.

Alig, hogy elváltunk, a bánat

kergetett már, hogy rádtaláljak,

de hiába, nem leltelek,

s nyugtom azóta odalett.

Hogy hol jártam? Sokfele jártam.

S mit láttam? Széles e világban

mindenütt újra ugyanazt:

hol tűz éget, hol jég fagyaszt,

különben mindegy, merre jár az

ember, mindig csak egy a válasz,

meredeken és laposon, –

undor, magány és unalom.

S szivemben égő mardosás.

Ha nem gyűlölsz, ha megbocsátsz,

tedd velem azt, mit én csináltam

veled, metéld le kezem-lábam,

égesd ki mindakét szemem,

s hagyj ott magamban tengenem

a fánál – így tán megtalálom

békém mégegyszer a világon.”

„Keresd, ahogy tudod, magad,

békédet és nyugalmadat”

– felelt a vándor – „nem kivánok

neked se bajt, se boldogságot,

se bűnbánatot, se nyugalmat,

szerezd meg, amit tudsz, magadnak.

Kettőnknek együtt semmi dolga.

Menjünk hát. Ki balra, ki jobbra.”

Azzal otthagyta egymagára.

Maga meg indult, merre várta,

meredeken és laposon,

pusztában és városokon,

jég honában és tűz honában,

mezők füvén és út porában

égi és földi délkörön –

emberi bánat és öröm.

10

Mely útra bocsájtá, a hírrel,

s mire útközben lelt, a hittel,

s ama hajnalnak harmatával,

s a megindult víz zajlatával,

indult tovább, amerre várta

az ember égő szomjusága,

vaksága, sajgó csonkasága.

De mindenütt, a tehetetlen

kezekben is, a míveletlen

szikek mélyén, a dudva-verte,

közönytől burjánzó szivekben,

a beomló bástyák mögött is,

megkeserült csókok között is,

tudta: várja a szomj, a kétség

alatt is parázsló reménység.

Így ment a kelő nap felé,

arcát a friss szél fürdeté.

Ezenközben társa, a másik,

magával dühödten vitázik,

nekilódul, majd tétovázik,

saját maró levében ázik.

A terve hogy fordult fonákra,

ingyen se érti. Nagysokára

eszmél csak. De másnapra kelve

már kész van, újra kész a terve.

Megindul ő is, nagysietve.

Ama városba tart, hol akkor

ketten találkoztak a parton

s együtt keltek útra vele.

Volt ott egy próbált embere,

nagy akasztófáravaló

haramia, gyilkos, csaló,

kit ő mentett meg csúnya végtől,

a jól megérdemelt kötéltől.

Tudta, hogy az mindenre kész lesz,

mitse fecseg és mitse kérdez,

megvan rá minden inditéka,

hogy süket legyen s mintha néma.

A kocsányos, puha homályba

(melyben ráborzad önmagára)

csak vékony éle metsz a holdnak

mikor az ajtón bekopogtat,

s máris hurcolja el magával

az elmerült utcákon által,

a városból kiérve végre,

éppen arra az útra térve, –

hol egykor a vándort kisérte.

S eljutva amaz erdőszélre,

hol annak félszemét kiszúrta,

kiskését övéből kihúzva,

így szól: „Most szúrd ki jobbszemem.”

Azt még csak meg se lepi; nem

kellett kétszer se mondani,

szakértő kézzel nyomta ki,

s örülve is – bár nem mutatta,

inkább siránkozott miatta.

Mert bár nem sejté semmiért se,

mi okból lehet ez s mivégre, –

kapott rajt, hogy a tízszeressen

megszolgált jótettért fizessen,

túladjon már a szolga-sorson,

s többé ne őt, – de ő zsaroljon.

Szótlanul törtettek tovább.

De a félszemű meg-megállt.

Ahogy közeledtek a helyhez,

hol másik szeme lesz a vesztes,

elfogta az eszeveszett,

hátát hasgató rémület,

kiverte a jeges verejték,

ahogy végiggondolta tervét.

Jól számított-e? s hogyha mégse?

Ha visszacsap rá vakmerése?

Mitévő legyen? Vissza? Késő!

Elhangzott már a szó, a végső!

El van vetve, már el, a kocka,

nincs, mi szemét már visszahozza.

De hisz még a félszeme lát…

Ej, nem gyáváké a világ!…

És ha becsapta őt a vándor?

Ej, nem telik az ily pupáktól!

Hogy gyűlölte! amért oly szépen

indult tovább az üde szélben!

Mert nem veszett el, mint az eb;

mert véle csoda tétetett;

amért nem akart bosszut állni,

se megölni, se megbocsájtni;

amért szemét nem szúrta ki,

de jobban szúrták szavai.

Hogy gyűlölte! a gyűlölet

öntött belé új életet.

És ment tovább, bár fogvacogva.

S került a másik szeme sorra,

s egymásután a karja, lába,

míg ott maradt, féllábon állva,

csonkán, vakon, sajogva, égve,

a fa alatt a mély sötétbe.

És várt, csak várt a kincses éjre.

És jöttek is. Megint a vénebb

kezdte a már ismert beszédet,

kérdve, hogy hívek voltak-é.

S az ifjabb máris kezdené

visongva nagyban. És a vak

már felujjong a fa alatt:

Most, most jut a titok nyomára,

csak most figyelje, most vigyázza,

s neki szolgál a kín, a pestis,

az ernyedt lélek, szomju test is,

csak egyet fú, egy cseppet önt és

már fut, repül, száguld a dögvész

minden fokon és délkörön,

nem lesz se bánat, se öröm,

se enyhület, se szomjuság,

se jeges, se tüzes világ,

nem lesz undor se és magány,

csak döghalál, csak döghalál!

De álmába beleüvölt

egy dörgő hang: „Egy szót se! csönd!

míg meg nem néztük, nem les-e

valaki megint odale,

hogy újra kihallgatva minket,

keresztül húzza terveinket.”

S visongva, bőgve és üvöltve,

ugorva, kúszva és görögve

szállnak a fáról le a földre.

Ahogy ujjongva rátalálnak,

a karmok, körmök, csőrök, állak

tépik, zúzzák, a velejéig

szétrágják, tüzet gyújtanak,

rávetve, ami megmaradt.

S hamvát az első kakasszóra

a szél a földön szerteszórta.