In memoriam Horváth István Ir.

 
Dőrén vadra miért mégysz?
Szép létedre miért kellett birkózni vadakkal?
 
[Bión: Adónisz / Vértesy Dezső fordítása]
 
 
Alas that all we loved of him, should be,
 
But for our grief, as if it had not been,
 
And grief itself be mortal! Woe is me!
 
Whence are we, and why are we? of what scene
 
The actors and spectators? Great and mean
 
Meet massed in death, who lends what life must borrow,
 
As long as skies are blue and fields are green,
 
Evening must usher night, night urge the morrow,
Month follow month with woe, and year wake year to sorrow.
 
(Jaj, mind amit szerettünk benne, nem
 
is élt tán, és csak gyászunk élteti,
 
s a gyász is meghal egyszer! Jaj nekem!
 
Mért lettünk s mért vagyunk? színészei
 
s nézői mily színpadnak? Nagy s kicsi
 
halálra lett, hisz kölcsön csak az élet,
 
míg föld zöldelni fog, ég kékleni,
 
est sürget éjt, éjek nappalt idéznek,
 
hó kerget hónapot, év ébreszt jajra évet.)
[Shelley: Adonais]
 
 
 
 
TELJES KAR: EPODOS
I. STRÓFA
Így jár mind e világ! véletlen tetteit élvén,
így perdül csak az ember hasztalan évei láncán,
kínban is áldva s elátkozván örömén is e láncot!
Élvén, vágya nem-élni, de képzelgőn a halálra
már ráölti előre az élet cifra ruháit.
Jaj, nem övé e világ! nem övé az ezerszinü élet,
s jaj, nem övé a halál feketén nyugovó birodalma!
Jaj, nem övé a tavasz, nem a nyár, sem az ősz, nem, a tél sem,
hontalan itt, idegen, kétes partok kivetettje,
űzi az űzött vér, és nincs, nem lesz nyugovása!
Nincs nyugovása!
I. ANTISTRÓFA
Jaj, jaj, én gyötrelmeim, én végső letünésem! –
sírunk mind, ha megejt a halál keserű csemegékkel.
S jaj, én kedvesem, életem, édesanyám, gyerekem, jaj,
drága barát! – értünk remegőn így sírnak az élők:
mind-mind halni-fogók, akikért, idejük leperegvén,
mások sírnak majd sírván… Ó, zengeni édes
s élni keserves sors! víg-zord játéka világnak.
Sírok Adónis után! ó, vélem sírjatok, ifjak,
társai hajdan, s mind, ti a bércek szűzei, sírván
sírjatok érte!
 
SEMICHORUS
 
Ó, szűzek, ifjak, sirassuk, sirassuk Adóniszt!
Könnyekkel igázzuk
a szálló pillanatot.
Mert, jaj, hűtlen madár a fájdalom is,
hűtelen és gyors-szárnyu madár.
S bár ójjuk ezerszer
és kössük erősen,
könnyünkkel itassuk,
gyászunkból etessük,
óvatlanul egyszer csak kirepül,
s vígasztalón keserű dalát
többé nem zengeti vissza
mély-odvu szivünk.
IFJAK KARA
Ó, ha lehetne dalom
mély, mint a vizek,
mély, mint a tenger és a halál,
melynek fekete habja végzet.
Egyszeri és egyetlen,
egyszer-megzendülő,
soha-el-nem-hangzó:
nem-nyugovó nagy századok moraján át
hirdetni örökkön
örök-egyforma világunk
s hulló, egyszeri életünk.
Meghalt Adónisz! Adónisz halott.
Jaj, ki keverte el
a boldog-léptü gyerekkor
szűz nyomait keserű iszappal,
s ki fejti ki újból?
Drága barát! kivel együtt
jártuk a tó közelét,
szavalva a szélnek,
s boldogtalanul kutatva a boldog egeknek
szikrázó titkait,
és jártuk a város
hőtől süppeteg köveit,
drága-léptű lányok után:
boldog társak a játékban,
dalban és szerelemben,
drága barát!
ki most ajkadra vevéd a halált,
hogy édesítené a szerelmet, amely
keserű volt, oly keserű!…
Ó, hogy köszöntött ránk az a nap!
Fordult vélünk a világ.
Vártuk dermedt szívvel, hogy fordulna fonákra.
Vártuk az estet, hogy leperegvén a homokóra,
lefelé majd nem indul a nap,
nem kél fel a hold,
nem gyúl ki a csillag!
nem-szűnő nappallal döbbentve az ifju halálnak
irtózatos ünnepét.
Vártuk, hogy megszólal a füles-bagoly
s dala édesebb lesz, mint csalogányé,
s szép szirmai sápadván,
hogy mérget okád ki a rózsa!…
– De a nap lebukott,
s mint annyiszor annyi év alatt,
újólag ránkkövült az éj,
s felriasztott a bagoly huhogása…
Nincsen ünnep e földön, jaj, nincsen percnyi megállás,
világ, szörnyű szerkezetedben!
S vesztünkért ordítanak egyre
az éhező évek csordái köröttünk,
és megkaparintván,
föld mélyébe elásnak.
Meghalt Adónisz, a kedves!
És máris apad, már szűnik a könny.
Messzebbre kell tekintsen a szem,
szemünk, – ó, meddig bírja e látványt?
Látványát a tátott-torku jövőnek,
melyből ránk idesárgul a vásott-inyü vénség? –
Búcsúzik a dal.
Feledhetetlen! téged is elfeledünk…
És véled az ifjúságot…
Keserűn porló szivednek édes erőt
magas úrnő, Perszephoneia adjon:
álmodni az életet ott lenn –
mint álmodtad itt a halált.
Ó, szűzek, jertek elő a hegyekből,
sírni Adóniszért.
Jertek, akiknek forró szivetekben
könnyű könnyek cseppjeibe
könnyen olvad a fájdalom,
mely rajtunk, mint a sziklák,
mozdulni resten ül.
Kiknek könnyebb a dal,
daloljatok ó, sírva daloljatok.
SZŰZEK KARA
Kik ma nászi dalok szépszinü fürtjeit,
szívünkben lobogó hangok arany sokát
hoztuk néked el – ó, dallani s áldani víg, víg Hümenaiosz, –
fordult kedvvel a sors váltani hangot űz,
s édesen remegő szép szerelem helyett
rút és szörnyü halált zengeni zord keze int, jajjaj, Adónisz!
Néked telt kebelünk zárt remegéseit,
s vágy-horzsolta szivünk éjbe-haló jaját
hoztuk, csókra-sosem, jaj, sose-nyílt ajakunk tiszta dalában.
S már mivégre a dal, néki ha nem lobog?
s méltón holta után érte ki zengene?
Hulljon már csak a könny, érted, Adónisz, a könny, szépmivü ékünk.
Várnak vén hegyeink, vár szelid Artemisz,
szirmát hullatozó még-ki-se-nyílt szivünk,
s fürtünkben szineit veszti sötét liliom s jaj-szagu jácint.
Már pompázni kiért?… nékik is – és nekünk?
Lányok, visszamegyünk vén hegyeink közé:
ott is sír a patak s rá felel édes echó:
ott is sír a patak s rá felel édes echó: jajjaj, Adónisz.
 
SEMICHORUS
 
Most már hallgasson a dal.
Most már csendüljön a csend,
mely elnyeli minden dolgainkat.
De elébb még egy dalt, zengni a gyászt,
egy könnyet a fájdalomért is!
Hogy már felejti gyatra szivünk,
menvén újabb fájdalmak elébe,
elhull szivünkben a fájdalom is,
mint egy setét virág.
Kín oszlatja a kínt,
s roppant röptében a fényes-szárnyu idő
minden feketét
szétszór és elseper.
TELJES KAR: EPODOS
II. STRÓFA
Mivégre mind e könnyeink, ti istenek!
 
Tán nektek kell játékszerül
e fájó földi csillogás, mint kellenek
 
az égi csillagok nekünk?
Ki adta élnünk e halálos életet?
 
Boldog-mezítlen lelkeink
e fájva-romló hússal ki ruházta fel?
 
Ki adta e reménytelen
virrasztást vágyaink didergő mécsinél,
 
két derengő álom között?
Ki tette, hogy teng-leng halállal-roskatag
 
ágán szivünk, – be zord gyümölcs!
S hogy édesíti nap, szél és jég megveri,
 
s belén hogy egymást-váltva rág
látnok vágy s vak kudarc, remény és elbukás,
 
hullás, kudarc és elbukás.
És jaj, keserü magnak ki oltá belé
 
a szerelmet, ily fonnyatag
s hulltig kínvert és fájdalmas gyümölcsöket
 
teremni mindörökre itt?
II. ANTISTRÓFA
Részül csak ez jutott nekünk! és boldog az,
 
ki élet és halál iker
ajándokát mihamarabb megízleli
 
s még gyorsabban hajítja el!
Ífjan hal az, kit istenek szeretnek – ó,
 
Adónisz, ifju vagy s halott!
Már itthagytál, a fény fonákját vetve ránk,
 
a gyász fekete árnyait,
s jaj, oszlik már az is! …ó, gyatra szív, feledj!
 
Hisz úgyis ez a sorsod itt:
míg élsz, siratni s elfeledni holtaid,
 
s meghalván, várni, téged is
hogy elsirassanak és elfeledjenek.
 
S a föld csak perg tovább,
beláthatatlan útján űzve éjt s napot,
 
megvénhedőn és ifjulón:
tavaszra nyár jön, nyárra ősz, az őszre tél,
 
tavaszra nyár, az őszre tél.
És véle perg fajunk! csigás napok során…
 
És oldhatatlan rendje köt,
Feledhetetlen! elfeledni téged is.
 
Ó, elfeledni téged is…
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]