|
In memoriam Horváth István Ir.
Dőrén vadra miért mégysz? |
Szép létedre miért kellett birkózni vadakkal? |
[Bión: Adónisz / Vértesy Dezső fordítása] |
|
Alas that all we loved of him, should be, |
|
But for our grief, as if it had not been, |
|
And grief itself be mortal! Woe is me! |
|
Whence are we, and why are we? of what scene |
|
The actors and spectators? Great and mean |
|
Meet massed in death, who lends what life must borrow, |
|
As long as skies are blue and fields are green, |
|
Evening must usher night, night urge the morrow, |
| Month follow month with woe, and year wake year to sorrow. |
|
|
(Jaj, mind amit szerettünk benne, nem |
|
is élt tán, és csak gyászunk élteti, |
|
s a gyász is meghal egyszer! Jaj nekem! |
|
Mért lettünk s mért vagyunk? színészei |
|
s nézői mily színpadnak? Nagy s kicsi |
|
halálra lett, hisz kölcsön csak az élet, |
|
míg föld zöldelni fog, ég kékleni, |
|
est sürget éjt, éjek nappalt idéznek, |
|
hó kerget hónapot, év ébreszt jajra évet.) |
|
|
|
| Így jár mind e világ! véletlen tetteit élvén, |
| így perdül csak az ember hasztalan évei láncán, |
| kínban is áldva s elátkozván örömén is e láncot! |
| Élvén, vágya nem-élni, de képzelgőn a halálra |
| már ráölti előre az élet cifra ruháit. |
| Jaj, nem övé e világ! nem övé az ezerszinü élet, |
| s jaj, nem övé a halál feketén nyugovó birodalma! |
| Jaj, nem övé a tavasz, nem a nyár, sem az ősz, nem, a tél sem, |
| hontalan itt, idegen, kétes partok kivetettje, |
| űzi az űzött vér, és nincs, nem lesz nyugovása! |
|
| Jaj, jaj, én gyötrelmeim, én végső letünésem! – |
| sírunk mind, ha megejt a halál keserű csemegékkel. |
| S jaj, én kedvesem, életem, édesanyám, gyerekem, jaj, |
| drága barát! – értünk remegőn így sírnak az élők: |
| mind-mind halni-fogók, akikért, idejük leperegvén, |
| mások sírnak majd sírván… Ó, zengeni édes |
| s élni keserves sors! víg-zord játéka világnak. |
| Sírok Adónis után! ó, vélem sírjatok, ifjak, |
| társai hajdan, s mind, ti a bércek szűzei, sírván |
|
| |
| Ó, szűzek, ifjak, sirassuk, sirassuk Adóniszt! |
| Mert, jaj, hűtlen madár a fájdalom is, |
| hűtelen és gyors-szárnyu madár. |
| óvatlanul egyszer csak kirepül, |
| s vígasztalón keserű dalát |
|
| mély, mint a tenger és a halál, |
| melynek fekete habja végzet. |
| nem-nyugovó nagy századok moraján át |
| s hulló, egyszeri életünk. |
|
| Meghalt Adónisz! Adónisz halott. |
| szűz nyomait keserű iszappal, |
| Drága barát! kivel együtt |
| s boldogtalanul kutatva a boldog egeknek |
| boldog társak a játékban, |
| ki most ajkadra vevéd a halált, |
| hogy édesítené a szerelmet, amely |
| keserű volt, oly keserű!… |
|
| Ó, hogy köszöntött ránk az a nap! |
| Vártuk dermedt szívvel, hogy fordulna fonákra. |
| Vártuk az estet, hogy leperegvén a homokóra, |
| lefelé majd nem indul a nap, |
| nem-szűnő nappallal döbbentve az ifju halálnak |
| Vártuk, hogy megszólal a füles-bagoly |
| s dala édesebb lesz, mint csalogányé, |
| hogy mérget okád ki a rózsa!… |
| s mint annyiszor annyi év alatt, |
| s felriasztott a bagoly huhogása… |
| Nincsen ünnep e földön, jaj, nincsen percnyi megállás, |
| világ, szörnyű szerkezetedben! |
| S vesztünkért ordítanak egyre |
| az éhező évek csordái köröttünk, |
|
| Meghalt Adónisz, a kedves! |
| És máris apad, már szűnik a könny. |
| Messzebbre kell tekintsen a szem, |
| szemünk, – ó, meddig bírja e látványt? |
| Látványát a tátott-torku jövőnek, |
| melyből ránk idesárgul a vásott-inyü vénség? – |
|
| Feledhetetlen! téged is elfeledünk… |
| Keserűn porló szivednek édes erőt |
| magas úrnő, Perszephoneia adjon: |
| álmodni az életet ott lenn – |
| mint álmodtad itt a halált. |
|
| Ó, szűzek, jertek elő a hegyekből, |
| Jertek, akiknek forró szivetekben |
| könnyű könnyek cseppjeibe |
| könnyen olvad a fájdalom, |
| mely rajtunk, mint a sziklák, |
| daloljatok ó, sírva daloljatok. |
|
| Kik ma nászi dalok szépszinü fürtjeit, |
| szívünkben lobogó hangok arany sokát |
| hoztuk néked el – ó, dallani s áldani víg, víg Hümenaiosz, – |
|
| fordult kedvvel a sors váltani hangot űz, |
| s édesen remegő szép szerelem helyett |
| rút és szörnyü halált zengeni zord keze int, jajjaj, Adónisz! |
|
| Néked telt kebelünk zárt remegéseit, |
| s vágy-horzsolta szivünk éjbe-haló jaját |
| hoztuk, csókra-sosem, jaj, sose-nyílt ajakunk tiszta dalában. |
|
| S már mivégre a dal, néki ha nem lobog? |
| s méltón holta után érte ki zengene? |
| Hulljon már csak a könny, érted, Adónisz, a könny, szépmivü ékünk. |
|
| Várnak vén hegyeink, vár szelid Artemisz, |
| szirmát hullatozó még-ki-se-nyílt szivünk, |
| s fürtünkben szineit veszti sötét liliom s jaj-szagu jácint. |
|
| Már pompázni kiért?… nékik is – és nekünk? |
| Lányok, visszamegyünk vén hegyeink közé: |
| ott is sír a patak s rá felel édes echó: |
| ott is sír a patak s rá felel édes echó: |
jajjaj, Adónisz. |
|
| |
| Most már hallgasson a dal. |
| Most már csendüljön a csend, |
| mely elnyeli minden dolgainkat. |
| De elébb még egy dalt, zengni a gyászt, |
| egy könnyet a fájdalomért is! |
| Hogy már felejti gyatra szivünk, |
| menvén újabb fájdalmak elébe, |
| elhull szivünkben a fájdalom is, |
| s roppant röptében a fényes-szárnyu idő |
|
| Mivégre mind e könnyeink, ti istenek! |
|
Tán nektek kell játékszerül |
| e fájó földi csillogás, mint kellenek |
| Ki adta élnünk e halálos életet? |
| e fájva-romló hússal ki ruházta fel? |
| virrasztást vágyaink didergő mécsinél, |
| Ki tette, hogy teng-leng halállal-roskatag |
|
ágán szivünk, – be zord gyümölcs! |
| S hogy édesíti nap, szél és jég megveri, |
|
s belén hogy egymást-váltva rág |
| látnok vágy s vak kudarc, remény és elbukás, |
|
hullás, kudarc és elbukás. |
| És jaj, keserü magnak ki oltá belé |
|
a szerelmet, ily fonnyatag |
| s hulltig kínvert és fájdalmas gyümölcsöket |
|
| Részül csak ez jutott nekünk! és boldog az, |
| ajándokát mihamarabb megízleli |
|
s még gyorsabban hajítja el! |
| Ífjan hal az, kit istenek szeretnek – ó, |
|
Adónisz, ifju vagy s halott! |
| Már itthagytál, a fény fonákját vetve ránk, |
| s jaj, oszlik már az is! …ó, gyatra szív, feledj! |
|
Hisz úgyis ez a sorsod itt: |
| míg élsz, siratni s elfeledni holtaid, |
|
s meghalván, várni, téged is |
| hogy elsirassanak és elfeledjenek. |
|
S a föld csak perg tovább, |
| beláthatatlan útján űzve éjt s napot, |
| tavaszra nyár jön, nyárra ősz, az őszre tél, |
|
tavaszra nyár, az őszre tél. |
| És véle perg fajunk! csigás napok során… |
|
És oldhatatlan rendje köt, |
| Feledhetetlen! elfeledni téged is. |
|
|