Kőkörök
Te én vagyok (Tot twam aszi) |
A Csu Ku-tieni barlangban
Ahol a HOMO PEKINIENSIS ötvenezeréves csontvázát találták
|
Bálint fiamnak – születése előtt
…Elég volna megfejtenünk az Embert, |
hogy megfejtsük a Mindenséget, – mint |
ahogy a Mindenség megfejthetetlen marad |
mindaddig, amíg nem sikerül megfelelő |
módon elhelyeznünk benne az Embert, |
mindenestül, torzítás nélkül, – |
a teljes Embert, vagyis nemcsak testrészeivel, |
hanem gondolkodásával együtt. |
Az ember helye a természetben] |
|
|
|
| Harminchat éve múlt, hogy megszülettem. |
| Apám rég meghalt. S a gyermek, ki engem |
| sirat el egykor halott apjaként, |
| épp most jár végig vak homályban ötszáz- |
| ezer vagy ötmillió évet, mielőtt más |
| lusztrumokon át látja majd a fényt. |
|
| Még a magzatvíz mikro-óceánján |
| úszik, hullámzó moszat, sűrü páfrány, |
| ikrás korall, alga, kétéltü gyík. |
| Burok-egén hormon-holdak cikáznak: |
| csöpp mindenségét szétvető gigásznak |
| sugárzásukban így növekedik. |
|
| S te drága test, ki vágyam befogadtad, |
| őstenger, csillag-köd, földmélyi barlang, |
| titok héja, min áthatolt a mag – |
| ki kitágít téged ötszázszorosra, |
| a bolygó-paránynak mi lesz a sorsa, |
| ha majd naprendszeredből kiszakad? |
|
|
|
|
| …Álltam a barlang szélén, mit keletre |
| fordulva vájt, ki végül itt vetett le |
| embervoltáról majmot és bölényt. |
| Csont-csupasz csúcsok fölöttem s alattam: |
| ott álltam s úgy éreztem, hogy burokban: |
| az emberiség zord anyaölén. |
|
| Nem messze Pekingtől, Csu Ku-tienben, |
| egy kínai lányka nyomába mentem, |
| magam-elvesztve itt a széditő |
| messziségben s e lélegzetvevően |
| megsűrüsödött nyomású időben, |
| mely merőn állt köröttem, mint a kő. |
|
| A lány beszélt, lelkesen magyarázott, |
| szolgálva az idegent, a barátot, |
| hogy ez meg ez itt az és az a „kor” – |
| s a szél, mely a szomszéd szirtről zudult át, |
| ötszázezeréves tüzek hamúját |
| fújta arcomba a kőfal alól. |
|
|
|
|
| Mi lesz a sorsa? – kérdezem, ha áthat |
| hasad falán a csöpp majdani lábnak |
| érverésnyi puha mozdulata. |
| Mi lesz a sorsa? – Mit akarsz a sorstól? |
| Ijesztőn állja az időt a foszfor, |
| mész és szaru, lábujj és koponya. |
|
| Ötmillió éves halak gerince |
| libeg a kőrétegben úszva, szinte |
| érzed, ahogy farkával errehúz; |
| elejtett állatok lerágott csontja, |
| mintha tegnap hányták volna halomba, |
| s tojáshéj, melyből most bújt ki a strucc. |
|
| Mind élt és tette, ami volt a dolga, |
| vágy feszítette, szükség szoritotta, |
| örök külső s belső nyomás alatt |
| lett a falánk anyag mind szervezettebb, |
| sajgó hálójává az idegeknek, |
| mik közt most vergődik e gondolat. |
|
|
|
|
| Vergődő gondolat! százszemü háló |
| hurkában tehetetlenül ziháló, |
| fogoly állat! mikor nősz ki te is |
| alaktalan, kocsonyás tömegedből, |
| puhány-léted mikorra emeled föl |
| a kétlábú, büszke gerincesig? |
|
| Hányféle rabság ketrecébe zárva |
| mérnéd magad a végtelen világra? |
| Nehézkedés köt és sejtés repít |
| galaktikák minden szédületén át, |
| s tiltón rádzárják az ionoszférák |
| árammal töltött drótsövényeik. |
|
| Ha egyen átlépsz, mind megújra börtön: |
| naprendszer-logika, neutron-ösztön… |
| Perceidet eónok feszitik, |
| s te szörny-magzat, már embrió-korodban |
| terhesen, anyaméhre-tágitottan |
| vajúdod új meg új kétségeid. |
|
|
|
|
| Mint repülőgép, mikor fordul ívben – |
| az ég zuhan, ferdén a föld kibillen, |
| az ingó űrben biztos part sehol, |
| csak a tested, csak az marad alattad |
| az őrült időben szilárd alapnak, |
| e kétütemben lüktető motor. |
|
| Szárnyas szerveink! forgó, pontos ízek, |
| fénylő érzékek, kik száguldva visztek |
| a semmiből megint a semmibe, |
| de úgy, hogy közben mindig véglegesnek, |
| öröknek éreztetitek a percet, |
| melynek pedig már nincs emléke se. |
|
| Hányszor figyeltem lélegzet-veszetten |
| magamban s azokban, kiket szerettem, |
| ideg és agy feszült egyensulyát, |
| savak, sók, nyirkok veszélyes szürését, |
| az ütőér törékeny lüktetését – |
| ha most megáll? ha most nincsen tovább!… |
|
|
|
|
| S mégis, egy újszülött mily bizonyosság! |
| A semmiből készen kibukkanó láb, |
| két szem, gerinc, fej, csöppnyi nemi rész. |
| Máris mintha öröktől fogva lenne, |
| és el sem képzelhető másmilyenre, |
| sír és kapkod, kiválaszt és emészt. |
|
| Volt egy növényem, hosszú szárait le |
| két Janus-arcú virág húzta: Hippe- |
|
astrum = Lovagcsillag = Hölgyliliom. |
| Aztán elhervadt s csonkán ott maradt a |
| cserép kis földbe ágyazva a hagyma; |
| s egy évre rá a levél-csonkokon |
|
| új sziklevél sarjadt és közte máris |
| – hinnéd-e? hisz a „várható”, „reális”, |
| érzed-e? a leghihetetlenebb! – |
| nem kobra, nem, nem is hétfejü sárkány, |
| ugyanaz a virág nőtt karcsu szárán, |
| oly csökönyösen, mint az őrület. |
|
|
|
|
| Miért ilyen, mondd? mért épp ilyen? – azt mondd, |
| ki fölénnyel – s rosszul! – idézve Marxot, |
| minderre megvető mosolyt felelsz, |
| mint aki tudja… S mit tudsz? Szót, üres szót, |
| s még jó, ha csak unt címkéid ragasztod |
| kérdéseimre, s nem csapsz rá reteszt. |
|
| Mért épp ilyen? s mért vagyok én is éppen |
| ilyen? Születtem itt s itt, ilyen évben, |
| mintegy ötvenezer évvel utóbb, |
| mint ki fogát itt hagyta az agyagban – |
| s ugyanannyival előbb, mint ki majdan |
| az én nyomom leli meg, az utód. |
|
| Mért lettem épp ilyen, hogy sejtjeimben, |
| mint e merő-falú Csu Ku-tienben, |
| megkövesedve, szénné égve még |
| hordok minden eszmét, akaratot, tényt: |
| hordom rejtelmes törvényű anyagként |
| az emberi vágy minden rétegét. |
|
|
|
|
| De jaj, ez is, mindez csak ritka párlat, |
| a sűrű való illó olajának |
| tűnő lehe, mit a szó felfogott – |
| csak ahogy két pólusuk közt kioldják |
| a szikrázó hím- s nőrímek a strófát |
| s cseppenkint leszűrik a szótagok. |
|
| Diványon fekszem, nézek egy virágot. |
| Teszek-veszek. Könyvet nyitok. Fölállok. |
| Lopva a tükörben nézem magam, |
| hogy én vagyok-e még, kin ilyen ájult |
| tenzióval a világ vére átzúg… |
| Szöknék el máshová. Így „dolgozom”. |
|
| A géphez ülök. És megint csak elfog |
| a szorongás, hogy nem, most sem lehet jobb. |
| Ó, mindig csak azt, amit! Soha mást, |
| sohase többet! soha az egészet! |
| A szó gyötör. Mindent kevésnek érzek. |
| Szédülök. Abbahagyom az irást. |
|
|
|
|
| forog forog gyors tengelyén a század |
| gázkamrába fojtották nagyapámat |
| pedig sírt egyszer s négy gyermeke volt |
| parasztgyerekek tar fején sömör nőtt |
| ragály virága s pusztultak a szőlők |
| míg kertekben Európa vére folyt |
|
| nevetni kell hogy néha az is izgat |
| milyen színű és hogyan áll az ingnyak |
| huszonnégy évesen mint a barom |
| a rampán álltam berakásra várva |
| míg épp a strandra mentek Floridában |
| s vérben gőzöltek az ukrán havon |
|
| mélyben úszunk s fönt mindig vészt kutatnak |
| az izgékony periszkóp-aggodalmak |
| az ágyamban virágzó jázmin-ág |
| de föld süllyed fagyok jönnek az emlék |
| tornya meging s dől jaj el ne temesd még |
| szívszorítóan édes illatát |
|
|
|
|
| Emlékezzetek ránk, kétes utódok. |
| E kor vad szülőágyon hánykolódott |
| s nem érhette meg újult önmagát. |
| Miképp ötven- vagy ötszázezer éve, |
| a múlt feneketlen belébe vésve |
| jövőnek nyitott barlang a világ. |
|
| Ahogy az ember ott kétlábra állott, |
| saját vérző húsaként tépve állat- |
| irháját magáról, s mint a követ |
| később, saját mancsát csiszolta kézzé – |
| most élő idegeiből kivésné |
| a belenőtt rab kötelékeket. |
|
| Új fegyverekkel tébolygó hatalmak, |
| lelkünkbe forrt ősrégi aggodalmak, |
| a föld köré lassan sűrüsödő |
| halál: – milyen esztelen ősi vadság |
| közben sarjadsz sejtjeinkből, szabadság! |
| te új kezünk, agyunkban új velő. |
|
|
|
|
| A kínból ocsudik egy anya arca, |
| friss paradicsom kerül a piacra, |
| egy lány mereng a megbűvölt fiún – |
| s gyönyörűségükre s gyötrelmeikre |
| a magasból lassan ülepedik le |
| az őrjöngve felszálló stroncium. |
|
| A föld két sarkán robban a kisérlet |
| s szörny karjai fölöttünk összeérnek. |
| Ó, irdatlan méhe mit vajudik |
| a sárlásig vadított atomoknak? |
| Urán hasad, hélium összeolvad, |
| és rettegést sugárzik mindegyik. |
|
| Vagy óriás reményt? Várja szükölve, |
| hogy feszült agya mit segít a földre, |
| az irhája-vedlő emberiség. |
| Világvégét? vagy mégis új világot? |
| Roppant ölelő karjaival átfog |
| a honi föld és a kínai ég. |
|
|
|
|
| Derűs reggel vezetett ki Pekingből, |
| mint szál, mely a hegyre tekeredik föl, |
| kék ég, örök Ariadné-fonál |
| az élet kába labirintusában… |
| Nap s hold még együtt lengett haloványan, |
| akár az úton öszvér és szamár. |
|
| Marco Polo nyüzsgő hídján a sorba |
| feltűnő sokféle márvány-vigyorra |
| tekintgetett egy teve-karaván. |
| Távol a Nagy Fal geometriája |
| bújkált s szökött ki a hegyek csucsára, |
| ez a bevehetetlen kő-talány… |
|
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
|
|
|
|
| …Kisgyerek voltam – cukrászdába vittél, |
| anyám, boldog világűr volt a kis tér, |
| csokoládé-bolygók, tejszín-ködök. |
| Gyerek lettél – vinnélek oda vissza, |
| ó, hogy olthatnék fogyó napjaidba |
| egyszer még feleannyi örömöt? |
|
| Szeretet! ismeretlen-helyü forrás, |
| egész testemben szökdöső szorongás, |
| örökké-gyötrő önvád – semmiért: |
| feloldhatatlan, teljes felelősség |
| a világért, a jó vagy rossz időért, |
| azért, hogy te is múlsz, mint aki él. |
|
| Szűlj engem újra! olyan sejteket szülj, |
| miken a meleg öröm fut keresztül |
| s nem e romboló hasadásu fény, |
| e titkos sugárzás, mely belesajdul |
| mindenkibe, kinek – szeszélyül? sorsul? |
| nem mindegy? – én jutok e földtekén. |
|
|
|
|
| Annyit beszéltem s mindig néma voltam, |
| annyit mentem s máshová nem jutottam, |
| tapinthatatlan cellák fala zár, |
| az egyik ólomból van lágy szivemnek, |
| másik pókhálóból fényes eszemnek, |
| anyám, anyám, szülj engem újra már! |
|
| Látni nem látok s hunyorgok sajogva |
| millió éve letűnt csillagokra, |
| sejtem, mi volt ötszáz évszázada, |
| de ezt a percet ésszel fel nem érem, |
| mit érezni nem tudok, azt is értem, |
| s érzem, amit nem értek meg soha. |
|
| Bolygóként kering egy virág az ágon, |
| a csillag kivirágzik a homályon, |
| s nyitját keresve mind bennem forog. |
| Míg változnak fölöttem napok, éjek, |
| s nyíló testedbe, kedves, beleégek, |
| mint izzított vas, és kiolvadok. |
|
|
|
|
| Nem látjátok? mint kit felhasitottak, |
| ruha alatt tátongó hús vagyunk csak, |
| mely folyvást a más feléért eped, |
| keresve, ki boldogan beleillik, |
| kivel egyek vagyunk a sejtjeinkig |
| s egybeforrásunk nem rútítja heg. |
|
| Ó, arcok, akik kigyúltatok értem, |
| mint első csillag a leszállt sötétben, |
| ti tenger-ölek, kontinens-karok, |
| mi mindig kisiklik híjas eszemből, |
| a teljeset tibennetek lelem föl, |
|
| amelyben két test egymássá egészül, |
| az anyagcsere mocska megdicsőül |
| s olyan szabadság s olyan rend terem, |
| hogy ezt a rendet váltaná valóra, |
| ki sorsának első alakítója |
| végre, az emberi történelem. |
|
|
|
|
| Szeretet? szerelem? szédült szorongás |
|
egy életért? csak ez s nem annyi sok más, |
| s aztán mindenki, az „emberiség”…? |
| Nem is a századok, eónok állnak |
|
versenyt – perceiddel; százmilliárd agy |
| működik e pillanatban is épp: |
|
| zsákmányra les vagy láncolt üzletet köt, |
| hangyabolyt tervez vagy egy új elem-gyök |
| titkát kutatja, kényszerképzetek |
| igázzák vagy csodás felismerések |
| röpítik, vagy a csöppnyi macska-észnek |
| egerésző szimatában rezeg. |
|
| Hát mért oly fontos az, amit te gondolsz? |
| – S mért fontosabb az, ami másnak fontos? |
| – Parány vagy. – És ki óriásibb erő? |
| Éppúgy épül a te vágyad falából, |
| mint a csimpánzból vagy orchideából |
| mindig újra az autochton idő. |
|
|
|
|
| Ó, Csu Ku-tien-mélyi kora-kőkor, |
| ötvenezer év nyomait fedő por, |
| te feneketlen kút, elnyeled-e |
| az izzó kérdést, mivel ide jöttem, |
| s mi megkövesedő roppant időben |
| parány hamu lesz csak, vagy annyi se? |
|
| Csöpp hamu lesz, mint mind, ami elégett – |
| de most még ég, miként azok is égtek, |
| a mi lobogásunk e pillanat: |
| s ha ezerszer csúful is el az eszme, |
| ki szép s okos megoldását keresse, |
| ezerszer mindig újra új akad… |
|
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
|
|
|
 |
|
| Nem lehet, nem lehet meghalni addig, |
| míg lelked igazát fel nem adod, míg |
| virágaidban élő nedv kering, |
| míg szívszakadva is újra beforrod |
| a százszor-sebzett szép emberi gondot, |
| a vérébe fagyott hitet, amíg |
|
| mindig új reménnyel regenerálod |
| az ájult ábrándot, roncs-húsu álmot, |
| eszméid ritkuló csontozatát, |
| és inait, addig nem múlsz el innét, |
| nem, amíg Csodálatos Mandarinként |
| újra meg újra feltámaszt a vágy: |
|
| habár utolsó cseppedig kivérzel, |
| új s új harcba szállni a szenvedéssel, |
| hogy természeti törvényünk legyen, |
| létünk könnyű, boldog szabadesése, |
| mi óhaj volt csak annyi ezredéve: |
| a szerelemtől izzó értelem. |
|
|
|
|
| Quantus tremor est futurus, |
| Quando Iudex est venturus, |
| Cuncta stricte discussurus! |
|
| (Nagy félelem akkor lészen, |
| Mikor bíró székben lészen, |
| Mindent hogy meghányjon-vessen.) |
|
[XVI. századi névtelen fordítása] |
|
|
| Ezekben a napokban nem vala Király Izráelben |
| Azért ki-ki azt tette ami jónak tetszett |
| Az ő szemei előtt Ezekben a napokban nem vala törvény |
| Az emberek között Azért ki-ki akként cselekedett |
| Ahogy maga jónak látta Ezekben a napokban nem vala |
| Király Izráelben Nem vala törvény az emberek között |
| Nem Volt mérték az emberek cselekedetére Ezekben a |
|
| Mi vagyunk a Benjaminiták |
| Ezekben a napokban nem vala Király Izráelben |
| Ezekben a napokban nem vala törvény az emberek |
| Között Azért ki-ki azt cselekedte ami jónak |
| Tetszett az ő szemei előtt Ezekben a napokban |
| Nem ismerhette meg az ember az embert Ezekben |
| A napokban megismerni annyi volt mint megölni |
|
| Ne cselekedjetek ilyen gonoszat |
|
Azt a gonoszat ne cselekedjétek |
|
Gíbeában az idegen a gonosz |
| Atyámfiai hiszen atyámfiai vagytok |
| Az én házamhoz jött ez a Lévita |
| Az én házamban a helye éjszaka |
| Ne tegyétek azt ami alávaló |
| Csak ágyasát hozza Juda Bethleheméből |
| Csak ágyasát viszi az Efraim hegyébe |
| Juda Bethlehemébe való az ágyasa |
| Efraim hegyébe való ő maga |
| Ágyasát viszi hazulról haza |
| Van szolgája is és van szamara |
| Van szalmája is és van abraka |
| Van kenyere is és van bora |
| Nincsen hol aludnia éjszaka |
| Reggelre kelve megyen dolgára |
| Ágyasát viszi Juda Bethleheméből |
|
Gíbeában az idegen a gonosz |
| Ágyasát viszi az Efraim oldalába |
| Lánya van az öregembernek |
| Szép cédrusderekú ágyasa van |
| Lánya van az öregembernek |
| Szép narancsfenekű lánya van |
| Szép utcára való ágyasa van |
| Lánya van az öregembernek |
| Szép fa alá való leánya van |
| Lánya van az öregembernek |
| Aki még nem ismer férfiút |
| Meg kell ismerni az ágyasát |
| Lánya van az öregembernek |
| Meg kell ismerni a lányát |
| Jébus mellé értem mikor már igencsak alászállott a nap |
| És mondta a szolgám Háljunk meg a jebuzeusok sátra alatt |
| S mondtam neki én Ne térjünk be az idegenek városába |
| Menjünk fel inkább atyámfiainak Gíbea városába |
| Mért térnénk be oda ahol senki sincs az Izráel fiai közül |
| Inkább siessünk fel oda ahol atyámfia az atyámfiának örül |
| És tovább indultunk és itt ment le fölöttünk a nap |
| Atyámfiainak a Benjámin fiainak Gíbeája alatt |
| És ide tértünk be és letelepedtünk a város piarcán |
| Én meg ez a nő meg a két szamaram meg a szolgám |
| Várva hogy valaki csak behív minket magához éjszakára |
| És senki se hívott be magához minket az éjszakára |
| Pedig van szalmánk és van abrakunk a két szamarunk számára |
| Pedig van kenyerünk és van borunk bőven a magunk számára |
| Csak az kellett volna hogy valaki azt mondja Békesség neked |
| Ismerünk téged ember vagy ember az embernek idegen nem lehet |
| És jött ez az Öregember és azt mondta Békesség veled |
| Csak nem hálsz itt kint az utcán És házához vezetett |
| És abrakot adtam az én szamaraimnak meg az ő szamarainak |
| És megmostuk lábainkat és ettünk és ittunk a sátra alatt |
| És reggelre kelve tovább mennénk az Efraim hegyének oldalába |
| Ahol is ezzel a nővel élnék a magam boldogságára az Úr szolgálatára |
| Engedjetek hát meghálnunk itt atyámfiai csupa Benjámin-fia |
| Hadd induljak reggelre kelve az Úr házához mint jó Lévita |
|
| Ezekben a napokban nem vala Király Izráelben |
| Azért ki-ki azt cselekedte ami jónak tetszett |
| Az ő szemei előtt Ezekben a napokban Ezekben |
| A napokban megismerni annyi volt mint meggyalázni |
| Ezekben a napokban megismerni annyi volt mint |
|
| És engem akkor az idegen a sátorba zárt |
| Nem hagyta durván bezúzni szűzességemnek ajtaját |
| Szűzen töltöttem a sátorban a fajtalan éjszakát |
| De végigszenvedtem a sátorban is az éjszaka gyalázatát |
| Mert kiráncigálták akkor annak a Lévitának az ágyasát |
| És Béliál fiai gonoszul éltek vele egész éjjelen át |
| És kiráncigálták a Juda Bethleheméből való ifjú nőt |
| És úgy cselekedtek vele amint jónak tetszék vad gerjedelmük előtt |
| Hogyha már azt a gonoszat sehogy nem cselekedhetik |
| Hát ezt a gonoszat cselekedjék még gonoszabbul pedig |
| Egész éjszaka estvétől fogva mind reggelig |
|
| És visszabocsájtottuk az idegen nőt mikor meghajnalodik |
|
| Testével a testembe hatolt |
| Az én testem az ő teste volt |
| Az én uram húsa gyógyulás volt |
| Az én húsom puha kötés volt |
| Amivel az ő sebét befedem |
|
| De mikor a Béliál fiainak |
| Az én testemben az csupa kard |
| Hideg vasak szúró fák nehéz kövek |
| A Béliál fiainak gyönyöre sebemben |
| Az én uram magva énbennem |
| De jaj mint a százszoros halált |
| Úgy nyögöm magamban a Béliálét |
|
| Testével a testembe hatolt |
| Az én testem az ő teste volt |
| Jaj jaj mikor a Béliál fiai |
| Testükkel a testembe hatoltak |
| Nem az én hasam volna hasamban |
|
| Ahányan voltunk annyi felé szakitottuk |
|
| Jaj fekete volt és cédrustermetű |
| Jaj őzikemellű volt és gyümölcscsipejű |
| Ama férfiúnak az ő új asszonya |
| És sápadt lett mint a hervadt levél |
| És zörgő lett mint a lehullt avar |
| És fonnyadt lett mint a rohadt gyümölcs |
| És kivérzett mint az áldozati őz |
|
| Jaj ezt tette vele a Béliál gonosz csapata |
|
| De jaj mit tett vele az ő ura a Lévita |
|
| Jaj mit tett vele a Lévita |
|
| Amit ágyasával tett az ő ura |
| Nem látott még olyat Izráel |
| Izráelnek tizenkét törzse soha |
| Mikor a küszöbön holtan találta |
| Tizenkét darabra nyiszálta |
| Tizenkét darabját szétküldte |
| Tizenkét irányba Izráelbe |
| Jaj fekete volt és cédrustermetű |
| Jaj őzikemellű volt és gyümölcscsipejű |
| Ama férfiúnak az ő asszonya |
|
| Tizenkét darabját szétküldte a tizenkét törzshöz Izráelbe |
|
|
| És felgyülekezék azért Izráelnek mind a tizenkét |
| Törzse az Izráelnek minden fia és az Izráelnek minden |
| Nemzetségei az Istennek Gyülekezetében úgymint Ruben |
| Simeón Lévi Juda Zebulón Isszakár Dán Gád Áser Naftáli |
| József az egy Benjámint kivéve mind az Isten Népének |
| Gyülekezetében az Úrhoz Micpába Mert ezekben a napokban |
| Nem vala Király Izráelben Azért ki-ki azt cselekedte |
| Ami jónak tetszett az ő szemei előtt És ehhez hasonló |
| Se nem történt se nem láttatott mióta csak feljöttek |
| Az Izráel fiai Egyiptomnak földjéről mind e mai napig |
| És előállának az egész sokaságnak fő-fő emberei és az |
| Izráelnek minden Nemzetségei Kezükben a különös üzenettel |
| Mely elküldetett nékik a tizenkét levágott asszonyi gerezddel |
| Az Isten Népének Gyülekezetében Micpába az Úr elé |
| Négyszáz ezer gyalog fegyverforgató férfiak És mondanak |
| Mind együtt és külön-külön az Izráel fiai |
|
| Mondjátok meg hogy mint lett ez az éktelenség |
| Hogy történhetett meg mondjátok az ami történt |
|
| Ágyasomat vittem Juda Bethleheméből az Efraim hegyének oldalába |
| Ágyasomat vittem az ipam házából a magam házába |
|
| Dolgomból tértem volna meg a mezőről mikor már a nap jócskán alászálla |
| És megláttam ezt az idegent amint a városban té s tova járna |
|
| Útközben Gíbeába jutottam mely a Benjámin nemzetségébe vagyon |
| Hogy ott hálnék az én ágyasommal volt szalmám és kenyerem borom és abrakom |
|
| És nem volt aki házába fogadja pedig volt bora és kenyere volt szalmája és abraka |
| De szolgájával és ágyasával nem volt hol hálnia éjszaka |
|
| És megszólított az Öregember mondván Honnan jössz és hova mégy |
| S mondtam Juda Bethleheméből jövök hogy elérjem az Efraim hegyét |
|
| Jövevény vagyok magam is Gíbeában a vándorok sorsát ismerem |
| Nem akartam hogy ottkint háljon a piacon egymaga ez az idegen |
|
| És mondta az Öregember Békesség veled És a házába bevezetett |
| És megmostuk a lábainkat és megadtuk az Úrnak a tiszteletet |
|
| És amikor vígan laktunk volna a Gíbea gonosz férfiai sok istentelene |
| Körülvevék a házat s mondták Add ki az idegent hogy éljünk gonoszul vele |
|
| És ellenem támadtak Gíbea férfiai és körülvevék ellenem a házat |
| Engem akartak megölni és ágyasomban engem éktelenül meggyaláztak |
|
| És mondtam nekik Ne ti szerelmes atyámfiai az Örökkévalóra kérlek |
| Azt a förtelmes dolgot a férfiúval ki a házamba jött ne tegyétek |
|
| És mondta nekik az Öregember Imhol kihozom néktek az én szűz hajadon lányom és az ő ágyasát |
| Csak ne tegyetek ezzel az idegennel ilyen förtelmes Szodomát |
|
| A Lévita pedig akkor kézenfogta és kivitte nékik az ő ágyasát |
| Az ő őzikemellű és gyümölcscsipejű fekete cédrusát |
|
| És akkor kézenfogtam és kivittem nekik az én Juda Bethleheméből való ágyasomat |
| Az én őzikemellű és gyümölcscsipejű fekete cédrusomat |
|
| És megszeplősíték őtet és gonoszul éltek vele estétől fogva mind reggelig |
| És annakutána visszabocsájták őtet mikor meghajnalodik |
|
| És amikor meghajnalodik és megnyitottam volna a ház kapuját |
| Ott feküdt ő a küszöbön magára terítve szétszórt fekete haját |
|
| És mondta néki a Lévita Kelj fel és menjünk el De néki az nem felelt vala |
| És akkor feltette őt szamarára és felkelt hogy indulna szolgájával haza |
|
| És mondtam neki Kelj fel és menjünk el De nem felelt vala erre |
| És felkeltem és elindultam vele az Efraim hegyébe az én helyemre |
|
| És elindult két szamarával meg a szolgájával meg a halálra gyalázott ágyasával |
| Akit hozott vala Juda Bethleheméből és vitt volna az Efraim oldalába |
|
| Mikor ágyasát a küszöbön holtan találta feltette őtet |
| A szamarára és ment az útjára és érve az Efraim oldalába |
| Fegyvert fogott az ő halott ágyasára és kapaszkodva |
| Fekete hajába fegyvere élivel nyiszálta csontostól |
| Tizenkét darabra és elküldte Izráelnek minden határába |
| Az Izráel örökségének minden tartományába |
|
| Ezekben a napokban nem vala Király Izráelben |
| Azért ki-ki azt cselekedte ami jónak tetszett |
| Az ő szemei előtt És olyan utálatosságot és |
| Rútságot cselekedtek ekkor Izráelben amihez fogható |
| Se nem történt se nem láttatott mióta csak Izráel |
| Fiai feljöttek Egyiptomnak földjéről mind e mai napig |
| Gondolkodjatok hát e dolog felől és tartsatok |
| Tanácsot és szóljatok felőle ti mindannyian Izráel |
| Fiai akik jelen vagytok szólnotok kell erről most |
| És felkele az egész nép egyenlő akarattal |
|
| Senki közülünk házába ne menjen |
| Senki közülünk el ne széledjen |
| Amíg azt nem cselekedtük Gíbeával |
| Amire rászolgált gyalázatával |
| Maradjanak addig parlagon a földek |
| Megöntözetlen tarlói a nőknek |
| Míg ki nem adjátok Benjámin fiai |
| A gonosz férfiakat Adjátok ki |
| Különben azt cselekedjük Gíbeával |
| Amire rászolgált gyalázatával |
|
| És felmentek Izráel fiai annakokáért az Isten Házába vagyis Bét-Élbe |
| Ahol egykoron Jákób atyjuk előtt a lajtorja angyal-grádicsával az egeket érte |
| És monda az Úr Menjetek fel ellenük a Benjámin fiai ellen |
| És mentek egyenlő akarattal a fegyverforgató férfiak négyszázezren |
| De megpróbálja Isten mindannyiszor az ő választott fiait |
| És az első napon huszonkétezret közülük a földre terít |
| Benjámin a jobb kézről való fiú balog kezű parittyásaival |
| Másodnapra is tizennyolcezer férfit a földbe kapar |
| És járultak megint az Izráel fiai Bét-Élbe az Úr frigyládája elejbe |
| És monda nékik az Úr Menjetek fel mert holnap adom őket a kezetekre |
| És harmadnapon lesekkel hányták körül Gíbea előtt a mezőket |
| És megveré az Úr Izráel előtt Benjámint és egy szálig elveszítette őket |
| Hogy nem maradt életben asszony se gyerek se barom |
| És nem maradt város amely ne volna merő hamu és korom |
| Mert hagyott ideje volt az Izráel fiainak a lesekkel |
| És a Benjámin háta mögött Gíbea lángja már viaskodott az egekkel |
| Kard előttük és tűz utánuk látják már hogy rajtuk a veszedelem |
| S hogy előttük már csak a Rimmon kősziklájában van kevesük számára segedelem |
|
|
|
Hatszázan a Benjámin maradéka |
|
Beszorult Rimmon szirthasadékba |
|
Az kiről megmondta vala Jákób |
|
Ahogy valamennyien tudjátok |
|
Ragadozó farkas lesz aki reggel |
|
Ragadmányt eszik s este zsákmányt oszt |
|
Most négy hónapig étlen-szomjan |
|
Lakozik asszony nélkül a Rimmonban |
|
Gyomrába nem jut igazi étel |
|
Magva nem találkozhat a televénnyel |
|
| És az Izráel fiai megtérének a Benjámin fiaira |
| És megölik őket fegyvernek élivel a városokból |
| A férfiakat a mezőkben pedig a barmokat mind egy |
| Szálig és a városok is melyek még megmaradának |
| Asszonyostul mind valamennyien megégetének |
|
|
Az asszony nélkül maradott férfiak |
|
Akár a szárazra kivetett halak |
|
| Továbbá pedig Izráel fiai megesküvének Micpában hogy senki |
| Közülük való férfi ne adja lányát Benjáminnak feleségül |
|
|
Átkozott aki közülünk feleséget ad |
|
| És elmenne mind az egész nép Bét-Élbe és ott maradtak |
| Estvélig az Úr frigyládája előtt és nagy sirással sirának |
|
|
Jaj miért lett az Izráelnek Ura Istene |
|
Hogy elfogyna ma Izráelnek egy nemzete |
|
| Lépjetek hát elő Izráel nemzetségei sorban |
| Ahogy annakidején ama szent halotti sátorban |
| S ki-ki úgy hallgasson az ő lelkének szavára |
| Miként ott az Atyának utolsó átkára-áldására |
| Ahogy a tizenkettőről itélt ott Jákób az Egy |
| A tizenkettedikről most a tizenegy hozzon itéletet |
| Jöjjön azért elsőnek a Nagy Ruben az Elsőszülött |
| Maga is bűntudattal ahogy ott állt az Atya előtt |
|
| Kizúduló víz vagyok és a bűn sem idegen éntőlem |
| Mégsem veszitett el a megbántott Atya ama régidőben |
| Meg kell szánnunk testvéreim a szánandókat |
| A vétkeikben mégis csak közülünk valókat |
|
| Az Ikerfiak a forradásosak a szétszórt Lévi és Simeón |
|
| Ne könyörüljetek atyámfiai a gyalázatoson |
| Irmagja is elpusztuljon emléke is eloszolván |
|
| Juda a sokat próbált csillag embere kisded oroszlán |
|
| Tizenketten lettek a Jákób és Izráel fiai |
| Tizenkettőnek kell egymást az uton megtartani |
| Már kezdetben úgy volt egyszer hogy csak tizenegy marad |
| Az akit átok ért közülünk azt is csak a közös áldás alatt |
|
| Zebulón szóljon a tenger partján lakozó |
|
| Együtt fusson kikötőbe a tizenkét útrakelt hajó |
|
| Kettős terhe alatt soha meg nem roggyanó Isszakár |
|
| Méltán irtózik az uton békésen kocogó szamár |
| Ha elébe orvul a bűn ragadozó ordasa áll |
| De mondjátok atyámfiai melyik a bűntelen köztünk |
| Az Úr dolga nem a miénk hogy életre-halálra döntsünk |
|
| Áspiskígyó az ösvényen nép itélője mérlege Dán |
|
| Ki más itélhetne mint az Izráel fia az Izráel fián |
|
| Hadak háborgatottja hadak leverője Gád |
|
| Akinél gyönge elnézésre talál a galád |
| Maga készíti elő gyökeres kiirtatását |
| Asszony híján vesszenek akik az asszonyt meggyalázták |
|
| Áser a királyoknak gyönyörű gyümölcsöt adó |
|
| Kerüljön nekik új asszony új nemesebb gyümölcsöt hozó |
|
| Hírvivő Naftáli bozótok szökellő szarvasa |
|
| Békességben éljen a Benjámin megmaradt fia |
|
| S a forrásmenti gyümölcsfa fia az Atya választott örököse |
| A felmagasztalt a kenyéradó Izráel pásztora és köve |
|
| Tizenketten lettünk Atyánk közös áldásának örököse |
| Tizenketten mint fölöttünk a csillagok öve |
| Lehet-e valaha is teljes még egy cikkelye nélkül a kör |
| Lehet-e áldott ki ölésre felelve maga is öl |
| Ha már volt köztünk egy akit eladtak a testvérei |
| Izráel fiainak testvéri körét meg többé semmi se törheti |
| S aki mégis kiszakadna rút bűnével közülünk |
| A közös áldás erejével zárja azt újra magába körünk |
|
| Szólt József a választott a mi pásztorunk és kövünk |
|
| És megszánták az Izráel fiai az ő atyjok fiát Benjámint |
| Mert mégis csak az ő atyjok fia ő és Istennek egy nemzete |
|
|
Jaj kivágatott volna ma egy fa Izráelből |
|
Kis híja egy nemzetség kiveszett ma a földről |
|
| És követeket küldtek a Rimmon sziklaodvában rejtezőknek |
| Hogy jöjjenek vissza mind és békesség legyen velük |
|
|
Mert nem tehet ilyen rést az Úr ilyen |
|
Romlást az Izráel nemzetségiben |
|
| És mondták a Rimmonból lejövő hatszáz Benjaminitának |
| Az asszony nélkül maradott szárazra vetett halaknak |
|
|
Ti Isten kegyelméből megmaradottak |
|
Szerezzetek asszonyt magatoknak |
|
| Menjetek fel azért Silóba mely van az Isten Házának |
| Vagyis Bét-Élnek mellette észak felől és napkeletre |
| A járt út mellett mely az Isten Házától felmegyen |
| Szikembe Lébona déli részén Mert az Úrnak ünnepe |
| Lészen és odajőnek akkor a Siló lányai táncolni |
| Sereggel Ti pedig leselkedjetek ott a szőlőkben |
| Mikor sereggel jőnek táncolni a Siló lányai |
|
| Jertek hegy-völgyön szökellve sereggel |
| Siló lányai őzikék vadgidák |
| Ugorjuk át vidáman a dombokat |
|
|
Lapuljatok a földre a tövek alá |
|
Benjámin fiai ragadozó farkasok |
|
Ne moccanjatok a levelek között |
|
| Mert íme vége szakadt a télnek |
| Az esők eltávoztak felőlünk |
| És kidugják fejüket a virágok |
|
|
Mert vége szakadt a szárazra vettetésnek |
|
Esőnk nem hull már szerte a szélbe |
|
Előttünk táncolnak a nyíló virágok |
|
| Megszólalt a gerlice is a földön |
| Illatozni kezdenek a gerezdek |
| Eljött az ideje a szőlőmetszésnek |
|
|
Eljött az ideje a szűzek metszésének |
|
Eljött az ideje a teljesedésnek |
|
Vágyunk feltör mint új város tornyai |
|
| A fügefa első gyümölcse beérik |
| Virágoznak kapunkban a mandragórák |
| Ideje jött lányok a dalnak a táncnak |
|
|
A pomagránátra kúszik a venyige |
|
A cédrusra tekereg levelestül a kacs |
|
Így tekeredjünk nosza mi is őrájuk |
|
| Nosza fogjuk össze a rókafiakat |
| Melyek a virágban álló szőlőt pusztítják |
| Mert a mi szőleink virágban állnak |
|
|
Törjünk ki rájuk ragadozó farkasok |
|
Akik az őzekre leselkedünk |
|
Mert az őzek ím előttünk táncolnak |
|
| Jaj megtettek minket őrnek a szőlőkben |
| De a magunk szőlejére nem vigyáztunk |
| De a mi gerezdünk leszakíttatik |
|
|
Leszakítunk titeket illatozó gerezdek |
|
Hajladozó őzgidák csapdánkba estek |
|
Siló lányai Benjámin ágyasai lesztek |
|
| Siló lányai jaj a rókafiakra lestünk |
| És közben az ordasok vermébe estünk |
| Jaj idegen kádba hull a mi gerezdünk |
|
| És elragadták a Benjámin fiai a Siló lányait |
| Miképpen az Izráel fiai meghagyták nekik |
| Ragadozó farkasok a hajladozó őzikéket |
| És velük az ő örökségükbe haza térének |
| És városokat építvén sokasodva laktak azokban |
| És nem vágatott ki mégse Izráelnek egy törzse azokban a napokban |
| És elmenének az Izráel fiai is hazatérve |
| Mind ki-ki az ő népe közé és az ő örökségébe |
|
|
| Csak az ágyasomat vittem Juda Bethleheméből az Efraim hegyének oldalába |
| Ágyasomat vittem volna az ipam házából a magam házába |
| Szolgámmal meg a két szamarammal az Izráel útját járva |
| Volt szalmánk és abrakunk a szamaraink és volt kenyerünk és borunk a magunk számára |
| Volt házam ahova mentünk volna az Efraim hegyének oldalába |
| És volt új asszonyom akit magammal vigyek abba a házba |
| Csak útközben ránk esteledett szállást kellett keresnünk éjszakára |
| És senki se fogadott be minket atyámfiai városába Gíbeába |
| Csak meg kellett mosnunk a lábunkat amely fürdött az út porába |
| És ennünk és innunk mielőtt tovább mennénk az Efraim oldalába |
| És egy Öregember maga is jövevény befogadott minket a házába |
| De jöttek a Béliál fiai és engem követeltek az Úr gyalázatára |
| De jöttek a Béliál fiai és ágyasom lett a magam tisztességének ára |
| És jöttek a Béliál fiai és sereggel gyalázták ágyasomat halálra |
| És jöttek a Béliál fiai és mire feljött a nap az ég aljára |
| Ágyasom ott feküdt az ajtóban karjait a küszöbre széttárva |
| Csak ágyasomat vittem volna Juda Bethleheméből a magam házába |
| És felgyülekeztek az Izráel fiai Micpába az Isten házába |
| És rátörtek egyenlő akarattal a Benjámin fiainak Gíbeájára |
| És forgott a kard éle és repült a parittya és zúgott a dárda |
| És tizezerszám hullott a tizenegy törzs Benjámin diadalára |
| És aztán megfordult a kard éle a parittya a dárda iránya |
| És tizezerszám hullott a Benjámin fia a tizenegy törzsnek javára |
| És mindhárom napon a tizenkét törzsnek lett vala kára |
| És mindhárom napon az Izráel fia hullott az Izráel gyászára |
| Csak ágyasomat vittem volna ipam házából a magam házába |
| És tizezerszám kellett hullania Izráel fiának a sárba |
| Csak szállást kerestünk volna a magunk meg a szamaraink számára |
| És az asszonyok Benjámin városaiban mind kardélre hányva |
| Csak új asszonyomat vittem volna magammal az Úr szolgálatára |
| És városok dőltek házaikkal és barmaikkal tövig a lángba |
| Csak megmostuk a lábainkat és vígan laktunk volna a házba |
| És Izráel nemzetségei közül egy csaknem tövestül kivágva |
| Csak sarjakat nemzettem volna új ágyasommal a magam boldogságára |
| És Siló szűzei százával ragadtatván el erővel idegen ágyba |
| Hogy történhetett meg az ami történt kérdezte a Gyülekezet Micpába |
| És nem tudtam mást felelni nekik akkor sem a faggatásra |
| Hogy történhetett meg az ami történt Csak ipam házából a magam házába |
| Ágyasomat vittem Juda Bethleheméből az Efraim hegyének oldalába |
|
| Ezekben a napokban nem vala Király Izráelben |
| Azért ki-ki azt cselekedte ami jónak tetszék |
| Az ő szemei előtt Ezekben a napokban nem vala |
| Törvény az emberek között Azért ki-ki akként |
| Cselekedett ahogy maga jónak látta És ehhez |
| Hasonló se nem történt se nem láttatott mióta |
| Csak az Izráel fiai feljöttek Egyiptomnak |
| Földjéről mind e mai napig Mert ezekben a napokban |
| Nem volt Király Izráelben Ezekben a napokban |
|
|
|
|
In memoriam Horváth István Ir.
Dőrén vadra miért mégysz? |
Szép létedre miért kellett birkózni vadakkal? |
[Bión: Adónisz / Vértesy Dezső fordítása] |
|
Alas that all we loved of him, should be, |
|
But for our grief, as if it had not been, |
|
And grief itself be mortal! Woe is me! |
|
Whence are we, and why are we? of what scene |
|
The actors and spectators? Great and mean |
|
Meet massed in death, who lends what life must borrow, |
|
As long as skies are blue and fields are green, |
|
Evening must usher night, night urge the morrow, |
| Month follow month with woe, and year wake year to sorrow. |
|
|
(Jaj, mind amit szerettünk benne, nem |
|
is élt tán, és csak gyászunk élteti, |
|
s a gyász is meghal egyszer! Jaj nekem! |
|
Mért lettünk s mért vagyunk? színészei |
|
s nézői mily színpadnak? Nagy s kicsi |
|
halálra lett, hisz kölcsön csak az élet, |
|
míg föld zöldelni fog, ég kékleni, |
|
est sürget éjt, éjek nappalt idéznek, |
|
hó kerget hónapot, év ébreszt jajra évet.) |
|
|
|
| Így jár mind e világ! véletlen tetteit élvén, |
| így perdül csak az ember hasztalan évei láncán, |
| kínban is áldva s elátkozván örömén is e láncot! |
| Élvén, vágya nem-élni, de képzelgőn a halálra |
| már ráölti előre az élet cifra ruháit. |
| Jaj, nem övé e világ! nem övé az ezerszinü élet, |
| s jaj, nem övé a halál feketén nyugovó birodalma! |
| Jaj, nem övé a tavasz, nem a nyár, sem az ősz, nem, a tél sem, |
| hontalan itt, idegen, kétes partok kivetettje, |
| űzi az űzött vér, és nincs, nem lesz nyugovása! |
|
| Jaj, jaj, én gyötrelmeim, én végső letünésem! – |
| sírunk mind, ha megejt a halál keserű csemegékkel. |
| S jaj, én kedvesem, életem, édesanyám, gyerekem, jaj, |
| drága barát! – értünk remegőn így sírnak az élők: |
| mind-mind halni-fogók, akikért, idejük leperegvén, |
| mások sírnak majd sírván… Ó, zengeni édes |
| s élni keserves sors! víg-zord játéka világnak. |
| Sírok Adónis után! ó, vélem sírjatok, ifjak, |
| társai hajdan, s mind, ti a bércek szűzei, sírván |
|
| |
| Ó, szűzek, ifjak, sirassuk, sirassuk Adóniszt! |
| Mert, jaj, hűtlen madár a fájdalom is, |
| hűtelen és gyors-szárnyu madár. |
| óvatlanul egyszer csak kirepül, |
| s vígasztalón keserű dalát |
|
| mély, mint a tenger és a halál, |
| melynek fekete habja végzet. |
| nem-nyugovó nagy századok moraján át |
| s hulló, egyszeri életünk. |
|
| Meghalt Adónisz! Adónisz halott. |
| szűz nyomait keserű iszappal, |
| Drága barát! kivel együtt |
| s boldogtalanul kutatva a boldog egeknek |
| boldog társak a játékban, |
| ki most ajkadra vevéd a halált, |
| hogy édesítené a szerelmet, amely |
| keserű volt, oly keserű!… |
|
| Ó, hogy köszöntött ránk az a nap! |
| Vártuk dermedt szívvel, hogy fordulna fonákra. |
| Vártuk az estet, hogy leperegvén a homokóra, |
| lefelé majd nem indul a nap, |
| nem-szűnő nappallal döbbentve az ifju halálnak |
| Vártuk, hogy megszólal a füles-bagoly |
| s dala édesebb lesz, mint csalogányé, |
| hogy mérget okád ki a rózsa!… |
| s mint annyiszor annyi év alatt, |
| s felriasztott a bagoly huhogása… |
| Nincsen ünnep e földön, jaj, nincsen percnyi megállás, |
| világ, szörnyű szerkezetedben! |
| S vesztünkért ordítanak egyre |
| az éhező évek csordái köröttünk, |
|
| Meghalt Adónisz, a kedves! |
| És máris apad, már szűnik a könny. |
| Messzebbre kell tekintsen a szem, |
| szemünk, – ó, meddig bírja e látványt? |
| Látványát a tátott-torku jövőnek, |
| melyből ránk idesárgul a vásott-inyü vénség? – |
|
| Feledhetetlen! téged is elfeledünk… |
| Keserűn porló szivednek édes erőt |
| magas úrnő, Perszephoneia adjon: |
| álmodni az életet ott lenn – |
| mint álmodtad itt a halált. |
|
| Ó, szűzek, jertek elő a hegyekből, |
| Jertek, akiknek forró szivetekben |
| könnyű könnyek cseppjeibe |
| könnyen olvad a fájdalom, |
| mely rajtunk, mint a sziklák, |
| daloljatok ó, sírva daloljatok. |
|
| Kik ma nászi dalok szépszinü fürtjeit, |
| szívünkben lobogó hangok arany sokát |
| hoztuk néked el – ó, dallani s áldani víg, víg Hümenaiosz, – |
|
| fordult kedvvel a sors váltani hangot űz, |
| s édesen remegő szép szerelem helyett |
| rút és szörnyü halált zengeni zord keze int, jajjaj, Adónisz! |
|
| Néked telt kebelünk zárt remegéseit, |
| s vágy-horzsolta szivünk éjbe-haló jaját |
| hoztuk, csókra-sosem, jaj, sose-nyílt ajakunk tiszta dalában. |
|
| S már mivégre a dal, néki ha nem lobog? |
| s méltón holta után érte ki zengene? |
| Hulljon már csak a könny, érted, Adónisz, a könny, szépmivü ékünk. |
|
| Várnak vén hegyeink, vár szelid Artemisz, |
| szirmát hullatozó még-ki-se-nyílt szivünk, |
| s fürtünkben szineit veszti sötét liliom s jaj-szagu jácint. |
|
| Már pompázni kiért?… nékik is – és nekünk? |
| Lányok, visszamegyünk vén hegyeink közé: |
| ott is sír a patak s rá felel édes echó: |
| ott is sír a patak s rá felel édes echó: |
jajjaj, Adónisz. |
|
| |
| Most már hallgasson a dal. |
| Most már csendüljön a csend, |
| mely elnyeli minden dolgainkat. |
| De elébb még egy dalt, zengni a gyászt, |
| egy könnyet a fájdalomért is! |
| Hogy már felejti gyatra szivünk, |
| menvén újabb fájdalmak elébe, |
| elhull szivünkben a fájdalom is, |
| s roppant röptében a fényes-szárnyu idő |
|
| Mivégre mind e könnyeink, ti istenek! |
|
Tán nektek kell játékszerül |
| e fájó földi csillogás, mint kellenek |
| Ki adta élnünk e halálos életet? |
| e fájva-romló hússal ki ruházta fel? |
| virrasztást vágyaink didergő mécsinél, |
| Ki tette, hogy teng-leng halállal-roskatag |
|
ágán szivünk, – be zord gyümölcs! |
| S hogy édesíti nap, szél és jég megveri, |
|
s belén hogy egymást-váltva rág |
| látnok vágy s vak kudarc, remény és elbukás, |
|
hullás, kudarc és elbukás. |
| És jaj, keserü magnak ki oltá belé |
|
a szerelmet, ily fonnyatag |
| s hulltig kínvert és fájdalmas gyümölcsöket |
|
| Részül csak ez jutott nekünk! és boldog az, |
| ajándokát mihamarabb megízleli |
|
s még gyorsabban hajítja el! |
| Ífjan hal az, kit istenek szeretnek – ó, |
|
Adónisz, ifju vagy s halott! |
| Már itthagytál, a fény fonákját vetve ránk, |
| s jaj, oszlik már az is! …ó, gyatra szív, feledj! |
|
Hisz úgyis ez a sorsod itt: |
| míg élsz, siratni s elfeledni holtaid, |
|
s meghalván, várni, téged is |
| hogy elsirassanak és elfeledjenek. |
|
S a föld csak perg tovább, |
| beláthatatlan útján űzve éjt s napot, |
| tavaszra nyár jön, nyárra ősz, az őszre tél, |
|
tavaszra nyár, az őszre tél. |
| És véle perg fajunk! csigás napok során… |
|
És oldhatatlan rendje köt, |
| Feledhetetlen! elfeledni téged is. |
|
|
Az igazság és hamisság utazása
Ezelőtt sok üdővel, de éppen a napját |
nem tudom megmondani, az Igasság |
jól feltarisnyálva utnak indult, |
|
– Jól van, nagyon szívesen. |
– Majd hogyha megéhezem.) |
|
|
|
| (vagy tán csak néhány év előtt) |
| egyszerre csak egy szép napon |
| (kedden volt-e, vagy szombaton? – |
| jószerrel meg se mondhatom), |
| s tavasz, tavasz eleje volt. |
|
Mocskos mámorban tékozolva |
| nem loccsant már a vér a hóra, |
| telve volt vele, újra telve |
| az emberi test drága kelyhe. |
| a jég közt megindult kicsiny |
| patakok – csupa játszi csiny – |
| úgy évődtek a piros nappal, |
| mint kiscicák a gombolyaggal, |
| el-eldobták, meg visszakapták, |
| ugráltak tükrükön a lapdák. |
| Friss szél borzongatta a hó |
| mint szelíd és vad férfivágy. |
| a fagyba s borzalomba-dermedt |
|
Szóval, egyszer egy szép napon |
| (kedd, szombat volt-e, nem tudom), |
| hát az Igazság útnak indult, |
| bejárja mind e nagyvilágot. |
| Hiszen mindig csak erre vágyott, |
| hogy a hegyekre, tengerekre, |
| s az emberláb még nem taposta |
| is eljusson a hír, mit ő tud. |
|
Tudta, hogy hosszú nyaktörő út |
| nem várt még hosszabb és keményebb. |
| Tarisznyájába hát belétett |
| mindent, amit csak tehetett. |
| Szép új gúnyát is keritett |
| a vállára, lábára csizmát, |
| s egy furulyát is, hogyha víg, hát |
| s búján, ha van, túladnia. |
|
Ilyképpen jól feltarisznyálva |
| még visszanézett falujára, |
| fölötte fényes csillag égett, |
| abba is mélyen belenézett, |
| s anélkül, hogy valaki látná, |
| megfordult, indult, ment világgá. |
|
Nem búbánat hajtotta, nem |
| a szívszakasztó szerelem, |
| nem is a sorvasztó szegénység, |
| mint hajdan annyi bátyját-nénjét, |
| hogy szerencsét próbálni vágna |
| az ismeretlen nagyvilágba. |
| Nem. A boldogság poharából |
| hörpintett olyat ez a vándor, |
| attól lett olyan menni-részeg, |
| meg háza fölött az a csillag, |
| azok bocsájták útjaidnak, |
|
|
Sötét volt, csak a holdvilág |
| roppant fényes fejszéje törte |
| Ment, mendegélt, amerre lát, |
| határok közt s határon át. |
| Jött reggel és jött újra este, |
| az utat nem sokat kereste, |
| mely egyenest előre vitt. |
| Völgyön át ment és át hegyen, |
| szirtek közt kitudta a hágót, |
| mocsárnak bátran nekivágott, |
| általkelt ott, hol állt a jég, |
| hol meg hídroncs a vízben ázott, |
| hamarost meglelte a gázlót. |
| S ha vándorral találkozott, |
| ki régen jött már étlen-szomjan, |
| jószívvel megmutatta: hol van. |
| Ásni segített, hol temettek |
| és segített az újszülöttnek |
| megpillantni a napvilágot. |
| Ott volt, hol dolgos kéz hiányzott, |
| hol rombadőlt ház várta, vagy |
| hol rakták már az új falat, |
| aztán köszönt, és állt odább. |
| És mindenütt, amerre ment, |
| nemrég még bőgött itt az ágyú, |
| s most itt ez édes-furulyájú; |
| kötésig még a kínba-vérbe, |
| úgy néztek e víg jövevényre, |
| mint önnön arcuk nemsokára |
| ki se bonthatta tarisznyáját, |
| mindenütt étkükkel kinálták. |
| Ha jött, a lányok csókja várta, |
| s csókkal bocsájtották útjára. |
|
|
|
Ha jött, a lányok csókja várta, |
| mégse volt sehol maradása |
| csak ment tovább, így mendegélt, |
| míg egy nagy városba nem ért, |
| hol komor, hosszúnyaku házak |
| úgy ülték meg a szűk utcákat, |
| még vonagló zsákmányukat. |
| Közöttük lassan ballagott. |
| Itt nem nyíltak rá ablakok, |
| csak egy-egy függöny széle lebbent, |
| sejtetve, hogy tán élnek ottbent. |
| S idekint is, amerre járt, |
| teremtett lelket nem talált, |
| csak itt-ott egy-egy temetetlen |
| hullába botlott, mely meredten |
| bámult ott, mint a rémület |
| Itt nem temettek s nem születtek, |
| nem bontottak s nem épitettek. |
| Ügyet sem vetett senki rá, |
| a görcs utcákon, mik elejtett |
| prédaként kínban tekeregtek, |
| míg végtére – észre se vette – |
| egy nagy folyó állott előtte |
|
Megállt a parton a legény. |
| Megoldotta tarisznyaszijját, |
| körül is nézne, de alig lát, |
| hogy látásába beleborzad. |
|
De ahogy tovább néz, ahol csak: |
| a túlpartról egy magaforma |
| integet felé s mintha szólna. |
| Jól látna, vagy csak képzelődik? |
| Úgy rémlik, látta már a földit. |
| Régesrég volt? Vagy csak imént? |
| Valót lát? vagy csak tüneményt? |
| Emlékein, mint egy szitán, |
| majd átpereg, majd fennakad |
| Káprázat játszanék vele – |
| s nem is látta még sohase? |
| Vagy végig vele jött az úton, |
| mióta csak elvan hazúlról, |
| s tán még régebben?… Ej, elég! |
| S megrázva szédülő fejét, |
| „Jó napot, földi! merre, meddig?” |
| „Világ végéig és semeddig”– |
| felel amaz – „amerre, arra, |
| le a mélybe, fel a magasba, |
| tengerre szállok, csúcsra hágok, |
| megyek, bejárom a világot.” |
| „Annál jobb” – mondta ez – „vagyis |
| Ne mennénk együtt, cimbora? |
| Hosszú s nehéz az út oda… |
| Ha egy célunk és egy utunk, |
| mielőtt a lábunk levásik.” |
| „Mért is ne mennénk?” – mond a másik. |
| „Csak előbb kössünk egyességet. |
| Osszuk meg szépen a kőttséget. |
| Neked is van teli tarisznyád, |
| van egy az én vállamon is, hát |
| ami tiéd, az az enyém is, |
| s megosztozunk a magamén is. |
| Hogy lásd, mennyire bízom benned, |
| pedig még alig is ismerlek.” |
| „Ugy legyen” – állt rá az Igazság. |
| „No, akkor bontsd ki a tarisznyád. |
| nézzünk először a tiédbe.” |
|
Úgy is lett, vígan ettek-ittak, |
| S mikor a végére jutottak, |
| vállukra vetvén az iszákot |
| (ki üres, ki a teli zsákot), |
| indultak, mint két jóbarátok. |
|
|
|
Együtt mentek, mint jóbarátok, |
| a vállra vetve tarisznyájok. |
| Köröttük kihalt, vad vidékek, |
| de mindenütt kisérte őket, |
| sík fövenyen, köves tetőn, |
| idegenben is otthonossan – |
| léptük, mely egy ütemre koppan. |
| S hogy estére leheveredtek |
| szélén egy sűrü rengetegnek |
| s előttük már a rőzse lángolt – |
| nemcsak ez hevíté a vándort, |
| hanem az a tűz is, a belső, |
| tagjain át- meg átbizsergő, |
| forró borzongás, a barátság. |
| A tűzbe nézve kérdi társát: |
| „Hány várost láttunk, hány falut, |
| mögöttünk hány mérföldnyi út, |
| nem éheztél meg, földi? mert én, |
| bevallom, ugyancsak ehetném. |
| S a magamét hiába nyitnám, |
| morzsát se rejt az én tarisznyám.” |
|
„Sajnálod már, hogy megfelezted, |
| ugye, hogy nem jószívből tetted? |
| Most már örömmel visszavennéd? |
| Hát csak ilyen volt az egyesség? |
| Ha te így, jó, hát én is úgy. |
| De hogy mégis követni tudj, |
| lásd, jószántamból adok enned – |
| világáért a félszemednek.” |
|
|
S félszemét kiszúrva vetett |
| Reggelre kelve már a vándor |
| csak felet látott a világból, |
| csúful megcsalatott szívébe. |
| Már nem lágyult el a zenére, |
| mit léptük vert az út kövére, |
| s a tűzben már nem a barátság, |
| de a gyűlölet tépte láncát. |
| Mentek tovább, kusza bozótban, |
| szikes pusztán törtetve szótlan, |
| s este a másik félszeméért |
| kapott megint egy kis karéj bért. |
| Harmadnapon a jobbkarjára |
| vetette szemét jóbarátja, |
| már egyik lábát kérte érte. |
| S hogy ötödnapra gyúlt a hajnal, |
| elébe állt ilyen szavakkal: |
|
„Gondold csak el s te is belátod, |
| nem lehetünk többé barátok. |
| Egymáshoz hogy is illenék |
| egy épkézláb s egy nyomorék? |
| Kit nyomorékká tett a sors, |
| az mind galád s alattomos, |
| ki tudja, mi nem telik tőle? |
| Te is, ki tudja, meg nem ölsz-e, |
| ha bosszuvágyad arra visz, |
| a barátság addig barátság, |
| amíg a társ segíti társát. |
| De már te hogy segítenél? |
| Mindkét szemed kivájva, fél- |
| karral, fél-lábbal hogy követnél? |
| Csak hurokként rámtekerednél. |
| Csak koloncként engem nyügöznél. |
| És minthogy a célunk közös cél, |
| az téged sem vihet előbbre, |
| de a tiéd is lesz az érdem, |
| ha nekem sikerül elérnem.” |
|
|
Azzal otthagyta egymagára, |
| csonkán, vakon, féllábon állva. |
|
|
|
Csonkán, vakon, féllábon állva |
| maradt az Igazság magára. |
| görcsösen nyúló félkezével |
| semmi tapinthatót nem ért el. |
| Hangot se hallott, csak magánya |
| felelt ki sem mondott szavára, |
| mint valami semmire visszhang, |
| mely nincs és mégis egekig hat. |
| Ahogy hasábfa küzd a lánggal, |
| S ahogy fa hamvad el a tűzben, |
| úgy húnyt álomra kimerülten. |
|
| felszítva lassan ki-kilángolt, |
| s mint fojtott tűz szelet ha kap, |
| felparázslott az öntudat, |
| feje fölött furcsa beszédet |
| szűrt ki a csendből. Arra ébredt. |
| Fél kezével, ahogy tudott, |
| s amint merészkednék előbbre, |
| belebotlott egy vén fatörzsbe. |
| Bár őneki a nap is éj volt, |
| és most is éppolyan sötét volt, |
| mint mikor ittmaradt maga, |
| s tán éppen most volt éjszaka – |
| mégis: minthogyha máshol ébredt |
| volna, mint hol álomba mélyedt. |
|
|
Hallgatni kezdte a beszédet. |
| Majd közelről, majd újra távol |
| hallszott a hang föntről a fáról. |
| Beszéd volt? Mintha varju károg, |
| mintha ugatnak a sakálok, |
| karvaly riog, vijjog a vércse – |
| s mégse olyan, hogy meg ne értse. |
| Nem emberhang – s emberi szó, |
| „Mondjátok el” – így szól a vénebb |
| bőgésnek is) – „mondjátok el, |
| vajjon mi jót csináltatok?” |
|
„Én” – kezdi gyorsan a legifjabb |
| (s vélnéd, hogy nem beszél, visít csak) |
| – „én ma öltem meg azt az orvost, |
| ki volt oly bátor s oly bolond volt, |
| s a gyógyító írt felfedezte, |
| amitől ép lesz újra teste |
| annak, akit megcsonkitottam, |
| s újra lát, kit megvakitottam.” |
|
„Derék gyerek vagy” – mond a vénebb |
| (sakál-e? vagy hiéna? véreb?) – |
| „és aztán mit talált fel írnak?” |
|
„Egyszerű az” – visít az ifjabb – |
| „ma éjjel, újhold péntekén, a |
| harmatba feküdjön a béna, |
| s úgy kel fel onnan, mint az ép, |
| s a vak a fű gyöngy harmatát |
| kenje szemére – s újra lát…” |
|
|
– „Ezt jól tetted.” – szól – „S hát a többi?” |
| „Én” – mondja (vagy inkább üvölti) |
| egy harmadik – „én sem pihentem, |
| megtettem, amit megtehettem |
| avégből, hogy pusztulna szomjan |
| Követ raktam hétölnyi mélyre |
| ott, ahol a föld drága vére |
| épp kibuggyan a föld szinére, |
| a helyet pontosan kimérvén, |
| a város napkeleti szélén. |
| Csak egy vékonyka kis erecskét |
| hagytam, maga hadd csörgedezzék |
| a dögvészt játszi habjain: |
| azoknak, kiknek szörnyü kín |
| a szomjúság s már tűrhetetlen. |
| Így leszek én legyürhetetlen.” |
|
„Ez jó! remek! derék!” – üvölti, |
| visítja, bőgi mind a többi. |
| S folytatnák mind tovább csak így, |
| ha már a kakas nem rikoltna. |
| S eltűnt mind, mintha ott se volna. |
|
|
|
Eltűnt mind, mintha ott se volna. |
| Vagy ott se volt? – Csak karja csonkja |
| sajdult ilyen gondolatokra? |
| Csak szemének vájt üregén, e |
| gyulladt ilyen lázálom, égve, |
| mint felperzselt puszták lidérce? |
| Csak nincs-karjánál, vak szeménél |
| üresebben maradt szivén kér |
| ily lázasan helyet a hit, |
| hogy mégse pusztul csúfra itt? |
| Merje-e? vagy ne merje mégse? |
| Kisértse meg? meg se kisértse? |
| S ha újranő is karja, lába, |
| s újra gyúl is szeme világa, |
| lesz-e még mersze, kedve, vágya |
| Vagy szégyenszemre hazatérjen, |
| kiholt vágyakkal hűlt szivében? |
| Nem jobb-e itt pusztulnia, |
| mint elviselni, hogy soha |
| jóhíre, mely útjára küldte, |
| az egész földet megkerülve? |
| Hogy továbbra is nyomorék |
| legyen, ki bátor útra lép, |
| s a selyemhímű, tarka szép föld |
| továbbra is, örökre vértől |
| legyen mocskos, az legyen, a |
|
|
Ahogy így töpreng a fa mellett, |
| zsibbadt lábán az ín elernyed, |
| s a fába kapaszkodva lassan |
| a harmatos fűre lecsusszan. |
| minden csöpp vére ott tolongna |
| karja és lába satnya csonkján, |
| mint pattanó rügyek a holt fán, |
| idege, izma, csontja, bőre |
| fakad, sarjad, hajt nőttön-nőve, |
| valami iszonyú gyönyörben – |
| míg ott áll épen és erősen. |
| (micsoda kéj a mozdulat!) |
| addig keresgél, míg az ujján |
| száláról két csodálatos csöpp, |
| hibátlan ékkő, két igazgyöngy, |
| illeszti két szeme zugába – |
| s szinte velőkig hat a fény |
| újjászületett két szemén. |
|
| Föveny fölcsillámló pora, |
| fakéreg ezer rücske-árka, |
| s égbolt végtelen símasága; |
| s a széles út, amarra távol |
| legördülve a láthatárról; |
| közel és messzi, nagy s kicsi – |
| emelkedő kristály-kehely, |
|
Úgy nézte, mint ki sose látott, |
| ki most lát először világot. |
| Mintha még a vakság előttről |
| lett volna vak és most először |
| most, most látna csak igazán, |
| lassan-lassan átég a hajnal… |
|
|
Előtte az út, kis patakkal. |
| Vagy inkább csak patak-meder, |
| mely vize híján vesztegel, |
| s cserepes ajkkal áhitozva |
|
Hova induljon? Merre menjen? |
| A végtelen szólítja fennen, |
| innen is, onnan is kiáltva, |
| Megfordul, hát egyszerre látja, |
| napkelet felől a mederben |
| feléje tör s mind sebesebben, |
| szinte szikrát vet rajt a nap, |
| nyomul a víz, jön a patak. |
| A víz, a víz! a fertezett víz, |
| a városnak vivén a pestist. |
|
S mielőtt még egy gondolatnyi |
| már rohan is szárnyröptü lábbal, |
| versenyt futni a döghalállal. |
| Most van értelme fürge lábnak, |
| pontos-törésű szem-világnak, |
| egyensúly-tartó, ép kezeknek! |
| S futtukban egymásra merednek |
| az ember s a futó víz árja, – |
| mint kígyó az áldozatára, |
| s mint kígyóra megbűvölője. |
|
Észre se vette, hogy előtte |
| már jönnek ki az emberek, |
| hogy szomjtól elszenesedett |
| testükkel várják, csalogassák, |
| mint édes szót, mennyei mannát, |
| Csak fútt, mint az ámokfutók, |
| agyában egy gondolat égett, |
| megelőzni a szörnyüséget. |
| S egy lélekzetnyivel a dög- |
| parazsat nyelve, mint a táltos, |
| így ért a szomjnak városához. |
|
|
|
Így ért a szomjnak városához. |
|
| S maga is szinte már halálos |
| szomjban zihálta: „A királyhoz!…” |
| tömeg nem hallhatja szavát most. |
| Csak a közelgő csobogáshoz |
| van már fülük, csak annak áldoz |
| minden csöpp hallás a fülekben, |
| minden vörösen kidüledt szem, |
| minden árnyéknyi mozdulat, |
| mi tagjaikban még maradt, |
| Indulásnyi ereje nincs már |
| egyiküknek se, mind csak ing már, |
| törzset és fejet arra himbál, |
| – mint fogságtól tébolyodott, |
| ketrecbe zárt vadállatok – |
| merről a vizet látja jönni. |
|
|
Őt nem is veszi észre senki. |
| Ahogy a szemnek láthatatlan |
| a legfénylőbb sugár a napban, |
| úgy tör át ellenállhatatlan |
| az utcák során, meg se állva, |
| míg el nem ér a palotába. |
|
És szól a bágyatag királynak |
| (maga is már halálra bágyadt): |
| „Ébredj uram, ébredj! kapudban |
| a döghalál forrása buggyan, |
| fel, fel, uram, percet se késhetsz, |
| a kapuhoz! beszélj a néphez!” |
|
|
S felelt a király, minden új szót |
| úgy nyomva ki, akár a súlyzót, |
| hogy beledagadt minden izma: |
| „Mit beszélsz, ifjú, összevissza? |
| Hova menjek? kinek beszéljek? |
| A népnek? s mit mondjak a népnek? |
| Szomjhalál-e? vagy döghalál? – |
| nem mindegy, hogy melyik talál? |
| Hogy kerülsz ide? nem is kérdem, |
| te vándorok közt szerencsétlen, |
| de ha már itt vagy, hát ne harcolj, |
| az életet vesd le magadról, |
| feküdj ide mellénk s ne moccanj, |
| pihenj meg, vándor, itt a szomjban.” |
|
|
„Nem halni jöttem én, királyom, |
| hozzád, de győzni a halálon” – |
| felelt ő – „jöttem hét határon, |
| s az élettől nem tágitottam |
| csonkán se és megvakítottan, |
| a szomjnak titkához jutottam, |
| a dögvésszel versenyt futottam, |
| míg elértem lélekszakadva |
| halálfelhőzött városodba. |
|
És most mindez hiába volna? |
| Miért lett vakká szemem odva, |
| ha nem azért, hogy mást segítsek |
| újra látni? miért lemetszett |
| karom-lábam, ha nem azért, hogy |
| mást közelebb vigyek a célhoz? |
| S mért tudtam ki titkát a rossznak, |
| ha tovább is vígan torozhat? |
|
A rossz cinkosa vagy te is, |
| ha halált vársz, ha nem segítsz, |
| hogy az élethez szólva, együtt |
| a halált innen elseperjük, |
| jöjj, vagy örökre átkozott lész!” |
|
|
Azzal a királyhoz hajolt és |
| gyengéden a hóna alá nyúlt, |
| úgy vonszolva, mint egy fabábút, |
| míg elértek a csaknem ájult |
| emberekhez – éppen, mikor |
| az első hűs cseppért hajol |
| mind, kiben van még csepp erő. |
|
|
„Megállj!” – kiált az érkező, |
| tovább is tartva a királyt, |
| ki már a lábán alig állt, |
| „megálljatok, vagy átkozott |
| lesz áldottnak hitt kortyotok! |
| Csak még egy kortynyi kis türelmet |
| s a csapok rendre megerednek, |
| s az édes víz, a tiszta élet |
| csobogva visszatér belétek. |
| De ez a víz itt mérgezett, |
| iszonyt hoz és nem életet.” |
|
|
S a lassan-lassan, téveteg |
| ahogy indultak volt, remegve |
| álltak meg, tétován rezegve |
| mint porlepett hegedühúr, |
| amit a remény penditett meg, |
| s most hangtalan megint elernyed. |
| telt még, a tömegből előtör |
| egy s száját kiáltásra tátva, |
| így hallik hörgő suttogása: |
|
| Hogy vártatok egy csepp vizet, |
| s mikor itt van fénylőn, csobogva, |
| most hallgatnátok egy bolondra? |
| Bolond? ha nem csaló hazúg! |
| Hogy tudná, mit – szerinte – tud? |
| S ha tudja is – már mit segít? |
| Nekünk halál az is, ez is. |
| Élet, élet – csak ezt papolja, |
| s éppen ő a halál heroldja. |
| Lehet, hogy akkor is, ha isztok – |
| de ha nem isztok, annyi biztos, |
| csontotok minden csepp husát |
| lerágja már a szomjuság!” |
| S hörgi, mint aki mást se tud: |
| „Igyunk, igyunk, igyunk, igyunk…” |
|
„Iszunk, iszunk, iszunk, iszunk…” |
| – súgja utána száz torok, |
| s mint újra megfeszült hurok, |
| a kezek újra felremegnek, |
| új görcsbe hajlanak a testek. |
|
S kiált most már kétségbeesve: |
| „Halált, vagy életet kerestek? |
| Mert az élet forrása ott van |
| a városszéli völgytorokban, |
| ki őt keresi, az velem jön, |
| legörgetni róla a szirtet, – |
| mit rá a gonosz hengerített.” |
|
|
„Viz… viz…” – zizegnek csak az ajkak, |
| mint papír, ha a lángba hamvad. |
| S ujjuk megint a víz felé jár… |
|
|
Akkor egy ifjú ím eléáll. |
| Még így is, látni, karcsu, szépszál, |
| még így is ragyogó szemű, |
| hangja így is, mint hegedű, |
|
„Énbennem is a szomjuság ég, |
| én is csak inni, inni vágynék, |
| csak inni vágynék, inni én is, |
| csak inni, mindig inni – mégis |
| rühelném magam, mint az ótvart, |
| ha nem hinnék a hírhozónak, |
| ha hinni sem tudnék a jónak. |
| A szomjnál is irtóztatóbbnak |
| Mert már az is enyhíti szomjam, |
| hogy szivemben új bizalom van. |
| S akár a vízre, szomjuhoztam |
| a jóhírre, amely a vándor |
| szeméből így is kivilágol, |
| bár azt is fáradtság felhőzi. |
|
Ki nem felfedte szomj-előtti |
| önmagát, ki szivében őrzi |
| szikráját még a régi vágynak, |
| akarni nagyot és csodásat, |
| tenni szépet s tenni merészet, |
| annak nem is kell, hogy beszéljek, |
| egyenest a vándor nyomában.” |
|
|
|
S indultak gyors egymásutánban |
| az Igazság lépte nyomában. |
| Mint mikor a ködben gomolygó, |
| fényesen kibukkan egy eszme, |
| hogy tettre váljék – összeszedve |
| tömegből és indultak arra, |
|
|
Elől, a királlyal a karján |
| ő ment, s az ifjúval a balján. |
| Ragyogó szemén leheletnyi |
| sötét árnyék látszott lebegni. |
| – Ha visszanyert szemevilága |
| és (megtapintja) karja-lába |
| csak csapda lenne, csak csalétek, |
| s tudtán kivül most sujtana |
| a kínzott városon a végzet? |
| Ha – mint amaz fennen kimondta – |
| ő volna a halál heroldja? – |
|
És hallva, ahogy elmaradt |
| mind messzebb, messzebb jutva tőle. |
|
|
De mentek, csak mentek előre. |
| Fel, ki a városvégi völgybe, |
| ahol a helyet megjelölte. |
| Már ott voltak, már nekiestek |
| a mélységnek, a hétölesnek. |
| Nem gondoltak a szomjusággal, |
| se a csábító csobogással, |
| amint leértek ölnyi mélyre, |
| erejük mintha visszatérne, |
| már övig bent a földben álltak |
| s ásóik egyre szaporábbak. |
| S mielőtt még a nap az égre |
| hét ölnyivel fennebbre érne, |
| leértek a hétölnyi mélyre. |
| S rálelve a gonosz kövére, |
| hangos hó-rukkal kiemelték. |
|
|
Mint elfeledett drága emlék, |
| mely a dermedt emlékezetből |
| váratlan, nagysokára feltör, |
| úgy zuhogott, mindent elöntve, |
| a víz emberre, kőre, földre. |
| Izzó földmélynek hűvös árja, |
| kiégett testek lázas álma, |
| minden, mi szép volt és mi szép lesz, |
| mi múltban és jövőben édes, |
| gyerekjáték és férfimunka |
| csak úgy dőlt szivükre s ajkukra. |
| Teltek a torkok, a csatornák, |
| korsók, s szivek együtt csobogták, |
| megindult erek s vezetékek |
| együtt lüktették: élet! élet… |
| Volt, ki játszott, s volt, ki merengett, |
| voltak józanok s önfeledtek, |
| használták italnak s tükörnek, |
| s fürödtek, ittak, ittak és fürödtek, |
| míg végül a drága fölösleg |
| és az egyik sírva fakadt, |
| a legtisztább, legüditőbb víz, |
| szeméből kibuggyant a könny is. |
|
|
| oly remegőn csillant a könny, |
| mint első zápor-csepp a már-már |
| elsenyvedt rózsatő virágán. |
| S mint kelő napot a virágok, |
| mind őt nézték, csak őt, a vándort. |
| Most látták meg először arcát. |
| Rohantak hozzá, közrefogták, |
| s nevezve őt jóhírhozónak, |
| hősüknek, felszabadítónak, |
| úgy vitték vállukon a város |
| És ott, újra trónjára lépve, |
| a király így kezdett beszédbe: |
|
„Akárki légy is, ifju vándor, |
| jöttél légyen akármi tájról, |
| s akármi sors akaratából, |
| törvény-e, vak véletlen-e, |
| hogy éppen most értél ide, |
| akárhogy történt is, neked |
| S neked köszönik, ami még több, |
| amitől nemcsak élni lesz szebb, |
| de halni is értelmesebb lesz, |
| ha meg kell halni. Vén vagyok már, |
| tenger éve uralkodok már, |
| volt részem fényben és borúban, |
| harcoltam nem egy háborúban, |
| és mindegyikben becsülettel, |
| éltem tán nem hiába telt el. |
| énnékem nem volt válaszom már, |
| csak a halálhoz volt szavam, |
| a rossznak megadtam magam. |
| S ha te nem jössz, mind úgy veszünk el, |
| kérgig megkeserült szivünkkel, |
| mint akik hiába is éltek. |
|
Maradj velünk hát, arra kérlek, |
| oszd meg a trónt velem, öreggel, |
| s egy szem lányom kezét fogadd el.” |
|
|
Meghajolva felelt a vándor: |
| „Messziről jöttem, messzi tájról, |
| s még messzibb tájak vágya kerget. |
| Nem magamnak s nemcsak tinektek |
| találtam meg a gyógyitó írt, |
| s hordozom szivemben a jóhírt, |
| de minden csonkáknak s vakoknak, |
| minden dögvész-dúlt városoknak, |
| s mindenkinek, ki könnyü zsákmány |
| a halál kivetett varsáján. |
| Azt a kegyetlen, vad tüzet, |
| mely a világ torkán csap át, |
| emészt és mar és füt belül, |
| se királyság, se szerelem. |
| Csak útra kelni, menni, menni |
| az örömben meg nem pihenni, |
| a rosszban meg sosem nyugodni, |
| úttalan sosem hánytorogni, |
| …uram király, édes királylány, |
| a világ minden útja vár rám, |
| eresszetek, bocsássatok meg, |
| s emléketekben tartsatok meg.” |
|
Így terelve gondjai nyáját, |
| vállra vetette tarisznyáját, |
| s furulyáját, a rég-nem-fújtat, |
| arcát a friss szélnek feszítve, |
| indult, még egyszer búcsut intve. |
|
|
|
A friss szélnek feszítve arcát, |
| ment, mindig amerre a nap szállt. |
| Tarisznyájában kedves étkek, |
| mit a városban készitének, |
| egy üvegben a drága harmat – |
| csonkának és világtalannak, |
| s szivében jó, jó, jó hirek – |
| mindenkinek, mindenkinek. |
|
|
Már három napja, három éje |
| mehetett így, észre se véve |
| napkeltet és napszállatot. |
| Ugyancsak messze járhatott, |
| mikor a gyöngy hajnali ködbe |
| egyszer csak ott termett előtte, |
| gyűrött, homályos ábrázattal, |
| mint ki lidércnyomás alatt van, |
| mint aki hosszú, kínkeserves |
| úton nem jut egy csöpp meleghez, |
| kegyetlen, régi útitársa. |
| Úgy nézett rá, mint rossz varázsra, |
| aztán viszolygását leküzdve, |
| „Jónapot földi, hogy kerülsz te |
| ide?” – köszönt rá – „hova honnan? |
| És hol jártál, miféle honban? |
| Mit láttál, merre vitt utad? |
| Célhoz közelebb? távolabb?” |
|
|
A másik csak szemét mereszti, |
| aztán nagy akadozva pedzi: |
| „Mi dolgod az? s mit tartozik rád? |
| Inkább mondd el a magad titkát. |
| Hol tekeregtél? merre jártál? |
| Tán az ördöggel cimboráltál? |
| Hogy lábad-karod újra nőtt |
| s szemed is ép, mint azelőtt?” |
|
A vándor elsorolta rendre, |
| nem titkolta s nem szépitette, |
| nem tagadta s nem tóditotta, |
| Csak állt s hallgatta a másik, |
| mint kinek foga belevásik, |
| Hát ezért csalta meg, ezért |
| hagyta vakon és nyomorultan, |
| világ csúfjára ott az útban? |
| Közel volt már, hogy elragadja |
| zölden hánytorgó indulatja, |
| de jókor észrevéve, ilykép |
| vezette szavát az irigység: |
|
„Nagyot vétettem ellened, |
| s már régen szánom bűnömet. |
| Alig, hogy elváltunk, a bánat |
| kergetett már, hogy rádtaláljak, |
| Hogy hol jártam? Sokfele jártam. |
| S mit láttam? Széles e világban |
| hol tűz éget, hol jég fagyaszt, |
| különben mindegy, merre jár az |
| ember, mindig csak egy a válasz, |
| S szivemben égő mardosás. |
|
Ha nem gyűlölsz, ha megbocsátsz, |
| tedd velem azt, mit én csináltam |
| veled, metéld le kezem-lábam, |
| égesd ki mindakét szemem, |
| s hagyj ott magamban tengenem |
| a fánál – így tán megtalálom |
| békém mégegyszer a világon.” |
|
|
„Keresd, ahogy tudod, magad, |
| – felelt a vándor – „nem kivánok |
| neked se bajt, se boldogságot, |
| se bűnbánatot, se nyugalmat, |
| szerezd meg, amit tudsz, magadnak. |
| Kettőnknek együtt semmi dolga. |
| Menjünk hát. Ki balra, ki jobbra.” |
|
|
Azzal otthagyta egymagára. |
| Maga meg indult, merre várta, |
| jég honában és tűz honában, |
| mezők füvén és út porában |
|
|
|
Mely útra bocsájtá, a hírrel, |
| s mire útközben lelt, a hittel, |
| s ama hajnalnak harmatával, |
| s a megindult víz zajlatával, |
| indult tovább, amerre várta |
| vaksága, sajgó csonkasága. |
|
De mindenütt, a tehetetlen |
| kezekben is, a míveletlen |
| szikek mélyén, a dudva-verte, |
| közönytől burjánzó szivekben, |
| a beomló bástyák mögött is, |
| megkeserült csókok között is, |
| tudta: várja a szomj, a kétség |
| alatt is parázsló reménység. |
|
Így ment a kelő nap felé, |
| arcát a friss szél fürdeté. |
|
|
Ezenközben társa, a másik, |
| magával dühödten vitázik, |
| nekilódul, majd tétovázik, |
| A terve hogy fordult fonákra, |
| ingyen se érti. Nagysokára |
| eszmél csak. De másnapra kelve |
| már kész van, újra kész a terve. |
| Megindul ő is, nagysietve. |
|
|
Ama városba tart, hol akkor
|
| ketten találkoztak a parton |
| s együtt keltek útra vele. |
| Volt ott egy próbált embere, |
| kit ő mentett meg csúnya végtől, |
| a jól megérdemelt kötéltől. |
| Tudta, hogy az mindenre kész lesz, |
| mitse fecseg és mitse kérdez, |
| megvan rá minden inditéka, |
| hogy süket legyen s mintha néma. |
|
|
A kocsányos, puha homályba |
| (melyben ráborzad önmagára) |
| csak vékony éle metsz a holdnak |
| mikor az ajtón bekopogtat, |
| s máris hurcolja el magával |
| az elmerült utcákon által, |
| éppen arra az útra térve, – |
| hol egykor a vándort kisérte. |
|
S eljutva amaz erdőszélre, |
| hol annak félszemét kiszúrta, |
| így szól: „Most szúrd ki jobbszemem.” |
|
Azt még csak meg se lepi; nem |
| kellett kétszer se mondani, |
| szakértő kézzel nyomta ki, |
| s örülve is – bár nem mutatta, |
| inkább siránkozott miatta. |
| Mert bár nem sejté semmiért se, |
| mi okból lehet ez s mivégre, – |
| kapott rajt, hogy a tízszeressen |
| megszolgált jótettért fizessen, |
| túladjon már a szolga-sorson, |
| s többé ne őt, – de ő zsaroljon. |
|
Szótlanul törtettek tovább. |
| De a félszemű meg-megállt. |
| Ahogy közeledtek a helyhez, |
| hol másik szeme lesz a vesztes, |
| kiverte a jeges verejték, |
| ahogy végiggondolta tervét. |
| Jól számított-e? s hogyha mégse? |
| Ha visszacsap rá vakmerése? |
| Mitévő legyen? Vissza? Késő! |
| Elhangzott már a szó, a végső! |
| El van vetve, már el, a kocka, |
| nincs, mi szemét már visszahozza. |
| De hisz még a félszeme lát… |
| Ej, nem gyáváké a világ!… |
| És ha becsapta őt a vándor? |
| Ej, nem telik az ily pupáktól! |
| Hogy gyűlölte! amért oly szépen |
| indult tovább az üde szélben! |
| Mert nem veszett el, mint az eb; |
| mert véle csoda tétetett; |
| amért nem akart bosszut állni, |
| se megölni, se megbocsájtni; |
| amért szemét nem szúrta ki, |
| de jobban szúrták szavai. |
| Hogy gyűlölte! a gyűlölet |
| És ment tovább, bár fogvacogva. |
|
S került a másik szeme sorra, |
| s egymásután a karja, lába, |
| míg ott maradt, féllábon állva, |
| csonkán, vakon, sajogva, égve, |
| a fa alatt a mély sötétbe. |
| És várt, csak várt a kincses éjre. |
|
|
És jöttek is. Megint a vénebb |
| kezdte a már ismert beszédet, |
| kérdve, hogy hívek voltak-é. |
| S az ifjabb máris kezdené |
| visongva nagyban. És a vak |
| már felujjong a fa alatt: |
|
Most, most jut a titok nyomára, |
| csak most figyelje, most vigyázza, |
| s neki szolgál a kín, a pestis, |
| az ernyedt lélek, szomju test is, |
| csak egyet fú, egy cseppet önt és |
| már fut, repül, száguld a dögvész |
| minden fokon és délkörön, |
| nem lesz se bánat, se öröm, |
| se enyhület, se szomjuság, |
| se jeges, se tüzes világ, |
| nem lesz undor se és magány, |
| csak döghalál, csak döghalál! |
| egy dörgő hang: „Egy szót se! csönd! |
| míg meg nem néztük, nem les-e |
| hogy újra kihallgatva minket, |
| keresztül húzza terveinket.” |
| S visongva, bőgve és üvöltve, |
| ugorva, kúszva és görögve |
| szállnak a fáról le a földre. |
|
|
Ahogy ujjongva rátalálnak, |
| a karmok, körmök, csőrök, állak |
| tépik, zúzzák, a velejéig |
| szétrágják, tüzet gyújtanak, |
| S hamvát az első kakasszóra |
| a szél a földön szerteszórta. |
|
|
|
Piero della Francesca
Arezzo
San Francesco templom
XV. század
| Így, hídról hídra, egyebet beszélve, |
|
amivel Komédiám nem törődik, |
|
| De mivel kötést tettem én e Dalról, |
|
e Másodikról, lapjaim kimérve, |
|
művészet féke nem hagy szólnom arról. |
|
| [Dante: A Purgatórium XXXIII.] |
|
[Babits Mihály fordítása] |
|
Szonett…
| Hajnali látomás! |
mily éjszakából! |
| A fény évezredes homály alá ás, |
| s az emberi szem húsvétján a látás |
| halott Krisztusa sírjából kilábol. |
|
| A feltámadott geometriából |
| kitört a tér, mint egy örömkiáltás. |
| Lehet, hogy eddig ez a síkbazárt váz, |
| ez volt az ember képe önmagáról? |
|
| Ó, tudás nélkül bedőlt kút az érzék, |
| s annál, mit a lélek megél s az ész ért, |
| nagyobb valóságot a szem se láthat. |
|
| Te, aki újszülött kiterjedését |
| fürdetted egy sosem-látott világnak, |
| tarts jó emlőiden, anyai Távlat! |
|
|
…és ami a szonettből kimaradt
| Mert mindig úgy érzem, mintha az lenne éppen a fontos, ami kimarad, |
| ami óvatlanul mindig visszacsorog a felhúzott szavak |
| vödreiből a kimerhetetlen, vége-nincs-soha-kútba, |
| amelybe hasztalanul merülünk le mindig újra meg újra, |
| mintha épp az lenne a fontos, amit Rondabugyrod hegyét |
| tapodva a Mesterrel beszélt a pokoljáró ifjú Tanítvány, az az egyéb, |
| amivel éppen nem törődött, amivel sohase törődik, a Komédia,
|
| aminek sohase lehet a művészet fékét leráznia, |
| ami nem lehet, hogy minden túlfolyón mindig túl ne folyna, |
| amit mindig kiszorít magából, bármilyen sűrüszövésü, a forma, |
| a forma, amely mindíg csak az, ami, sohase más, sohase az, ami nem, |
| és mindig észrevétlenül elvész a formátlan Egész egeiben, |
| mintha semmi se lenne fontos, csak ez az egyéb, ez a sárkány, |
| amelynek ezer feje nő, mire az egyiket nagynehezen lekaszálnám, |
| a százszorszent, ezerszer átkozott valóság, e kiméra, |
| mely nincs egy perc, hogy maga után ne csalna valamely szakadékba, |
| mintha mindig csak az lenne a fontos, ami számon kívül marad, |
| a szó, ami minden kimondhatónál elhallgathatatlanabb, |
| ami végül is mindig elillan a legpontosabb hegesztésü sorpár |
| hajszál-repedésein át is… |
| hajszál-repedésein át is… |
Hol marad például a szonettből a hordár? |
| Ő, aki a névtelen utast, akit senki se vár, fogadja a vonatoknál, |
| ez az ismeretlen ismerős, e bizonyosság a bizonytalanban, |
| aki mindig éppen a gőzben zökkenő vonatablak alatt van. |
| Hiszen a szemünkben ő se egyéb, csak síkbazárt, sorsnélküli gótika, |
| idegen városok jótét-angyala, fején a számlapos sipka, ez az egyen-glória, |
| de hol van mögüle a perspektiva, gyerekkora, útjai, otthona, |
| a százezernyi viszony, szerelem, idegbaj, anyagcsere, politika? |
| Életének számunkra nincs, csak egyetlen előre-tudott mozdulata, |
| mintha keze csak a más csomagjának cipelésére, egyébre se volna jó, |
| ahogy ismeretlen szállásunkra vezet… |
| ahogy ismeretlen szállásunkra vezet… |
„Albergo Michelangelo”, |
| rólad is, mi az, amit elmondhatok? két reggel, egyetlen éjszaka, |
| iratok, kipakolás, búcsú, csupa érdektelen história, |
| de ha akarom, a titkok titka ez is, akárhány mai Legenda Aurea nyersanyaga, |
| mégis mi ez egész életedből, az előttem-volt s utánam-következő napokból? |
| mért villanjon elő épp e tajtéknyi idő a sötéten hullámzó habokból? |
| mikor a tenger egy és oszthatatlan, nincs sehol kezdete-vége-iránya, |
| és mindegyik hullám mind a többinek sorsa-regénye-geometriája? |
| Azt kellene felkutatnom, aki álmát e szobákban előttem aludta, |
| aztán azt, aki építette, s azt, aki a helyén járt, mikor még meg se volt, s még előbb azt, aki a földben nyugszik alatta, |
| s legvégül a romvárost, amely e sírok alatt tán feltáratlanul rejti csodáit… |
| De hol az a „legvégül”? ó, eljutni egyszer legalább, bárhol, a netovábbig! |
| Hol? mi? mikor? – a kérdések kohéziója titokzatosan egybetapad, |
| benne vagyok immár e falak történetében s bennem is élnek immár e falak, |
| miközben felkelek, öltözöm, reggelizek – (hány millió mozdulatot |
| végez pillanatonként észrevétlenül az anyag, az élő s a halott?) |
| Iszonyú tengerek mélyén lappang minden élet nagyrésze, akár a jéghegy, |
| mindenütt beleütődsz a sötétben, de csak a csúcsa tűnik olykor, napban szikrázva, elébed… |
|
Arezzói alkony: Egy a végtelen sok lehetséges tájkép közül…
| A festészet új szemet ad a szemnek. |
| Nem láttam-e a harangok zenéjét, |
| és hátulról egy lány s egy fiú léptét, |
| ahogy szinte a lábukkal öleltek? |
|
| Fejem fölött, freskóján az egeknek |
|
egy szín merítgette tengernyi létét, |
| tenger-kék, vér-kék, hegy-kék, kombiné-kék |
| Danaidái egyre töltögettek. |
|
| Kis kovácsműhelyben a felmerűlő |
| századok mélyén szikrázott az üllő |
| a Piaggia del Murellón, s míg kinyíltak |
|
| korunk cirádáival a neónok, |
| nagy, kormos felhők közt kovácsolódott |
| felizzva épp az első esti csillag. |
|
|
…és folytatása, melyben a költemény még mindig csak súrolja témáját
| De mért válasszam épp e csillagot? |
|
S mért folyton és folyton választani? |
|
E kurta életben is hány napot |
|
| láttam feltűnni és leszállani, |
|
hány eget láttam… s hányat meg se láttam |
|
(mért villanjon fel épp e mostani?), |
|
| s nem is csak, míg ültem bezárt szobákban, |
|
odakünt is, csak önmagamnak összébb |
|
vont (vagy kitágult?) egeibe zártan –; |
|
| mint most is, hordván izgalmam keresztjét, |
|
felfelé Arezzo kálváriáján – |
|
s csak visszafelé láttam meg az estét. |
|
| De előbb még… A festészet csodáján |
|
legvégül is győz a fal. Arra lát a |
|
szem először e kápolna homályán: |
|
| a romlás titkos geometriája |
|
tűnt elém, az idő-koholta képek |
|
kiszámíthatatlan arany-szabálya: |
|
| kopások, fakulások, repedések –, |
|
ahogy a sekrestyés reányitotta |
|
a reflektort (mert ottkünn már sötét lett) |
|
| az ötévszázados ecsetnyomokra |
|
(amire a jenki hölgy adta dollár |
|
bibliai igéje buzditotta). |
|
| Ó, te, ki e Teremtés ura voltál |
|
az élet hat napján át, mint az isten, |
|
hogy végeztével megpihenj, mikor már |
|
| minden készen állott, a hetedikben – |
|
töröld le, mi itt áll e falakon! |
|
Láttasd ami van, úgy, mint ami nincsen!
|
|
| a harmadik vagy hatodik napon. |
|
|
Freskó: Konstantin győzelme Maxentiuson
| Dárdaerdőre ver sátrat a távlat, |
| minden pontján fényben ropog a reggel, |
| úgy, ahogy minden idők óta felkel, |
| s ahogy, emberszem, mégse, sose láttad. |
|
| Titkos násza álomnak és aránynak, |
| a férfi formának a nő szinekkel; |
| minden önmaga – s még egy ritka hangszer, |
| lovak lábai lépkednek fugákat. |
|
| Középkor hajnala? a reneszánszé? |
| Oldalt nem inkább nekünk harsonáz-é |
| e vértelen győzelem kürtöse: |
|
| kék folyóknál és kék egek alatt majd |
| meglátni ez emberszem-még-sose- |
| látta, de bennerejtett-fényü hajnalt? |
|
|
Harmadik nap. A fal
| Magadra vess, ha homályban maradnál, |
|
mert nem engedi látnod a hamis kép, |
|
amit látnál, ha ahhoz nem tapadnál. |
|
| … Szoros rend van és bölcs müvészet |
|
a dolgok viszonyában: s ez a Forma |
|
teszi Isten képévé az egészet. |
|
|
|
| Jött a sekrestyés; a dollár-szag érzett az amerikai turistanőn, |
| és szólt a leszálló sötétben: Legyen fény! – s ime: Lőn. |
| Egy reflektor-villanással, mint amikor a teremtés hajnala virrad, |
| kibontakozott előttünk az az ötszáz év előtti hetedik nap, |
| amin már semmi se változott soha, ami van, ami lett, |
| amit, ha egyszer eltöröl is, meg-nem-történtté a pusztulás se tehet, |
| új népvándorlás se, s a szörny festő se festheti át, az atom; |
| ami nem volt, s egyszerre lett: a harmadik, a hatodik napon; |
| ami van s elképzelni se lehet, hogy volt, amikor nem volt, s lehetne, hogy ma se volna, |
| aminek létrejöttében ezer magyarázatra találsz s ezerannyi titokra; |
| s amit, lám, mégis az emberiségtől-öröklött jussa gyanánt szemlél, pénzesugallta öntudattal |
| a virágos-kalapos hölgy… |
Pedig mögötte ott a valamikor-csupasz fal. |
| S a fal mögött is ott a helyén-valamikor-volt millió-éves űr, |
| amit születő és haldokló tüdők szívtak be s lehelltek ki szüntelenül. |
| Az űrre, igen, az űrre festett a Borgo San Sepolcro-i cserzővarga fia, |
| a teremtés óta tátongó semmire, nem is e kápolna falaira, |
| a semmibe vetette el a valót, e még-sose-termett magot, |
| amiről csak maga tudta, maga se tudta, sarjadni belőle mi fog. |
| S még ezen a harmadik napon is, mikor már hosszú évek óta előtte állt a fal, |
| naponta újuló kétségeivel, vonzásaival és taszításaival, |
| még akkor is, ezen a harmadik napon, sétálva hátratett kezekkel |
| felfelé a kanyargó arezzói úton a templom felé, munkája felé, korareggel |
| milyen azóta-se-látott fény-játék játszott föléje egy addig-sose-látott eget? |
| tán épp ez az új korokat, minden új kort meghirdető gyöngyház ragyogás, |
| mely a Konstantin dárdái között feszül s az előtte kanyargó folyón cikáz?) |
| még akkor is ez járt a fejében, ez a mindennek-a-kezdete, ez csak: a fal, |
| születni-akaró s mindig-újra halva-születni-kész alakzataival. |
| Mi lenne, ha nem lett volna a fal? S akinek nem jut egy életen át sohasem? |
| Mi lenne, ha a jó öreg Bicci Lorenzo nem hal meg a munka elején hirtelen? |
| Hogy elkeserített akkor, pedig hát tudtad, a világ csak így forog, |
| hogy ő kapta Arezzo újsütetű mágnásaitól a csodás feladatot; |
| hogy fájt, mikor elkezdte rakatni a munkásokkal a rengeteg állványt, |
| s pingálni a boltozatra a maga elavult kis gótikáját, |
| pepecselve a háttér már rég értéke-veszett aranyán, |
| mikor benned már ott élt a kékből, barnából, fehérből szőtt új, isteni arány. |
| Hogy fájt a szived magadért (s az igazságért) – s látod, most ime érte fáj, |
| az öreg szentképfestőért, mert hátha?… ki tudja?… hisz nincs itt semmi szabály, |
| (ha csak az nem, amiről az öregnek sejtelme se volt, a titkos rózsa, az arany-szabály), |
| most itt van előtted a nagy lehetőség – s most érte fáj a szived, s nem is csak őérte fáj… |
| látod, ez is milyen titokzatos geometria, az emberi alkat! |
| tán még nehezebben kitapintható, mint az öt szabályos alakzat. |
| Mit tehetsz a lelkeddel, ha így van teremtve benned a lélek? – |
| hogy bíztál magadban, mellőzött! és most, hogy elérted, |
| amit jogos jussodnak hittél, most mindenfelől rádvicsorognak kételyeid: |
| vajjon hány ifjú céhbeli érzi ma úgy, hogy előle te bitorlod a helyet itt? |
| Milyen irdatlan nagy a világ, s lám, mégis, mintha olyan kevés lenne rajta a hely, |
| (nem a te freskódat festette-e át a Vatikán Stanzáiban az ifjú Rafael?) |
| mintha ezen az irdatlan világon mindig csak egynek volna helye, |
| s onnan kellene, mint Krisztusnak a kufárokat, a többieket kivernie… |
| De kufárok-e vajon a többiek? Maradhattál volna te is örökre kuli, |
| mint ama firenzei okiraton, az az önmagad-se, az a névtelen sta collui, |
| s hány ilyen ’sta collui’ van, aki sohase, sohase lehet önmaga – |
| hiába őrzi ecseted nyomát, nem a te ecseted nyomát őrzi a Santa Maria Nuova, |
| Firenze nem kért belőled, s e kor babérja, ahogy mondtad, sohase vonzott, |
| de hát milyen kort áhítson az ember, uristen, ha nem Firenzében a Quattrocentót? |
| Keserű harc… No de hagyjuk… |
| Keserű harc… No de hagyjuk… |
Milyen hűsen kéklik a reggel… |
| Baloldalt a fehér lóra ugyanolyan meleg föld-barna nyereg kell, |
| amilyen az elölálló női alak fehér uszálya alatt a ruha, |
| hogy végigremegjen az egészen ez a szín-refrén, ez a teljes kromatika… |
| Csakhogy mért éppen ez?… Ki tudja… mert csak ilyen szín-párok pillérein állhat |
| a valót áthidaló varázslat, az isteni látszat, az emberi távlat.
|
| Hogy is mondja Leon Battista mester? ’A festészet a látópiramis metszete’. |
| Csakhogy melyiké legyen a sok közül? s ami belekerül, a lényeges-e? |
| Mi mindent láttam már? pedig nem is kerestem a látnivalót, |
| elég lett volna nekem a borgói ég, a toszkán dombhajlatok, |
| a völgyekben a gyümölcsösök ión portikusza, |
| a hegyéleken egy-egy magányosan táncoló pínea, |
| s ahogy napestig játszik közöttük a barna, a zöld, a kék, a lila, |
| s a ciprus-testű lányok, a pínea-hajlatuak, |
| de jaj, a szem piramisába egy életen át mi minden akad! |
| Mi mindent láttam én – a jó Veneziano mestert s szinte külön-élő ecsetét, |
| és Paleologus császári tanácsában a dámák bizánci körmenetét, |
| s ahogy rongyokban sorfalat állt mellettük végig az úton a nép, |
| templomokat s vesztőhelyeket, s vesztőhelyet – láttátok-e? – ami templom, |
| a szörny Malatestát, ahogy tombolt fönn a riminii bástya-tornyon, |
| s még Urbinóban, a jó Montefeltro úr udvarában is emlékszem a kútra, |
| ahogy a két poroszló a hat napja éheztetettet csigákra hurkolva kihúzta… |
| S amit nem láttam, az is, mintha látnám, recehártyámon káprázva reszket, |
| nem egy – millió szem látópiramisáé kellene, hogy legyen a metszet: |
| ez a fal, amely előtt hat éve, (vagy tizenhat?) itt állok, az állványokon kúszva fel s le, |
| mind a helyett, amit tehetnék, s tennem kellene tán, csak festve, egyre festve |
| e régi Legendát… Ezt láttam-e vajon a földön? igazán ez-e az, amit láttam? |
| éppen ezt kell-e „elmetszenem” a jövendő századok látópiramisában? |
| Ez-e az igazi kép? ezek a szinte akaratom-ellenére-ilyenné- |
| rajzolódó néma arcok?… a nőkön ez a mindig fekvő-kérdőjel-alaku szemhéj? |
| S ha igazán ez, akkor a többiek ecsetnyoma mért nem ilyen? |
| Függhet-e attól a forma, hogy kié, amely látja, a szem? |
| Lehet-e más a szín, ha más szemidegre sugárzó? |
| Hátha olyan, amilyennek más látta? Domenico? vagy épp a szegény Bicci talán? vagy Sassetta, Masaccio? |
| Be se vallom, olyan naivitás, de minden ecsetvonás előtt ez az, ami bénít. |
| Hogy jusson az ember önmaga szerkezetén túl, a dolgok szerkezetéig? |
| Mindegy… A fontos, hogy a kéz, amely Sába királynőjének mutatja a Szent Fát, |
| adja meg rejtve egyúttal az egész felület távlati pontját, |
| fehér foltjával a kék köpenyen… Hogy gondolat és forma szimmetriája, |
| a szám meg a kép kettős vagy sokszoros egysége kizárja |
| magából mind az esetlegeset… S ha senki se veszi észre? |
| Mit tegyek, ha így kivánja… mi? a valóság? vagy a mirigyeim? az erkölcs? a mértan? a kettő egybeesése?… |
| Ott volt az a fiú tegnap a Piazza Grandén a falhoz dőlve, szinte a falba vésve, |
| ahogy énekelte, hang nélkül, a dalt, míg a társa gitárja kisérte, |
| ahogy énekelt, nem is énekelt, csak végezte az éneklés rítusait, |
| húnyt szemmel, csukott ököllel, feszítve ajakát egészen a fájdalomig. |
| Ó, így énekelek tán én is, mindig csak így énekeltem, hangtalanon, |
| s épp arról, amit leghangosabban kellene elmondanom! |
| Mit énekelhetett? s mit énekelek? mi lehetett az a dal? |
| No, itt vagyunk már, taszítsuk be a templomajtót… megint az állványok… ma hűvös, tiszta a fény… igen, a barna nyereg… itt áll előttem a fal. |
|
Freskó: Próféta
Io senti mormorare a tutti: Adamo! |
|
| Tán az a fiú a Piazza Grandén, |
| az énekelt ily némán, messzilátva, |
| az hallgatott ily zengőn önmagába. |
| Tán ő volt a modell. Tán te. Talán én. |
|
| Próféta: arcán a jövő az álca, |
| annak vonását hordja a magáén. |
| Patakzik át rajt valami csodás fény. |
| Ablak: magunkig, önmagunkba vágva. |
|
| Nem látjátok? mind ilyenek vagyunk, |
| te, drága barát, s ádáz ellenem te, |
| ilyenek vagyunk, túl magunk határán, |
|
| ahol mind egymással találkozunk, |
| s hol, mint a Purgatóriumba Dante, |
| halljuk, hogy minden azt mormolja: Ádám. |
|
|
Szonett: Közjáték
| Közben ködbe merült a folytatás. |
| Január és önmagam köde fojtott. |
| Zord légtömegek betörték a frontot. |
| Ó, imádott istenünk, alkotás! |
|
| egyszerre rühes szolgává aláz |
| az élősdi „élet”, csöpp-csápu gondok |
| csontig csíphetik érzékeny mivoltod: |
| egy női könny, egy telefon-hivás. |
|
| Ó, rá is hány ily köd szakadhatott! |
| Az „isteni” arányra rácsapott |
| a sajgó emberi aránytalanság. |
|
| De ma megint gyöngyházból kelt a reggel. |
| És megtölti a szomjazott szinekkel |
| a fal tátongó, tikkadt csoda-kútját. |
|
|
Éjszaka és hajnal között
| Hisz férgek vagytok, férgeknek se készek, |
| még pillangóvá eztán változandók. |
Ó, Emberfaj, pedig röpülni lettél. |
|
|
| A reflektorfényben buzgón jegyez a felvirágzott, tehénszemű tengerentúli Juno: |
| „Who were his masters and his pupils, don’t you know?” |
| Vajon megjelensz-e előtte, fönt az állványokon ingva, |
| míg e dantei gond furdalja agyát, la gloria della lingua,
|
| ahogy fáklyáddal fönt az állványokon függve a falra világítsz? |
| (Gondolt-e valaki arra, hogy a freskófestők közben még akrobaták is?) |
| Csupa érdeklődés ő: igaz-e, hogy megvakultál?… s hogy a Próféta arca önarckép?… |
| Lám, itt az eleven utókor… öt évszázad múltán mit akarsz még? |
| Míg az arányok titkát kutatod, mi többet akarsz itt, |
| minthogy ötszáz év után beragyogj egy délkarolínai partyt, |
| melyet némi szörnyüködéssel, borzongva idéz a virágos kalap: |
| „képzeljék csak, egy feketével meg egy vörössel együtt néztem a falakat… |
| s tudja, darling, milyen érdekes, a sötétben nem látszott, csak az oltár… |
| máig sem tudom, a sekrestyésnek a reflektorért igazán járt-e dollár…”, |
| s hatszínnyomatban mutogatja Sába királynőt, fehér-zöld-barna kiséretével, |
| míg háziasszonyi kezében hatféle ital keverékétől kotyog a shaker, |
| Hát ezért született Borgóban (1410?) s e templom homályában ezért élt? |
| vagy énértem, aki ezt írom? vagy a még-messzebbről-jött „feketéért”? |
| Ezt remélted-e? és ha ezt, vagy ha mást, nem egyremegy-e? |
| úgyse hihetted, hogy megrendelőd, a Bacci titkos ihleted észrevegye. |
| S hiszen, tudtad, amúgysem ő volt az, aki rendelt |
| tőled, hanem az emberiség… |
| tőled, hanem az emberiség… |
Csak az embert, |
| csak őt látod, őt vallatod, őrá függeszted az arcod – |
| de melyiket? a még-féregnek-se-készet, vagy a pillangóvá-változandót? |
| Hisz a kettő egy és ugyanaz, mindkettő fájón a te másod. |
| Mi volt a gubó, amiből kirepültek falaidra e pillangó-lobogások? |
| A benső vagy a külső látás? a feltámadt múlt? vagy már a jövő volt tán ez a báb? |
| Nem tomboltak-e körülötted is háborúk és hisztériák? |
| Nem font-e be téged is tehetetlen szálaival butaság és betegség? |
| Keselyű-karmú hatalmasok röpte s a földön-csúszó, szárnyaszegett nép? |
| Hol volt ez a fényes arány? a harcban is e ragyogó nyugalom? |
| Hajnalnak s arcnak e tündöklete? |
| Hajnalnak s arcnak e tündöklete? |
Csak itt a falon? |
| Akkor mirevaló volt e csillagokig-nyúló erőfeszités? |
| az emberfeletti pontossággal kiszámított rövidülés, |
| az észrevehetetlen részletek és az áttekinthetetlen egész – |
| ha mindez csak puszta „szépség”, ritka, egyszerü bűvészkedés? |
| A mutatvány csak a munkában lehet érvényes, nem a műben… |
|
| …A fényt, látjátok a fényt, amelybe merülten |
| a forma, a szín, a test meg a szám kiteljesedett? |
| Én látom, hogy ültet a vak szemüregbe szemet, |
| hogy tölti meg a tér virágával a szik-talaju síkot, |
| amelyre a századok pusztító homálya szorított, |
| hogy egészíti ki a bélpoklos iszonyúan homoru orrát, |
| s a lelket, bármily vakhitek-rágta cafattá nyomoritották? |
| Mit kutatnék e két isten-adta szememmel, ha nem ezt a fényt, |
| amely terek gyöngyét pergeti, idők harmatát szűri körénk, |
| ember s ember közé áraszt lélegzeni-jó közeget, |
| lélek és test közé sosem-ismert kapcsolatot vezet, |
| kiméri a távolt és közelt, bejárja a tengereket, |
| múltak mélyére ás, jövőbe repíti a képzeletet? |
| Ó, teremtett világnak az emberi elme feltárta távlata: szépség! |
| örökké várom rejtelmes igéreteid teljesedését, |
| virrasztva, mint most is, az éjeket… |
| virrasztva, mint most is, az éjeket… |
Hány éjszakán át |
| számítgattam a másnapi két szín viszonyát, két forma arányát… |
| s ím, újra virrad a másnap… s mintha feltörsz egy szürke kagylót, könnyű morajjal |
| az éjszaka héjából gyöngyházfalával ragyogva kifordul a hajnal. |
|
|
Zárószonett
| Hajnali látomás! |
s hány éjszakán át! |
| Századok sötét árján hánykolódott, |
| mállt róla az idő és rárakódott, |
| mégse bonthatta meg örök arányát, |
|
| amellyel várja, hogy szemükbe zárják |
| s fessék önnön lelkük falára boldog- |
| szelíd formáit eljövő utódok, |
| és magukba fogadják ragyogását. |
|
| Hány éjszakán sütött már át e hajnal. |
| S hány éj jöhet még? De lehet-e, hogy |
| ember! már űrig-hajnalló agyaddal |
|
| újra s újra tennen éjedbe roggy, |
| s öröktől hirdetett és tudva-sejtett |
| hajnalcsillagodig sose emelkedj? |
|
|
A másik Don Juan
Töredék egy tervezett tragikomédiából
CATALINÓN:
DON JUAN:
(CATALINÓN:
DON JUAN:
|
|
|
Guárdenes todos de un hombre |
| que a las mujeres engagan |
| y es el burlador de España. |
|
Tu me hasdado gentil nombre. |
| jön, ki vészt hoz minden nőre, |
| jön Spanyolhon szédelgője. |
| Szép kis nevet adsz nekem.) |
| [Tirso de Molina: El burlador de sevillA] |
| [Berczeli A. Károly fordítása] |
| Semmit sem ér a lét, ha szembe nem néz |
| mindazzal, ami szembe jön ..................... |
| .................................................... Én |
| maradok, aki voltam. Don Juan |
| vagyok, s ha mássá lennék, semmi lennék! |
| [Christian Grabbe: Don Juan és Faust] |
|
|
mely nem a pokolban történik, ahogyan illenék, hanem a költő dolgozószobájában, amely azonban, tudvalevőleg, csaknem határos a pokollal
KÖLTŐ. DON JUAN TENORIO. A KŐSZOBOR HANGJA
Egészen modern dolgozószoba, világos faburkolattal, körös-körül a plafonig könyvespolc, nagy sima íróasztal, heverő. Az ablak előtt a sarokban zeneszekrény, mellette alacsony fotel, zöld növények. Egy-egy kép, bekeretezett eredeti kéziratok és Mozart Don Juanjának egy korabeli színlapja.
Mikor a függöny felmegy, délután van, a szobát csak az íróasztal mögötti állólámpa világítja meg s az ablakon még beszűrődő kevéske fény. A költő a karosszékben ül, egyik kezében nyitott könyv, másikkal elfedi arcát, mintha gondolkodnék, vagy olvasás közben elaludt volna. Aztán lassan ébred – vagy ocsúdik – felugrik, leteszi a könyvet és fel-alá sétálva mondja, közben, mintegy mellékesen teszi azokat a dolgokat, amiket külön színpadi utasítás nem jelöl: magától adódnak a szövegből. Mikor lemezt tesz fel, halkan, mintegy fátyolon át szűrődve a mozarti DON JUAN nyitánya hangzik fel s attól kezdve végig az hallatszik az Előjáték alatt, Don Juan belépésekor és a jelenet végén felerősödve.
KÖLTŐ
| |
|
Most menekülj! míg nem késő, tudod, |
| |
|
ez az utolsó perc, az ujjait |
| |
|
már érzed is nyakad köré fonódni, |
| |
|
most kell menekülni, mikor a torkod |
| |
|
szorul s úgy járkálsz mereven s bután, |
| |
|
mint kisfiad felhúzható babái. |
| |
|
Még nincsen itt, de érzed, hogy közelg… |
| |
|
„Közelg” – micsoda szó! ez tőle van már, |
| |
|
a csúfondárostól, a gúnyorostól, |
| |
|
kit fönségesnek hinni úgy szeretnek, |
| |
|
pedig csak bolondít, s ha nem vigyázunk, |
| |
|
természetes beszéd helyett megannyi |
| |
|
nevetséges lim-lomot lop papírra. |
| |
|
Még nincsen itt, de menten itt lehet. |
| |
|
Már érzem a nyakamon szoritását, |
| |
|
ez a sajgás, e szorongás, ez ő már. |
| |
|
A Múzsa „csókja”? Mondd inkább: a marka. |
| |
|
Kemény marok, sok szép ősöm gerince |
| |
|
roppant már benne ketté. Itt a perc, |
| |
|
most kellene valahogy menekülni. |
| |
|
De mi elől? Magam elől! Na itt van, |
| |
|
ezt az ócska frázist is ő sugallja, |
| |
|
pedig a veleje nagyon találó. |
| |
|
Mit kéne tenni? Próbáljam ki újra |
| |
|
mind a már annyiszor próbáltakat, |
| |
|
s megint éppoly hiába? Igaz is, |
| |
|
egy s másnak még utána kéne nézni, |
| |
|
mielőtt elkezdem. Ez itt, igen, |
| |
|
e nélkül mégse foghatok neki. |
| |
|
Meg még ez itt, egy új adat, uj ötlet, |
| |
|
amely osztódással szaporodik, |
| |
|
s mászhatok mind után külön a könyvtár |
| |
|
őserdejébe. Nem, csak éppen ezt még, |
| |
|
aztán nekifogok. De hisz nem is, |
| |
|
éppenhogy nekifogni nem akartam. |
| |
|
Ez érdekes. Ez az, egyszerüen csak |
| |
|
olvasni kéne. Mi már meg van írva, |
| |
|
olyan, mint hogyha írni sose kellett |
| |
|
volna. Ha másik emberrel beszélünk, |
| |
|
eszünkbe sem jut, hogyan született, |
| |
|
sem a gyönyör, amelyben megfogant, |
| |
|
sem a gyötrelem, mely világrahozta. |
| |
|
Különben talán jobban megbecsülnénk. |
| |
|
Ilyen a kész mű is, jut-e eszedbe, |
| |
|
míg olvasod, nézed, vagy hallgatod, |
| |
|
mennyi keserves herce-hurca, mámor |
| |
|
és kiábrándulás búvik mögötte, |
| |
|
s mily esendő, apró véletlenekből |
| |
|
állt össze, míg a törvény lett maga? |
| |
|
Oly megnyugtató, hogy nyugtalanító |
| |
|
létrejöttének legkisebb nyomát sem |
| |
|
őrzi magán. De megint összevissza |
| |
|
beszélek csak. Valamit tenni kéne |
| |
|
inkább, a tett, apró szöszmötölés, |
| |
|
vagy kivált az igazi férfimunka |
| |
|
(de mit tegyünk, ha az csak vágy manapság!) |
| |
|
az, amitől a marok meglazul, |
| |
|
attól fut Ő, mint ördögtől a szűz, |
| |
|
neki a tett a kárhozat. Megyek hát |
| |
|
jobb híján a pincébe, fát hozok, |
| |
|
vagy cigarettáért futok a boltba, – |
| |
|
de hiszen azt már hoztam délelőtt. |
| |
|
Most, persze, nem kell semmi a családnak, |
| |
|
orvosság, vagy vacsoráravaló, |
| |
|
vagy elromlott a konyhában a villany, |
| |
|
vagy mit tudom én… Bezzeg, amikor |
| |
|
már fojtogat az átkozott marok |
| |
|
s nem is akarok tőle menekülni, |
| |
|
s úgysincsen tőle ég- s földön menekvés, |
| |
|
akkor valamit biztos kitalálnak. |
| |
|
Ilyen az asszony. Nem, ilyen az ember. |
| |
|
A másikat mindig abban segíti, |
| |
|
amiben az legkevésbé kivánná. |
| |
|
Ó, a legritkább nem a szerelem, |
| |
|
de úgy szeretni, nem ahogy magunknak, |
| |
|
de ahogy annak kell, kit szeretünk. |
| |
|
Hát nincs mit tenni. Üljünk le a géphez. |
| |
|
Kattogj csak, pokolgép, szörnyű szövőszék, |
| |
|
amit a te vetélőd egybesző, |
| |
|
azt nem lehet többé fölfejteni. |
| |
|
Most menekülj! míg nem késő, tudod… |
| |
|
Még nincsen itt, de érzed, hogy közelg… |
| |
|
Micsoda szó!… De hisz nem ezt akartam |
| |
|
írni, nem ezt, te pokol masinája! |
| |
|
Ej, úgyis megszoktam, hogy azt szövöd, |
| |
|
élő ábécé, amit te akarsz. |
| |
|
Itt van a terv, a jegyzetek, a vázlat |
| |
|
a nagy témához, melyre készülök, |
| |
|
egy tragikus kis népről, mely a földről |
| |
|
Domitianus császár idejében |
| |
|
eltöröltetett… S ehelyett mit írsz most? |
| |
|
Megint az én bogos kis gondjaim! |
| |
|
Meneküljek! Hát jó, menekülök. |
| |
|
Mit tegyek? Hívjuk fel Gazsit, talán |
| |
|
rajt is segíthetek egy kis szokásos |
| |
|
órákig elnyúló eszmecserével. |
| |
|
Mással beszél. Ő segített magán már. |
| |
|
Hát lemegyek mégis… Vagy leülök |
| |
|
ide az ablakhoz szép csendesen, |
| |
|
és nézem, hogy száll le az alkonyat. |
| |
|
Igaz is, mért, hát hol van az megírva |
| |
|
(jaj, megint ez az írás!), hogy nekem |
| |
|
mindig írnom kell, mindig kocsiversenyt |
| |
|
kell futnom a vadul porzó idővel, |
| |
|
s még meg se történt valami, azonnal |
| |
|
úgy éreznem, utól kell érnem őt, |
| |
|
s hozzá szavakkal, nem jó paripákon, |
| |
|
de fékezhetetlen, bokros szavakkal. |
| |
|
Leülök az ablakhoz egy kicsit, |
| |
|
s csak nézem, hogy száll le az alkonyat. |
| |
|
Egy kitűnő külföldi kollegám |
| |
|
szerint az író csak azt látja meg, |
| |
|
amit akar s nem mi ott van előtte. |
| |
|
Hát én azt lássam, ami éppen itt van, |
| |
|
csak azt, egy árva színfolttal se többet, |
| |
|
csak azt, ahogy leszáll az alkonyat. |
| |
|
Keverjünk bele valami zenét is, |
| |
|
vidámat s mégis szívdobogtatót. |
| |
|
A napnak legzengőbb szaka az alkony, |
| |
|
hogy szeretlek, homályból szőtt zene! |
| |
|
Hányszor néztelek – vagy: hallgattalak? – |
| |
|
lágy anyagodba burkolózva szívig, |
| |
|
gyerekkoromban, nem szép szavakat, |
| |
|
de nagy tetteket álmodván magamnak, |
| |
|
hogy úgy kitessék rajtuk az igazság, |
| |
|
mint az első csillag, ha felragyog |
| |
|
és egy csapásra szép rendet teremt |
| |
|
a jót-rosszat egybemosó sötétben, |
| |
|
irányt mutat s kitárja egymaga |
| |
|
az égi rendszer egész mértanát. |
| |
|
Igazság, hol vagy, első csillagom? |
| |
|
Kit keresek égen – és papiron. |
| |
|
De mi ez, megint csak irodalom, |
| |
|
emlék, képzelgés, ábránd, ócska lom, |
| |
|
magától rímekbe kunkorulón, |
| |
|
akár a malac farka. Hogy unom! |
| |
|
Mutass valamit, bármit, bűvös este, |
| |
|
csak rímeket ne, csak a szivemet ne! |
A nagy karosszékben ül, pontosan ugyanúgy, mint mikor a függöny felment. Mintha nem is történt volna közben semmi. Lehet, hogy el se mondta a monológot, csak ültében álmodta vagy képzelte.
DON JUAN
Felindulva beront az üvegajtón, közismert spanyol nemesi öltözékében, kivont karddal, mint
akit üldöznek. Kívülről távolodó lódobogás hallatszik. Bent a zene kis időre felerősödik.
| |
|
No, itt talán kifújhatom magam. |
| |
|
Hát nincs menekvés ádáz rímeiktől, |
| |
|
vésztjóslón mindig nyomomban dobognak! |
| |
|
De itt kicsit biztonságban leszek. |
| |
|
E küszöb védelmet nyújt ellenük, |
| |
|
mint királyi őrség ellen a templom. |
| |
|
Költő a költőt félve tiszteli, |
| |
|
ha fogcsikorgatva is, mint az egyik |
| |
|
hatalom a másikát, és a másik |
| |
|
birodalmánál meg kell állnia. |
| |
|
Itt biztonságban vagyok tőletek, |
| |
|
Tirso de Molina és Molière, |
| |
|
s te édeshangú bécsi muzsikus, |
| |
|
s te keserű-szavú ír matuzsálem! |
| |
|
(hogy a kevésbé tekintélyesekről |
| |
|
ne is essék szó). – Lám, ábrándozik, |
| |
|
egészen elmerült az alkonyatban. |
| |
|
Bueno! nem is jöhettem volna jobbkor, |
| |
|
ilyenkor ők a legfogékonyabbak, |
| |
|
e perc az, melyben lelkük megnyilik |
Megáll a Költő előtt és szabályos spanyol udvari modorban köszönti.
| |
|
bocsánat a zavarásért, de szükség |
| |
|
törvényt bont, és alkalmatlankodásom |
| |
|
bizonnyal megbocsátja, tudva, hogy |
| |
|
ádáz üldözőim elől kerestem |
| |
|
menedéket nyugalmas otthonában, |
| |
|
mit idő s tér fölé emel lebegve |
| |
|
sejtelmes szárnyain az esthomály. |
KÖLTŐ
| |
|
De hát ki Ön és hogy került ide? |
| |
|
Nem hallottam csengetni. Ki nyitott |
DON JUAN
| |
|
Nem szoktam várni, míg kinyitják. |
| |
|
Négyszáz éve szabadon ki- s bejárok |
| |
|
a költők ajtaján Európaszerte. |
| |
|
Ne csodálkozzék hát, hogy itt vagyok. |
| |
|
S hogy ki vagyok? Vagyok az ismeretlen, |
| |
|
akit mindenki azt hiszi, hogy ismer. |
KÖLTŐ
| |
|
nekem valóban kedves ismerős. |
| |
|
Legyen hát üdvözölve. Egy pohár bort? |
| |
|
A kávé is azonnal kész. De mintha |
| |
|
azt mondta volna, üldözők elől |
DON JUAN
| |
|
Így mondtam s igy is van. |
KÖLTŐ
| |
|
Ez öltözék is netán álruha? |
| |
|
Bár napjainkban nem igen szokásos |
| |
|
és nem is sokat segít. Utonállók |
| |
|
nem igen lesnek a járókelőre. |
| |
|
A törvény meg nem a ruhára néz |
| |
|
– bár olykor, mintha azt nézné valóban –, |
| |
|
s akit keres, nem holmi maskarában, |
| |
|
ördögnek öltözve is megtalálja. |
DON JUAN
| |
|
Nagyon kérem, hagyjuk az ördögöt. |
| |
|
Épp ő az egyik, akitől futok, |
| |
|
azaz nem ő, csak a botor mese, |
| |
|
mely vele folyvást együtt emleget. |
KÖLTŐ
| |
|
a kiváncsiskodás, nem tagadom bár, |
| |
|
hogy természetem a kiváncsiság, |
| |
|
s csak tapintat segít leküzdeni. |
| |
|
Szemtől szembe illendőn tisztelem |
| |
|
az emberek titkait, de bevallom, |
| |
|
ha nem tudják s nem sértem meg vele |
| |
|
méltóságukat, az egyik fülem |
| |
|
az emberek ajkán csüng lopva mindig. |
| |
|
Villamosban, az utcán elmenőben, |
| |
|
vagy a mozik sötét nézőterén |
| |
|
hány titkos szó, hány elejtett tekintet, |
| |
|
hány futó pillantás, önkéntelen |
| |
|
tartás, hány észrevétlen mozdulat |
| |
|
hull figyelmem nyitott zsákjába folyton! |
| |
|
Ó, mennyit is raboltam el orozva! |
| |
|
Bár legtöbbnyire nem is kell rabolni, |
| |
|
nincs olyan kincs, mit inkább tékozolna |
| |
|
az ember, mint legbensőbb titkait. |
| |
|
Nem kell rabolni, adják mind maguktól, |
| |
|
csak aztán oszd meg velük terhüket. |
| |
|
Öntől se kérdem hát, ki s mi elől |
| |
|
keres menedéket, ne is beszéljünk |
| |
|
róla, ha úgy tetszik. Jobb is, ha nem |
| |
|
tudom, manapság mit tudja az ember! |
DON JUAN
| |
|
Nem azért jöttem, hogy titkom megóvjam, |
| |
|
inkább azért, hogy rábízzam magára. |
KÖLTŐ
| |
|
Megtisztel, de mondtam már, hogy titokkal |
| |
|
el vagyok látva egy életre bőven, |
| |
|
mintsem száz új titkot lelkemre kötne, |
| |
|
inkább egyet venne le vállaimról, |
| |
|
azzal, hogy segít is megoldani. |
DON JUAN
| |
|
Tudom, eleget zaklatják amúgy is |
| |
|
a furcsa szerzetek, kik mindenütt |
| |
|
az írófélére vadásznak, az |
| |
|
ő „hasonlíthatatlan” életükkel, |
KÖLTŐ
| |
|
S valóban kész regény mind, |
DON JUAN
| |
|
a nők, a szépek s szerencsétlenek, |
| |
|
ők a veszélyes vallomástevők, haj, |
| |
|
a sok félreismert és megnemértett. |
KÖLTŐ
| |
|
S a legszomorúbb benne éppen az, |
| |
|
hogy valóban mindegyik megnemértett |
| |
|
s félreismert; az emberfajnak, úgy |
| |
|
látszik, ez a legfőbb faji jegye, |
| |
|
mindig megújuló kromoszomája; |
| |
|
s ezért nevetséges, ki panaszolja, |
| |
|
mintha csak két lábát panaszlaná, |
| |
|
hogy nem három van, vagy nem négy füle. |
DON JUAN
| |
|
De most nem ilyenről lesz szó, igérem, |
| |
|
bár tudom, ezt igéri mindegyik. |
| |
|
De az mégis csak ritka tünemény, |
| |
|
hogy egy embert négy századon keresztül |
| |
|
szakadatlan félreismerjenek. |
| |
|
Egy bölcs francia mondta, hogy husz ember |
| |
|
közül az emberről tizenkilenc |
| |
|
rosszat mond és aztán a huszadik |
| |
|
rosszul mondja a jót felőle. Pletyka |
| |
|
és rágalom, rosszindulat, irígység, |
| |
|
vagy legtöbbször egyszerűen csak a |
| |
|
másoknak véleménye vonja be |
| |
|
rossz mázzal az ember eleven arcát, |
| |
|
s végül maga se tudja, ő-e ő, |
| |
|
vagy az a lárva, melyről ismerik. |
| |
|
Señor, egy férfi kéri pártfogását, |
| |
|
ki négyszáz éve fut, mint üldözött vad, |
| |
|
maga elől, vagy inkább az elől, |
| |
|
akit az ő nevén nevez a hír, |
| |
|
kinek a kardja négyszáz éve véres |
| |
|
a soha meg nem ölt áldozatoktól, |
| |
|
kitől a nőket négyszáz éve óvják, |
| |
|
pedig csak szánta és szerette őket, |
| |
|
kihez a nők négyszáz év óta bújnak, |
| |
|
pedig nem lelnek nála semmi újra, |
| |
|
ki négyszáz éve okoz szenvedést így, |
| |
|
bár adni mindig csak gyönyört akart, |
| |
|
s akit – hogy mikor már degeszre tömve |
| |
|
a botrány-éhség, kéjvágy, pletyka-szomj, |
| |
|
jóllakjék végül szépen az erény is, |
| |
|
az emberben e két fő-fő mohóság –, |
| |
|
legvégül a Kőszobor jég-kezével |
KÖLTŐ
| |
|
Don Juan, Tenorio, a Széditő, |
| |
|
a Szédelgő, a híres Burlador! |
| |
|
Hogy is nem ismertem rád már előbb, |
DON JUAN
| |
|
S én nem vagyok a „híres Széditő”. |
| |
|
Még nem vagy a barátom, még csak annak |
| |
|
vagy barátja, aki nem én vagyok, |
| |
|
s következéskép nekem nem barátom. |
| |
|
De minden reményem, hogy az leszel: |
| |
|
az én barátom s nem a Széditőé; |
| |
|
az én barátom s nem őseidé, |
| |
|
a híres-neves rímkovácsoké, |
| |
|
dalfaragóké, eszmecsépelőké, |
| |
|
kik négyszáz éve vetkőztetnek egyre |
| |
|
igaz valómból, hogy nem ismerek |
| |
|
magamra már magam sem, annyi zengő |
| |
|
rágalom, annyi édesen-folyó |
| |
|
pletyka-ária, annyi ékesen- |
| |
|
szóló tévedés, alja szellemesség |
| |
|
s nemes-pátoszú hazugság között, |
| |
|
amitől ők mind halhatatlanok – |
| |
|
s én pokolravaló lator leszek. |
| |
|
Señor, ellenük kérem pártfogásod, |
| |
|
négy százados vesszőfutás után, |
| |
|
miben édes dal s ritka rím a vessző. |
| |
|
Mind megcsaltak, galádul kizsaroltak, |
| |
|
gyanútlan nyíltságommal visszaéltek, |
| |
|
remélem, ebben nem leszel utódjuk |
| |
|
(bár egy s másban azért, megengedem, |
| |
|
tanulhatsz tőlük). Az első, kinek |
| |
|
elbeszéltem volt e történetet |
| |
|
még Sevillában, azon frissiben, |
| |
|
(bárcsak ne tettem volna!) megigért |
| |
|
fűt-fát, ezt-azt, mindent, mi tőle tellik, |
| |
|
„szerény tollától”, így finomkodott, |
| |
|
a jólelkű, az ájtatos barát, |
| |
|
aztán – ostoba istenfélelemből? |
| |
|
vagy csak üres szószátyárságból ő is? – |
| |
|
kitalálta a Kőszobor-mesét. |
| |
|
Aztán a boldogtalan franciája, |
| |
|
kit annyit gyötörtek, szegényt, a nők, |
| |
|
tán épp, hogy hiú vágyait betöltse, |
| |
|
úgy vitt a színre, mint ki két cselédnek |
| |
|
tomporát egyszerre tapogatom, |
| |
|
egyikkel ámítván a másikat, |
| |
|
s bár ő különben legény volt a talpán, |
| |
|
s a Tartuffe-öket cseppet sem kimélte, |
| |
|
a Kőszobrot rámuszította mégis. |
| |
|
S jött a dalnok, a varázsfuvolájú, |
| |
|
és attól fogva én Európa minden |
| |
|
nyelvén daloltam azt, ki nem vagyok, |
| |
|
pezsgő-áriát búgva baritonban, |
| |
|
míg lelkem mélyén csendben zokogott |
| |
|
bánatos öntudatom basszusa. |
| |
|
S nem volt megállás e vesszőfutásban. |
| |
|
A sánta lord, ki sátánnal cicázott, |
| |
|
az legalább nem a pokolra szánt, |
| |
|
hanem bátran elvitt volna a térre, |
| |
|
hol szabadságért küzdhetek dicsőn – |
| |
|
ha ő maga nem vész előbb a harcban. |
| |
|
S a többi mind, ki győzi felsorolni |
| |
|
meghurcolóim dandárnyi sorát. |
| |
|
Igaz, egy honfitársad is, a tacskó |
| |
|
(talán barátod is!) komédiásnak |
| |
|
maszkírozott, ki hentesmesterek |
| |
|
nejeinek babrál mocskos füzőin. |
| |
|
Azt a csúfondáros írt is de mennyit |
| |
|
igyekeztem jobb belátásra bírni, |
| |
|
és őbenne volt is rá hajlamosság, |
| |
|
de aztán gúnyos szalon-forradalmárt |
| |
|
csinált belőlem, akár ő maga. |
| |
|
Egyáltalán: rám se hederitettek, |
| |
|
míg látszólag izgatottan figyelték |
| |
|
sorsomat, mind csak magára figyelt, |
| |
|
s magát bújtatta e cifra ruhákba. |
| |
|
Ezért kérem segitséged, Señor. |
KÖLTŐ
| |
|
De miben segíthetek éppen én? |
DON JUAN
| |
|
Hogy jóváteszed, amit ők hibáztak. |
DON JUAN
| |
|
Bárhogy lázongsz már jóelőre, |
| |
|
tudod jól, csak egy módja van. |
KÖLTŐ
| |
|
Nem, azt nem! éppen attól menekültem, |
| |
|
mikor szíves voltál hozzám betörni. |
DON JUAN
| |
|
Tudom, de te is tudod, nincs menekvés. |
KÖLTŐ
| |
|
Te menekülsz magad elől, s nekem |
| |
|
előkelően azt tanácsolod, |
| |
|
hogy csak maradjak rabja önmagamnak. |
DON JUAN
| |
|
Nem, épp, hogy velem kilépj önmagadból. |
KÖLTŐ
| |
|
De hiszen épp ez, amit nem tudok. |
DON JUAN
| |
|
Hát jöjj velem és légy te bennem én. |
KÖLTŐ
| |
|
De nem tudok, lásd, mihelyt írni kezdek, |
| |
|
bármit terveztem s bármit gondolok, |
| |
|
a gép, ez élő pokoli szövőszék, |
| |
|
mindig csak a magam szálát szövi. |
| |
|
Mikor jöttél is, lásd, egy ősi népnek |
| |
|
tragikus története járt fejemben. |
| |
|
Itt van a terv, a jegyzetek, a vázlat, |
| |
|
s ó, Nazamónok sötét sorsu népe, |
| |
|
mi lett belőled a papíron? – én! |
DON JUAN
| |
|
Most menekülj! – írtad. Hát meneküljünk |
| |
|
együtt, jöjj velem téren és időn át, |
| |
|
láss meg először igazi valómban, |
| |
|
és mondd el igaz történetemet, |
| |
|
hisz kicsit a te történeted is. |
| |
|
Próbáljunk még egyszer új életet! |
Kénköves lángok csapnak fel a szoba közepén, a föld megnyílik s a felhangosodó zene és rettenetes morajlások közepette elkezdenek süllyedni. A következő szavak már félig a süllyesztőből hallatszanak.
A KÖLTŐ
| |
|
Micsoda alkony, s mily hangon dalol! |
| |
|
Megyek veled, barátom, Burlador! |
DON JUAN HANGJA
A süllyesztőből.
| |
|
Hé, szolgáim, Sganarelle! Leporello! |
A KŐSZOBOR HANGJA
Mintha megafonon át szólna.
| |
|
Menjetek csak, menjetek újra s újra, |
| |
|
ti örökös magatok-kutatók. |
| |
|
Nem is a Kőszobor keze nem enged, |
| |
|
de sorsotok, a saját szobrotok. |
| |
|
Nem menekülsz, Juan! nem menekültök! |
A kénköves lángok a megfelelő morajlások közepette még magasabbra csapnak, majd lassan visszahúzódva, a rendező leleményére bízzák, kivel, milyen kosztümben és milyen színen mondatja el a
amely nem a mennyben játszódik, ahogy az hasonló esetben joggal elvárható lenne, hanem az emberi szervezet rejtett benső világában; de amelynek irálya mégsem tévesztendő össze a „biológiai realizmus” sokat kárhoztatott módszerével.
|
Nem a mennyben és pokolban |
|
forr az ember sorsa, nem: |
|
zsigerekben, hormonokban, |
|
|
Mi vagyunk az ismeretlen- |
|
mely teremt és elveszejt. |
|
mindannak, mit láttok itt: |
|
csak mi tudjuk egybeszőni |
|
|
Soha-nem-nyugvón vagyunk a |
|
milliárd-arcú, egy anyag. |
|
Hol lett belőlünk, ki tudja, |
|
hogy lett néző és szinész? |
|
Jól teszi, ha erre gondol, |
|
|
ittfent s ottlent, ne feledd: |
|
nekünk ti vagytok a díszlet, |
|
ott mi játszunk – köztetek. |
|
S hej, az lenne csak a színpad, |
|
|
(s hozzá még gitárt is fogna |
|
tán – akár e vershez én), |
|
– „pitvar fele, kert fele”, |
|
(ahogy a francia mondja) – |
|
míg rajt pangva vagy tolulva |
|
|
Mindez épp csak annyi, mint |
|
mikor a poklot s a mennyet |
|
|
– hogy ne lássa a gyerek – |
|
úgy mi vagyunk gyönyör és kín |
|
s eszme s mozgás bennetek, |
|
elrejtőzve – bár azért ti |
|
nem vagytok már gyerekek. |
|
|
közt vagyunk világteremtő |
|
s a győztes időt legyűrő, |
|
|
Kezdjük is már. Visszabújva |
|
hogy mi vagyunk mind, ki föllép |
|
költő, színész és közönség, |
|
Mikor a PROLÓGUS a nevüket mondja, egymással szemben – egyik jobb, másik bal felől – színpadra lép DONNA ANNA és DON JUAN.
Utána gyors függöny.
|
|
Még tündökölt a nyár. Az alkonyok |
| gyémántpora még hosszan csillogott |
| a Duna partokba-foglalt nyakékén: |
| a sok vörös, zöld, sárga, lila, kék fény, |
| sejtelmes opál és égő rubint. |
| Mint elrabolhatatlan ősi kincs, |
| fonódott e mámoros őszi nyárba |
| a folyó vígan lengő pántlikája, |
| szegények szívszorító gazdagsága. |
|
|
…Miközben a vergődő félvilágra |
| kivetve, végsőt hurkoltak a hálón |
| minden újabb zavaros tárgyaláson |
| a halál zsakettes halászai. |
| tekeregtek Európán, mint a kobra, |
| a népeket bűvös körükbe fogva. |
| Titkos egyezmény és nyílt tárgyalás, |
| Godesberg, München: |
ez volt a varázs, |
| ez volt, ámító egyezményeikkel, |
| az árulás puhány testén a pikkely. |
|
S nyomukban megindult sziszegve Hitler. |
|
|
Mint egy otromba őslény, mely előtör |
| a régen készülődő vak erőkből, |
| amiknek, mióta élek, figyeltem |
| moccanását emberben s elemekben, |
| ahogy mindjobban fölmerült az árból, |
| e kor szörnyekkel vemhes mocsarából, |
| s most a világra ráemelte mancsát. |
|
|
Az emberek olvasták hadparancsát. |
| Az én kezemben is zizzent az újság, |
| ahogy a vaskos hírre rálapoztam |
| a gyanútlanul sikló villamosban, |
| mely emberekkel tömve – mint szinekkel |
| e koraősz – döcögött a Szigetre, |
| hol villognak a fehérlő platánok, |
| mint hűs vízben borzongó bőrü lányok. |
| Egyike volt ez a csodás napoknak, |
| mikor határsávján az évszakoknak, |
| mielőtt megvína élet-halálra, |
| a nyár s az ősz szédítő tánca járja. |
|
|
Amerre néztem, társaim ugy éltek, |
| mint a titokban halálraitéltek, |
| kik tudnak róla mind, de nem beszélnek. |
| Akik vagy percnyi élvek pocsolyáján, |
| vagy „örök” elvek örvénylő homályán |
| pergették napjaik hideglelősen. |
| S álltak merőn, mint a pompei őrszem… |
|
Én is, a képzelt sors elébe állva, |
| tétlen vártam, mikor tör rám a láva, |
| mellre szíva hősen, ha nem tudok mást, |
| a Szókratészből párolt gyáva hagymázt: |
| Megölni megölhetnek, kedvesem, |
| de ártani nem árthatnak nekem – |
| mint kinek semmi örömre oka |
| s igazi fájdalomra sincs joga |
| az irtózatra változó napokban, |
| a tündöklően örök évszakokban. |
|
|
S ahogy a villamos futott velem, |
| azt vártam, hogy megtorpan hirtelen, |
| áram kialszik, kerék elakad, |
| gipsz vonja be az élő arcokat, |
| és köröskörül minden egycsapásra |
| belekövül a hír irtózatába. |
| S már láttam késő korok távolából, |
| amint e holtradermedt perc világol: |
| két lépés közt felakadva a láb, |
| mint mikor a film nem pereg tovább; |
| a vezető keze csengetyüjén; |
| s örök-rendetlenül e lány fején |
| a szellő félrelibbentette kendő: |
| így őrzöd meg majd, kővévált jövendő! |
|
|
S a villamos csak kígyózott tovább, |
| mint aki még tud miértet s hovát. |
| Mi lenne, ha most – elkiáltanád? |
| Ha meghasadna oly rég néma szád? |
| Hogy szálljatok le végre! emberek! |
| Ez az út már sehová sem vezet! |
| Hová mennétek már? a ház kigyulladt! |
| nincsenek földek és nincsenek útak! |
| A villamos előtt nincs sín se már! |
| Ahová mennétek, senki se vár! |
| Nincs élet, se vidám, se szomorú, |
| csak háború, háború, háború… |
| Megálljatok! mindenki ott, ahol van, |
| az egész földön és e villamosban, |
| állj meg falu, országút, tanya, város, |
| állj meg, te sokszázmillió magányos, |
| mint én, ki nem talált szivet szavához. |
| Állj meg, mind végre együtt – ez a perc |
| az utolsó, mikor még tán tehetsz, |
| még felkiálthatsz a háboru ellen… |
|
|
S nem kiáltottam. És a többiek sem. |
| Mentünk tovább némán és tehetetlen. |
| Mint ahogy nem kiáltott fél világ, |
| midőn a Kondor tépte Guernicát, |
| mint ahogy annyian némán meredtünk, |
| mikor a fasizmus fekélye meggyűlt |
| a tőke szörnytestében és a gennyet |
| Európán végig szétfröcskölve terjedt, |
| mikor már Ausztrián is fölfakadt, |
| mikor már ölte a cseh falvakat, |
| s Kelet felé, Kelet felé huzódott… |
|
|
A villamos döcögve ringatódzott. |
| Két lépés közt nem akadt fel a láb. |
| A film pergett irgalmatlan tovább. |
| Céltalan céljaik közé szorulva |
| mentek az emberek. |
A háborúba. |
| A vezető elengedte a csengőt. |
| A lány megigazította a kendőt. |
| Mentem én is velük. |
S a Szigeten |
| a nyár az ősszel táncolt esztelen. |
|
|
|
|
|
S halálfejes gyűrűkkel jött az új had. |
| Három nap, három éjszaka vonultak. |
| A gesztenyék gyengéd gyantája fénylett, |
| oly áttetszőn, mint egy-egy tiszta könnycsepp – |
| s az édesen csengő, fényes tavaszban |
| tompán dübögve, vasból, nem is vasban, |
| a rakpart kövén, akár a Duna, |
| zuhogott a barbárok folyama. |
|
Folyam? vagy tekergő óriáskigyó? |
| vagy izzó vas, szüntelen zubogó? |
| vagy földből feltörő fekete láva? |
|
(Vagy ölni-küldött, halni-szánt sereg, |
| vasban is csak rettegő emberek, |
| kik a világ ellen s önmaguk ellen |
| hajszoltatva e bamba szédületben |
| egy iszonyú, halálos maszkabálba, |
| mindnek az arca máris, mint a lárva?…) |
|
A gyilkosság szürke ármádiája, |
| mely városon, országon át özönlött: |
| sötét habok, súlyos-görgésü tömbök – |
| egyszerre volt mind tömör és puhány. |
| Kocsik kocsi, sisak sisak után, |
| ugyanaz a kép minden pillanatban, |
| rohanva – s mintha mégis mozdulatlan. |
|
|
A hídkorlátnál tolongott az ember. |
| Közöttük álltam én is kedvesemmel, |
| s néztünk alá, szinte kővémeredve, |
| e vasbaöntött emberi tömegre, |
| mely mögött már a szétdúlt Lengyelország, |
| s Flandria, mint egy lángoló sikoltás, |
| s hernyótalpai Párizst eltiporták. |
|
|
Gyöngyike, szivem, ékes drága szép gyöngy, |
| hogy mondjam most ki elgurult neved, |
| mely e talpak alatt reccsenve széttört? |
|
Álltunk a hídon s végigremegett |
| rajtunk e fekete elektromosság, |
| ahogy összerándult végig az ország: |
| csikorgott a letiport kövezet, |
| az országút hosszan felnyüszitett |
| s zúgva lázadt a legázolt vetés. |
|
Ez volt itt az első áramütés, |
| az országon szaggatón átcikázva |
| három napra és három éjszakára. |
|
Még nem sercegett ránk tüzes csapása, |
| még nem kattant vagónokon a plomba, |
| nem kúsztunk még föld alá iszonyodva, |
| ezerkilós bombák láncára fűzve, |
| nem virított kiégett falak üszke, |
| még nem roppant hídjaink csigolyája. |
|
Még állt a híd íve, s mi rajta állva |
| néztünk a feketén zörgő halálra. |
|
Volt, aki már kendőt lobogtatott, |
| rég várva már e szörny vonúlatot; |
| és mindazt, ami rákövetkezett: |
| a harctereken rablott kincseket, |
| a vad cécót, harácsolt áldomást – |
| vagy egyszerűen csak a gyilkolást. |
|
|
Mi ketten köztük szívszorongva álltunk, |
| kéz a kézben, összekoccant a vállunk, |
| s láttán e világot dúló seregnek, |
| ki sem mertük már mondani: szeretlek… |
|
|
|
|
|
Ti bátrak, minden földön harcrakészek, |
| szabadságharcosok, szabadlövészek, |
| mesékből sarjadt fiak és leányok, |
| ti már sereglő szovjet partizánok |
| s guerillerók, andarteszek, makik, |
| hajlíthatatlan sudár fák, akik |
| benőttétek Európa erdeit – |
|
mért nem lehettem én is köztetek, |
| ti láthatatlan testvéri sereg, |
| melynek csodálatos bölcsője volt a |
| népek börtönévé lett Európa! |
|
A felgyújtott s letiprott földeken |
| zizegve kelt egy új történelem |
| titokban érő, bújdosó vetése. |
|
Mért nem voltunk ott, ő se, te se, én se, |
| mikor gyülekeztek az ifju gárdák, |
| mikor az éjben sorra megtalálták |
| egymást, kiket az első döbbenet |
| szétszórt, a széjjelverhetetlenek, |
| kiket a párt tanított meg remélni, |
| kik már nem tudtak térdencsúszva élni, |
| de állva tudtak halni és dalolva… |
|
S mögéjük gyűlve álltak mind a sorba |
| a többiek, mindhiába tiporta |
| az országokat vadállati csorda – |
| halált hozva a gyáva gyilkosokra |
| virágzott a népek százszínü csokra. |
|
Évezredes sűrü rengetegek |
| néma mélye megelevenedett, |
| s úttalan útakon, vad ormokon, |
| kihalt éjféli utcasarkokon |
| s megvakult városok egy pisla fénye |
| mellett gyülekezett a nép reménye. |
|
Ukrajna lángban álló puszta táján, |
| a brjanszki erdők sötét ingoványán, |
| lent az albán karszt kopár meredélyén, |
| fent Norvégia sziklás partszegélyén, |
| a Grammoszon, a Vercors vadonában |
| s kint, egy újpesti szűk munkásszobában, |
| sohase látott testvéri sereg! |
|
Mért nem lehettem a testvéretek! |
| Mért tántorogtam egymagam hazátlan, |
| félelem nélkül – s mégse, mégse bátran; |
| némán – bár a dalt zengve rendületlen; |
| tettre készen – és mégis tehetetlen? |
| éji táncában bámulva a holdat – |
|
mikor mélyén a hontalan napoknak |
| a költők már a pártjukhoz daloltak? |
| Hol voltam, mikor bársony lánykezek |
| roppantották széjjel a síneket, |
| amiken végig a halál dübörgött, |
| mikor rövidnadrágos kicsi kölykök, |
| a sarkon a kellő percet kivárva, |
| szeget vertek a gyilkos kocsijába? |
| Hol voltam én, ó hol voltunk, mikor |
| a gyerekkor puha karjaiból |
| győztesen indult a halálba Zója, |
| mint a jövő szépsége hírhozója? |
| Mikor Périt titokban, nagysietve |
| hurcolták fel a Mont Valérienre, |
| őt, kinek szavát se vette a hóhér, |
| de harsányan dalolta a jövőért |
| azt, azt a dalt: |
Föl, föl, ti rabjai… |
| Ó, mért nem tudtam én meghallani? |
| S mikor ejtőernyőn libegve áttört |
| a Kárpátok gyűrűjén Kilián György, |
| fegyveres hordák közé egymaga… |
|
Hősök kiolthatatlan csillaga, |
| kiket nem láthattam a sűrü éjben, |
| Európa elfeketült erdejében |
| a homályból kiragyogó szemek – |
| sose hagyjatok el már engemet. |
|
|
|
|
|
A recsegő, a vad, zavaros éter |
| megtelt kemény és bíztató igékkel. |
| A ránkboruló országos sötétben |
| ezrek hallgatták az üzenetet |
| a beragasztott ablakok megett: |
| Az igazság acél ereje győz! |
| S a kemény szót: Mindenki felelős!
|
|
|
És súgták tovább fojtott zizzenéssel, |
| mint a papír, ha hamar lánggal ég el. |
| A kenyérért sortálló asszonyok |
| rebesgették már, hogy hová robog |
| a drága búzával rakott szekér, |
| mit villogó csendőr-szurony kisér |
| a falvakból, s hol van a tej, a vaj, |
| s mi lesz a paraszt malacaival… |
| Kis anyókák a kemencepadon – |
| sóhaj lett ajkukon a messzi Don, |
| mi lehet ott az ukrajnai télben?… |
| És egyik se hitte volna ingyért sem, |
| hogy az a szép, szöghajú Janija – |
| gyújtogató! gyilkos haramia, |
| Hitler-fiadzta „hurrá-bestia”! |
| Egy-egy falu nagysúgva összetódult: |
|
Hallotta sógor, koma, tanitó úr? |
| A Sztranyákék Dániel fia átállt |
| az oroszokhoz, meg a Györe Lázár…? |
|
S ha már egy vödör szén se volt a háznál, |
| Csepelen az a tűz melengetett, |
| amit hoztak haza az emberek: |
|
Ma megint eggyel kevesebb motor lesz, |
| ha igaz, amit kap tőlünk a Junkers… |
| S itt is, ott is szikrát vetett a hír: |
| Sztálingrád… második front… Zsitomir… |
|
De csak úgy lobbant el, mint a papír. |
| Csak mint füstbefúlt, fekete parázs, |
| rejtve izzott a fojtott lázadás. |
| A nép kivágott erdejét beszőtte |
| a rothadt rendszer rothasztó esője. |
| Az igazi harc kemény, tiszta szóval, |
| s a férfi düh és az asszonyi sóhaj |
| szabad lobogásra alig szitotta; |
| mint a nedvesen halomba rakott fa, |
| csak pörkölődött, sercegett magába… |
|
Lángja nem volt, csak füstje, pattogása. |
|
|
Közben az izzó, ropogó hazán át |
| üvöltöztek a kis és nagy hiénák, |
| Osztotta az országot Kállay, |
| javában folyt a végső árusítás, |
| az ezeréves nagyúri kacsintás |
| hívta kétfelől is, ki többet ád, |
| egyik rabló után a másikát |
| a nép húsából tálalt lakomára. |
| S az ár mi volt? A magyar élet ára?…
|
| A vérgőzös rím: …a szovjet halála.
|
|
A hadba indult vitéz Jány Gusztáv, |
| frissiben végiggusztálni a mustrát. |
| S míg a lángoló Voronyezs mögött |
| a menekülő szegény ördögök |
| nem találtak egy rozzant szekeret sem |
| és ott fagytak a hóban menthetetlen, |
| ha nem autóikból a tiszt urak |
| lődözték őket, akár a nyulat – |
| a biztosított, pányvás kocsikon |
| vonult a rablott aranyos ikon
|
| a tiszti asszonyok szobáiba, |
| hol szállt a Führerhez a hő ima, |
| s büszkélkedtek vele estélyeken, |
| míg danolták érzelmes-részegen: |
| …minden december új májust igér… |
|
|
És kint a fronton folyt a vér, a vér, |
| hogy a tanyák vékányi kis buzáját, |
| mit a Jurcsek-féle kupeci csürhe |
| segélyével gyüjtöttek náci csürbe |
| a vagónok száz- és százezrei, |
| legyen is mivel megdagasztani. |
| A fényes, kényes magyar úri szellem |
| nem fintorgott már a kereskedelmen. |
| Már nem nézték le a kalmárokat |
| Működött az országnyi vállalat. |
| Internálótábor, bitófa, börtön |
| a megszedett, kifosztott anyaföldön, |
| és tengelyen gurulva kifelé: |
| nyugatra búza és keletre vér… |
| Készült beteljesedni, mint a végzet, |
| a megfellebbezhetetlen itélet, |
| titkos hullámhosszokon rianón: |
|
egy Moháccsal tetézett Trianon. |
|
|
|
|
|
Előtte álltam és nem hittem el, |
| hogy húsból-vérből van, hogy szíve ver, |
| hogy kínja közt is boldog anya szülte, |
| hogy drága kincsként fogták a kezükbe |
| első fürdőjén megrendült szülők… |
|
Akkor már hittünk minden hihetőt |
| s képzeltünk minden elképzelhetetlent, |
| a szörnyű függöny lassan félrelebbent: |
| s a gázkamrák füstje már felkavargott, |
| sejdítve egy-két ismert kedves arcot, |
| zúgott már Auschwitz iszonyú hire, |
| minden hazugságon át messzire |
| sikoltott az elhamvadt Lidice |
| s az egy szálig kiirtott Oradour. |
| S tudtuk már, hogy nem messze, odatúl |
| a Kárpátok mögött, összekötözve |
| hajtják a robbanó aknamezőkre |
| azokat, kiknek élte senkié… |
|
Az előttünk álló pribék mögé |
| sötét színben megadta már a háttért, |
| ki-ki amit hallott és amit átélt – |
| mégis olyan volt, mint egy grand-guignol,
|
| mely minden képzeletet kigunyol |
| s inkább komikus, mint rettenetes, |
| ez a korbácsos csendőr-ezredes, |
| ki a deportálást irányitotta |
| a tátott-torkú éhes vagonokba, |
| gázkamrák megbízható szállítója, |
| a rémület üvöltő ügynöke, |
| – mint kinek ez az ügyköre – |
| végigvonulva a sorok között, |
| minden egyes embert arculköpött. |
|
|
Mintha, mielőtt majd a bárd alá jut, |
| így akarná megjelölni az árút, |
| akár a hízott sertést kék pecséttel, |
| s mint kinek ínyét csiklandja az étel, |
| mesebeli jó ízeket kinálva, |
| állán kétoldalt csorgott le a nyála. |
|
|
Én épp huszonnégy éves voltam aznap, |
| s tehetetlen prédájául a gaznak, |
| várva, hogy, mint az árút, majd beraknak, |
| a hosszú-hosszú ködös pályaudvar |
| rampáján álltam ötezredmagammal. |
|
Fölöttünk épp lassan pirkadt a hajnal, |
| a fojtó felhők sötét hasadékán |
| áttűnt valami földöntúli szép táj, |
| hallatlan könnyű, rózsás messzeség… |
| Olykor tompán felmorajlott az ég. |
| Míg itt e nyálzó fenevad dühöngött, |
| Kelet felől már reménytadva dörgött |
| a szovjet előörsök ütege… |
|
S mint csak épp sejthető, messzi zene, |
| a városból a már titokba jelzett |
| hamis iratok is felém zizegtek, |
| ajándékai nemismert kezeknek. |
| Elhagyhatom-e itt ezt az ötezret, |
| kivel a sors egy pusztulásba kerget?… |
| De elhagyhatom-e a milliókat, |
| kik e pusztulás múltán élni fognak, |
| a jövendőt, mely íme, kétfelé is |
| harcolni kész az én életemért is, |
| hogy én is küzdjek majd érte s vele?… |
|
|
S ahogy lopva néztem visszafele, |
| szökés közben még láttam iszonyodva, |
| hogy rugdossák őket a vagonokba, |
| s hogy int még Kovács Laci, Farkas Olga, |
| a szűk nyílásban egymáson tolongva, |
| míg, százával zsúfoltig megrakodva, |
| rájuk is rájuk nem kattant a plomba… |
|
|
|
|
|
E látomástól borzongva osontam |
| vak vesztébe rohanó városomban. |
|
Már hallatszott, ahogy mind vacogóbban |
| a gyalázat gyáva gerince roppan |
| az összezáruló acélkarokban. |
| Időnként egy-egy messzi akna robbant, |
| a szabadság dörgő üzenete. |
| És együtt harsantották meg vele |
| éppen aznap a Kossuth-rádión át |
| a fegyveres felkelés riadóját: |
|
A náci rablók, nyilas banditák… |
| kirabolnák… polgárok! katonák!… |
| Mikor mosnók le a szégyent, ha most se? |
|
|
S a legjobbaktól jött a felelet. |
| Zászlót bontottak az ujpestiek. |
| S mint váratlan öröm, vágott a bomba |
| a németekkel zsúfolt Metropolba. |
| S én hova szöktem?… |
Nem a harcba most se. |
|
Most látszott igazán, mi volt a város. |
| Most hasonlított csak farkastanyához. |
| Most már mindannyiunk szemeláttára |
| változott át – lehullva minden álca – |
| azzá, ami addig volt, bárha rejtve: |
| fenevadak véres, fekete verme. |
| Az utcán mindenütt belébotolt már |
| a legvakabb, bekötött szemü polgár. |
| A szép kulisszának nyoma se volt már. |
| Teljes sűrűjében kibújt alóla |
| az úri Magyarország vadbozótja. |
| Nem is város volt már – igazi dzsungel. |
| Minden út csapda – minden ház buvóhely. |
| Már nem egy nagyváros lakói járták |
| az utcán a feltépett-kövü járdát, |
| csak üldözők csörtettek s üldözöttek, |
| hajcsárok és meghajszolt benszülöttek; |
| a nép: rejtőzők, búvók s bújtatók, |
| s rá szimaton mindenütt a kopók. |
| Tábori csendőrök járőrei, |
| e szörnyeteg „mama kedvencei” |
| bukkantak ki minden kanyarulatban, |
| csörrenő vas-partedlivel nyakukban. |
| Egy szűkölő, megbolydult hadsereg |
| s egy hadseregnyi szökevény rekedt |
| a véglegesen körülkeritett |
| városban – |
és nézett farkasszemet. |
|
Felöltöttük a harc egyenruháját, |
| megtanultuk a búvás taktikáját, |
| a fegyvert, mit az illegalitás ád. |
| Zsebünkben gyártott, hamis iratokkal |
| jártunk – de alig növő öntudattal. |
| Farkasok között bújkáltunk merészen, |
| minden utcasarkon halálrakészen, |
|
mégis szivünkbe mar, s marjon! a szégyen. |
| Mert tűrtük, hogy mint drágamívü korsó |
| fülét, letörjék gaz kezek utolsó |
| hídjainkat is a mázas Dunáról. |
| Hogy szétszaggassák, aki harcra bátor. |
| S hogy mikor már csak egy kőhajitásról |
| szólt a szabadság, |
ne a nép emeljen |
| barikádot a gyilkos horda ellen, |
| de ők tépjék fel a kövezetet. |
|
|
Emlékeztek-e? Emlékezzetek. |
|
|
|
|
|
Ember még nem volt soha nyomorultabb, |
| mint ez a falka megvert, gyáva dúvad, |
| ahogy a lejtőn lefelé vonultak, |
| az Új Európa hősei, az új had, |
| a válogatott tömeggyilkosok. |
|
Hol voltak már a sikált sisakok, |
| a Tigrisek s páncélos Párducok,
|
| a hernyótalpú bronztauruszok, |
| miknek lépte hat évig dobogott |
| egy fél világot megreszkettetően |
| a földön, vizen és a levegőben? |
|
Bukdácsolva, balogul, bicegően, |
| nézd a fehér havon kiégve itt |
| kiket úgy űzött határról határra |
| a Vörös Hadseregnek nyolc csapása, |
| s most, itt várt rájuk a kilencedik. |
|
|
Tíz hátráló SS tört rá a házra, |
| ahol vártunk a felszabadulásra. |
| Védjétek az utolsó emberig… |
| rikácsolta a rádión Göring. |
|
S itt voltak az utolsó emberek.
|
| A lelkiismeret nélküliek, |
| a túszokat röhögve kínozók, |
| a lánytestet szivarral égetők, |
| az élő nyakakra kötél-verők, |
| a békés falvak fölé zuhanók, |
| a próbált csecsemő-falhozcsapók, |
| kik emberek zsírjából főzve szappant, |
| titokban rettegték a Láthatatlant. |
|
Itt voltak az utolsó emberek, |
| keresve egy utolsó menhelyet, |
| még egy napi, órányi életet. |
|
Ezek élnek majd – gondolták talán, |
| ránknézve pincénk homályos zugán. |
|
Egyik már babrált is a pisztolyán… |
| De nem maradt már gyilkolni se kedvük. |
| Mögöttük tízezer halál, előttük |
| Berlinig mindenütt a pusztulás. |
|
Bakancsát oldozgatta a ragyás- |
| képű, hadd melengesse még fagyott |
| lábát, mely öt határon át futott –, |
| mielőtt még elfeketült szivén is |
| megfagyna a perzselő rettegés is: |
| bennük az élet utolsó hire… |
|
S fönt a dombon, kétszáz lépésnyire |
| láttuk, ahogy a könnyű szürkületben |
| a szabadítók hóköpenye lebben. |
|
|
|
|
|
|
Az én fülem mindig a dalra nyílt, |
| arra figyeltem kisgyerekkoromtól, |
| az suhogtatta fölöttem a nyírt, |
| az szólt hozzám a zúgó Balatonból, |
| a köveken sebesre tört habokból. |
| Hallottam vidám parasztlányokat, |
| akiknek ajkán fájdalom fakadt, |
| s gyerekszivembe egyszer belevéste |
| dalát egy május harsány tüntetése. |
| És mindig hallom apám énekét, |
| a vérvöröset, szurokfeketét, |
| melyben egy szeretetlen élet átka |
| szakadt ki azon nyersen a világba. |
| És figyeltem régi nagy dalnokokra, |
| ahogy szivük a múltból felmorajlott, |
| s zárt évezredek kapuin kopogva |
| sehol se leltem a jövőbe ajtót: |
|
csak hallgattam a rab éveken át |
| ifjúságom ketrecbezárt dalát. |
|
|
Azt hittem, hogy az igazság erőtlen, |
| s gyenge a dal, mert nincsen fegyvere. |
| S akkor egyszerre ott termett előttem |
| a győztes igazság, s a dal vele. |
| A fegyverek közt hallgatnak a Múzsák, |
| tanított egy kancsal történelem. |
| Most elém állt a gyönyörű tanúság: |
| amely magaa dal, |
a győzelem. |
|
|
|
|
|
|
Mintha zajló jég törné az eget, |
| az éj mind a négy sarkán recsegett. |
| Még sohasem fütötte Budapestet |
| ennyi tűz – s így még sohasem didergett. |
| A láng s a fagy osztozkodott a koncon. |
| Hatodik hete állott már az ostrom. |
| Géppuskák rettentő madarai |
| raktak a romok közt rikoltva fészket – |
| egész éjjel lehetett hallani, |
| ahogy csőrük egymás húsába tépett. |
| Mintha hajnalra minden összedőlne. |
| S hajnalra minden némaságba halt. |
| Egy hang se vágott be a hegynyi csöndbe. |
|
| És akkor hallottuk meg azt a dalt. |
|
|
Egy órjás döngetett a pinceajtón. |
| A mécsvilág lobbant a sűrü bajszon |
| s végigsuhant fehér hóköpenyén. |
| Kucsmája villant fényes feketén. |
| Kemény kezében már nem avtomátot
|
| tartott maga elé… |
Harmonikázott. |
| S hozzá lassan mímelte is a táncot, |
| mint ősei, zaporozsi kozákok, |
| kis ezüst csizmapatkókkal ropták ott |
| a fergetegként kopogó hopákot |
| a Dnyeper zuhogói közt megállva. |
|
|
Kolhozok fia, sztyeppék unokája, |
| egy Október-nevelte Bulyba Tárász |
| nyújtotta szívemig harmonikáját, |
| a csonkig égett, üszkös éjszakából |
| úgy emelve a napra ezt a dalt, |
| mint hihetetlen gyökerű virágot, |
| mely minden gyűlöleten át kihajt – |
| öt határon s ezer halálon át |
| áldozva értem vérét és dalát. |
|
|
S Vojna kaput, kaput vojna! kiáltva, |
| a pince éjét szélesen kitárta |
| a béke első, kéklő hajnalára. |
|
| lángzó határ állotta el a békét, |
| amit nekünk dalolva itthagyott. |
| Várták a föld alá bújt városok, |
| a sok kihalt ház s még több teli pince, |
| hogy a jövő tornyára felrepítse |
| daloló győzelmének zászlaját |
| és felálljon a letiport világ. |
|
|
|
|
|
|
Vízbedőlt roncsaiból kiemelve, |
| mint ferde torony, állt billegve, ferde |
| traverzein a romok közt a híd, |
| akár egy rögtönzött diadalív. |
|
|
A tépett hídfőnél a lüktető tér |
| úgy dobogott, mint a lázas ütőér |
| a zihálva éledő szervezetben. |
| S lökte a friss vért egyre sebesebben. |
|
|
Naphosszat tódult át az áradat. |
| A millió széttépett kapcsolat |
| egy százszálú, összekuszált gomolyba |
| kötve, |
kereste egymást szívszorongva. |
| A széthasított ország két fele, |
| a termelés felbomlott szövete, |
| a szakadt szálként szétfoszlott családok, |
| s kik föld alatt titkon szőtték a pártot – |
| a hídon át találtak újra össze, |
| a béke új szövetségébe kötve. |
|
Hajnaltól késő estig dőlt az ember, |
| nehéz batyúkkal és nehéz szivekkel, |
| a hátuk mögött nem is egy halállal, |
| s előttük is – még isten tudja, hánnyal! |
|
| Keresve mind az elveszített munkát, |
| s fia-lányát, férje-nejét, vagy anyját… |
|
S kik bűneik szakállukba takarva |
| zsúfolódtak e zsongó zűrzavarba, |
| hogy megpróbálják máris összezúzni |
| a békét, mely készült már egybefűzni |
| a jövendőt s az ezredévi harcot… |
|
|
Reggeltől estig egyre így kavargott |
| a hídon át, cipelve régi gondját |
| és éledő reményeit, |
az ország. |
|
|
Micsoda gondok és milyen remény! |
| Velük hogyan rohantam volna én. |
| De belepréselve e sűrü árba, |
| mely lomhán hömpölygött, mintha csak állna, |
| én is tolongtam, álltam és dülöngtem |
| e végnélkül tajtékozó özönben. |
|
A vékonyodó jéglapok felett |
| tavaszi szél árasztá a vizet, |
| messzirehordva már a vérhabot, |
| mely egész télen át belefagyott. |
|
|
Társzekéren, teherautón, gyalog |
| mentek a hontalan honfoglalók, |
| s gyerekkocsik, kordélyok, tragacsok, |
| ki-ki amit épp kiragadhatott |
| az egekig kavargó pusztulásból, |
| vagy amit fel tudott kapkodni máshol – |
| itt hullámzott, mint tengeren dagálykor. |
|
|
Így keltem én is Pestre át Budáról, |
| hogy annyi vész után hazataláljak. |
| És otthon: van-e, lesz-e, aki várhat? |
|
|
A téren már friss bucit kiabáltak. |
| A romok elé függönyt vont az alkony. |
| Szívszakadva fordultam be a sarkon, |
| még át az utcán és be a kapun, |
| s a lépcsőn fel… |
S olyan váratlanul, |
| mintha oly rég nem ez kisértene, |
| az ajtórésen megláttam, ahogy |
| a homályos konyhából rámragyog |
| anyám szeme, anyám szeme, anyám szeme. |
|
|
|
|
|
|
1
Au commencement était la Fable.
[Paul Valéry]
Alles ist ein Märchen.
[Novalis]
Mese a címről
|
Jacqueline-nak és Eugène-nek
| mesék mindenről és semmiről |
| a virágokról és a történelemről |
|
|
| mesék magunkról és másokról |
| mesék semmiről és valamiről |
| az anyagról és az antianyagról |
|
|
| mesék kijelentő módban és feltételes módban |
|
mesék múlt és jövő időben |
| mesék az eltűnt időről mesék a megtalált időről |
| mesék innen és túl túl rajtam és túl rajtad magamon túl |
| jóakaratú mesék erőszakos mesék óvatlan mesék |
LUST ZU FABULIEREN és DE FABULARUM NATURA
|
| mesék iskolája mesék kérdése mesék felelete mesék asztala |
| mesék kapuja mesék lajtorjája mesék kávája mesék kútja |
| mesék útja mesék hármasútja mesék válaszútja mesék geológiája |
| mesék genealógiája mesék idomai mesék idiómái mesék limese |
Mesék síkban és térben projektív mesék logaritmus mese |
Utazás a mesék középpontjába |
|
Fables ineffables The Way of All Tale |
|
Kezdetben vala a mese ITE FABULA EST
|
| Mesék arról amit nem lehet elmesélni mesék amikben nincs |
|
Mese istenről és az emberekről
|
Mikor már minden elrendeződött, kivált és önmagává meredt, összeállt és szétbomlott
a káoszból delejes ujjainak gondolattalan és érzéstelen vonzata által és megkezdte változhatatlan
kerengését az idő önmagába visszatérő görbéjén – az ÚR elnyújtóztatta elfáradt tagjait a
megteremtett örök egyformaság heverőjén és eddig még gondolattalan agyából és érzéstelen
szivéből pattanni kezdtek örök életre és örök megsemmisülésre szánt érzései és gondolatai.
És az örök egyformaság felbillent alatta és ŐT az örök változásba vetette.
Rohannia kellett – a kipattanó gondolatokkal versenyeznie, mert egyiket sem akarta
örökre elengedni magától, mindegyiket meg akarta tartani.
De azok egyre sebesebben száguldottak most már szivéből és agyából minden irányba.
Nem tudta magát egészen átadni egynek, hogy azt vésse és gyúrja tökéletessé –
mindegyikből teljes egészet akart faragni.
Gyáva művész volt.
Riadtan kapkodott egyiktől a másikig, egyiken ezt, másikon azt a vonást dolgozva
csak ki tökéletesen.
Gyáva és erőtlen művész volt.
Ezért maradt mind tökéletlen és töredékes és csalódott.
Nyugtalan, kapkodó és felelőtlen művész felemás, soha be nem fejezhető, torzzá-omlott remekmű-kísérlete.
|
Mese a virágról
|
Járok-kelek a szobában, feltérdelek a székre az íróasztal elé, könyvbe lapozok,
rágyújtok, iszom egy kortyot, szavakat keresek…
A nagy rózsaszín peónia mozdulatlanul áll a vázában.
Veszem a kabátom, elmegyek hazulról, futok a dolgom után, az után, amiről azt
hiszem, hogy az én dolgom, hazaérek…
A peónia ugyanott áll, felém fordulva, rámnéz nagy sziromfejével.
Szakadatlanul rámnéz. Nem un meg. Egészen kitárulva, olyan, mint egy tágranyílt
szem, mint egy hangszóró, mint a Notre-Dame óriás rozettája.
Hogy fejezzem ki magam?
A peónia nem akarja magát kifejezni. Azonos önmagával, minden további nélkül.
Attól olyan gyönyörű.
Pedig csupa érzékenység. Ha elmegyek előtte, lépteim gyenge hullámzása a padlón
már elég, hogy minden szirmát megborzongassa.
A növényi lét után sóvárgok? Az öntudatlanság nem-emberi vigasza után?
Nem. Csak, hogy olyan magától értetődően legyek önmagam, mint ő.
Nem virág szeretnék lenni, mint ő. Csak annyira ember, amennyire a virág virág…
A nagy rózsaszín peónia…
|
Mese az igazságról
|
A mesebeli kőmíves mindenekelőtt az igazságot kereste.
De az igazságot nem lehet építeni. Hát házakat épített.
Mikor első kacsalábon forgó kastélyát észre se vették, s átellenben egy csinos
nyárilak elkészülte alkalmából hangos dudaszó mellett kitüntették az építőket, ő is szerényen
csatlakozott az ünneplőkhöz. És másnap új kastély építéséhez fogott.
Részt vett hetedik palotája felépülte napján is a közelben egy takaros házacska
ünnepélyes felavatásán. És másnap megint munkához látott.
Fogta maga-faragta szerszámait, és elkezdte bontani, amit eddig emelt. Ugyanolyan
gonddal dolgozott, mint annakelőtte. Mestersége minden hétszer-kipróbált fogását felhasználta.
Csak éppen fordítva. Mint mikor visszafelé pergetik a filmet. Most sem tett egyetlen fölösleges
mozdulatot sem. S nem volt se éjjele, se nappala.
Mikor végre a hét épületnek már egyetlen árva köve se állt a szemek útjába,
megpihent, mint az Úr a hetedik napon.
És megbékélve érezte szívében, hogy az igazság kilódult mérlege helyrebillent.
|
Mese a történelemről
|
A kisfiú, pontosan emlékszem, először nem tudott hova lenni ámulatában, s éppen
ezért a szánalomba menekült – mikor a fellibbentett szoknyácskák alól feléje mutatott pucér kis
fenekek látványának kíséretében elhangzott az az összetett névszói állítmány, amelynek egyik
tagja tökéletesen megfelelt ugyan a valóságnak, a másik azonban kiáltó valótlanságot tartalmazott.
Mert a kisfiú nem volt büdös. Inkább jószagú volt, mint a virágok és a kisgyerekek általában.
Már a nyelvén volt a visszavágás. A gyors gyermeki fegyver, amivel kevésbé sorsdöntő esetekben maga is gondolkodás nélkül élt, a kapásból visszahajított labda: „Ti vagytok a büdösek!”
De mozdulata megállt a félúton, mert hirtelen egész valóját átjárta a felismerés,
hogy nemcsak ő nem az, nem rossz szagúak az átellenben lakó Kovácsné nevezetű kovácsné
kislányai sem.
Most került szembe először a világtörténelemmel. Itt, a poros kis falusi utca
közepén.
A könny, amely szeméből ebbe a porba hullott, igazán, de igazán nem a harag vagy
a sértettség könnye volt.
Azóta is nem szűnő ámulattal és szánalommal nézi mindazokat, akik meztelen
hátsófelűk mutogatása közben olyasmivé akarnák kikiáltani, amivel, tudja, nem azonos.
|
Mese – nem tudom miről
|
Vannak akik romlott foggal harapnak gyümölcsbe
A kisgyerek minden évben úgy várta a cseresznyét a tavasz gömbölyű kis esszenciáit
Aztán egy tavaszon hiába kereste az ízét
Valahol elveszett
A cseresznyében nem volt többé cseresznye
Azóta sincs
|
Mese a véletlenről
|
F. Gy. emléke – 21-szer újrakezdve
|
Egyszer volt… Valóban csak egyszer lehetett a pusztulás végtelen változatai és a megmenekülés végtelen változatai között.
Már régen készülődött valami a gerincében. Az lopta el – már akkor! – az ajkáról a csókot. Nemcsak ő kellett a halálnak, a szüzessége is.
A tizennyolcéves gerincében. Mire készülődött?
|
Egyszer volt… Minden. Az ágy, amelyiken a gerincében bujkáló betegség, mint egy gonosz kis manó, kajánul és idegesen összezáratta vele a combját, amikor már éppen szét merte volna nyitni. A lépcsőház, ahol a gerincében bujkáló kicsiny manóbetegség már mint egy héttorkú szörny, az agyvelejéből sikoltozott. A kórházszoba, lent az alagsorban, az óvóhelyen, amelynek puha kék fénye is jobban gyötörte már, mint a vérebeknek intő durva kék szemek ott, ahová nem kellett eljutnia. A mentőautó, amelyen a beteg gerincével nyílegyenesen és sértetlenül kivitt a bekerített gyűrűből, ahonnan igazság – miféle igazság?! – szerint nem szabadott volna kimennem. A sziréna, amely nem tudta elnyomni a sikoltást. A sikoltás, amely elnyomta a szirénát. Egyszer volt… Egyszer volt az a sárga, az a semmiben sem különleges villamos, amely talán még ma is ott csikorog valahol a körúton, egyszer-volt sakk-táblacsíkos ülőkéjével, amelyen úgy ültem, mint akinek joga van rajta ülni. A véletlen, a halál, a más halála, az ő halála jogán. |
A halálnak szabad útja van még a gyilkosok között is? |
A halál poggyászában nem vájkálnak a vámosok. Eszükbe se jut, hogy még mindig lehet valami küldetése. Hogy életet csempészhet át a határon. |
A mentőkocsi a szirénával igazolja magát. A halál a sikollyal. Négymillió mentőkocsival és négymillió halállal mindenkit ki lehetett volna menteni a gyűrűből. Négymillió agyvelőgyulladással, amely lassan és idegesen kúszik föl a tizennyolcéves lányok gerinccsatornáján. Patkány egy vadonatúj ház csövein. |
Ha volna egy mentőkocsi, amely most is kiemelne az emlékek deportációsmenetéből, egy mentőkocsi, amely még egyszer megmenekítene. |
Egyszer volt… Az egyszer volt utat nem lehet még egyszer végigjárni. Mert nem is
volt út, csak a mi lépéseink voltak az út, amelyet azonnal betemetett a por vagy a tenger. A
gondolatnak nincs olyan ásatása, az eszméletnek olyan búvárlása, az ösztönnek olyan radioaktív
szimata, amely nyomára jutna.
|
Az utolsó pillanatban mindig hideglelősen összerándult, hirtelen kisiklott a vágy alól, mint akinek nincs is gerince… Pedig éppen a gerince… A halálnak a szüzessége is kellett, nemcsak ő. Nem sikoltott. Éppen hogy nem sikoltott. Talán mert nem akart eljutni a sikolyig, tudta, hogy azt másra kell tartogatnia. |
A sikolya volt a mentőöv, amelybe belevetettem magam, vaktában, mint a süllyedő
hajó utasa, azt se tudva, mit teszek. Ott hánykolódott előttem a sikoly a lépcsőház hullámain,
ahogy beléptem, és fel se ocsúdtam, már sodort is magával, már tartott is fenn a város szabad
felszínén, nem hagyott elsüllyedni a bekerített örvényben. |
De akkor még nem sikoltott, nem akart sikoltani, tartogatta a sikolyt, inkább kacagott hideglelősen, kacagva siklott ki az első gyönyör kínjának sikoltása elől. Aztán sétálni indultunk, kicsit mind a ketten csalódva. De még szabadon, nem sejtve az ő halálát és az én életemet. S a megoldhatatlan egyenletet, amelyben e kettő egymással azonos. |
Soha semmit sem tudhatunk egymásról, mert nem tudjuk, mi fog történni velünk. |
Egyszer volt a lépcsőház, amelyen gyanútlanul felfelé indultam, s amelyen lefelé
sodródott a sikoly, mint a háborgó tengeren, s az én nevemet viselte magán, mint egy hajóét. |
Úgy szorított a sikolyába, ahogy a karjába szeretett volna, ahogy… Végre gátlástalanul, szemérmetlenül, a sose-mert önkívületben. Fuldokoltam a sikolyában, ahogy ragadott magával az ő halálába, az én életembe. |
– Egy ilyen gyönyörű gyerek – motyogta a nagy tohonya ember ott a kék lámpa derengésében, a sarokban. Az apja. Nagy csúnya felnőtt. Most már talán ő is sajnálta, hogy a lánya először nem a gyönyörtől sikolthatott. Mert a halál közelléte, mint az elektrosokk, átrendezi az idegsejteket. Nincs áldozatkészebb és tehetetlenebb, mint egy apa a haldokló gyereke előtt. – Egy ilyen gyönyörű gyerek – motyogta. És úgy állt ott, mint egy csúnya nagy gyerek. |
Az egyik sarokban ő, a másikban én. Közöttünk a kék porcelánfényben cikázó
sikolyok, mint egy villamos centrálé kisülései. Sistergett a magába nem férő fájdalom.
Kapkodtuk volna előle a fejünket, mint a bábjátékban a paprikajancsi, mikor pofozzák. De csak lehorgasztottuk mozdulatlanul. |
A későnovemberi délutánon kórházi kék fények cikáztak az elsötétítésben. Gyulladt
agyvelőkből sikítoztak a villamoskerekek. Mintha kétfelé is ki lehetne lépni a világból. |
Ha újrakezdhetném, valóban mesét mesélnék. A mérgezett almától tetszhalottan
feküdt a tündérkirálylány. Halványkék rózsákkal borított tetemét éppen lefelé vitték a palota
lépcsőin, mikor lóhalálában odaérkezett az üldözött királyfi. Észrevétlenül beállt a halottvivők
közé s ahogy a halotthoz ért, egyszeriben elváltozott az arca és ruhája, épp, mikor tűzfúvó
táltosaikon elügettek a halottasmenet előtt a nagy nyugati varázsló kopói. A halványkék rózsák
egyszeriben visszaváltoztak vérpirossá. S velük változott újra rózsássá az éledező királylány
kékre halványult arca is. Aztán… A többit úgyis mindenki tudná. |
Ha még egyszer újrakezdhetném, megpróbálnám elmesélni úgy, ahogy volt. Ha öt
perccel előbb érkezem… ha öt perccel később… ha a mentőkocsinak sürgősebb dolga akad…
vagy nem akadt volna sürgősebb dolga még előbb… ha nem éppen abba az utcába visznek… ha
őket nem éppen abba az utcába viszik… ha önkívületében, amelyben már csak engem akart
ismerni, éppen engem nem ismer fel… De éppen akkor és éppen ott és éppen én és éppen ő és
éppen úgy és éppen ez és éppen az… A végtelenbe nyúló vonalakon ez a kiterjedésnélküli
közös pont, a véletlen. A többiről úgyse tudhat senki semmit. |
Úgy, ahogy volt, nincs semmi többé, minden csak úgy volt immár, ahogy van. Csak az Egyszer volt, hol nem volt… libegő, mesebeli idő- és tér-koordinátái. |
„Aki nem szült, az szüljön! Aki nem ölt, az öljön!” Barbár ősidők tízparancsolata lángolt előttem a sötétség kőtábláin. |
Mert nem szült és már sose szülhet. És nem öltem soha. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor ölni akartam. |
|
Mese a tébolyról és az ép észről
|
Láng, lobogó láng… Milyen tűz áradt szét a testén…
Hatvannegyedik életévéig szellemének legmagasabb megnyilvánulása a
tejszínhabos-barackízes fánk utolérhetetlen csodájának előállítása volt. Kecskelábú,
bávatekintetű, csipásszemű öreg kis hamupipőke. Cseléd a családban.
Aztán egyszerre a jóslás szörnyű kínja kezdte pörgetni és zavarni, hogy vésznek zengje kezdőhimnuszát… Láng, lobogó láng… Egy aggszűz Kasszándra a Belváros szecessziós szentélyében, a harmadik emeleten, egy női divatszalon nagy velencei tükrének pogány oltára előtt.
Mi ordított rajta keresztül? Mi meresztette tágra mindig leragadt csipás szemét? A
nyomorék láb hatvannégy éves kínja és szégyene, a hatvannégy éven át kihordott szüzesség
elvetélt szörnyszülöttje? Phoibosz Apollón, a világ előtt és világ után is tündöklő napfény? Vagy
maga az iszonyatos napfogyatkozásába lépő történelem?
Bugyogott belőle az eszelős igazság.
Mindnyájan el fogunk pusztulni. Jönnek a martalócok és nem kegyelmeznek
senkinek. És bélyeget sütnek a húsunkba. És vagonokba raknak, mint a barmot. És sose látjuk
viszont ezt a lakást. És megnyúznak minket elevenen. És füstté leszünk és korommá. És
megbecstelenítik a lányokat és az asszonyokat, a ringyókat és a szüzeket. Még az aggszüzeket is.
Még őt is. És a nők a szabad ég alatt fognak leguggolni szükségüket végezni a röhögő férfiak
előtt.
És elhurcolták mindenkijét. És bélyeget sütöttek ránk. És a lakásukban mások
laknak, akik nem is tudnak róluk. És a legszebb huga ott guggolt a téglagyár udvarán,
meztelenül. Mielőtt elégették.
És mindenkijét elégették. És őt megölték. Nem tudni, hol és hogyan. Ki tudja, talán
előbb még meg is becstelenítették. Irtózatos igazságtételül. Hogy az ő nyomorult kis teste se jött
légyen teljesen hiába e világra.
Megőrült, szegény, mondtuk. Ő nem tudta, hogy igazat beszél. De mi tudtuk. Mert
mi nem voltunk őrültek. Szegény, megőrült, mondtuk. És néztük, ahogy a benne épülő igazság
lassan, szemmel láthatóan szedi szét kis eszének eresztékeit, mint ahogy a kész épületek
ledobják magukról az állványokat. De egyikünk se hitt neki. Hisz őrült. Pedig nekünk ép eszünk
volt: mi tudtuk is, amit ő csak hihetett.
Szegény, megőrült, mondtuk. És valóban őrült volt. Már nem dajkálta a puhán
gömbölyödő csecsemő fánkokat. Fontosabb dolga volt. Az iszonyatos jövőt szoptatta és
babusgatta és ringatta és szorította magához, közel, egyre közelebb: az egyetlen gyermeket, akit
sikerült megfogannia és világra hoznia.
De az épeszűek körülötte a jelent szorították magukhoz és minden erejükkel távol
akarták tartani maguktól a jövőt, amely az őrület hüllőbőrébe bújva kúszott közéjük.
|
Mese az esőről
|
Az asztalon a kávéfőző fémtestén két függőleges tompa fénycsík a délután. A félig
elhúzott függönyön át a szemközti sárga falat szürkére satírozza a sűrű, vékony eső. Az erkélyen
hajnalka kúszik felfelé a ferdén kifeszített zsinegeken. Az egyik előbbre tart, a másik hátrább.
Mint az Angol Parkban rég a Regatta vízsugárral hajtott csónakai. De a végük úgy válik el a
zsinegtől, levéltelenül, kicsit visszahajolva, mint a kígyó feje: szinte hallani csöndes
sziszegésüket. Esik. Esik idebent is, ha nem leszünk is tőle nedvesek. A színe, a súlya
belénkivódik, mintha tapinthatatlanul is mindent víz itatna át. A levegőt. A lassan mélyülő
homályt. A zongora halk hangjait, melyek oly nyirkosan billennek, mintha tele volnának vízzel.
Esik.
Mennyiszer mondtam már, hogy szeretem szobából bámulni a lassú esőt. Vajon
menthetetlenül mindig csak azt tudom szeretni, ami éppen távol van? Mindenről csak hinni
tudom, hogy szeretem?
Nagy, megnyíló egekre vágyom, az esőtől megszabadult este nagy vörös fényeivel.
S arra, hogy legalább egy pillanatra ne kelljen látnom az asztalon álló kávéfőző fémtestének
egyre fakóbb csillogásán,
hogy múlik az idő.
|
Mese a szélről
|
Itt volt, s nem tudtuk, kicsoda.
Szólt hozzánk egy öröktől ismerős és soha meg nem érthető nyelven.
Tetőtől talpig beburkolt megfoghatatlan anyagába.
Kikerülhetetlen volt, mint a sors.
Tudjuk, hogy éppily érthetetlenül majd újra visszatér.
De honnan?
Most hol van,
ki volt és hová lett a szél?
|
Mese
|
Nincs lába.
Minden reggel nyolckor kirakja műhelyét az utcára és este nyolcig megállás nélkül
dolgozik. Egészségesen él.
Nincs lába.
Egészségesen él. Mások lábára valót foltoz, tisztít, talpal a kezével.
Nincs lába.
Egész nap kint ül az utcán, sarkal, fest, fényesít, egészségesen él, tél-tavasz-nyár-ősz-tél minden levegője az övé.
Nincs lába.
De mért kell, hogy az embernek feltétlenül lába legyen?
Nincs lába.
|
Mese a holnapi feladatról
|
Az iskola kapujában fogatlan vak koldus énekel.
Szeme elpattant villanykörte, látni kibukkanó elromlott szerkezetét. Beesett szája
mint a suvadás.
Harmonika-fogsorával éhesen és unottan harapja az ezerszer-megrágott dallam
száraz kenyerét.
Mellette a sapkája gyönge nagyítóüveg magábagyűjteni a sietős zsebek
ólomkamrájába zárt pénzsugarakat.
Az iskolakapun özönlenek ki a gyerekek. Vége a tanításnak? Vagy ez ma az utolsó
óra? A színes iniciálé-táblák, a rózsa keresztmetszete, a domború térkép és az emberi izmok szép
piros kötegei után mára ez az utolsó szemléltető ábra, a pinceablak
piszkos keretében?
Mi van holnapra föladva? – kérdezem a kisfiamat, éppen, amikor elmegyünk előtte.
Megszólalnak a harangok.
Veszi a szerszámait, mint a munkások, kiüríti a sapkát, összecsukja a harmonikát.
Feláll. Most látni, hogy nyomorék is. Egy kislány vezeti.
Ismeritek a sánta koldusok sietős bicegését? Gyorsan megindul. A sarkon, látom,
megáll egy másik nyomorékkal. Pénzt vesz ki a zsebéből, odaadja neki. Szavakat vesz ki a
szájából, azt is odaadja. Elválnak.
Sohase fogom megtudni, mit mondanak egymásnak a vak, fogatlan, sánta koldusok
az utcasarkon, miért adnak pénzt egymásnak és hova sietnek, harmonika-fogsorukkal a hónuk
alatt.
És azt se, hogy mit gondolnak róluk a gyerekek, amikor kijönnek az iskolából.
Mit is tanultunk ma, angyalkám?
És mi van holnapra föladva?
|
Mesék Párizsról
|
Két percig figyeltem.
Két perc alatt elment mellette egy hosszúhajú fiú s egy rövidhajú lány, egymásbafogózva. Elment mellette villogó fekete ruhában és villogó fehér ingben egy néger, imbolygó járásával és könnyedén kifordított lábfejével, amelynek puha görbéit oly reménytelenül próbálják utánarajzolni a világ összes táncparkettjeire a táncosok, mert évmilliók óta egymásratemetkezett páfránylevelek és évmilliók óta szabadon tenyésző liánok kusza koordinátái között alakult ki. Elment egy szigorú aktatáskás úr, elegáns csiptetővel… Két perc alatt elment mellette annyi embertársa, anélkül, hogy számon tarthattam volna, ahány gondolat két perc alatt megfordul az agyamban, számontarthatatlanul. Két perc alatt befordult mellette, hirtelen zökkenő visszaváltással vagy merész kanyarodással, másodpercenként egy gépkocsi, hüllőszívként lüktető villogójával sárga fénybe borítva rongyait.
Két percig figyeltem. Aztán elmentem mellette én is.
Nekem is dolgom volt, mint azoknak. Vacsorára voltam hivatalos, már nem is tudom, vagy moziba kellett mennem, vagy csak ődöngtem a bulváron, megoldhatatlan gondolatgubancaimat bogozva tovább…
Elmentem e Párizsba szakadt Ázsia mellett, ázsiai pályaudvarok előterének e váratlan ideszakadt horkoló rongytömege mellett, elmentem mellette, mert én nem voltam ő, mert ő nem volt én, mert én is abban a hiszemben voltam, mint mindannyian az emberi nem fejlődésének mai szakaszában, amely a legfejlettebb országok fejletlenségének kora, én is abban a hiszemben voltam, mint mindannyian, hogy én csak én vagyok, és nem valaki más is, nem mindenki más, elmentem mellette, aki én voltam, amíg rongyokba burkolózva horkolt éjfél után tizenkét perccel a Rue de l’Ancienne Comédie és a Boulevard Saint Germain sarkán, elmentem magam mellett, aki ott horkolt, ahogy elmegyünk a gyilkosok és meggyilkoltak mellett naponta, a tízezer vagy tíz kilométerre folyó háborúk mellett, abban a hiszemben, hogy békében élünk, ahogy elmegyünk a vacsorára, amelyre hivatalosak vagyunk, és nem tudjuk, hogy közben Jaipurban mi éhezünk, ahogy moziba megyünk és nézzük az őserdőre zuhogó bombákat, és nem tudjuk, hogy mi oldjuk ki őket és mi állunk alattuk, ahogy fölmegyünk fáradtan a csigalépcsőn, gépiesen benyitunk az ajtón, még előveszünk egy könyvet elalvás előtt, és nem tudjuk, hogy mi alszunk ott rongyokba burkolózva valamely ázsiai pályaudvar előtti kietlen tér forró vagy jéghideg kövezetén, vagy a Rue de l’Ancienne Comédie sarkán, a kanyarodó gépkocsik
könyörtelenül felvillanó inkviziciós börtönlámpái alatt.
|
|
Vele van a kutyája is.
És a sapkája mellette a járdán.
És rajta a ruhája.
Nem a metró-állomások nyüzsgő hármasútján keresett magának helyet, nem is a szakadatlanul nyolc kígyónyelvvel sziszegő körútak tekervényein.
Itt, a Passage de la Petite Boucherie-ben kuporog a járdán, ahol éjszaka senki se jár, csupasz harmonikáján rágódva, mint a csonton. Vele van a kutyája is, amely nem oly kivert eb, mint ő, ahogy az ócska dallamok híg velejét szopogatja.
Vele van a kutyája is.
És rajta a ruhája.
És a sapkája mellette a járdán.
Mögötte semmi.
Ha felállna innen, az első lépéssel a semmibe zuhanna. Nincs olyan hely a térben, ahová, ezen kívül, beleképzelheted. Ajtó, amelyen belépne, kilincs, amelyhez nyúlna, kéz, amelyet megfogna. Oly pontosan meghatározható, mint egy geometriai pont. Ez a helye az egyetemes munkamegosztás világméretű függvényrendszerében.
Nincs kiterjedése.
Se háttere, se árnyéka.
Rajta a ruhája.
Mellette a sapkája a járdán.
Mögötte semmi.
Vele van a kutyája is.
|
|
Először azt hittem, agyalágyult. Telefonálni kezdett a Boulevard St. Germainen, az Atrium terasza előtt. Épp ott, ahol mi ültünk. Berregett a szájával és hallózott és szorította füléhez a nemlétező kagylót.
Hirtelen arra az idiótára emlékeztetett, aki első egyetemi éveink mulatsága és szörnyedelme volt. Mindenki ismerte és futott előle a Múzeumkert, a Gólyavár és a Darling körzetében. Ugyanazok az elmosódott vonások, az a seszínű bőr és haj, azok az aszimmetriás mozdulatok.
De aztán énekelni kezdett. Egy nyavalyatörős sanzon-twist-hibridet növesztett ki a levegőbe-telefonálás ingoványából. Egész testében rángott. Hangszálai megőrültek. A teraszon mindenki tovább ivott és fecsegett háborítatlanul.
A végén, teljesen normális szavakkal, elkérte a kávéscsészém alját – pour faire la quête – hogy tányérozzon. Mintha mi sem lehetne természetesebb.
Volt, aki adott neki. Cinikus mosollyal, vagy elszörnyedt-kelletlenül, vagy önnyugtató-jótékonyan.
Fizettünk és mentünk. A következő kávéház-terasz előtt már ott állt és hallózott.
Telefonálni szerettem volna valahová, ahol intézkednek.
De nem volt ilyen készülék és nem volt ilyen szám.
Hát én is a nyelvemmel kezdtem berregni és a levegőbe tárcsáztam.
Valóban nem lenne más megoldás?
|
|
Úgy álltak sorban a Vörös sivatag előtt, mintha az ígéret földje volna. Vagy csak a zuhogó téli esőben látszott oly csábítónak a neonhirdette pusztaság?
A gitáros hajadonfőtt, könnyed tartásban állt a felgyűrt gallérú merev görnyedők között. Nem űzte az eső, nem csábította a sivatag. Biztosan állt az ének senkiföldjén.
A sor eleje bebocsájtást nyert, a vége új bebocsájtásra várókkal töltődött fel, folytatólagosan, mint az előadás. Csak áradt, de nem változott, mint a folyók.
A gitár nem volt se bent, se kint. Véletlenül szegődött hozzájuk, mint tankcsatához a rigófütty. Nem tartozott ide. Ide az eső tartozott és a mozijegy, az ácsorgás és a látnivaló. A gitárszó váratlan volt és ajándék.
Koldus ajándéka, utcai gitárszó, mit kezdjünk veled?
Koldus adjon nekünk ajándékot? Ajándékot fogadjunk el a koldustól? A dilemmától megváltó pénzdarabot kotorásztuk a zsebünkben.
A lányt csak akkor láttuk meg, mikor a dal utolsó elnyújtott hangjainál nyitott villámzárú erszényével és villámzár-mosolyra nyíló-csukódó ajkával végigment a sor előtt.
S akkor egyszerre mindenki irigyelni kezdte a fiút.
Mert nemcsak a dal kincsével volt gazdagabb náluk, nemcsak az adakozás
mozdulatával nagylelkűbb, nemcsak bájos nemtörődömségével szabadabb.
A szerelemmel, amely mindent igazol.
És egyetlen megoldás arra, amire nincs megoldás.
|
|
|
Belevetették Európa közepébe, mint egy követ a tengerbe. És gyűrűzni kezdett körülötte a város, mint a víz.
Ha különböző korokban készült térképeinek sorát a gyorsított film trükkjével pergetnéd egymás után, Truchet és Huyau mesterek fametszetétől a Plan Tavernier-n keresztül a legújabbakig – épp itt lapozhatsz közöttük, a rakpartokon – valóban a mind szélesebbre gyűrűző víz képzete és káprázata játszana veled,
táguló körök, melyeknek mozdulatlan középpontja a templomhajók keresztezésének ágyékában közel száz méterre felszökkenő karcsú huszártorony,
Párizs nemző közepe,
Párizs zengő harangjának ütője,
Párizs órájának nagy mutatója,
Párizs szerencsekerekének fogantyúja,
Párizs íjának égbecélzott nyila,
Párizs hajójának szélben ingó főárboca,
Párizs nagy körhintájának, soha meg nem álló manézsának tengelye, melyet mintha körötte a tetőn körben álló rézből domborított Apostolok forgatnának, mint önként ajánlkozó pajkos gyerkőcök a falusi körhintát.
Az építkezésnek – s nem annyi másnak-e? – ősi törvénye, hogy a torony nem rugaszkodhatik magasabbra, mint amilyen mélyre alapozása lenyúlik. A föld kérge sem merészkedik sehol a legmagasabb hegyek csúcsaiban sem följebb, mint amilyen mélyre ássa magát a tengerek medreiben.
De a Notre-Dame tornyát nem építhették oly magasra, nem építkezhettek magasabbra az azóta még magasabbra építők sem, az Eiffel-tornyok és Empire State Buildingek rakói, amily mélyre építkezett alatta a múlt.
Imádták volt helyén valaha a tüzet, a vizet és a levegőt; majd az ezeket megtestesítő pogány bálványokat; antik isteneket; s végül imádtak benne faragott képeket oly hit nevében, melynek legelső parancsa így szólt: ne csinálj magadnak faragott képet.
Faragott képe tehát ama szózatnak, melyet egyik alapkőlerakójához, a frankok első királyához, Klodvighoz intézett Szent Remig, keresztsége felvételekor: „Hajtsd meg a fejed, büszke szikamber, ettől fogva imádd azt, amit megégettél, és égesd meg, amit imádtál”.
Kerüljük meg, ahogy a baedeckerek, a városnézők szektájának e kék vagy piros katekizmusai ajánlják. Adjunk találkát egymásnak, mondjuk, e Montebello rakparti kis kávéházteraszon, fonott karszékei, nézd csak, szemben a nagy déli rozettával, akár a színházi zsöllyék. Egyikünk talán a jobbpartról érkezik, a Bastille felől, gondolt egyet s már csak a stílus kedvéért is, a közelebbi csöndes IV. Henrik körút helyett a zengő Nagyharang körút kis kerülőjét választotta, hogy aztán visszafordulva az előbbi királyról elnevezett rakparton, a Sully hídon leszelje Szent Lajos szigetnek alsó zöld karéját s meg-megálljon a Fiatorony rakpart kőgátján alácsüngő lonc és kirakott pléh könyvdobozok között – másikunk bizonyára Szent Genovéva hegyéről ereszkedett alá, a hét szabad művészetek hétszer megszentelt magaslatáról, az ősi Róma–flandriai hadiút mentén, ama pici kis utcákon, ahol a tudomány végett idesereglő minden népség és faj megnyitotta a maga kis étkezdéit, mert a tudomány egy és oszthatatlan, ám szájízünk tán még a világ egyesült államainak kikiáltása után is őrzi majd széthúzó ingereit,
iszunk valamit, ugye –
– Egy narancslevet, ha önnek is úgy tetszik…
– Nekem egy krémkávét talán…
– Krémkávé, narancslé, szolgálatjukra uraim… –
míg szemközt a geometria mágnesével körbe kényszerített ezer meg ezer kis színes üvegszilánk ólommal erezett virága
innen kívülről olyan, mint egy néma zenekar,
vagy inkább a meg nem szólaló partitura előtte,
kipreparált izomköteg,
legfőként mégis sötét filmszalag,
mert Krisztus szentélyei – nem különös? – mintha mozik is lettek volna, ahol szakadatlanul pergett a napfény reflektora előtt az üvegablakok színes filmje a templomhajók homályának sűrűn szőtt vásznain.
Gondoltál-e már arra, hány szemlélője van a művészetnek… – kritikusa! – aki mindörökre csak kívülről nézi, amit néz, sötét visszáján, ahol jobban kitetszik a minta, s örvendve azon, hogy innen könnyebben fel lehet rajzolni a csontvázat, a preparátumot (a „témát” és a „mondanivalót”) eszükbe se jut, hogy be kellene merészkedniük a belsejébe, hogy ott próbáljanak élni az ezeken átszűrődő fény oly nehezen elemezhető elemében. Hisz ezért jött létre az egész.
De mielőtt még, a Kétfilléres hídon átsétálva, a kétsort parkoló kocsik s a múlt mélyébe
épp mostanában leereszkedő ásatások palánkjai között, mi is belépnénk, nézzük meg elölről is, ahol
a kapuzat hármas ívnyílása, a királyok galériája, a nagy rózsa emelete, a galéria árkádsora s a két
torony kúszik egymás fölé, a gyámoszlopok függélyébe kapaszkodva.
Úgyse találod ki, honnan látni legjobban ezt a homlokzatot. Hogy alatta mennyire
elveszel, magad is meglátod majd, ha felhágsz magasába, az egyre szűkülő csigalépcső 380 fokán,
szinte saját tengelyed körül forogva, mint egy csavarvonalban merőlegesen fölröpített rakéta, és
megpillantod magad alatt a többieket, e szinte-már-nem-is-embereket, akik odalent nyüzsögnek, fura
járásukkal, pedig mégis ők alkották e náluk-mérhetetlenül-nagyobbat…
Nem tudod, ugye, honnan emlékszel legélesebben ívek és kiszögellések, galériák és
párkányzatok, szentek és szörnyetegek, reáliák és allegóriák e szemmel és szellemmel
fölfoghatatlan, egészében áttekinthetetlen, részleteiből összerakhatatlan egységére? Hát persze,
akármily hihetetlen, akármily komikus, akármily keserves tanulságokra csábító, hát persze, hogy
onnan, a folyosóról, ahol tartózkodási engedélyed meghosszabbítására várva bámészkodtál, mintha
nem is itt, de ott lakoznának az istenek, akik megszabják e földi vagy – nem mindegy-e? – e föld
valamely pontjára szóló tartózkodásod tartamát. Bizony onnan, mert e furcsa emberi világban mi
más is állhatna szemközt Miasszonyunk székesegyházával, ha nem a rend őreinek Palotája? Az
üdvözülés mellett mindjárt a kitoloncoltatás.
Könnyű is volt a hivőknek megérteni. Hiszen isten hatalma, mint kegyelme is, határtalan. De aki csak emberekről tud, olyanokról, mint ő maga meg a körülötte élők… És mégis. Csak te értheted meg igazán, aki nem hiszel, te értheted meg az igazán „szentet”, ami az emberben a legjobb, azt, ami képes lehetett erre is. Nem csak a Bibliára, erre a faragott nagy könyvre is itt, századok e kőbe-írt antológiájára; tudván, hogy ez is, az is csak akkor térhet vissza az emberek birtokába, ahonnan vétetett, amikor végképp profanizálódik, más szóval: emberiesedik, vagyis azzá lesz, ami fogantatásában is volt: az egyik: írás; a másik: épület.
Állsz belül, a tetőzet gesztenyefa-erdeje alatt a négyezeten, mint a hal, foglyul esvén abban a fény-hálóban, amelynek szemei a színes üvegablakok és rózsák szilánkjai, állsz ebben az isten káprázatát szolgáló varázskörben,
és nincs a világnak helye, ahol jobban megérthetnéd,
hogy az istenek halnak, az ember él.
Hányszor fogod meg naponta a kilincset – gondolsz-e rá, hogy mindegyiket valaki csinálta, két napja vagy hétszáz évvel ezelőtt? Talpad s az izzó magmát fedő iszamos pép közé biztos kövezet ékelődik – minden hányadik lépésednél villan beléd, hogy az is emberek kezeműve? Leütöd az l-betűt a gépen, aztán az e-t, az ü-t, a t-t, az ö-t, a d-t – és ha akarnád, se tudnád felidézni már a műveletek végtelen sorát, amely e papírra csapódó acélkarok mögött és bennük éppoly kifürkészhetetlenül ott rejlik, akár a Notre Dame kő-szegélyeiben és fa-ácsolataiban a kelta tűzimádó barlang és Tiberius szentélye, Valentinianus Szent István-temploma és Childebert Miasszonyunk-bazilikája – s még mindig csak azokat említettem, amelyekről a történelem hanyag emlékezetének nem tetszett elfeledkeznie. Hány ütés koppant a vésőn, hány taszítás esett a gyalun – de jobb, ha nem keresünk részletezésül költői képeket: azoknak a mozdulatoknak a számával, amelyeknek láthatatlan és veszendő anyagából e látható és tartós alakzatok egybeálltak, valószínűleg ki lehetne fejezni – s nem is fényévekben –
tejútunk legtávolabbi bolygójának tőlünk való távolságát is.
Mi végre – kérdezed – mind e kozmikus méretű tettek a föld egy parányi pontjára sűrítve? Volt-e emberi agy, amely minden részletével együtt az egészet valaha is képzeletében látta volna? Szónoki kérdés? De van-e emberi agy, amely akár készen is befogadhatná az egészet s minden részletét? Kiért van tehát mindez az évszázados erőfeszítés, mind e szimmetriák és aszimmetriák, a négyezeten tömörülő fény, a trifóriumok közt keringő homály, körben az arcok és ívek, madonna-mosolyok és szörny-fintorok, királyok, angyalok, állatok, a kúszó virágok emberi tekintete, az emberi arcok rózsái? Ha legalább minden milliomodik kézmozdulat magára vonhatná figyelmedet azok közül, amelyeknek mindegyike mindennapos sikere vagy kudarca volt annak, aki végezte, mint ahogy mindnyájan mindig kudarcról sikerre, sikerről kudarcra hurcoljuk életünket.
A képletes után most már fel kell menned a valódi magasba is, a már megszámlált 380 lépcsőfokon, s akkor felérve a toronylábhoz, amint kikönyökölsz a galéria mellvédjének sarkán hétszáz esztendeje kiöltött nyelvvel könyöklő Vámpír mellé, alattad hullámzik köröskörül a kő és az ember tengere, a város, hol oly régóta élnek emberek.
Ó, Victor Hugo, akinek nagy könyvében, Gérard de Nerval verse szerint, akkor is látni vélik majd az ős bazilikát, mikor már régen rombadőlt,
hatalmasan, akár egy holt kísértetét,
a torony-erdőhöz, a tetőtengerhez, e „vihar hangján zengő hatalmas szimfóniához” a te szavaid kellenének, aki felrajzoltad azt, ami már nem volt látható, milyennek látták Párizst a Notre-Dame tetejéről 1482-ben a hollók.
1966-ban nem ülnek többé hollók az oszlopközökben, se romantikus szavak a költő írógépének billentyűin.
Ki merné a roppant látképhez, amelyet te a középkoriról adtál, megrajzolni a mai Párizsét? Ki merné folytatni a gunyoros-monumentális felsorolást, Párizs épületeiben az egész történelmet átfogva a XV. századtól a magad koráig? Akárcsak egy-egy mozdulattal is felmutatni e század elejét nyugat felé a Chaillot palota ölelő karjai közt, vagy e mai történelmi napot, délre az UNESCO palota földbe-mélyesztett üvegharangjában –
innen, a tető alól, amelynek ezer meg ezer ólomlemeze mint megannyi súlyos olajcsöpp csorog a reflektorok fényében, a torony lábánál,
középpont, amely nemzette Párizst,
ütő, amely Párizs zengő harangját veri,
nagy mutató, amely Párizs napórájára veti árnyékát,
fogantyú, amely Párizs szerencsekerekét lendíti,
nyíl, mely Párizs íján égnek feszül,
árboc, mely Párizs hajóján ing,
tengely, mely körül Párizs manézsa forog, – míg, mint egy diabolikus maszk ütemesen kigyúló és kihúnyó szeme az éjszakában, fénybe emel és sötétbe lök az Eiffel forgó fárosza, s körötte lassan hullámzik az éjben csillogó tenger,
mint a víz, amelynek közepébe belevetettek egy követ.
|
|
A rendőrfelügyelő irodájának ablaka a Notre-Dame-ra néz. Ferdén egymásrarakott
háztetőlapok düledező kártyavárain csúszik fel a tekintet a két toronyra.
A rendőrfelügyelő dossziékból épít kártyavárakat és katedrálisokat. Papírosokat
rak csúcsívekbe, pecsétek millióiból ólmoz üvegablakokat. Bizalmas jelentések vonásaiból
faragja kitalált sorsok ábrázatát: a gyanú szobraival rakja magát körül.
Közben olykor felveti fejét és a Notre-Dame-ra néz.
Recehártyáján megjelenik a millió vésőcsapás és millió ecsetvonás nyoma, a
csúcsívekben foglyul ejtett árnyék, a kő kitetsző hússzíne. Eszébe se jut, hogy ugyanilyen
recehártyák követték nyomon a véső élét és a festék kényes keveredéseit.
A párnába nyomja a pecsétnyomót, a papírra nyomja a pecsétet. Eszébe se jut, hogy e kézmozdulatokban, születésük pillanatában e kövek egymásbaillesztésének és kifaragásának lehetősége is benne rejlett.
Gyanakvón fürkészi az éppen előtte álló arcát. Eszébe se jut, hogy ugyanilyen fürkésző tekintetek fürkészték ki a Királyok Galériájának vele szembenéző arcaira másolt vonásokat is.
Agyát megfeszítve méri ki a tartózkodási engedély meghosszabbított határidejét. Fel sem merül ebben az agyban, hogy ugyanilyen agytekervények feszülése mérte ki a nagy rózsa örökre szabott geometriáját s a gyámpillérek hangyaerejű statikáját.
Ó, eltékozolt szemsugarak, elejtett kézmozdulatok, semmibemarkoló gondolatok soha meg nem született székesegyházai, ha egyszer mind felrémlenétek a szemünk előtt!
|
|
Hát ilyenek lesznek a városok! Az új Ninivék, ahol a kő kövön megmarad. Nem az
embersoselátta pusztaság a legrémületesebb: a vörös űr. Hanem ez a tökéletes berendezkedés, ha
majd egyszer nem szolgál semmire. A bámulatos kő-szisztéma, üveg-, beton- és acélstruktúra, ha
merő absztrakcióvá válik. A legfejlettebb agyvelőnél felfejthetetlenebb tekervényű csőrendszer,
ha egyetlen nyitott csap se bontja meg többé önmagába visszatérő hibás köreit. Ha láthatóan
imbolyog a csend a most egyre növekvő zajjal rohanó ember hűlt helyén.
A házak. Miért lettek épp ilyenek? Ablak – ajtó – fal: értelmetlen szavak. Kövezet.
Alatta föld – föld? mi az? –, az alatt belétemetkezett további városok, ugyanilyenek – illetve nem
ugyanilyenek, de város mivoltukban mégis azonosak. Falak. Mások – de mégis olyanok, amiket
falnak kellett nevezni, amíg emberi nyelven beszéltünk. Házak – ajtók – ablakok. Mint a betömött
szájak – nem tudják magukat kimondani, azt, hogy: házak vagyunk, olyan dolgok, amelyek arra
valók… Egyelőre mindnyájan tudjuk, mire valók, fölösleges részletezni. De ha már nem fogjuk
tudni… És hány ilyen van – város! – és hány lesz még! – a kövezet alatt, a föld alatt, egymás alatt?
És fölöttük mi van? A semmi? Erre is új szót – szót? vagy valami mást? – kell majd találni.
Az ünnep atomrobbanása.
Csúcsban végződő, egymásba torkolló utcák vesztegelnek, mintegy kikötve a Halaskofa körút kiapadt folyópartján, mint az uszályok: Hold utca, Széptekintet utca, Cléry utca.
Csúcsos bárkaorrok. Noé-bárkái. De nincs élőlény a fedélzetükön. Ebből az Özönvízből talán egy bárkányi se fog megmaradni. Csak a dolgok, az anyag emberalkotta végtelen változatai.
Hová futottak innen a betörő ünnep elől? Vagy önmaguk elől. Meddig futnának, ha lehetne? A mesék világvégéig és óperenciástengeréig?
Nem az embersoselátta pusztaság a legrémületesebb. Nem is az elpusztult háza romján jajongó ember. Hanem az ember romjain fennmaradó érintetlen dolgok, amelyek olyan értelmetlenek lettek nélküle, hogy már önmagukhoz sem hasonlók.
|
|
Hiszen élsz, megtanultad, hogy mindig csak ott lehetsz, ahol vagy, soha máshol.
De itt azt is megtanulod, hogy ott sem lehetsz igazán.
Tudhattad volna, hiszen élsz, hogy nem lehet változtatni rajta: nem könyökölhetsz ki az időn, mint
egy ablakon, és nincs olyan földalatti kazamata, amelyen át kilopózhatnál a térből, mint egy
ostromlott várból.
De itt a szó megváltozik a szádon: kicsalogathatod jelentéséből, mint a csigát.
Mert ahogy mész az utcán, pedig az utcán mész, ahogy itt vagy, pedig itt vagy még,
máris szakadatlanul visszavágyol ide.
Itt megtanulod, hogy semmi sem igazán a tiéd.
Amit már régen tudhattál volna, hiszen élsz.
Mert nem lehet megint a tiéd, ami tiéd, nem lehet mindig a tiéd ez sem, mint semmi
más. Váratlan kalandod az őszi alkonyattal, pohár borod rubintja a napsütött kerek asztal
foglalatában a teraszon, titkos találkozód a föld minden bőrszínével, képek meredélyei, könyvek
vízesése, kövek eleven mágnesszalagja, amelyre fel van véve az idő…
Sose kínzott jobban a vágy utána, mint most, hogy a tiéd. Mert nem lesz többé a tiéd soha.
Üres poggyásszal jöttél könnyedén, most verejtékezve cipeled éppoly üres poggyászodat a pályaudvarra.
Megint szegényebb lettél azzal, amivel mindig szegényebbek leszünk, hiszen élünk: az idővel. Csak az időt színültig töltő semmivel, a vágyaiddal lettél újra gazdagabb.
Hiszen itt sem tehettél mást, csak éltél.
|
|
Mese a mesebeli országról
|
Vas Istvánnak és Szántó Piroskának
Mesebeli ország!
Nem fekszik se keletre, se nyugatra, se délre, se északra. Éghajlata nem
kontinentális, de nem is tengeri, nem egyenlítői és nem sarkvidéki. Időszámítása – egészen a
legújabb időkig, amikor lakóinak egy része tiszteletreméltó erőfeszítéseket tesz e helyzet
megváltoztatására – a múltba helyezi a jelent, miképpen nyelve jelenidővel fejezi ki a jövőt.
A határain húzódó keskeny senkiföldek fényévnyi távolokat sűrítenek magukba.
Az idegen, aki (a szokásos, a szokásostól éppen csak egy árnyalatnyira különböző formaságok
között) átlépi valamelyik határát, (amely se nem nyugati, se nem északi, se nem keleti, se nem
déli) észre sem veszi, hogy egy sajátos űrutazás résztvevőjévé lett, anélkül, hogy a ma már
ismert eszközök igénybevételével kilépett volna a föld vonzóköréből. Nem veszi észre mindazon
idő alatt sem, amelyet az országban (az ország népének hagyományos, a más népek körében
tapasztalttól éppen csak egy árnyalatnyira eltérő vendégszeretetét élvezve) eltölt. Nem veszik
észre az ország lakosai sem, akik földjüket nem a világban közkeletű nevén, Mesebeliországnak, hanem nyelvük sajátságosan képletes természete szerint hol Tejjelmézzelfolyókánaánnak, hol Vadugarnak
nevezik. Úgy tetszik, ez a két kifejezés, amelynek megfelelői más nyelveken éles ellentétet
képeznek, számukra egy és ugyanazon jelentéssel bír. Ez az első, ami az ország utasának (jött
légyen akár keletről, akár nyugatról, akár délről, akár északról) feltűnik; mivelhogy, hasztalan
igyekszik a legtárgyilagosabb megfigyelésre, ami csak egy idegentől telhetik, sem tejet, sem
mézet nem lát csorogni a kutakból, de töretlen pusztaságot sem talál többet a más általa látott
tájakon fellelhetőnél.
Ami azonban igazán és végképp a meglepetés erejével hat az ország utasára, aki
keletről vagy nyugatról, délről vagy északról érkezvén, a világ sorsáért való természetes
aggódást hordozza magában, az, hogy Mesebeliország lakosai nem ismerik a félelmet.
Feltehetőleg nem ismerték már a kutyafejű tatárok megjelenésének, majd a
puskapor feltalálásának korában sem, bizonyosan nem ismerik azonban az új tűzsárkányok
feltűnése idején, amelyeknek puszta lehellete éppen hétezerbilliószorta pusztítóbb a puskapornál.
Ha történelmüket, amelyre büszkék, az általuk ugyan nem számlált évszázadokban és
évezredekben, amennyire tudni lehet, nem kerülték is el a föld legtöbb pontját időnként
katasztrófába döntő járványok és háborúk, a rajtuk átzúduló nyavalyák és idegen hordák egytől
mégis megkímélték őket: e csapások tudomásulvételétől.
Kicsi ország, mit árthatnak neki ezek a mérhetetlenül nagy erők? – gondolják talán.
Mert valamit csak gondolniuk kell – gondolja a délről, nyugatról, északról, vagy keletről
érkezett, aki megszokta, hogy a föld délkörei, bak- és ráktérítője mentén, ha sokféleképpen is,
valamiképpen mindenütt az emberi agynak ezzel a sajátos működésével igyekeznek kihámozni a
bennük és köröttük burjánzó, az általuk teremtett és őket elborító események magvát. Már ebből
is látszik, hogy úti térképén még nem sikerült betájolnia a helyet, ahová érkezett, és kellemes
közérzete ellenére sem sikerült alkalmazkodnia az itt uralkodó éghajlathoz, amely, ismételni
kell, se nem tengeri, se nem szárazföldi, se nem sarkköri, se nem délszaki. Már ebből is látszik,
nem gondolta át, hogy Mesebeliország, mint a neve is mutatja, a mesék országa, mesékkel
táplálkozik, mesékből tájékozódik és mesékben gondolkodik. Sajátos készülékein, melyek
csakoly bonyolultak, mint az új meg új szerkezetek bárhol a világban, mesévé alakítja át az
északról, nyugatról, keletről és délről érkező valóság-hullámokat. Midőn délen és keleten,
nyugaton és északon, bámulatos új felfedezésektől vezéreltetve, a tudósok soselátott megfigyelőállomásokat építettek, az űrbe kiküldött első hírnökeik
útjának minél pontosabb nyomonkísérésére, Mesebeliországban a mesélők, érezvén, hogy immár nem hagyatkozhatnak ösztönös kedvükre és képességeikre,
soselátott szerkezeteket állítottak össze, a világ minden táján észlelhető értesülések azonnali
mesélhetővé változtatására. E mesévé alakított tényeket azután az ország lakosainak egyik fele,
kedve és hajlama szerint, elhiszi, a másik fele, éppoly szabadon, nem hiszi el. Ez az ellentét
azonban, bár olykor a legvéresebb valósággal torolják meg egymáson, az országutak fáit
végigakasztva a hitetlenkedőkkel, vagy éppen a hitetlenség nyilvános bevallására kényszerítve a
leghivőbbeket, – merőben látszólagos és esetleges. Az egyetlen lényeges dologban – a tények
meseszerűségében és a mese tényében, ami országuk támasza és talpköve, vérszerződése és
aranybullája egyben – bámulatos egyetértés uralkodik.
Hol volt, hol nem volt – kezdi utazásáról szóló elbeszélését
a keleti, nyugati, déli vagy északi hazájába megtért idegen, aki vasúton, gépkocsin vagy
repülőgépen visszafelé is sértetlenül megtette az űri utat, amelyhez másutt a legmodernebb s az
emberek óriás többsége számára ma még hozzáférhetetlen közlekedési eszközök szükségesek. Hol volt, hol nem volt – kezdi, de szándékosan határozottnak kívánt
szavaiból is világosan kitetszik hallgatói számára, hogy nem tudja, hol is volt valójában.
Pedig még arról a tétova sejtéséről is be szeretett volna számolni, hogy az ország
lakói közül egyesekben furcsa változás nyomai tapasztalhatók. Vannak, akik a hol-volt – hol-nem-volt hagyományos, álmatag befejezett múltja helyébe merészen
egyre inkább odaállítják a lesz-vagy-nem-lesz nyílt, drámai jövőidejét.
|
Mese a Szentivánéji Álomról
vagyunk, mint álmaink s kis életünk |
|
|
Nem tudom, mikor terjedt el a társulat tagjai között, hogy az Öreg nem nyugodhat tovább a sírjában; ki kell kaparni csontjait a földből. Csak arra emlékszem, hogy már rohantunk is a poros, falusi utcán lefelé. Csúnya nagy vörös nap esett le az égről, magával rántva mindenféle fekete rongyokat, és véres szemmel ólálkodott a hold is. Rohantunk lefelé, azzal a félelemmel vegyes szédülettel, amivel gyerekek futnak a lejtőn, s aminek tartalma az a sejtelem, hátha soha többé nem lesz megállás.
Szedett-vedett társaság voltunk. Oberonnak a fele szárnya már fel volt csatolva, de az arcán még ott sörtéllett a vonatút kétnapos fekete szakálla; még ezután kell borotválkoznia a festék alá. De Hippolyta, hűvösen szenvedélyes amazonkirálynői fenségében úgy rohant közöttünk, mint egy kép, amelyik egyszerre futni kezd. Én is elkezdtem már a sminkelést, mikor nekiindultunk, az egyik szemem már szépen ki volt húzva, megtámasztva alul egy kis kékkel, és, ahogy szoktam, egyetlen pontos mozdulattal masztikszos szemhéjam szélére illesztettem a nagy fekete pillákat is, és, nem tudom, miért, mikor meghallottam, hogy menni kell, kutyafuttában, a másik szememet otthagyva, még a fehér muszlin-lepleket is magamra rángattam; de a parókára már nem volt időm. S most, futás közben jutott eszembe, hogy nem is tudom, hol a szőke parókám, talán otthon hagytam, s belémhasított, hogy mire innen visszatérünk, már nem igen lesz időm keresgélni. Mi lesz, ha a saját bodor kis fekete fürtjeimmel kell kimennem a színpadra Titániának: Hah, féltő Oberon! Tündérim el!
A tündérim is itt libegtek körülöttem, egyelőre mint maszatos kisgyerekek. És az utca két oldalán a kis házakban, melyeknek nyomott szegénységét még jobban kiemelte a hívalgóan élénk kék, piros, sárga festék… az alacsony ablakokból és a szintén tarkára festett, de düledező léckerítések közül mindenütt gyerekek kandikáltak ki, és ámulva, sóvárogva néztek utánunk. Nem mindjárt vette észre az ember, hogy mindegyik szégyenlősen rejteget valamit: egyik a púpját, másik a kacska kezét, harmadik a béna lábát. S egyik ablakból egy nyomorék kislány, színházi festékkel vastagon kimázolva, mint a kezdő színészek, akik még nem értenek a festéshez – elbűvölt vigyorával azt látszott mondani: ugye, szép vagyok, vagyok olyan szép, mint a színésznők. Ekkor jutott eszembe, hogy az anyák itt biztosan gyűlölhetik a gyermekeiket. Mert az asszonyok, akik délelőtt eljöttek segíteni kicsomagolni a ruhákat meg a díszleteket, válogatottan szépek voltak. Micsoda remek fajta lakik itt, gondoltuk csodálkozva. Akkor még nem láttuk a gyerekeket. Nem szerethetik őket, villant belém akkor, és a kislányomra gondoltam…
Ez volt egyébként az utolsó házak egyike. Az egyformán düledező léckerítések elmaradtak és az út mentén felváltották őket a földek. A végtelenbe nyúltak a homályban, csak egy nagy kukoricás ugrott ki közülük, mint valami dombormű hadserege. Annak a végében egyszerre csak ott álltunk egy hatalmas fa alatt a magában álló otromba kőtömb előtt, amelyet ki kellett döntenünk. A furcsa csapat megtorpant.
Nem is tudom, mért mondom azt, hogy furcsa. Hiszen előadás előtt öltözőkben, folyosókon, társalgóban estéről estére ugyanezt a felemás népséget látja az ember, a mindenesti rejtelmes metamorfózis különböző fázisaiban leledző lényeket, akik még nem vetették le teljesen egésznapi valójukat és még nem öltötték magukra a színpadit. Van ezeknek az előadás előtti pillanatoknak valami különös léttelensége – az arc és a maszk, a ruha és a kosztüm, önmagam és Titánia között, valami kihagyása a léleknek, mint egy kihagyó szívverés, valami hasadék a tudaton, ha nem volna olyan kirívó ellentmondás, azt mondanám, a lázas tetszhalál állapota. Mint a víz a forrponton, éppen ezen a tarthatatlan fokon, mikor még se gőz, se víz, vagy a fagyponton, mikor se víz, se jég. Aztán begombolom az utolsó gombot, egyet még igazítok a parókán, egy pillantás a tükörbe, kezemben a kellék, és már megszilárdult rajtam a szerep jégpáncélja, amit majd csak az utolsó tapsok melege fog leolvasztani egy szempillantás alatt.
De itt mindez furcsa volt, furcsán oda nem illő, e komoly, e komolynál is komolyabb cselekedetnél, amit, nem is tudtam, miért, de végbeviendők voltunk. Miért éppen mi, a Szentivánéji Álommal haknizó fővárosi színészek? – nem lehetett tudni, de nem is gondolt rá egyikőnk se. Mikor az embert a sors, a pillanat, a véletlen valami nagy tettre választja ki, eszébe se jut, mért éppen ő a kiválasztott. Teszi, amit nem tennie nem lehet. Ez pedig itt rettentően komoly dolog volt. Az ember legkomolyabb igénye, az igazságtevésé, az igazságtalanság megtorlásáé parancsolta. Valami, amivel nem lehet vitázni, bármíly képtelen és váratlan is. A kategorikus imperativus. Lehet, hogy éppen a léleknek ez az élet és színpad közötti labilis és meghatározhatatlan halmazállapota váltotta ki. Annak ellenére, hogy éppen ez most olyan oda nem illőnek látszott.
Körülálltuk a sírt. Olyan volt, mintha valamilyen ügyetlen ügyelő intésére a színészek féligkészülten kerültek volna a színpadra. Már hozzá is akartunk kezdeni be nem tanult, mégis pontosan tudni vélt szerepünkhöz. Orrondi és Gyalu, a mesteremberek már neki is
álltak volna a kő kiemelésének. De akkor valaki egyszerre felkiáltott.
És abban a pillanatban mindnyájan megláttuk kicsit balra a sírkőtől egy homályban
fekvő test körvonalait kibontakozni. Egy sírhant tetején feküdt. Mintha valaki saját személyében
állna emlékművet a maga sírján. Mint Pietro de Bemba kardinális a San Pietro in Vincoli-beli
márványszarkofágján, úgy feküdt a frissen felhantolt föld lapos tetején, barna csuhában,
tonzurás fejével. Alig láttuk meg, valaki már tudni vélte, hogy Philostratus atya reggel halt meg.
És egyszerre mindnyájan azt is tudtuk, hogy fel kell támasztanunk, mert csak ő tudhatja,
egyedül csak ő, a ma reggeli, még el sem hantolt halott a másikat, a régholtat, súlyos
kőtömbökkel lezárt sírjából kikaparni. Mindenki Puckot szólította, de Robin pajtás egyelőre
nem volt található. Valaki úgy tudta, nem készült el a maszkjával, és nem volt hajlandó ebben a
felemás halmazállapotban velünk jönni. Ő mindig egészen önmaga akar lenni, nem bírja el ezt a
semmilyen-létet, amiben mi vagyunk. De ekkor a hátunk mögött már meg is hallottuk sivalgó,
ujjongó, vijjogó hangját, amitől sose tudja az ember, félnie kell-e, hogy mindjárt fenekestül
felfordul a világ, vagy inkább megnyugodnia, hogy minden a legjobb rendben van az idők
végezetéig.
S már ott is termett a csoport közepén, mintha a levegőből szállt volna alá, és magasra
tartotta világító nagy varázsvirágját.
S erre a márványbavésettnek látszó barátcsuha egyszerre hullámzani, szinte táncolni
kezdett Robin pajtás hangja lejtésére:
| Hús volt, sajgó, rebbenő, |
| kő lett, merev, lomha kő, |
| s kőből lesz most – pillanat! – |
| víz, hullámzó, könnyü hab, |
| márvány olyan, mint a tenger – |
| nézd csak ábrándos szemekkel; |
| tenger olyan, mint a márvány; |
|
A barna szerzetescsuha hullámzott, mintha szél lengette volna: ami az előbb márványnak látszott – bár az se volt – most szutykos barna víz benyomását keltette – holott éppúgy nem volt az se. De mire megtudhattuk volna, mire képes még Robin pajtás varázsvirága, hátunk mögött eszeveszett sivalkodással zúdultak lefelé a faluból a gyerekek, akik az előbb oly elbűvölten bámulták az ablakokból és a léckerítések mögül furcsa vonulatunkat. A lárvavigyorú kislány vezetésével zúdultak alá a lejtőn, s akik oly szemérmetesen rejtegették eddig az ablakok és kerítések mögött nyomorékságukat, mint a szerelmesek egymás elől rossz tulajdonságaikat, most mintha magasra tartották volna púpjukat, szinte hadonásztak bénaságukkal, mint hibáikkal egymás előtt azok, akik már nem szeretik egymást. És már messziről ordították: Ne merjétek bántani az apánkat! Ne nyúljatok az apánk csontjaihoz! Hagyjátok békében pihenni! A mi apánk! Halottgyalázók! Hullarablók! – S valamelyik, ki tudja, honnan szerzett szörnyű tudálékossággal még ezt a szót is
felénk köpte: Nekrofilek!
De akkor egyszerre meghallottuk a kiáltozáson át a falu felől az előadás kezdetét jelző
csöngetést is, sőt valami szellő a gyülekező közönség oly jólismert zsongását is felénk libbentette.
És az átkozódó gyerekek között elkezdtünk rohanni visszafelé. A parókám! – gondoltam rémülten,
ösztönösen megtapogatva borzas kis fekete fru-fruimat. Puck persze, mint mindig, most is okos volt.
Nem mozdult, amíg nem készült el teljesen önmagával. Ő sose hagyja magát zavartatni az élettől,
első a színpad, ő mindenesetre felrakja az utolsó vonást a maszkjára, akármi történik, csak aztán
jöhet a többi, a szerelmi bánat vagy a kategorikus imperativus.
Ekkor épp a kukoricás túlsó végéhez értünk, s talán a legeslegutolsó csövek egyike
könnyen súrolta karomat. Gondolkodás nélkül lehajoltam és öt-hat cső feszes burkából gyorsan
kihámoztam a selymes puha hajat. S e csodálatos szőkeséget, csak úgy futás közben, összefontam,
csatokkal a fejemre tűztem, hosszan, hogy csak úgy zuhogott utánam, világítva a sötétben.
Különben minden rendben ment, úgy, ahogy kellett. Folyt az előadás. S már ott
tartottam a szövegemben, hogy
mikor eszembe jutott: vajon hogy is jutottam ide? S ami játék közben sohasem szokott
előfordulni velem, a saját szövegem, a gyerekek még mindig kórusként hangzó átkozódása és a
nézők ütemes, lassú lélegzetének nesze között mindenféle oda nem való kérdések és feleletek
viaskodtak agyamban:
Hogy igen, úgy látszik, az emberek a púpjaikhoz is ragaszkodnak, ha már van
nekik. S hogy lehet-e igazságot tenni az igazságban érdekeltek megkérdezése nélkül? S hogy az
anyák bizonyára akkor is mindennél jobban szeretik gyerekeiket, ha azok nyomorékok. S hogy azt
se szabad elfeledni, hogy akinek ágyékából egy egész falu gyermekeinek púpja született, annak az
ágyékából lettek a kedves, okos szemek és az ép tagok is. És hogy a gyerekek nem hagyják
meggyalázni apjuk haló porát még az igazság kedvéért se, még ha az púppal és bénasággal verte
is meg őket már fogantatásukban egész életükre.
|
Mese a gyertyánról
| Egymaga áll földig sárgában a télre vetkezett fák között |
| Mintha már sárgán is hajtotta volna lombjait |
| De mért kell a lombnak zöldnek lennie |
| Mért nem sárgát vagy lilát hív elő a napfény a kromatoforák lemezeiből |
| Magára öltötte a nyár halálát – neki az is az élete |
| Körötted ezer gyertyalánggal |
|
Mese – betűzve
|
H mint a homály bőrén hólyagzó kék hüvösség
A mint az ablak amely az alvó előtt még hiába nyílik a világra
J mint aminek éles fénye kiüt a perc tompaságából – mint a képek és hangok olykor kibékíthetetlen ellentétének jele
N mint e legelső percek világelőtti némasága – mint a nap távoli sejtelme – mint november
A mint megint az ablak – az ébredés első koordinátarendszere
L mint ezen a legelső kirajzolódó bár örökké meghatározhatatlan pont – a létezés – amelynek meghosszabbítása majd csak ott kezdődik kiszámíthatatlanul – túl e szó jelentésén – ahol a szó kifordul önmagából mint jelentéséből a nap
|
Mese novemberről
|
Jön a korai sötét a sár a dér
Aranyból csinál ólmot a föld forgásának ferde alkímiája
Mindig más akartam volna lenni mint ez az én évadom
Mindig szöktem volna előle
Mint akkor a vagónok elől amiken november köde volt a plomba akárcsak születésemen
Igazi alkimisták álma hosszú egyenletes fény
ólomból kimosott arany
Az akartam volna lenni mindig
ami nem lehetek
|
Mese a mesék ellen
| Bármi történjék is velünk |
|
|
| Bármi történjék is velünk |
|
|
| Nem az ami történt velünk |
|
| Bármi történjék is velünk |
|
|
|
2
| És megkérdé őtet: Kicsoda néked |
| neved? És felele mondván: Légió |
| nékem nevem: mert sokan vagyunk. |
|
| To bath in the Water of Life, to |
| I come in Self-annihilation and the |
|
Mese a versről
|
Verset írni azért jó, mert abban az ember még jó is lehet büntetlenül.
Szentnek is érezheti magát, anélkül, hogy megfeszítenék.
|
Mese a jóról és a rosszról
|
Ma is vannak szentek, ahogy mindig voltak. Nem látjátok rajtuk a stigmákat, a jelet, a glóriát? Máskor se látták.
Csak azok tudják róluk, akik asztaluknál ülnek és ágyukban alusznak, akik a húsukat elemésztik és a húsukat újjászülik.
De mit lehet tenni a jósággal? Visszaélni vele. Aztán bánni, az őrületig bánni, hogy visszaéltek. És megint csak visszaélni. Hát ezt teszik; s akivel teszik, se tehet mást. Ő maga
kényszeríti rá őket. Máskülönben hogy is lenne módja jónak lenni?
Nekik tehát latroknak és gonoszoknak kell lenniük. Pedig nem is azok, szegények.
Ő pedig külön fájdalmat érez azért, mert rosszul fizetik jóságát, és külön azért, mert rosszá teszi azokat, akikhez jó. Mert szeretetével szeretetlenné teszi az őt szeretőket.
És így lesz egyre inkább, egyre menthetetlenebbül önmaga. Mert hogy is lehetne rossz azokhoz, akik miatta rosszak? Egyetlen fegyvere a megbocsájtás, amely mindig önnön húsába vág. Miközben észrevétlenül fakadnak rajta a majdani emlékén kirajzolódó stigmák,
a jel és a glória, amelyet most senki se lát.
|
Mese arról, ami elmesélhetetlen
|
Meg kell már végre értened, hogy sem ősatya nem vagyok, hogy büntessek,
sem isten, hogy mindent meg tudjak bocsájtani.
|
Mese a csukott katedrálisról
|
Este érkeztek a városba.
A csukott katedrális olyan volt, mint a játék, amiből kimaradtunk, összezárt comb a
tolakodó vágy előtt, kinyíló öl előtt elillanó vágy, süket fül, néma száj, legyőzötten is győztes
messzeség, lehámozhatatlan gyümölcs, tapintható titok, sikertelen kísérlet, idegeneknek tilos a
bemenet, Jockey Club, felső tízezer, arizónai hotel a négereknek, idegen ház, megállapíthatatlan
betegség, szervezetünk belseje, galaktikánkon túli galaktika, olyan volt, mint önmagunk
önönmagunk előtt…
…önmagunk önönmagunk előtt, galaktikánkon túli galaktika, szervezetünk
belseje, megállapíthatatlan betegség, idegen ház, arizónai hotel a négereknek, felső tízezer,
Jockey Club, idegeneknek tilos a bemenet, sikertelen kísérlet, tapintható titok, lehámozhatatlan
gyümölcs, legyőzötten is győztes messzeség, néma száj, süket fül, kinyíló öl előtt elillanó vágy,
összezárt comb a tolakvó vágy előtt, játék, amiből kimaradtunk, csukott katedrális
a városban, ahová este érkezünk.
|
Második mese a történelemről
|
A boldogság új eszme Európában – mondta Saint-Just, az ifjú forradalmár. Egyszerűen: une idée neuve. Mint ahogy új eszme volt, mikor az ember először csavart valami olyat a testére, amit később ruhának neveztünk, hogy ne fázzon. Új eszme. Mint egy szőnyeg a padlón, amely eddig csupaszon állt a lakásban. Új eszme. Vagy: új gondolat. Mondhatnók: új ötlet.
Micsoda ötlet! Boldognak lenni. Hogy eddig senkinek se jutott az eszébe! Úgy látszik, az eszméket mégis a történelem szüli.
Napóleon, az ifjú tábornok viszont, „az Olaszországi Hadak fővezére”, első diadalainak mámorában ezt meneszti gyors postával a szépséges Josephine-nek Párizsba: Én sohasem hittem a boldogságban. („Milánói főhadiszállás, az egy és oszthatatlan francia Köztársaság IV. évének Prairial hó 23. napján”)
Mióta olvastam e két mondatot, mindig úgy képzelem, hogy a történelem azóta is (mint ahogy már azelőtt is, talán a kezdet kezdetétől) állandó küzdelem azok között, akik a kétségbeesés és nyomorúság legalján is mindig újra felfedezik – s azok között, akik legnagyobb sikereik káprázatában sem képesek hinni benne.
Akarod, hogy tudjam, ki vagy? Akarod tudni, ki vagy? Mondd meg, el tudod-e képzelni, hogy az ember boldog lehet.
|
Mese a nőkről és a férfiakról
| Ó, nők! léket kapott hajók. |
| Mindig készen a süllyedésre. |
|
|
|
|
|
| Férfiak: szakadék szélén ágaskodó |
| lovak. Mindig készen a mélységbe |
|
|
|
|
Mese az emberekről
A legfontosabbat nem tudjátok rólam. |
A legfontosabbat nem tudom rólatok. |
|
Mese a kivételről
Töredék egy elveszett dialógusból
Ha szép vagy, szépet is kell tenned. |
|
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
„Azt hiszed”, szólott séta közben Szókratész az ifjú Phaidroszhoz, aki dolgát panaszolta neki, „azt hiszed, hogy amért az istenek arcodat szebb vonásokkal, elmédet fénylőbb értelemmel, szívedet nagyobb jósággal ajándékozták meg, hogy ezért most már még egyszer meg kell hogy ajándékozzanak mindezzel az adománnyal, s mind azokban is meg kellene találnod ugyanezeket a szép tulajdonságokat, akikkel az életben dolgod akad?
Nagyon rosszul okoskodsz, Phaidroszom.
És akkor is, ha azon keseregsz, hogy lám, a nálad kevésbé megnyerő külsejűek és kevésbé szikrázó eszűek és kevésbé nyílt szívűek mindezen tulajdonságokból többnyire többet találnak azokban – például tebenned! – akikkel a sors összehozza őket.
Mert amazokat úgy kell jónak találnod, amilyennek az istenek teremtették őket. De téged azok, akik szeretnek, mindenestül olyannak akarnak, amilyen te vagy, szépnek és okosnak és jónak, és nem elégedhetnek meg kevesebbel. És igen, hozzá azonfölül még hűségesnek is akarnak. Hűségesebbnek – csodálkozol? – mint azokat, akik kevésbé okosak és kevésbé szépek és kevésbé jók. Mert téged éppen ezek miatt a tulajdonságaid miatt nehezebb elveszíteni, mint amazokat, s még csak egy kicsit nélkülözni is nehezebb belőled, mint amazokat talán egészen nélkülözni.
És ne is keseregj ezen és ne mondd, hogy neked e fenti tulajdonságaidért az járna, hogy kevesebbel is beérjék, hiszen belőled még az a kevesebb is több: mert éppen tőled nem követelhetnek kevesebbet, s tőled még a legtöbb is kevésnek látszik ahhoz képest, amit tőled elvárhatónak éreznek.
És a te hűtlenséged éppen ezért sokkal nagyobb hűtlenség, mint a másoké, mert többet vesz el attól, akitől elveszi, és az, hogy eddig több jutott valakinek, mint másoknak, nem vigasztalja őt azért, hogy most többet is kell elveszítenie másoknál.
Valamint nem vigasztalja az se, hogy neked ő kevesebbet adott, mint te őneki, s hogy talán neked is jogod volna többet kapnod az élettől. Mert ehhez be kellene látnia maga előtt, hogy kevesebb nálad, s ezt vagy nem képes belátni, vagy ha igen, az csak annál elviselhetetlenebb érzés számára, hiszen akkor mindehhez még saját magát is kell okolnia balsorsáért.
És bármennyire igazságtalannak érzed is ezt, kedvesem, és bármennyire megnehezíti is ez minden lépésedet az emberek között, nincsen igazad, mert ez így igazságos, és ne is akarj rajta változtatni, és jaj neked, ha cselekedeteidben azzal áltatod magad, hogy lehetne rajta változtatnod bárhogyan is.”
Ezzel Szókratész aznapra magára hagyta az ifjú Phaidroszt, hogy elmélkedjék a dolgok fölött.
|
Mese az álmatlan éjszakáról
|
Hányan fogóznak önmagukba e percben végig a délkörökön? Mert az álmatlanság hánykódó hajóján, úgy látszik, nincs biztosabb pont, amiben megkapaszkodjanak.
Köröskörül az alvók lassan lélegző, nyugodt kontinensei, paradicsomi partok, amelyeken nem lehet kikötni.
Csak az éjszaka vergődő vizei az irdatlan csillagos ég alatt.
Az álmatlanok már tízezer évvel ezelőtt látták maguk körül a science-fiction-ok atomrobbantás-utáni pusztaság-fantasztikumait, az első Mars-fényképek vörhenyes homoksivatagait.
Ha sose alhatnának el többé… Ha nem ébredne fel többé senki…
Tőrbecsalt madarak vergődése, ketrecbe-zárt oroszlán mindig azonos lépései, a fogoly ökölcsapásai, aki sokéves rabsága után egyszerre azt mondja, elég, és összezúzza őrjöngő tagjait a cellafalon: a szívük…
Meddig bírja még bordaközi rabságát? az éjek hajófenekére zárva, sötétség bálái, emlékek gyúanyagai között?
Az élet mennyisége elveszti nappali látszat-szorzatait, szédületes képzelet-hatványait, kétes-szép bizonyításait. Önmagára redukálódott.
Már csak a saját esendőségével összezárt test, amellyel minden pillanatban minden megtörténhetik.
|
Mese a lehetőségről
|
tudhatnám azt amit tudok!* |
|
|
Mese a mesterségekről
| Láthatsz itt kézműveseket, |
| de embert egyet sem, gondolkodókat, |
|
|
| Mérnök hidat, házat, hajót, falat a kőmíves. |
| Postás váratlan kapcsokat távollevők között. |
| Titokzatos új tervezők emberpótló gépezetet. |
| Zajból csendet a muzsikus, költő papírból költeményt. |
| De csak az ember épít életből életet. |
|
Mese a létfenntartásról
|
|
|
| Specialità marinare sempre vivo |
|
|
|
a tengeröblök kanyaraiban |
| És mi otthagyjuk kocsinkat beletűzve a sztrádák kanavászaiba |
|
mint hímző lány a tűjét pihenésül |
|
mielőtt tovább rajzolnánk útjaink arabeszkjeit |
|
| Belemerülünk az étlapok költészetébe |
| de csak ritkán sejlik fel előttünk a |
| halász-csárdák és vadász-tanyák |
| ínycsiklandozó stílusa mögött egy |
| más stílus lehetősége amellyel az |
| emberészcsárdák kedveskednek tán |
| vendégeiknek valahol az NX-szupernova |
| és a Föld közötti rakétaút mentén |
|
|
Zúzott koponyák történelem-módra |
|
Máglyán pirított mártír-lelkek |
|
Újszülött-velő anyatejbe főzve |
|
Négerborda fehérbőrbe sütve |
|
Könnyben pácolt nevetőizmok |
|
Fagyasztott végtagok à la Napóleon |
|
Férfiszájak mellbimbóval töltve |
|
Kirántott nyelv hóhér-kézben |
|
Vörösborban pácolt filozófus-agy |
|
Diktátor-szivek rabszolga-vérben |
|
Férfi-vagdalt fehérmájjal |
|
Szűzlánynemiszerv ondó-mártásban |
(Ki-ki nemzeti hagyománya, egyé- |
ni ízlése, történelme és tetszése |
|
Kondicionált űr-levegő! Szféra-zenekar! Mérsékelt árak!!! |
|
|
Mese arról ami…
|
…reggel elkezdődik
nap közben folytatódik kibontakozik mindig máshogyan alakul
hogy estére mindig ugyanúgy érjen véget
és másnap reggel újból kezdetét vegye…
|
Mese arról amiről nem mesélünk
|
Ha egyszer mindazt elmondanám |
|
Amit csak én tudok az emberi testről |
|
|
A gondolatok és váladékok |
| követhetetlen cseréit a nyálkahártyákban |
|
Kamasz-impotenciák meddő szívdobogásának |
| kései tombolását a hirtelen hajnali tachycardiákban |
|
|
Hogy miféle sejt-akceptorok és -donátorok |
| milyen intermedier érzéseken át |
|
az indulatok lebontása és felépítése |
| hogy a következő percben is élni tudjak |
|
|
A célok és kudarcok egymásraépülő távolságainak |
|
a lehetőségek és tilalmak gátlások és kompenzációk |
| kitörő fényeinek és szűkölő homályainak |
| kiegyenlítésére kifejlődő akkomodációt és adaptációt |
|
|
Az élősdi gombák burjánzását |
| mint a lélek fáradtságának absztrakt festészetét a bőrön |
|
az emésztés ezer-interferenciájú izom-hullámzásának |
| a napi szerelem által meghatározott differenciálegyenleteit |
|
|
Gyönyör-hiány és sav-túltengés kényes arányát |
|
A metafizikai bizonytalanság röntgen-árnyékát a duodenumon |
| A maguk-demiurgosza félelmek autogenezisét |
| a szervek televényében – még-rémület-teremtőbb rémületükre |
|
Megidézett kisérteteim kisérteties megtestesülését |
|
|
Egy titkon elcsontosodott izom-köteg |
| tompa idegen-érzésének a vegetatív idegrendszer |
|
minden útszakaszán előidézett karambol-sorozatát |
|
| A szellemi felismerések csodálatos meghosszabbodását |
|
az önmagán túlnövő férfivágyban |
|
s hogy ama törékeny edények |
|
vérrel való töltekezésének |
| milyen babonák beidegzések emlékek és felelősségek |
|
a szerelem terített asztalán |
|
| Szervezetünk sarlatán auto-terápiáit |
| amik a népi tapasztalat millió évét |
| sürítik egy élet millió percébe |
|
és alkatunk villás ördögének |
|
A költészetet nem egyvalakinek hanem mindenkinek |
Az orvoslást nem egyvalakinek hanem mindenkinek |
mondja Hippokratész majdani utóda. |
|
|
A folytonos szervátültetéseket |
| melyek vakmerő sebészek vér és szike nélkül |
| történnek közöttünk szakadatlanul |
|
Hány öntudatlan és névtelen donornak |
|
köszönjük naponta mindennapi életünket |
| Ó immun-szupprimens szeretet |
|
|
Ha csak egy szívvel születek |
| ahogy minden eddigi medicina tanítja |
| semmi értelme se volna az életemnek |
|
Hánynak az utolsót rángó szivét pótoltam a magaméval |
|
S hányan pótolták már az enyémet |
| bemosdott asszisztencia és kompúter-ceremónia nélkül |
|
|
A mai műszereinkkel nem konstatálható |
|
kiszámíthatatlan heteromorfózisokat |
| amelyek nemcsak primitív kétéltűeken |
| egy eddig ismeretlen anatómia és biológia |
|
| új zsigerek mirigyek hormonok biztos helyét |
|
mint a még nem ismert elemekét |
| a periódusos rendszer előre kész rovataiban |
|
|
Ha egyszer mindazt elmondanám |
|
| Ha egyszer mindenki elmondaná |
|
amit csak ő tud az emberi testről |
|
|
Mese egy önmagába visszatérő görbéről
| Azóta hogy egyszer nehezen kezdett lélegzeni |
| míg újra nem kezdett nehezen lélegzeni |
| sosem tudott másra gondolni csak |
| hogy ma még nem kezdett nehezen lélegzeni |
| s éppen ettől kezdett nehezen lélegzeni |
| amitől megint nem tudott másra gondolni csak |
| hogy megint nehezen kezdett lélegzeni |
| s hogy most már mindig nehezen fog lélegzeni |
| amitől sosem fog tudni már másra gondolni csak |
| hogy most már mindig nehezen fog lélegzeni |
| s mert most már mindig nehezen fog lélegzeni |
| soha többé nem fog tudni másra gondolni csak |
|
Mese énről
| Mely a végtelen számtani sor |
| tagjánál kiszámíthatatlanul |
|
| Ez az örökre megoldhatatlan |
| melynek nincs másik oldala |
|
|
Mese egy L. Gy.-nél tett látogatásról
Rondó egy József Attila-refrénre
| titokban hivalkodva hanyagul |
| kétségbeesetten vagy kedélyesen |
| szelíden támadón fogcsikorítva |
| elevelemondónhitetlenülbizakodva |
| megadón önámítón csodavárón |
| lázadozva vagy engedelmes szívvel
|
| de mind e fura dolgot űzzük ha |
| nincs is ha tudva is hogy nincs mert |
| hátha mégis netán mindazonáltal |
|
| méltóságteljesen vagy nevetségesen |
| ódivatú módra vagy újmódi divattal |
| szemelgetve mind régibb évjáratú szeszek |
| vagy mind frissebb évjáratú combok között |
| mind azt keressük hogy legalább keressük
|
| még nyakunkkal a vonatkerekek között is |
|
| és közben akár így akár úgy |
| de megöregszenek a sejtek a szervek |
| a citoplazma számára nincs kegyelem |
| hiába keressük bármily buzgón keressük |
|
| lehet hogy van aki mégis megtalálja |
| hogy a megfejthetetlen ókínai jelnek |
van megfejtése  van titkos tudomány |
| (bár a citoplazma számára nincs kegyelem) |
| ennek az alkimiának is van kémiája |
| s hogy éppen a vajákosság visszája |
|
| (a Gondolat az a Nagy Magisztérium) |
|
|
Mese az alvó kutyáról
|
A kutya a szőnyegen
fekete szőr-arabeszkjei beleszövődnek a keleti minták színeibe
szaporán lélegezve álmában olykor összerezzen
animális agyának ólomkamrájába zárt már-már emberi érzelmeivel
(épp csak hogy meg nem szólal):
a milliárdéves rejtelem az utánacsinálhatatlan egyszeri varázslat a nylon a
polieszter és polietilén ostromának egy ideig még ellenálló ősvaló-anyag a nem-szintetikus az
előállíthatatlan az önnemző önmagát-önmagábóllétrehozó önmagárólnemtudó élet
| és tudja hogy meg kell halnia |
|
Mese két elemi érzésről
| Nincs szerencsétlenebb |
egy kutyánál, amelyet gazdája |
| éjszakára kizárt a házból. |
|
| Nincs boldogabb |
a kutyánál, amelyet gazdája aztán |
| a házba mégis visszaengedett. |
|
|
Mese a jogokról
|
Költészet segíts te küzdenünk a titkosabbakért a mindnyájunknak csak külön-külön kiküzdhetőkért
A számtalan megnevezetlenért és gazdátlanért
Például a szeretés jogáért
Amelyet a legádázabb hatalomtól
azoktól kell keservesen kicsikarnunk
akiket szeretünk
|
3
| Végzet akarta, hogy ésszel bírjon mind, aki élő. |
|
| Szembeszökő vér tengere élteti azt a helyet, hol |
| az rejlik, mit az emberek úgy hívnak, hogy: a „szellem”; |
| gondolatunk az a vér éppen, mely a szív körül árad. |
|
| Mert mi a földdel látjuk a földet, vízzel a vízet |
| és levegőt levegővel, emésztő tűzet a tűzzel, |
| jóságot jósággal, a szörnyü viszályt a viszállyal. |
|
|
Mese erről a percről
|
Nemcsak az, amelyikről úgy érezted, felejthetetlen, nemcsak az indulás és a megérkezés, nemcsak a veszély és a csodás megmenekülés, nemcsak a beteljesülés és a betelhetetlen sóvárgás, nemcsak a lehetetlen találkozás és az elképzelhetetlen búcsú, nemcsak a látomások és sejtések, nemcsak a végre tenyeredbe simuló tett és az öklödbe szorított tehetetlenség, nemcsak a megszületett szerelem és a megőszült szerelem, nemcsak az egymás mellett koppanó léptek és a lassan egymástól távolodó léptek, nemcsak a virágbaborult gyümölcsfák és az elfagyott gyümölcsök, nemcsak a lábadhoz dörgölőző nagy vizek és a legyűrhetetlen hegycsúcsok perce,
ez a perc is,
ez a perc, ez a már jelenvalóságában elfeledett, amely úgy múlt el, mintha el se jött volna, ez a megízleletlen íz, ez a parlagi föld, ez az elgurult gyöngy,
ez is az életed volt,
ez is egy volt a majdan oly pontosan megszámlálhatókból, egy az egyetlenekből, egy azokból, amelyeket soha többe nem lehet mással helyettesítened.
|
Mese a múlt időről
|
CUCUS FIA CHARIA ÁLLÍTTATTA EZT A SÍRKÖVET
Volt tehát Cucus és volt fia, Charia, és volt az, akinek sírkövet állíttatott
VERODUBENÁNAK CESON LEÁNYÁNAK
Volt tehát Verodubena és volt atyja, Ceson, és kellett lennie anyjának, akinek nem
tudjuk a nevét, és mindazoknak, akiknek előttük kellett járniuk a nemzés végtelen számtani
sorának felgöngyölíthetetlen rendjében.
És voltak, az emberi munka ugyancsak végtelen, ám hatványszerűen halmozódó
mértani haladványa szerint, azok, akik kifejtették a követ, azok, akik elszállították a követ,
azok, akik elkészítették a vésőket, azok, akik a vésőkkel kifaragták a felemelt kisujjú kezet a
kőből, amelyet Cucus fia, Charia állíttatott Ceson leányának, Verodubenának
ÉLT HARMINC ÉVET
Kereken egymillió-ötszázhetvenezer-hatszáznyolcvan percet. ÉLT? Vagyis myocardisa, hogy olyan szóval éljünk, amelyet ő is érthetett, körülbelül százszor
ennyiszer húzódott össze és tágult ki, hol lassabban, hol vadabb ütemre gerjesztve.
Százszor egymillió-ötszázhetvenezer-hatszáznyolcvan betű, amelyet meg kellene
fejteni. Hogy tudjuk, mik voltunk ezen a világon.
És akkor még hol marad Cucus fia, Charia? És Charia apja, Cucus? És
Verodubena apja, Ceson? És anyja, akinek nem tudjuk a nevét?
És mind, akinek nem tudjuk a nevét? Akik nem állíttattak sírkövet és akiknek nem
állítottak? Akiknek sírkövét szétmorzsolta a föld? S akiké még ott rejtőzik a földben? Akikét
majd ezután veti ki a föld, másutt, mások szeme előtt, akik oda alapozzák majd új házaikat?
Szívdobbanások érthetetlen szóhalmazata.
A semmiség grammatikája.
Mit jelenthet benne Verodubena felemelt kisujja? Verodubenának, Ceson
leányának, a pannoniai Ulcisia Trajanában élt eraviscus asszonynak (i. sz. II. sz.) felemelt
kisujja, amelyet a töredezett kövön felül keresztben áthúz egy repedés?
Mint egy kis t-betű. A földön beszélt sokezer idióma
egyikében, éppen abban, amelynek nyelvtani szabályait az itt és most lakók gyermekei tanulják
az iskolában,
a múlt idő jele.
|
Harmadik mese a történelemről
|
A Kapitóliumi Vénusz úgy takarja el kezével keblét és szemérmét, hogy még jobban
kiemeli. Oly elragadóan otthonos hatszögletű kis termének közepén, mintha öltöző szobájában
állna, a megszokott falak között, melyek már ezerszer látták födetlen alakját. Lábánál a
hüdriával s azon a leomló lepellel, mintha mindig épp abban a pillanatban lépne fürdőjébe,
mikor megpillantjuk.
De ő nem pillant meg minket. Mezítelenségében édesen zavartalan, egyszerre
kitárulkozó és magábazárt. Mindig félrevetett tekintetével tükör nélkül is látja önmagát; s
ugyanakkor messze túlnéz magán. A mindennapos öltözés-vetkőzés jólismert kis női
mozdulatainak futó gyönyörűségét idézi, s ugyanakkor valamit, ami mindezen túl van. Nemcsak
a női szépségnek soha a valóságban ily tökéletesen meg nem testesülő alakja. Foglalata
mindennek, ami emberi szépség.
Kilépve tőle – kicsit annak a zavarával, aki véletlenül meglesett egy női testet, amelyre
nem volt illetékes, de még inkább annak az emelkedett nyugalmával, aki a természet valamely
szép törvényét leste meg – egy másik terembe jutunk. Mintha egyszerre az emberi rútság kellős közepébe.
Homlokba fésült kurta fürtök alatt a mindenáron való leplezetlen élvvágy nagy, húsos,
vagy az ugyanezt elkendőző önmegtartóztatás szikár, kiaszott orrai; sunyi, fénytelen vagy
villámot lövellő kőtekintetek; fékezhetetlen ifjak, s a saját brutális ifjúságukra emlékezvén, a
nyomukba tolakvó fiatalok kegyetlenségétől való rettegésükben még kegyetlenebbé vált, beesett
ajkú vének. Sehol egy enyhetadó vonás, egy tekintet, amelyikbe belemerülhet a szem.
Lealjasodott szépfiúk és megdicsőült disznófejek, cinikus hernyóajkak és elszántan beharapott
szájszélek, kiéltek és sohasem élők, a lélek elorzott babérkoszorújával körített sintérhomlokok,
oszlop-nyakon tömörlő kocka-fejek és vékony szálon libegő puha hólyagok, dölyfösen magasba
tekintők és félénken lesütött szeműek. Puhány paloták pallérozott idiótái és istenhátamögötti
limesek durva táboraiban nevelkedett bárdolatlan centuriók. Nézzétek őket: egyedüli példányok.
Egyedüliek az emberi fajta évezredeken át élt milliárd egyedéből, akik elhitették, s talán el is
hitték magukról, hogy istenek.
A bamba erőszak arcképcsarnoka ez. A Császárok Terme.
Hogy is szól a Szentírás? És Ábrahám nemzé Izsákot, aki nemzé Jákóbot, aki nemzé
Judát, aki… Az itt látható szörnyeteg testamentum genealógiáját csak visszafelé lehetne elsorolni. És más igékkel a névszók között. Valahogy így: Vespasianus, aki megölette Vitelliust, aki megölette Othót, aki megölette Galbát, aki megölette Nérót, aki (anyja segítségével) megölette Claudiust… Vagy másutt kezdve: Philipus Arabs, aki meggyilkoltatta Gordianust, aki eltette láb alól Maximiniust, aki megölette Alexander Severust, aki kivégeztette Elagabalust, aki tőrbe ejtette Macrinust, aki kiirtotta Caracallát, aki enkezével leszúrta testvérét, Getát, aki…
A római császárság iratlan utódlási joga a gyilkosság, sokszor az apa-, anya-, sőt gyerek-gyilkosság volt. A „jó” és „rossz”, a „filozófus”- és „katona”-császároknak kis kivétellel egyaránt a gyilkosság volt székfoglalójuk a hatalom ez akadémiáján, s többnyire az volt ugyanott e „halhatatlanok” búcsúztatója is. A várományosoknak legfőbb s szinte egyetlen tudományként már eleve e kettőre kellett felkészülniük: a császár-gyilkosságra, majd az ő ellenük fenekedő császár-gyilkosok legyilkoltatására. Fő tudományuk egy volt mindannyiuknak, az, amivel Gibbon oly pontosan jellemzi Diocletianust: „Tudta, miképp vesse alá becsvágyának a maga és a mások szenvedélyeit, s miképpen kölcsönözze becsvágyának a legszigorúbb igazságra és közjóra való törekvés látszatát”.
Hazudtak – hazudniuk kellett a szobrászoknak? A felséges gyilkosok maguknak-tetsző arcot rendeltek náluk? Bizonyára. Csakhogy a művészet, az emberi igazság e titokzatos fegyvere mindig érti a módját, hogy mesterségesen eltérített röppályával is célba találjon. S különben is: a gyilkosoknak a gyilkos arca tetszik. S az ember olyan is, amilyennek látszani szeretne.
Pontosan ilyen volt-e a valóságban e mind között talán legiszonyatosabb arc, ez a fej-kolosszus, amely roppant méreteivel már el se fért itt a polcokon és kiszorult a Galériára? Vagy ilyennek kívánta látni magát? Vagy a modell-követelte látszaton keresztül észrevétlenül is a lényeget véste ki a kőből a kéz? Mindegy. Ha pontosan nem ilyen volt is külső alakjában – ami majdnem bizonyos – lényegében mégis ő az, II. Constantius, Nagy Constantinus négy fiának egyike, apjának legszerencsésebb, mert legkíméletlenebb utóda.
Hiába a pálmalevél-ívelésű szemöldök: alatta a tágranyílt szemek ürességében ott ül a „képzelet tompasága”, amelyet Eusebius látott benne. Képzeljük el ezeket a szemeket, amint tulajdonosuk, hatalma tetőfokán, talpig vasban csillogó testőrszázadai élén, egyedül ülve kocsiján, arannyal hímzett, sárkányformájú selyemzászlainak lobogása közben, szobormereven, egyetlen kézmozdulatot sem téve, szembogarát se mozdítva jobbra vagy balra, bevonul Rómába, ahol már harminckét esztendő óta nem üdvözölhettek felkent császári személyt – s életében először látva a Várost, kifejezi legmagasabb tetszését, melyet, ha hihetünk a feljegyzéseknek, csupán az zavart meg, hogy „Rómában is éppúgy meghalnak az emberek, mint egyebütt.” Nézzük csak a szobron, vagy képzeletünkben e diadalkocsin, ezt az élesen hármas tagolású arcot: porondként előugró kolosszális dudorain mintha újra lejátszaná előttünk életének minden szennyes viadalát. Ránézel a lefésült haj sisakjába merevített tompa homlokra – és mintha megjelenne előtted a trón megszerzésekor kiirtott teljes családja: a két nagybácsi, akik közül az egyik feleségének atyja, a hét unokatestvér, akiknek egyike egyben hugának férje is. Lejjebb az oszlopnyi egyenes orr
nővérét juttatja eszedbe, a meggyilkolt Hannibalianus özvegyét, akit kész volt testvérük, Constans gyilkosának, Magnentiusnak felajánlani koncul, mikor egy pillanatban félnie kellett e nagyon is elhatalmasodó, bitorló társ-császártól. S végül még lejjebb szállva ez arc infernójában a száj és az áll kiugró roppant bugyraiba, már elgondolni se vagy képes, amit még eszedbe juttathatna.
S akkor észrevétlenül mégis van valami, amibe belekapaszkodj. Tekinteted a nyitott ajtón átnyúlik segítségért a következő terembe.
Idealizáltak-e ezek az ábrázolatok is? Bizonyára. Ha nem is a modellek rendelése, de az évszázadokon át kialakult hagyomány törvényei szerint. Nem aszerint, amilyennek maguk, hanem amilyennek az emberek szerették volna látni őket. Amilyennek te is szereted látni az embert. A mások rólunk való elképzelése éppoly jellemző ránk, mint a magunkról való elképzelésünk. Itt, a Filozófusok Termében sorakozó költők és bölcsek szobrainak szeme mind nyíltan és egyenesen ránk néz. Tekintetüket nem kényszeríti földre a hatalom elvesztésének alattomossága, s nem veti gőgösen fölfelé a hatalom biztonságának dölyfe. Nekik nem elleplezni valójuk van előled, hanem feltárni valójuk. Mondanivalójuk van az emberek számára, nem parancsolni valójuk.
Szemükben az emberek szenvedése fölött érzett fájdalom borong; nem a maguk életéért érzett szakadatlan rettegés homálylik. Az ő „uralmuk” alapját nem az előttük jártak meggyilkolása vetette meg, hanem az előttük jártak emlékének tudós ápolása; s nem is fenyegetik azt az utánukjövők, hiszen épp azok élete által fog majd kiteljesedni. Genealógiájuk egészen más természetű, mint a császároké. Azok egymásrakövetkezésének rettentő, természetellenes szaggatottsága – alattomos gyilkosság, istenné avattatás és titokban talált nyomorult pusztulás – helyett gyönyörű folytonossággal következnek ők egymás után. Akár az évszakok. A vetés és az aratás. Mindegyik valamiképpen minden előttejártnak fia, tanítványa és folytatója, és mindegyik az összes utánajövőnek atyja, elődje és mestere. Mindegy, milyen név van hermájuk alapjára vésve, többnyire valószínűleg nem is azé, akit ábrázolnak. De mit számít, mikor mind az embert ábrázolják, végtelen sokféleségükben mindazokat, akiknek e földön emberhez méltó gondjuk van, az embertelen becsvágyakat és félelmeket palástoló sima császárhomlokok helyett. Ettől a vaknak ábrázolt arctól, amely minden kis pontjával látni
látszik, s amilyennek Homéroszt szerették elképzelni az antikok, ennek a tört orrú, clown-homlokú Szókratésznek elragadó rútságáig, Euripidész önmagábamélyedő, kerek arcának fájdalmas tüzek közt kiégetett urnájától Epikurosz hosszúra nyúlt ábrázatának szakállrepkény-koszorúzta amforájáig, Lüsziasztól Ciceróig, ettől a görög „Ismeretlentől” e csodás arcélű Menandroszig (aki lehet, hogy Vergilius) végtelen változata annak a legfőbb, szakadatlan erőfeszítésnek, amely nem hiszi magát istennek, de arra szánja életét, hogy istenekhez – az emberi lehetőségek közül a legjobbakhoz – váljék hasonlatossá.
A rabszolgák, akik irtózatos robotban fejtették ki a pároszi, pentelikoni, frígiai, szicíliai finomszemcsés mészkő csillogó tömbjeit, s akik közül nemegyszer maguk a képfaragók is kikerültek, nem végezték hiába az életüket oly korán elemésztő robotot. Termelvényük, az antik márvány nem csupán uraik hiúságát vagy gyönyörűségét szolgálta. Története során először, szembeállította az embert önmaga iszonyatosan kettős arculatával.
Mi minden szakadhat ki a Vénuszok szemérmes vagy kihívó öléből.
|
Mese a relativitásról
|
Az én időm a te időd a mi időnk az ő idejük az itteniek ideje és az ottaniaké
A mi kettőnké az ő kettejüké a mi hárommilliárdunké
A senkié
A most elmúlt pillanattal több múlt el mint a világ teremtése óta minden pillanat együttvéve
Az abetineae tüleveleié a feleződő rádioaktiv elemeké a sókristályoké a dzsungelek páfrányaié és a dzsungelek őrszemeié a számítógépeké és a ceratosaurusoké az őskövületeké és a hasadó uránatomoké a máscsillag felé száguldó embereké és a máscsillagon lakó kitudjakicsodáké
Hogy számítanád ki az idő 1023 hatványát a nyelv alapmüveleteivel
Babában egy kisebb baba a kisebb babában egy még kisebb baba a még kisebben egy még annál is kisebb
most majd hajdan egyszer? sokszor? előbb utóbb később hamarabb annakelőtte minekutána? aztán valaha sohase
voltam volt és volt vala lett légyen lesz
passé défini
(meghatározott múlt?)
futurum exactum
(jövő amelynek vége van?)
egyszerre máskor? ugyanakkor
|
Mese a lefekvésről és a fölkelésről
| Minden ami lehetett volna |
| Félálom rendhagyó igeragozása |
| Most újra X–1 napig tart az élet |
| Visszavonhatatlanul véget ért |
|
Még minden lehet ami nem volt |
Az igék jövő időben ragozódnak |
Az élet megint plusz 1 nap |
A mindennapi örökkévalóság |
|
|
Mese a vadgesztenyéről
|
Erdők egének hulló csillagai
Pici kis űrhajók tüske-antennáikat és radarjaikat meregető automata-laboratórium-petefészkek fészkükben a folytatás sima fényes műszerfalcsiráival
Szétrobbanó meteoritocskák végesvégig a mérsékelt égövek térítőin egyenletesen adagalt hő és hideg nedv és sugárzás remek kis szerkezetei
Kisfiúk elgurult játékszerei
A kisfiú mohón kap utánuk mintha mindet össze akarná gyűjteni s egy óriás golyós számológépen velük akarná megszámolni a megszámlálhatatlan csillagokat
És minden koppanásra megremeg benne valami ami lassan tanulja a földi egészen földhözragadt csak e földön érvényes tudást a millió éve nem változót az egyetlen kiszámíthatót a földön történő dolgok közül
|
Mese a tudásról
| A csúcsokért vívott küzdelem egymagában |
| elég betölteni egy emberi szívet. |
| Boldognak kell képzelnünk Sisyphost. |
|
|
A szobába betévedt darázs őrjöngve kapaszkodik fölfelé az ablaktáblán. Fönt elengedi magát és függélyesen leesik. Aztán újra kezdi. Nem értve, mért nem repülhet vissza a szabadba, mikor láthatólag semmi sem állja útját. Mért nincs a szabadban, mikor körötte minden ugyanolyan, mint amikor ott volt. Előtte a fák mindig ingó levelei, az észrevétlenül remegő szirmok és közöttük az ég. Ezeket ismeri.
De nem ismeri az üveg természetét. Nem tudja, mi az, hogy átlátszó.
Tapintása és látása, e két iker érzék fellázad egymás ellen. Őrületbe kergető
ellentmondásba kerül egymással. Pillanatonként újra megsemmisíti egyik a másikat.
Fel az üvegen, kapaszkodva. Le az üvegen, könnyedén ejtődve. És kapaszkodva újra
fel. Minden újabb nekirugaszkodással újra repülésre tárulnak a szárnyak. S a láthatatlanba
beleütközve megint összecsukódnak.
Micsoda mítosz hőse és elképzelője lehet eközben. Darazsak Sisyphosa.
Az ablak pedig nyitva áll. Két szárnya enyhén ing a széltől, akárcsak az ő szárnyai.
Csak meg kellene találnia közöttük a rést.
Egyszerre váratlanul, véletlenül meg is találja. Mint valami csodát. Beleveti magát a
határtalan kékségbe, amelyet ismer. Nem tudja, mi történt. Mint ahogy előbb se tudta.
S nem fogja tudni akkor se, amikor valahol valami megint láthatatlanul elébe áll,
valami, ami számára olyan, mintha nem lenne, s mégis van, valami, ami túl van a világról
alkotott képzetén, valami, aminek nem ismeri a természetét.
|
Második mese a relativitásról
|
Nincs olyan rejtett öböl, amelynek ne volnának további rejtett öblei.
Nincs olyan távoli csillag, amelynél ne lenne távolabbi csillag is.
Nincs olyan jobb oldal, amelynek ne volna baloldala.
Nincs olyan emberi nyomorúság, amelynél ne lenne még nagyobb emberi nyomorúság.
Nincs olyan kérdés, amelynek görbe partjait követve ne bukkannánk újabb kérdések rejtett öbleire.
Nincs olyan rejtett öböl, amelynek ne volnának további rejtett öblei.
Minden öböl öblének az öblében megszámlálhatatlan rejtett öböl búvik meg.
Minden csak a léptéken múlik.
Ha nem 1 : 500 000 térképeznénk föl a földtekét, hanem 500 000 : 1 térképeznénk föl minden kavicsot az öbölben, nem lenne-e mindegyik egy egész megismerni való világegyetem?
Ha nem szuperszonikus sebességgel szállnánk el a gondolatok szakadatlanul változó tájai felett, hanem egyetlen gondolatot élethossziglani fogságra ítélnénk agyunk börtönében.
Ha nem hajóznánk öbölről öbölre, hanem megkeresnénk az öböl öblének öblében rejtező legrejtettebb kis öblöt.
Ha nem keresnénk a jobboldal bal oldalát, a csillag mögött a másik csillagot, az emberi nyomorúságra még nagyobb emberi nyomorúságban igazolást, a kérdések kérdéseiben
újabb kérdéseket,
hanem odatapadnánk egész lényünkkel egyhez, a legfőbbhöz, a legkisebbhez, mint itt, az öböl öblének öblében megbúvó legrejtettebb öböl szélén örökösen egy kavicsra tapadó tengeri paradicsom.
De ha nincs olyan rejtett öböl, amelynek ne lennének további rejtett öblei…
|
Mese most és itt
|
Hol az a hol ahol te most
Neked mikor ez a most amikor
Gyorsvonaton 2 óra 24 percnyire
Kocsin ha jól ráhajtok másfél órányira
És helikopteren?
Lökhajtásoson?
Műbolygón – egy teljes földfordulattal?
Nincs az a kibernetika amelyik ezt a távolságot kiszámítsa – vagy ezt az időt? – amelyik most és itt e betűket leíró kezem mozdulatát elválasztja a te kezed ki tudja – még te se! – milyen mozdulatától amely már nincs is mire ezt leírom mint ahogy kezemnek ezt a kezemnek szót leíró mozdulata sem lesz többé – nem az örökkévalóságig! – amikor már azt írom le hogy amikor
Az ittnek van mostja mint arca az embernek
De van-e mostja az ottnak is mint ahogy egy későbbi világ emberének talán már nem arca lesz
Most Itt
De ott is most van-e
Most a Gergely-naptár i. sz. 1968-adik éve 2-odik hó 16-odik napjának középeurópai időszámítás szerinti 23 óra 00 percében (milyen dátum ez a Tau Ceti vagy a mű-mezon időszámítása szerint?) itt ültem én egy olasz jövevényszóval nevezett helyiségben amely a mi időnk főfő fogalmát választotta cégérül és mégse teheti semmi hogy e gyorsuló időben elérjem – most és itt – kezednek azt a mozdulatát szemednek azt a villanását azt a szavadat amely
ott feszül rá a most gömbölyű keretére mint nagyanyám gobelinje
De hol az a most amely nem itt van
a megszámlálhatatlan egyidő
az amelyre felfeszítve valaki valahol térdig gázol a dzsungel mocsarában és éppen kilép az időből ebből a mienkből talán nem is a
(most és ott)
rázúduló levegői haláltól vagy hátbalökött szuronytól vagy rágyújtott fák gázkamrájától csak attól a hirtelen felismeréstől hogy ez lehetséges a világon (itt és most) hogy egyszerűen és fölfoghatatlanul ilyen az élet such is life a dzsungel pálmái alatt és c’est la vie a másik féltekén a pálmákkal diszített livingekben egyszerűen ilyen és attól hogy én most itt ülök
most és itt ahol
és mint a régi költők s mindig az emberek
félek hogy meghalok mikor egyedül alszom
|
Mese egy szóról
| csecsemőkorodban megtanultad a többi |
| anyanyelv-édes szóval együtt anyád |
| ajkáról lested el édesen mint a többit |
| mama papa baba papi pipi popi |
| és úr ír és ég kék és Lola áll
|
| éppúgy használod mint a többit amit |
| értelmed befogad aminek értelme van |
| ragok csapjaival képzők ékeivel |
| mondataidba illeszted ahogy a többit |
| elolvasod hírét a hírlapokban |
| és beteszed hírét a hírlapokba |
| főnév olyan akár a többi épp csak egy |
| hehezetes hangzóval hosszabb mint az élet
|
| kimondod naponta akárhányszor |
| mint a többit hangsúlyod se változik |
| csecsemőkorodban megtanultad azóta |
| élsz vele vele élsz te élteted |
| tudatod mikroszkopikus élősdije |
| kimondod akárhányszor naponta |
| csecsemőkorodban megtanultad anyád |
| ajkáról lested el s aztán anyáddal |
| egy mondatban is ki tudtad mondani |
| csecsemőkorban megtanultad vele élsz |
| veled él naponta kimondod nem tudod |
| mit mondva közhelyek legüresebbje jel- |
| telenség jele a semmi szemantikája |
| akárhányszor naponta kimondod |
| és semmit se mondtál és nem tudod |
| hogy nem mondtál semmit és nem tudod |
| hogy ha tudnád valahányszor kimondtad |
| mindannyiszor bele kellene halnod |
|
Mese – barátomról
|
Még nő a szakálla
De agyában már nullára redukálódtak az exponenciális egyenletek
Ez a képlet – pontos – mind tudjuk hogy mié
| Hát mire jó akkor ha rímbe szednék |
|
mily boldogan meredt a cigaretta |
| füstjébe s melyik volt a Bach-fughetta |
| miben köztünk oly sokszor lelte kedvét |
|
|
mily bort ivott melyik ételt szerette |
| s hogy ezt mondta (vagy azt mondta)-e nemrég
|
| nézve a napkeltét (vagy naplementét) |
| s hogy milyen komplex függvény-rendszerekbe |
|
| tudta eddig (vagy tudta volna még) |
| korlátozottságát a nagy professzort |
|
| a kis diákot barátunkat ŐT
|
| a rímbe (s mesébe) nem szedhetőt |
| hogy amíg volt (ha már nincs) ez meg ez volt |
|
|
Individuum ineffabile est
De könnyen elmesélhető kollektivummá bomlik az anyaföld anyagcseréjében
Az életünk egyedüli példány a nagy időn se lesz hozzá hasonló
De mindenkinek a halála épp olyan mint mindenki más halála
Agyában már nullára redukálódtak az exponenciális egyenletek mint másokéban a
legjobb férj és apa vagy a mindent elsöprő szenvedély vagy a régi harcos vagy a tisztes munka
derivátumai
De egy-két napig még nő a szakálla
|
Mese – Radnóti nyomán
| Megint valaki, kit megöltek,
|
| Mese – hát nem mesés, meséit mily öröknek |
| és változatlannak termi e föld? |
|
| S annál jobban beválik a primér, barlangi módszer, |
| minél fejlettebb a kompúter ész, |
| nem kell se máglya, se vád, se konstrukciós per, |
| csak egy puska meg egy mesterlövész. |
|
| Ta-tam ta-tam ta-tam ta-tam ta-tam-tam |
| Jöjjön hát újra próza s vers helyett |
| az üres szótag, ez az őserdei tam-tam, |
|
| ha az elektronikus számitás |
| századában egy egyenlet két oldala lehet |
| orgyilkosság és nemzeti gyász. |
|
|
Mese-kozmogónia
| Az éji bogarak a fény körül |
| A csillagok a csillagok körül |
|
| Gondolataim önmaguk körül |
| Az éji bogarak a semmi körül |
|
| Az éji bogarak a csillagok körül |
| A fény az éji bogarak körül |
|
| Az éji bogarak maguk körül |
|
|
Mese a legfőbb meséről
| Egyszer volt hol volt hol nem volt |
|
| Ha máskép mesélném el ugyanezt |
| (Amiről kezdettől fogva mesélek) |
| Nem maradna-e mégis ugyanez |
|
| Ha máskép mesélném el ugyanezt |
| Ha másik oldalát mesélném |
| (Megint feledve mind a többi oldalát) |
| Amelyről ugyanannyit tudok |
| Mint arról amit már elmeséltem |
|
| Ha máskép mesélném ha mást mesélnék |
| (Ugyanerről amiről kezdettől fogva mesélek) |
| Az egyetlenről amely végtelen sok |
| A végtelen sokról amely egyetlen |
| Pedig az is ez is és még annyi más |
|
| Ha máskép mesélném más lenne-e |
| Vagy ugyanez maradna akkor is |
| (Amit kezdettől fogva mesélek) |
| Ugyanaz a mese valami másról |
| Vagy másik mese ugyanerről |
|
| Pontosan arról és úgy és amikor |
| Ami egyszer volt hol volt hol nem volt |
| Egyszer bizonyosan sohasem lesz többé |
|
|
Harmadik mese a relativitásról
|
Mindig csak ott vagy ahol vagy? |
| Nem fekszel-e szétroncsolt tagokkal az úttesten |
| A lépted nyomán egy szempillantással utóbb átgázoló |
|
|
| Ott mentél Ott megy át az autó |
| Most itt mész Itt fog átmenni az autó |
| Ragozások alul- és felüljáróin |
| Határozók zöld- és piroslámpái között |
| Kirajzolt személyiséged átkelőhelyein |
| Hiába kerülgeted a katasztrófát |
|
| Az idő mindig átgázol minden lépteden |
|
|
|
Mese a gyermekről és a szivárványról
|
Két ábrándos fiú futott a fénysugár után
| Szép szivárványt, barna felhőn, |
| Egy sóvárgó méla gyermek, |
| „Ám legyen híd, ám szivárvány, |
|
| A gyermek és a szivárvány |
|
|
|
15–16 éves kora óta Einstein – ő maga mondta nekem – sokat tűnődőtt azon a kérdésen:
mi fog történni akkor, ha egy ember megpróbál utolérni egy fénysugarat.
Leopold Infeld: Einstein
|
|
|
Hiába hívná vissza anyjuk, hiába int nekik útfélen száz virág és száz madár, hiába csuszamlanék ki alóluk az út, rántaná meg a tüske a ruhájukat, fekszi keresztül ösvényüket az ér, Mely ha egyszer átgázolták, Ellenkedve visszatér… Sem gyönyörre, sem veszélyre Nem tekintvén láb alatt
két gyermek futott a fénysugár után
amely elérhetetlen
Nem is érte el egyik sem
de
| Egy sugár a nap szeméből… |
|
|
|
Minden fénysugár egy meghatázott „c” sebességgel mozog bármily „nyugvó”
koordinátarendszerben, akár álló, akár mozgó fényforrás bocsátotta ki. |
|
|
lám mindkettő mégis elért valahova
|
| ahová mégis mindketten elértek egybe esik |
| ahol ebben az egyenletben |
ahol a költészet rejtjelei (rím, metrum, metafora, stb.) felcserélhetők (s ha azt mondom: parabola – íme már fel is cserélődtek) a matematika rejtjeleivel (sin; + –; x1 y2 stb.)
Nem csupán sorsunk és agyunk vonatkozási rendszerei változnak-e?
Hiszen mindazt amit megtudhatunk e világon e világból csak egy módon tudhatjuk meg: önmagunkkal
és mióta az eszünket tudjuk minden tudásunk úgy kezdődik hogy
egy ábrándos fiú fut a fénysugár után
|
Mese a kettős spirálról
| temettem és |
majd eltemetnek |
| lassan elérem |
ami elérhető |
| kristály-láncán |
vagy bázis-kötésein |
| minden rangjával |
kitüntet |
| és minden vegyértékével |
megköt |
| nem is sejtik |
meddig juthatnak még |
| rajtuk keresztül is |
a sejtek |
| a csigalépcső |
vagy Jákob-lajtorja |
| hátralevő |
homályos fokain |
| égbolt- kupola- |
vagy koponya-üregében |
|
Mese a névről
|
Megint.
Mint, ki tudja, mióta.
Lassan kerengnek lefelé… Vagy mondjuk inkább, hogy fölfelé?
Ha semminek se volna még neve.
Van?
Mi az, ami lassan kereng lefelé? Vagy fölfelé?
S mi az, amire lehull? Vagy amire fölszáll?
S mi az a puha, az az alig, az a nevesincsnél is nevezhetetlenebb, amit hallani – vagy
mit csinálni? – amikor egyik a másikhoz ér? Amikor egyik a másikhoz ér és elfekszik rajta. Hogy
később majd átolvadjon belé. S egyik a másik legyen. Mi lesz?
S mi az, ahogy valami más éppígy egymáshoz ér, érinti egymást, egyik átolvad a
másikba, egyik a másik lesz, amikor…
…de hogy is mondhatnám meg, hiszen nincs nevük…
…amikor, de hiszen mindenki érzi, amikor az, ami látható (vagy így mondjuk), lassan
láthatatlanná lesz (vagy azzá, amit így mondunk)… s hogy ez most hamarabb vagy előbb
következik be… Hamarabb? mint mikor? Előbb? mint hol?
Hogy is mondhatnám a nevüket, hiszen mintha semminek se volna még neve – vagy
már? Mintha oly sokat ismételtük volna már a nevüket, amíg…
ŐSZŐSzŐszőszősZőSZŐSZ vagy talán SZŐ vagy inkább SŐZ vagy hátha ZŐS és
miért ne ŐZS vagy mégis inkább ŐSZŐSZŐSZŐSZŐSZ
De hiszen nem tudom a nevüket, csak azt tudom, hogy lassan és hogy kerengnek és
hogy egyik a másik lesz és hogy hamarabb és hogy előbb mint és hogy megint mint ki tudja mióta…
Megint.
|
4
| Hiába fürösztöd önmagadban, |
| csak másban moshatod meg arcodat. |
|
para que pueda ser he de ser otro |
|
Mese arról, ki hogyan szeret
|
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen, mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen, mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban,
s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.
|
Mese a szeretőkről
|
Véren szerződtek, mint az ősatyák a honalapítások előtt. S szerelmük határát is vér
rajzolta ki, a maguké és a másoké. Mert ölték őket és ők is ölni kényszerültek, enélkül, úgy
látszik, még mindig nem lehet hont foglalni a szerelemnek. És mindig vannak őslakók a
földeken és a szívekben, az ágyunkban és a múltunkban. Engesztelő ajándékokkal halmozták el
azt, akit úgysem lehetett kiengesztelni. És olykor még a fehér ló cselétől sem lehetett
visszariadniuk.
Az állatok csak a magot és petét keverik el egymással. Az emberi szeretők véren
szerződnek. Bekötik egymásba ereiket, mint szerelők a huzalt. Felhasítják magukat, hogy
eggyéforrhassanak.
De oly lassan és tökéletlenül születik ez az új lakója a földnek – vagy talán már a
csillagoknak is! Mindenütt tátongó nyílások és védtelen nyúlványok éktelenkednek rajtuk,
anakronisztikusan, mint a pikkely a tapíron. Még csak pillanatokra lehetnek eggyévált-önmaguk
– ilyenkor elrejtőznek, szégyellve tökéletlenségüket, s aki mégis meglesi őket, már nem külön-külön a kettőt, csak egy testet lát, de olyan kétségbeesett vonaglásban, mintha el akarnának
szakadni egymástól, mikor pedig éppen véglegesen – egy auguri véglegesség pillanatnyi
mámorában – összeforrtak.
Ó, hányszor szeretnék levetni egymást, mint a ruhát! De már nem ruhái ők
egymásnak, hanem epidermisei. Egymásra nőttek. Csak lenyúzniuk lehetne magukat egymásról.
Sebek egymás testén. Hegek egymás sebén.
Nem találhatják helyüket többé ott, ahol eddig éltek. Új házba kell költözniük. Új
hazát kell alapítaniuk. Új világot kell meghódítaniuk maguknak.
|
Mese az egyről és a kettőről
|
Csak nézik egymást. Nem is egymást nézik. Csak tudomásul veszik egymást. Tudomást se vesznek egymásról. Teszik a dolguk.
De minden mozdulatuk a másikban fejeződik be.
Egymás vonzatában kerengnek, mint a bolygók, mint a mondatrészek.
Egymásnak ütköznek, mint a protonok, mint az, amit egymás éjszakái számára érlelnek magukban.
Egymás feltételei, egymás magyarázatai, egymás törvényei, egymás égtájai,
egymás ragjai, egymás kiegészítő színei, egymás katasztrófái.
Az élő anyag is lehet tükörszimmetrikus.
|
Mese a reggelről és az estéről
| Veled alszom és veled ébredek |
| Csalás nélkül ismétlődő csoda |
| Harmadnap mindegyik napon |
|
| Előttem öltözöl előttem vetkezel |
| Reggel este |
mint a reggel az este |
|
| A reggel mindig ugyanaz |
a reggel |
| Nincsen másik este |
csak este van |
|
| Mig veled alszom s veled ébredek |
| Mindennap újra eltöröltetik |
|
Minden nap amely múlttá lett mióta |
| Veled alszom és veled ébredek |
|
| Csak az én egemen delelő égitest |
| Biztos csillag |
reggel kikelsz a ködből |
| S estére mindig ágyamba hanyatlasz |
|
| Mezítlenségeden mérem időm |
|
| Elzüllő perceimet összetartják |
| Tested nappalai és tested éjszakái |
|
| Vonatom ablakában rohanó hold |
|
| Ott végződöm ahol te kezdődsz |
|
|
Mese rólad
| Tán egytized köbméter levegő – |
| a véges semmiből ennyit szorítsz ki, |
| ennyi az: lenni – enni – inni – hinni, |
| az anyaggá szervült igeidő, |
|
| az a nem-volt és van, mi nekik ő, |
| teneked én, énnekem te, nekünk mi, |
| ennyi emlék s ennyi fehérje, ennyi |
| az üdvözíthető s üdvözitő |
|
| mulandóság. Ez a csak-te, e csak-mi. |
| Nézlek, s már érzem újra összecsapni |
| a levegőt arcod, karod, öled |
|
| helyén, ki vagy s maradsz nevezhetetlen |
| és kimondhatatlan, akár az isten, |
| az Örökkévaló Egyetlenegy. |
|
|
Mese a huszonnyolcadik napról
|
És eljön a huszonnyolcadik nap és a testük bosszút áll rajtuk azért, mert nem
hagyták megtermékenyülni. És eljön a huszonnyolcadik nap és ők bosszút állnak rajtunk, amiért
nem termékenyítettük meg őket. Minden huszonnyolcadik napon megjárják az elmulasztott
anyaság kálváriáját: és megjáratják velünk az elmulasztott apaságét.
Az ő naptárukban más a hónapok neve, és fordulatuk a keresztény számítások földi
esetlegességei helyett a hold pogány pontosságához igazodik.
A titkos kis hold, amelyet a holddal együtt érlelnek rejtélyes csillagrendszerükben,
véresen kiszakad belőlük, mint egy szétrobbant meteor.
És eljön a huszonnyolcadik nap és a testükön megint felfakad a seb, amely sosem
heged be egészen. Nyílt sebbel élnek, hát nekik is sebezniük kell. Ők azok, akiket a tisztaság
bemocskol. S akik megtisztulnak a mocsokban.
És eljön a huszonnyolcadik nap, és minden szörnyűségével újra beléjük költözik a
szüzesség.
Az élőlények mind rettegve zárják érfalaik cellájába a vért, riadtan nézve, ahogy
néha átdübörög rajtuk lüktető lázadása. Jaj, csak ki ne szökjön valahogy, csak ne árulkodhasson
arról, ami ott bent végbemegy!
Egyedül ők merik önként szabadon engedni, csak ők mernek szembenézni minden
huszonnyolcadik napon a szégyellt titokkal: ez vagyunk!
A huszonnyolcadik napon nincs menekvés.
Tanúságot tesznek arról, ami mindnyájunkban történik mindegyik napon.
Irgalmatlanok hozzánk, mint mind a vértanúk.
|
Mese az ambivalenciáról
| Sajnálni, hogy nálam jobb nem jutott neki. |
|
| Sajnálni, hogy nekem nem jutott nála jobb. |
|
| És tudni, hogy jobb egyikőnknek sem lehet. |
|
|
Mese a boldogtalanokról
|
Akik kétségbeesetten mímelik azt ami másokból úgy fakad mint a virág
ágyak porondján fogcsikorgató mosolyú trapéznők
arcukon a vágy hirtelen csalánkiütései vagy mozdíthatatlan sápadtság
rezzenthetetlen közönyűek vagy libabőrös ámokfutók
görcsösen összeszorítottak vagy örökösen tátogók mint a madárfiókák csőre
akik sohasem találják meg testük kibogozhatatlan gubancán a szál boldogító végét
s megkövülten várják vagy őrjöngve hajhásszák a Messiást a mesebeli királyfit
a hím-Ariadnét
aki gyöngéd fonalával végre valahára elvezeti őket reflekszeik összekuszált útvesztőjében az elérhetetlen a köznapi a tetveknek is kijáró megváltáshoz
|
Mese ezekről és azokról
| ez az arc ez a ruha ez a gondolat |
| ezek közt a bútorok közt ezekkel a könyvekkel ezekben a karokban |
| ez a lámpa ez a papír ez a gép ez a kéz ez a hang |
| ezen az estén ezen a reggelen ezen a nappalon ezen az éjszakán |
| ez a levegő ezek a fák ezek a csillagok |
| ezek az emlékek ezek a vágyak ezek a beidegzések ezek a szavak |
|
| azok a szavak azok a vágyak azok a beidegzések azok az emlékek |
| az a szülőföld azok az utcák az az utazás |
| az az érzés az a test az a tett azok a mozdulatok |
| az a szoba az a toll az az ágy azok az álmok |
| azon a napon azon a télen abban az évben abban a percben |
| az a sors az a látvány az az illat az a búcsú |
| az a gondolat az a ruha az az arc |
|
|
Mese a barátságról
|
Aki a börtönben megkapta az inget, tudta, mi a barátság.
Aki a börtönbe beküldte az inget, tudta, mi a barátság.
Egy nagy idegen városban találkoztak volt először, és egyszerre ugyanazt a nyelvet
beszélték.
Aztán ugyanebben a nagy városban minden mást értettek, csak azt a nyelvet nem,
amelyet a másik beszélt.
Roszogtak a szavak, mint a porbaesett kenyér. Sebeztek, mint a döngöletlen salak.
Csikorogtak, mint karambol előtt a fék.
Megpróbáltak vigyázni egymásra. De torkukon nem ment le a falat. Nem tudták
visszatartani gáncsvető lábukat. És hasztalan rántották félre utolsó pillanatban a kormányt.
Sár a szájukban, roncsolt seb a lábukon, horpadás az oldalukon.
S a barátság rajtuk, mint a leszakadt ing.
|
Mese a szülőföldről
|
Hiába járjuk meg akárhányszor a túlsó partot – az mindig a túlsó part marad.
Hiába jártuk körül a szemközti hegyeket – geometriájuk millió lehetséges képsíkja
közül ez az egy a miénk,
az idevalósi
(Badacsony Gulács Tóti)
Minden más lehet olyan, amilyen, egészen a holdig –
ennek ilyennek kell lennie,
hogy a többi valamilyen lehessen.
Ezek a hajlatok, ez a láthatár, ezek a viszonyok, ezek a falak, ez a növényzet, ez a
holdhíd a tavon
a lépték minden útjainkra,
rámérni a tengerekre, a városokra, a csók közeire, a tudás szintjeire, a katasztrófák
féktávolságaira.
Bármilyen messze kanyarogjon, bárhová torkoljon – a te idődnek ez a forrásvidéke.
Mindig ez az ablakelőtti jázminbokor ölt új meg új alakot
– a pálmában vagy a drótsövényben, a felhőkarcolóban vagy a fügefában
új meg új ablakaid előtt.
|
Mese a vonatról
Szigliget–Budapest gyors első osztály
1968. X. 10. 16.55–20.28 |
Becsomagolás és elutazás között. Holttér. Töltelékszavak egy versben. A tennivalóval együtt megszűnik a gondolnivaló is. Az se tűri az űrt. Közegellenállásra van szüksége.
Az állomásra befut a vonat. A tér meglódul.
Még alig indultál el s már közelebb vagy a célhoz, mint a kiindulóponthoz.
Se itt se ott.
Elindult-e már feléd is, aki felé elindultál?
Ki fog fölszállni? Vasúti kocsi: lehetőségek kormányozhatatlan léghajója.
A sebesség konkrét zenéje: ti-ri-ri-RI ta-ra-ra-RA ti-ri-ri-RI
A sebesség plasztikája: a táj egy óriás mobil.
A táj a táj a táj a táj a táj
A hevített szó forrpontja: amikor jelentése elpárolog.
A hasonlatok pókhálója beszövi a dolgokat. Amelyek végül ott rángnak
tehetetlenül, felfalatásra készen.
A túlsó parton a homályban közelgő szülőföld. Hanyattfekvő nő elomló emlői: a
kelta földvár, a temetődomb. Roppant anyateste idáig ring: a tó.
A tó most is itt van. Hogy lehet, hogy anyám meghalt? A két domb hajlatában ott a
Hétház utca, ahol született.
Utcák: a Föld bálnaszájának ritkás fogsorai: ki-be áramlik rajtuk élet és halál.
Anyám szülőháza, nagyanyám temetője, az én szülőházam: a part paraboláinak
fókuszai.
Kérik a jegyet. Izgatottan figyelem: érvényes-e addig, ameddig kellene…
Partir, c’est mourir un peu. Voyager: c’est un peu n’avoir
à vivre ou à mourir.
Vonatok párhuzamosai a térben. Hajók átlói tavak és tengerek sugárzó görbéin.
Autópályák érintői a városok köreihez, ösvények spiráljai a hegygerinceken, dűlők oldalai a
szántóföldek kerületén.
Hány út csavarodik ránk, imaszíj a csuklóra, kábel a csörlőre.
Hány út a ruhánk és a takarónk, a pányvánk és a horgonyunk, a mentőövünk és a
vezeklőövünk, az ékszerünk és a bilincsünk, a titkunk és a dicsekvésünk.
A hold és a nap alkonyi mérlege a tó fölött. A lehetetlen egyensúly ábrándja.
A sötétség módszeres hódítása: nem hagy ki egyetlen zugolyt sem. Totális önkénye:
a fény gondolatát is kiöli.
Üres horgászpadok, kikötött csónakok, vöröskővel rakott veszteglő uszályok: éjszakára
lepecsételik a vizet.
Nádas, tükörképével együtt, a vízben. Nemcsak téged, ezt a recehártyádon a sebesség-átsuhintotta képet sem ismétli meg többé a fényévek oktiliója.
Az vagy, amit látsz. Az is lehetnél, amit sose fogsz látni.
A vasút mellett lakók: akik naponta százszor ott maradnak.
A nagyváros százezer szeme: mint egy levegőben gomolygó tengeri szörny.
A mozdonyból kilövellt gőz. Az érkezés ejakulációja.
Mindenki pánikszerűen elhagyja a kocsikat. Mint egy rajtaütésen.
A perronon várakozó merénylők. Akiktől elindultunk. Akikhez megérkezünk. Akiktől
menekülünk. Akikhez menekedünk. Akikért útrakelünk.
|
Mese – (zárójelekkel)
| Szégyenlősen hallgatunk róluk egymás előtt |
| (kerülgetjük őket hirtelen fordulatokkal) |
| bánva amit tettünk ellenük |
| (s azt is amit ellenünk tettek ők) |
| mert mindenki ellen vétkezünk mindannyian |
| (miképpen ellenünk is mindenki vétkezik) |
| vigyázunk egymás érzékenységére |
| (amire különben annyira nem szoktunk vigyázni) |
|
|
hogy mi is békében nyugodhassunk (viszonylag amennyire lehet amennyire
hagyjuk egymást amennyire az élők egymást békében hagyhatják) legalább a holtakat hagyjuk
De a poruk itt van a szemünkben
de itt vannak körülöttünk (most látjuk csak milyen félelmesen megismétlődhetetlen mozdulataikkal)
leszállnak totyogva a buszról a megállóban (ahol nem száll le senki)
ott kuporognak a fal felé fordulva a diványon (ahol nincs is már divány)
időnk domborulatának homorulatai
cselekedeteink negatív formái
mondatainkban és képleteinkben örökre felbonthatatlan zárójelek
|
Mese a szűzről
Giovanni Bellini „Erdős Madonnája” |
A drapériákban is ott lobog a haj fekete lángokba borítva az arcot
A drapériák alatt ott a test a test a hitvitákban is elvitathatatlan amely most lépett elő a fák közül
önmaga erdejéből férfiak erdejéből férfiak és nők mindig összenövő erdejéből maga is erdő kígyók és
kígyófészkek folytonosan egymásbasikló erdeje a test
Egyedül a Fiúnak volt bátorsága fennen hirdetni azt amivel minden fiú
szeretné ámítani magát
Mert Madonna az anyja minden fiúnak aki sose téved az iszonyú vadonba
Ahol a nők minden léptére kígyófejek meredeznek hogy mérgüket kiokádják
Minden fiúnak Madonna az anyja
És egy szeplőtelen fogantatásban mindnyájan hiszünk
Pedig minden fiú anyja asszony
És minden fiúi hiedelem testetlensége mögött – ó hogy tudtátok Giambellino! Antonello da
Messina! – ott az idegen test a nő
Aki épp most lépett ki a vadonból mindig épp most bontakozik ki a mögötte összecsapódó fák
közül
A főkötő szigorú reneszánsz redői hiába is akarnák álcázni az áruló haj arcba csapódó fekete
lángjait
|
Mese a másik szobáról
|
Akik mindig a másik szobában ülnek egyedül.
És hallgatják a szomszéd szobából az élet társas neszeit…
…Nem az árvák a legárvábbak, hiszen ők csak előbb kezdik egy kicsit
mindnyájunk közös árvaságát.
Nem is az elárvult öregek, akik egyedül várják távollevő fiaikat, s magányos szobájukat benépesíti a jobbravárás ezer titkos nesze.
Hanem azok, akik mellett a szomszéd szobában most is ott él a belőlük kiszakadt élet, mint kicsi korában; akik szobájuk kietlen űrében hallgatják a szomszéd szobába átszivattyúzott élet társas neszeit, akik a számukra kiméretett legjobbat szenvedik a tölcsérek kérlelhetetlen geometriájával szűkülő idejükben, s a körülöttük fenyegetően dongó reménykedések hálójában, a jobb-már-nem lehet remény-nélküli légszomjával
ülnek, mindig a másik szobában, egyedül.
|
Mese arról, ami említésre se méltó
|
HALLÓ RÁDIÓ NAGYVILÁG HUSZONNÉGY ÓRA HÍREKET MONDUNK AZ ELMÚLT HUSZONNÉGY ÓRÁBAN A FRONTOKON NEM TÖRTÉNT SEMMI EMLÍTÉSRE MÉLTÓ
Csak ezren, százezren és millióan várták, hogy történik-e.
Nem egy vagy két szórványos halál, mintegy véletlenül, szinte rendhagyóan, a lövések szünetében –
legalább száz vagy ezer vagy százezer. Vagy netán millió, az a MILLIÓHALÁL, amelyet annyit idézünk, hogy végül majd akarata ellenére is eljön.
nem történt semmi említésre méltó semmi említésre semmi méltó semmi semmi méltó említésre történt semmi nem
Semmi annyira méltó, mint a Zsírpapírgyüjtők Nemzetközi Szövetségének Q-i Kongresszusa, amelyet említettek, mint ami nagy érdeklődést váltott ki világszerte mind a gyüjtők, mind a zsírpapirok körében –
vagy mint a MMCCCXII-ik WW-i Csúcsértekezlet, amelyet szintén említésre méltattak, bár csak azzal, hogy megint nem történt rajta semmi említésre méltó –
vagy mint Kolombusz II századik fejese, amely biztosítja az RDL már-már kétségessé vált továbbjutását és a szurkolók jövő heti jó emésztését, mint ahogy viszont az LDR-szurkolók nehézségeit is e téren –
semmi olyan semmi annyira semmi úgy
Csak az anyák nem tudtak a fiaikról csak a fiúk nem tudtak az anyjukról csak a magányos asszonyok vivódtak magányukban éjszaka az önszerelem szégyenével csak a gyilkolásra itélt hajdani szeretők adták ki röhögve szerelem híján legszebb volt szerelmüket az éppen nem zuhogó bombák zuhogása ellen vájt kafkai odukban csak egy lány ment egyedül titkos megbizatással csak nem fogták el nem kinozták meg csak nem géppuskázták le csak megbotlott csak egy göröngyben csak eltörte a bokáját csak soha senki nem fog rátalálni se élve se halva csak
csak várták ki tudja hányan említésre méltatlanul hogy történik valami olyan ami majd csak eléri vészesen kitolódott említési küszöbünket
ami méltó ami említésre ami nem semmi
|
Negyedik mese a történelemről
|
Mindennap lenyeljük a világot mindenestül
Az armadák gőgös spanyoljai olyan térképeket metszettek amiken Európa természetes megadással veszi fel Kasztíliai Izabella kerek arcának karcsú derekának királynői palástjának alakját
A megerőszakolt földrész a királynő szoknyája alatt a királynő bőre alatt a felséges idomokon kidagadva mint óriáskígyó bendőjén a felfalt bárány
A gőgös spanyolok
S mi annyi tudással megalázatosítottak nem érezzük-e immár bőrünk alatt nemcsak Európát de
mind külön-külön
a testünkbe költözött Földet
a sejtjeinkbe türemlő kontinenseket
a vérünkbe szakadt tengereket
Mi kínok bitorlói szenvedések hódítói bekebeleztük mindenkiét ha olykor ökrendezve is
Megmilliárdszorozta magát az emberalakúvá lett emberiség
külön-külön
ott lüktet mindnyájunkban
Mindennap lenyeljük a világot mindenestül egészben és jaj annak aki nem tudja mit hord a bendőjében
szent folyókban fürdő bélpoklosok tizezer kilométernyire kitűzött hadicélpontok hadihírnek nevezett gyermekmészárlások gyávának nevezett élniakarók hősnek nevezett gyávák államrezonból börtönbe vetett kulturpolitikából száműzetésbe kergetett költők őserdők csapdájába csalt harcosok tébolyult emberfáklyák megvakított festészet a bőr szinén felszított gyűlölet
Mindennap lenyeljük a világot mindenestül
Hiába dugod le fuj! az ujjad hogy kiokádd
Nincs más meg kell emésztened
|
Mese a csendről
| Ahol nem lehet nem meghallani |
|
|
távolság párnás ajtói mögé |
|
|
A vasreszelék-társadalmak |
|
mágneses gitárpendüléseket |
|
|
Bordaközt kereső kések és |
|
egymást kereső nemiszervek |
|
|
A világ egész fülsiketítő |
|
nonstop monstre-zenekarát |
|
|
A létezést mely minden percben |
|
egyenként hetvenötöt dobban |
|
a vérkörök őserdő-sűrüjén |
|
|
Mese a hotelszobáról
Or, ce soir, je suis seul. |
Seul, dans une chambre d’hôtel. |
|
|
| Az oktaéderes mennyezet |
gipsz-stukkója a középen |
| hármas zsinóron függő lámpa |
|
(megfordított vietnami szalmakalap |
|
nagyított régi patikamérleg |
| hajladozó levelek a tapétán |
| hajladozó levelek a tapétán |
az ablak kilincse |
|
| az ajtó zárja az erkély rácsa a rács kovácsolása |
| a zsalu a függöny az asztal a szék a telefon |
| az asztalilámpa az ágy fölötti lámpa a zsinór |
| a zsinór borítása a lepedő vászna a vászon |
| lenfonala az ágy faragása a faragás fája a fa anyaga |
| a fűtőtest a fűtőtestben keringő pliocén energia |
| satöbbi satöbbi satöbbi mind emberből van mind |
| vezeték embertől emberig |
nem mégsem vagy egyedül |
| magányod sokszoros szigetelésén is átszikrázik |
| a soha meg nem szakadó áram |
|
|
Mese egy régi számról
| A hullámok és a kövek harmadkori hermafroditizmusa |
| S a szűnhetetlen nászi zajaikba csapó sweet szinkopái |
| A szezonvégi strand lesülyedt szelvényeiben |
| A szezonvégi strand lesülyedt szelvényeiben |
BLUU-MUUUN |
|
Vagy az ezüst tavon az ezüst hold |
|
(A hold se kék nem volt se ezüst |
|
Csak a helyett állnak amik nem) |
|
| PARADARADDA-DUDUDADADDAAAA |
| Ki szerkeszti meg az időnek azt az egyetlen paralellogrammáját |
|
bennem e mostani benne az a hajdani |
| bennem (itt) az a hajdani benne (vajon hol)? ez a mostani |
| Létezik-e akiben még rajtam kívül is létezhet az az este |
| Vagy én vagyok az egyetlen lemez amire felvették |
| Mint Charlie Kunz improvizációit |
| TI-RI-RI-RI-RI-RÜ-RÜÜ-RÜÜÜ |
| Az első burkából kibontott női mell |
| A szerelem végre felfedezett nielsbohri atommodellje |
| Mint egy fantasztikus égitest |
| A szezonvégi strand holdtengermagányán |
| Csata utáni éj a homokon heverő testek kisértetével |
| A lágy és a merev megszakíthatatlan összjátéka |
| A habok amelyek körül is follyák a köveket |
| de bele is folynak a közeikbe |
| A kő amely fel is szakítja a hullámok szűzhártyáját |
| de be is fogadja a tajtékot szeméremcsontjai közé |
| A kék holdfényben az ezüst tavon |
| Vagy az ezüst holdfényben a kék tavon |
| A meztelen mell teliholdja alatt |
| A hallucinogén zene bódulatában támolygó pillanat |
| Megfoghatatlan jelenvalósága PARADARADDADADAAA
|
|
|
Mese Abaelardusról és Heloïse-ről
| Minden szerelmes megcsonkíttatik. |
| Nem óvja bujkálás, nem védi törvény. |
| Sertés-sors ráng az angyal-percek örvén. |
| Kettős csapda a kétely és a hit. |
|
| Mert minden szerelem Historia
|
|
calamitatum. Idegen fehérje. |
| Kivágatik a rajongó heréje. |
|
|
| S minden szerelmes meg is csalatik. |
| Az egy-test-lélekké gyúró gyönyörnél |
| győztesebb hatalom a két külön lény. |
|
| Marad a zárda vagy bordély esélye, |
| vagy az öncsalás meddő mámora. |
| Csak villanás a kétfejű csoda. |
| Ha századokig hathat is a fénye. |
|
|
|
(Álom-emlék)-mese
| szárnyasan mint az igazi mesékben |
| s mint a Pogány Willy-illusztráció |
| a Vén Tengerész-hez Babits euró- |
| (századok képes kamaszálma ó |
| hogy fuldokoltam tudás-tengerében |
| minden metszete ma is alva-ébren |
| holt albatroszt vivő szellem-hajó) |
|
| az ismeretlen lány lengett fölöttem |
| (vagy ismert volt csak ráismerni félek) |
|
| de hirtelen reám zuhant a vétket |
| haja háborgó tengerébe rejtve |
|
| s én mozdulatlanul minden izemben |
| mezítelen istenné merevedve |
|
|
Mese az őrültekről
| Női testek gummicellájában dobáltatunk |
|
| Melyik is a fogcsikorítóbb kényszerzubbony |
| rajtunk |
a húsmerevítő vágy-e |
| bennünk |
vagy a vágyak léleklefogó tilalma |
|
|
Mese a valószínűtlenségről
| tévedésbőlMintha |
az elé a vonat elé mennél ki |
| tévedésbőlamelyre |
szállt fel az akinek |
| egy másik vonattal kellett volna jönnie |
|
| Minden valószínűség cáfolata |
| Ismeretlen omega-sugárzás |
|
| amely előtt |
térdre kell hullanod |
|
|
Mese az egyedüllétről
| Fél-szem kutatja az estét |
| fél-kéz keresi a másik felét |
| fél-agy fél-emlékeket őröl |
| fél-száj fél-szavakat mormol |
| fél-szervek fél-működéssel zihálnak |
|
| a vágy kettőzött nyomása alatt |
|
|
Mese minden reggelről
| Mítosztalan civilizációinkban |
| a férfi |
minden reggel öncsonkítást végez magán |
| mint amikor |
Attis át a vizen Frígiába elutazott |
| s iszonyú vad őrület szállt a szivébe |
| s iszonyú vad őrület szállt a szivébe |
Nem kovakővel |
| hanem a konkurrencia szomszédváraiban élesített |
| évente tökéletesebb és évente elavuló |
| kétélű rozsdamentes supersilver pengékkel |
| vagy kétkéses háromkéses körkéses villanymetélőkkel |
| WILKINSON PHILISHAVE SUNBEAM BRAUN SIMCA REMINGTON |
| Hogy sima arccal elegyedjék a simaarcuak közé |
| és ne hagyja kinőni magán a bensejét benövő bozótot |
| A férfi |
mítosztalan civilizációinkban |
| minden reggel |
közmegegyezéssel elvégzi magán |
| a mindennapos rituális öncsonkítást |
| a mindennapos rituális öncsonkítást |
mielőtt elindulna |
| a vizen át vagy az árvizen mocsarakon vagy autópályákon gázlókon |
| lövészárkokon aknamezőkön sétányokon és légiutakon vagy csak a |
| szépen kikövezett árnyas utcán amely lakását munkahelyével összeköti |
| hogy ki ne törjön belőle |
az állat vagy az isten aki benne lakik |
| hogy ki ne törjön belőle |
az ami visszaadná önmagának |
| hogy ki ne törjön belőle |
az |
| akit mindennap megcsonkít |
|
Mese a (az) ............ ról (ről)
| Testünk egyetlen kényelme |
| Testünk egyetlen kényelme |
a kényelmetlen földön |
| |
ott |
ahol nincs más csak itélet |
| s maga alá sima |
acél- gummi- vagy légpárna-suhanást |
| hiába rugaszkodik el a súlytalanság |
| hiába rugaszkodik el a súlytalanság |
súlyos messzeségeibe |
| Utak |
drágán szerzett illuzióink |
| drágán szerzett illuzióinkUtak |
a szilárdról és egyenesről |
| a felmérhetőről és kicövekelhetőről |
| a felmérhetőről és kicövekelhetőről |
a sebességgel integrálhatóról |
| továbbra is kiszámíthatatlanul |
|
kanyarognak bennünk végzetük felé |
|
|
Miatyánk Ki Vagy a Testünkben nyilatkoztassék |
|
ki végre a te Neved (amely annyi isteni kinyi- |
|
latkoztatás és annyi évezrednyi profán beszéd- |
|
és értelemgyakorlat után még mindig kimondat- |
|
lan maradt) nomen tuum nomen tuum nomen tuum |
|
Mert te vagy az Igazság az Élet és az Út |
|
éppúgy mint az Ország a Hatalom és a Dicső- |
|
ség valamint minden Név és minden Megnevezhe- |
|
tetlenség amit az emberi századok kétségbeesé- |
|
se és elragadtatása adott Neked miképpen idegeink- |
|
ben azonképpen szavainkban is mert fogantatásunktól |
|
a te országodban Élünk és mindholtunkiglan a te |
|
Akaratodban panemnostrumquotidianumdanobishodie |
|
hogy ne Vétek és Bocsánat mindennapos megalázó |
|
kompenzációs üzleteiben kelljen azt megszereznünk |
|
és ne vigy minket a Neurózisba de szabadíts meg |
|
vegetáció és tudat összeütközésének mindennapos ka- |
|
tasztrófájától a Szervek Idegek Gondolatok Szent- |
|
háromságának és Szentegységének Nevében Most |
|
|
Mese a hídról
| két éhség közt a jóllakás |
| két pontos érverés között |
| a kérdés ha választ talál |
| gyökér s virág között a szár |
| két hely közt kifeszült idő |
| egy perc két vége közt a tér |
| két perc között a semmiség |
| minden percünk két űr között |
| mindenünk két semmi között |
|
5
La vie d’un poète est celle de tous. |
|
La poésie est la géométrie par excellence. |
|
Mese a művészetek különbségéről
(vagy e különbség hiányáról)
|
Szinészről szokták mondani, hogy a telefonkönyv felolvasásával is meg tudná ríkatni hallgatóságát.
Miért ne tehetné hát meg a költő – amúgyis annyiszor kétségbevont komolyságának további
veszélyeztetése nélkül – hogy idemásolja a telefonkönyvet:
|
lajstromba szedve akár betűrend szerint |
|
a közös sorsra szinkronizált kortársak |
|
az egymást naponta keresztezők |
|
az egymás surlódásán csiszolódók és nyomorodók |
|
az egymás tetteiből kinövők |
| s azt az öt- hat- vagy hétjegyű számot |
| s azt az öt- hat- vagy hétjegyű számot |
amellyel nyithatók |
| kapcsolhatók |
és megszólaltathatók |
|
Mese egy szakmai kérdésről
| Mindig annyit erőlködtem hogy megértsenek hogy „mindenkinek” |
| érthető legyek mindig addig nyesem még ki se alakult |
| sejtelmeimet addig igazítom (jobb híján szólva) élményeimet |
| a már lefektetett sinek nyomtávjaira hogy ki ne sikoljanak |
|
(sic!) (mellesleg: micsoda trauma okozhatja egy ige tudatalattijában |
| a gátlást ami miatt nem képes magát felszólító módba |
| helyezni?) addig temetem be ki-kitörő krátereimet azért, |
| hogy |
különösségemet olyan egyetemessé emeljem számukra, hogy megint |
| minden további nélkül beleolvasszák a maguk különösségébe, |
| minden további nélkül beleolvasszák a maguk különösségébe, |
az olimposzi |
| receptje szerint (vagy azt félremagyarázva?) mesterségünk |
| kétszáz év óta uralkodó legmagasabb normája szerint |
| kétszáz év óta uralkodó legmagasabb normája szerint |
amíg |
| amígkétszáz év óta uralkodó legmagasabb normája szerint |
(most |
| jön az utolsó mellérendelés) |
| jön az utolsó mellérendelés) |
amíg végül is lehet hogy „mindenki” |
| megért csak én nem értem meg önmagamat és csak ők |
| nem értik meg önmagukat |
és minden marad önmagunk és egymás |
| megértésének eddigi többezeréves meglehetősen alacsony |
|
Mese (igazi) a halhatatlanságról
|
A buranói, akit szülei Baldassarónak kereszteltek – a halhatatlanság számára, mint minden szülő a gyermekét – 74 operát komponált, valamint megszámlálhatatlan motettát és misét, minek elismeréséül a San Marco karnagyává nevezték ki.
Szinte naponta érezhette tehát a semmihez se hasonlító, bár semmivel sem igazolható ujjongást,
hogy rátalált arra a nemlétező kulcsra,
amely tökéletes pontossággal illik egy nemlétező zárba,
amely kitárja egy nemlétező palota nemlétező kapuit,
ahová az emberek úgy lépnek be, mintha létezne.
Vagyis: naponta elhitte a halhatatlanság hihetetlen ábrándját, amely újra meg újra hatalmába keríti az embernek a természetből konokul kiválni és konokul történelemmé lenni áhító részét.
Nevét azonban már alig két századnyi történelem után is csak onnan ismerjük, hogy egyik toccátájának kitartott kis terce, feloldó szűkített szextje, makacs dominánsa és hajlékony oktávja Robert Browningot az öregedés hűvös szelével és a művészet forró lehelletével érintette meg.
Már aki olvasta Browningot. És aki nem? What’s become of all the gold…? És a melltűből? És a mellből, amelyen ragyogott?…
|
Mese a múzeumról
|
A Brera, a Vatikán, az Uffizi, az Accademia rengő padlata. Mindenütt csak víz és ég és végtelen, semmi és minden, ujjongás az ökrendezésig. Múzeum-betegség.
Vissza nem fordulhatsz, végére nem érhetsz. A mindig-lehetetlen választás az EGY és a SOK között.
Legelevenebbek talán a François-váza fekete lakk szfinkszei maradtak. Mert azt nem volt időd megnézni. Mint az agyagba maratott hiány.
A Királyok Imádásának befejezetlen barnái: egy negyedóra az örökkévalóságból. S máris szemben az ezer évvel korábbi márványtól kérdezed: A szépség is mit ér, Antinoosz?
Hogy jönnek ahhoz, hogy szembekerüljenek egymással? Micsoda voluntarista időszámítás diktatúrája rángatja őket? S a Medici Vénusz Bronzino és Pontormo martalóc férfiszemeinek láncára fűzve. Perverzen közösülő évezredek.
Cimabue arany hajnalától a leonardói alkony kékjéig, a knídoszi márvány perzselő napsütésétől Michelangelo barokk éjszakájáig – csömörbe áldozó elragadtatás.
A szépség bűntudata? A szépség értelmetlensége?
Mint mikor egy különlegesen dús vacsora közben hirtelen azt kérdi az ember: mit tettél, hogy ilyen jól táplálod magad? S a szerelem legönfeledtebb pillanataiban olykor a váratlan ocsudás: mit tudsz tenni, hogy ezt megérdemeld?
|
Mese egy titkos óhajról
|
Akinek egy gitárja van…
Már Orpheusz baljába szinte belenőtt a lant, mint írva van, akár olajágak közé a
rózsaindák.
Ez a sejt-, plazma-, mirigy-, zsiger- és hormon-csomó elég volt az emlősöknek, a
kacsacsőrűtől a bőgőmajomig. Most már ki akar bújni irhájából. Nem érzitek a repedést, a
hasadást? Az új szervek feszengő bimbózását? A szárnyakét a vállon. A hangszerét a szíven.
Nem láttátok, ahogy valaki életében először vesz gitárt a kezébe? Mindjárt vakon is
tudja a helyét. A két térd és a két kéz között. Tíz ujja mindjárt egybeforr a hat húrral, hogy
burgonyagumó alakú szívéből egy valóban szív alakú szívbe ömleszthesse vérét. Hogy a húrok
rögmentes ereire bízhassa roncsoló felindulásait.
Már a földnek sem elég szédületesen észrevétlen forgása, keringése. Rezgő rovar-csápjait nyújtogatja az űrbe.
Nem láttátok, ahogy valaki életében először gitárt vesz a kezébe? Mintha csak
azzal született volna.
Akinek egy gitárja van…
Aki el tudja mondani azt, amire nem képes a száj, amely suttog vagy üvölt, a kar,
amely üt vagy ölel, a szem, amely villan vagy lecsukódik, a kéz, amely simogat vagy alakít, az
egymásba nyíló-csukódó genitáliák.
A szón-túlit, a némaságon-innenit, a mozdulatfölöttit, a gyönyöralattit.
Akinek egy gitárja van, úgy szólhat önmagához, hogy a világ felel rá, úgy
hallgathat önmagára, mint valaki másra, úgy hallgathat valami mást, mintha önmagát hallaná.
Azt, ami az épp kimondott szó mögött ott leselkedik, ami az induló lábban
megtorpanás, a kitáruló karban visszahúzódás. A vágyban a beteljesülést, a beteljesülésben a
vágyat.
Már a föld sem elég önmagának. Kitüremkedik a holdig.
Nem láttátok, ahogy valaki életében először vesz a kezébe gitárt? Mintha már
haláláig nem akarná elereszteni.
Ha lenne egy gitárom…
|
Mese Ferenczy Béni virágairól
Nennen will ich die Blumen der Erde. |
|
…une, fleur qui me dit son nom. |
|
|
Az elnémult szobrász, szavak helyett, virágokkal beszél.
Színek igéivel, szirmok névszóival, vázák mondattanával.
Vaskos-zöld Cassulát mond, tömör-fehér orgonát, áttört-bíbor Hibiscust, s ha kell, kék ananászt.
A föld oly kék mint egy narancs – így festett, szavakkal, a költő.
Az elnémult szobrász diadalmasan kimondja az ananász kékjét, s vele az igazság minden bonyolultságát.
Miért fekete-lila az érett vadszőlő-bogyó? miért önti el súlyos sárgájával orrunkat-fülünket is a zuhogó aranyeső? miért lehet a fehér üvegben zöld a víz? és zöld a zöld levél mögött a levegő? és majdnem fekete a rózsa? és miért látunk megalázott emberi tekinteteket a fokföldi ibolya szemeinek kék ablakában? és miért játszik tigrist a szelíd peperónia? és miért épít a kaktusz zöld húsa rózsaszín pagodákat magából?
Ime, mind e megválaszolhatatlan kérdésekre itt a felelet.
S mi mindenre még, amire kérdésünk se volt.
Itt áll, vizespohárban, vagy egy sebtében előkerített yoghurtosüvegben, vagy régről örökölt kristályokban.
Szavait megbénította, jobbkezét elnémította – az, aminek a nevét se tudjuk. De ime, megbéníthatatlan és elnémíthatatlan az, aminek éppúgy nem tudjuk a nevét.
Jaj, jaj, jaj – tapogatja körül némasága reggelente a föld frissen kibomolt virágait. S a virágok megmondják neki a nevüket. Azt, amelyiket eddig senki sem ismert. És most mégis mindenki megért.
Minden mást elfelejtett.
Mégis tud mindent.
Balkezében is elfér a világ.
|
Mese egy aktról
|
Fekete Tamásnak
| gipsz-idomaidban is ott a márvány |
| mire se kiutalása se pénze |
| nem volt a szobrásznak – hát megidézte |
| titkos véső-táncoltató szeánszán |
|
| s a hívott márvány szellem-suhogásán |
| mégis csak beköltözött az egészbe |
| a minden dolgoknak elemi része |
| a végső értékünkre redukált szám |
|
| a hús a hús a hús a hús a hús |
| a tovább nem osztható kalkulus |
| e mindenhez képest invariáns |
|
| az idő is csak tőled múlik el Te |
| nem múlsz s mint csillagsugár Nap-közelbe |
| a fény is elhajlik ahol te állsz |
|
|
Mese a zenéről
| Nem az amit hallani |
nem is az csak |
| amit kitudni belátni lehet |
| levelekvázlatok |
felvételek |
| (hámló cafatjai a pillanatnak) |
|
| nem is az érzések |
nem is a hangzat |
| (vagy eszmei esztétikai vegy- |
| elemzése) |
nem is az élvezet |
| nem is az ismeret |
Az a sugallat |
|
| AZamiben épp ezzé forrt |
ami |
| sehol sincs |
(Allegretto pizzicato) |
| idő |
ez a rajt s rajtunk átcikázó |
|
| anyagcsere összhangzattan közösség |
| látomás eszme sperma forma őskép |
| Az amit sosem lehet hallani |
|
|
Mese a művirágról
|
Megszólalásig olyanok, mint az igazi virágok.
Csak nem szólalnak meg.
Éppolyan szépek, mint az igazi rózsák.
Csak valamivel szebbek.
És teljesebbek.
Az összes lehetséges változat. S mindegyikből a legjobb.
A zárt bimbó hímvesszejétől egészen a sziromszeméremajkak közül teljesen kibomló tágranyíltig.
A félig-zártak és egész-nyitottak.
A teljes gamma a mélysárgától a majdnemfehérig.
Ma is ugyanolyanok, mint tegnap.
Holnap is ugyanolyanok, mint ma.
Nem ismerik az időt.
Az idő sem ismeri őket.
Ó, régi vágyam: felírni egy rózsa nyílásának és hervadásának összes komplex
függvényeit – hogy megcsúfolnak!
Lehetetlen együtt élni egy rózsával, amely sose hervad.
|
Mese az ébredésről
millió éve kitalálhatta lám |
a soha nem szűnő óceáni szél |
s a mindig-hirtelen óceáni napsütés |
|
a szállodafüggöny áttetszőn lengő anyagán |
mintha öröktől fogva tartana a játék |
|
(Mi mindent tartogat számunkra minden pillanatban a világ) |
|
(Mi mindent ragad el tőlünk a világ minden pillanatban) |
|
|
Mese a tenger mellől
|
Nem írok
Eszem iszom lemegyek a tengerhez feljövök a tengertől lefekszem alszom felkelek
Felkelek és hallom a tengert
Lefekszem és hallom a tengert
Eszem és hallom a tengert
Lemegyek a tengerhez és hallom a tengert
Feljövök a tengertől és hallom a tengert
Alszom és hallom a tengert
A tenger éjjel-nappal szünet nélkül írja versemet
|
Ötödik mese a történelemről
| Az uralkodók története? |
A kizsákmányoltaké? |
| Háborúk története? |
Osztályharcok története? |
| A birtokosoké? |
A nincsteleneké? |
| Kleopátra orráé? |
Pascal gondolataié? |
| Az átkozott?Az áldott? |
A láthatatlan? |
| Isteneké?A látható? |
Rendszereké? |
| Hiteké?Szerelmeké? |
Idegbajoké? |
|
| MINDENKIÉ MINDENKIÉ MINDENKIÉ |
|
| Aki valaha élt |
Ab urbe condita |
| A Nagy Tűzözönig |
Az általunk |
| Tudata bennünk |
Minden pillanat |
| Hárommilliárdszoros nagyításban |
| Amelyben nem történik semmi sem |
|
|
Mese egy nehéz pillanatról
|
Nem történt semmi különös.
Előttem az íróasztal, az ablakon túl a koratél szürkésfehére, mellettem a telefon békés zöld szörnyetege most nem is sziszeg rám, nem történt semmi különös.
Minden olyan, amilyen.
Vagy talán éppen az, hogy minden olyan, amilyen?
Vagy az, hogy egyszerre mégis más minden – attól Más, hogy egyszerre teljesen befészkeli magát az, ami éppen olyan, amilyen?
A telefon nem sziszeg rám, a koratél tompa színei ottkünt, mögöttem a könyveim, és minden ugyanolyan, mint egy pillanattal azelőtt, nem történt semmi különös.
Csak éppen ordítanom kellene.
S csak éppen hallgatok.
|
Mese 1968. november 28-ról
|
De milyen időszámítás előtt
|
| Hányban a vértesszőllősi ős után |
|
Hányban a XXVI. PMXO*9 Robotdinasztia előtt |
| Ha enged körülötte a naptár |
|
Mint egy korona gyémántjának foglalata |
| Ha felgyorsítjuk rövid kis idejét |
|
A roppant idők képzetével |
| Ha átengedjük a névtelen tartam |
| Ha kiejtjük az emberi fikció |
|
Egy kilazult munkadarabot |
| Ha elvesztjük csecsemő-csuklójáról |
| A lepedő merített papirosán |
|
Az óra ketyegésével együtt |
|
Az előbb még üres papiron |
|
Mese az írásról
|
Elűzöm magamtól a kétségbeesést, hogy írhassak.
Írok, hogy elűzzem magamtól a kétségbeesést.
Nem kellene-e egészen átengednem magam a kétségbeesésnek ahhoz, hogy írjak?
Nem kellene-e egészen felhagynom az írással ahhoz, hogy elűzhessem magamtól a kétségbeesést?
|
Mese a költőről és a kritikusról
|
…Mintha Magellánnak azt lehetett volna mondani: menjen és fedezze fel a
Magellán-szorost…
Mikor egyedül ő tudta, ő vélte tudni, s ő is rosszul tudta, hol kell keresni.
(Kolumbusz holtáig nem hitte el, hogy felfedezte Amerikát.)
Milyen ideológiák milyen szeksztánsai mutatták meg előre a lélek Rimbaud-i
kijáratát a végtelenbe, a képzelet dantei szigettengereit, a József Attila-i eszmélet barlangvilágát?
Hány mare incognitum még, hány viharok-foka, hány
homálybaborult óceán, hány Thulén túli táj, a sötétségnek hány babonás, ördögi zöldben játszó
tengere?
Megpróbálta-e már mindenki feltérképezni önmagát? Felkutatni a szorosokat,
amelyek összekötik a mindenki világtengerével? Pedig nem azt keressük-e vers-emlékezet óta,
indulatok szirtjein összetörve, előítéletek jegébe fagyva, hiedelmek bénító napja alatt, a
közölhetetlenség kietlenül ingó víztömegei között? Engedjétek felfedező útjaikra a költőket. Ám
haljanak bele, ha kell, a felfedező utakba. Csak ne abba, hogy nem arra indulhatnak, amerre
idegeik mágnesei rezegnek.
Hadd állítsák szolgálatukba a radart s az új gépek elektromos impulzusait, de
hagyjátok meg nekik a radar pontossága mellett az ő kétes asztrolábiumaikat, a kibernetika
korában is a sejtések eszelős számításait – mert van, ahová csak azok vezethetnek el.
(Még ha a Kolumbuszok nem mindig tudják is, mi az, amit felfedeztek.)
Engedjétek a költőket sokismeretlenes és sokvészű útjaikat megoldani. És nyissatok
elébük kikötőt, ha visszatérnek.
Mert az ő életük forog kockán. A király hajói. A birodalom hírneve. Az urak
fűszere és a hölgyek ékszere. De az ő életük.
|
Mese a meg nem írt versekről
|
Soha meg nem született szüleim, ha ti szültetek volna meg!
Soha nem nemzett gyermekeim, ha tibennetek ismerhetnék magamra!
Szűzen hagyott szeretőim, ha titeket borítlak a teremtés vérébe! Ha bennetek születek újjá?
Ki volnék!
|
Antológia apokripha
Mi is voltaképpen a festő? Olyan műgyűjtő,
aki úgy alakítja ki gyűjteményét,
hogy maga festi meg azoknak a művészeknek
a képeit, akiket a legjobban szeret…
Így kezdi, aztán később át is alakítja őket.
[Pablo Picasso]
Du gleichst dem Geist, den du begreifst. |
(Azzal vagy egy, kit megragadsz.) |
[Goethe: Faust /Sárközi György fordítása/] |
|
A Márkus-templom – egy konstantinápolyi
templom utánzása. Tehát a város lényege
egy másik város: ami a legszemélyesebb
„ő”-je, az nem ő…
[Szentkuthy Miklós:
Szent Orpheusz Breviáriuma II.]
…minden új stílusú komponista
nosztalgiát érez a régi stílusok iránt…
Bennem is nagyon gyakran támad fel
a tonalitás utáni vágy,
s ilyenkor engednem kell a kísértésnek.
[Arnold Schoenberg leveleiből (1947)]
Hiányzó sírfeliratok a „Görög Antológiá”-ból
| Mily bőségben is élünk! Még a szegény nyomorult is |
|
mennyi ringy-rongyot gyüjtöget élte során. |
| Akkor látszik csak, ha e gyászos kincs hagyaték lesz, |
|
gazdátlan jószág, nincs aki élne vele. |
| Hogyha haszontalan és használatlan marad ittlenn |
|
füstté vált éltünk tárgyai tömkelege. |
|
| A mások halála fertőzi életünk. |
| Halott szeretteink mibennünk oszlanak. |
| Mint halott magzattal viselős anyaméh. |
|
| Mily nyomorult is az élet! S mégis: e földön utánunk |
|
egy-egy Nagy Sándor dúlt birodalma marad. |
|
| Jaj, ki lehelli be a levegőt, amit ő lehellt be? |
| Jaj, ki szorítja ki azt, amit addig ő szorított ki? |
|
| Az esztelen kapaszkodás halottainkba. |
| S a lehetetlen lemondás halottainkról. |
|
| Hogyha talán mások nem halnának, mi se halnánk |
|
meg, csak másoktól kapjuk el ezt a ragályt. |
| Hátha e járványt is majd meg lehet egyszer előzni, |
|
mint ahogy a pestist és kolerát lehetett. |
|
|
Egy Horatius-óda imitációja –
egyéni élmény alapján módosított eszmei tartalommal
|
Egy fához, amely majdnem a halálát okozta
| Ki mit kerüljön? mit hoz a perc? soha |
|
[Vö. Még: Konsztantinosz Kavafisz: |
Visszavonhatatlan dolgok] |
|
| Hét éve történt, s hordja a forradást |
| törzsed ma is még, s én is a rémület |
|
hegét zilált idegzetemben, |
|
s véle a régi felismerést, hogy |
|
| quid quisque vitet, nunquam homini satis |
|
cautum est in horas. Mégse haragszom én |
|
rád, és nem átkozlak, hiszen, ha |
|
nem neked ütközöm ott kocsimmal, |
|
| talán a járdán arramenőt ütöm |
| gondatlanúl el, vagy kerités vasa |
|
zúz össze, a volánra döntve, |
|
s semmi se ment meg a szörnyüségtől. |
|
| Ki mondja meg, hogy mit hoz a perc? a vész, |
| mely most utunkba áll, nem a még nagyobb |
|
veszélyt segít-e elkerülnünk, |
|
azt, amelyik csak utána várt ránk? |
|
| Hordjuk közös seb csúnya nyomát, de már |
| hét éve hordjuk. Hány üde ág fakadt |
|
azóta roncsolt törzseden, s hány |
|
versem e sokkszerü intelemből! |
|
| Fa, meglehet hát, jó napon ültetett, |
| akárki plántált, nem gonoszul nevelt, |
|
őrangyalom köszöntöm inkább |
|
benned, ahányszor utam csak elvisz |
|
| melletted, nem rossz szellememet, hiszen |
| élek, naponta látom e kérgeden |
|
rémlő pecsétet, s tán e példa |
|
őriz azóta is annyi rossztól. |
|
| Nemcsak te voltál vész jele énnekem, |
| én is lehettem volna a gyilkosod, |
|
s kidőlve fekhetnél az úton, |
|
dús koronáddal a porba hullva. |
|
| Megáldlak inkább, végzetem-adta fa, |
| ki nem kimélvén önmagadat, nagyobb |
|
vészektől óvtál engem, és a |
|
vész tudatát idegembe vésted. |
|
|
Kései Ovidius-epigon:
változat az Amores 1/5. elégiájára
| Dél, forró nyár, égen a nap tüzesen meredő szög, |
|
lankadt testemmel mély kerevetre szögez, |
| zengte Ovídiusom (szabad átköltésben, a régi |
|
fordítók szövegét foldva-kitoldva kicsit), |
| nyitva a fél-ablak, félig-leeresztve a függöny, |
|
lombszűrt fény remeg át, s íme Corinna bejő… |
|
| Dél, forró nyár, égen a nap tüzesen meredő szög, |
|
lankadt testemmel mély kerevetre szögez |
| (vagy díványra), kezemben a könyv, leeresztve a függöny… |
|
Mint mikor az erdőn lombba szürődik a fény, |
| vagy mikor eltün a nap, s halk árnyakkal jön az alkony, |
|
vagy mikor oszlik az éj: csöndbe dereng a szobám, |
| olvasom, és tudom, itt van a perc, mikor íme Corinna…
|
|
|
Ám ide énhozzám semmi Corinna se jő. |
| Várni se várok látogatót, se kacért, se szemérmest,
|
|
akihez ily halk fény illik, akit sürü árny
|
|
merni tanítana, fekszem csak leszögezve az ágyra, |
|
fény stigmáival, a nyár stigmáival, a |
| vágy stigmáival, olvasok, olvasom azt, hogyan ujjong |
|
majd megveszve, kamasz mesterem, ő, amikor |
| íme Corinna bejő, öltözve rövid tunikába,
|
|
mely testéről, akár éjszinü kontya, lehull. |
|
S ó, mikor ott állott ruha nélkül előttem! – előttem, |
|
énelőttem is itt áll, aki nem jön ide, |
| dobja ruháit a lágy takaróra Corinna (ki nincs itt) |
|
melltartó, bugyi hull róla (habár be se jött). |
| Így mehetett hajdan nyoszolyája felé Semirámis |
|
– mondják – s Láis, kit sok szerető szeretett. |
| Így ő is (ki ma itt sincs, ő, kiről azt se tudom, ki, |
|
ő, aki egyszer volt, s nincs, ki igaz se talán, |
| hol volt, hol nem volt, s hogy volt-e, ki tudja) im itt van |
|
már, (vagy még?), s mint egy verssor a szűz papiron, |
| meztelenül hever itt, hogy a másik sor betakarja. |
|
Verssor verssor alatt fekszik a könyvlapokon |
| (fekszem az ágyra szögezve, a mester könyve kezemben), |
|
verssor ölel verssort, hexa- a pentametert, |
| fekszenek egymáson, szorosan egymásra feszítve, |
|
testük a két mérték egy ütemére remeg, |
| lüktet a ritmus, amely átjárja a testet, a verset. |
|
|
S ó, már én is tán így heverek vele itt
|
| (bár itt sincs, csak a nyár, vagy a könyv? csak a vágy, vagy az emlék? |
|
vagy tán mégis csak itt hever énvelem igy?) |
|
A többit ki ne tudná?, torpan vissza a mester, |
|
és amit ő nem mert, nem merem én se ma még |
| (bár épp azt, amit egyszer ketten tudtak e földön, |
|
azt nem tudja soha senki se már kivülük; |
| épp azt kellene hát lennünk elzengeni bátor, |
|
egyszer el is zengem majd, ha a Múzsa segít). |
| Most csak így fejezem be, akár ő, hű epigonként: |
|
Bárcsak bús nyaraim sok dele volna ilyen! |
|
|
Kis japán antológia
| kelt fel és ment le a nap? |
|
|
| Elmúlik a nyár akár a szerelem |
| Elmúlik a szerelem akár a nyár |
| Lehet hogy a nyár se tér vissza soha? |
|
| A homokban kihűlt lábnyomok |
|
|
|
Két betét egy angol reneszánsz-drámához
|
Szoba ARDEN házában.
MOSBIE, CLARKE, ALICE, SZOLGA, majd ARDEN
| Nos, Clarke uram, hát elkészült a kép? |
|
|
| El, Mosbie, de nem kép; fából faragtam, |
| S nem úrnőmet mutatja, hanem úrnőm |
| Úrnőjét, szelíd-szép Szűz Máriát. |
| De amily szelíd annak, aki látja, |
| Oly halálos annak, ki ájtatos |
| Ajkával érne hozzá, valamely |
| Hű esküvését megpecsételendő – |
| Mert a fát ártó méreg hatja át. |
|
|
| Tán jobb is így. Én majd rajta leszek, |
| Hogy legyen mire megesküdnie. |
| Most tűnj el innen, Clarke! – Tudom, mivel |
| Tartozom érte, s nem felejtem el. |
|
|
CLARKE és MOSBIE el.
ALICE a belépő SZOLGA segítségével egy sarokba
helyezi a szobrot.
| Hát itt a perc. Most tesz a szerelem |
| Gyilkossá, s a gyilkosság most teszi |
| Vágyó szivemet még szerelmesebbé. |
| Szegény Arden! ha nem szerettem volna, |
| Most nem halna meg így, s ha nem szeretne, |
| Most nem lennék magam a gyilkosa. |
| Ha nem kellett volna a csókja úgy, |
| Mint Mosbié-é kell most, s ha Mosbie csókja |
| Nem kellene jobban, mint Ardené |
| Kellett valaha is… De félre gond |
| És gondolat. Most végre itt a perc. |
| Mit piszmogsz még, szolga, pusztulj előlem, |
| És mind a sírig hallgass, mint a sír. |
|
|
ARDEN jő, SZOLGA el.
| Ahogy kivántad, úrnőm, megkövettem |
| Mosbie-t, nincs köztünk többé félreértés. |
| A csúf féltékenységet messzeűzöm |
| Magamtól, el ne csúfítsa szerelmem, |
| Bár csak szerelmem fonákja az is. |
| A tiéd színe legyen a bocsánat, |
| Látod, mily kezes bárányod vagyok. |
|
| Igen, mikor előbb vad farkasom vagy, |
| Igen, mikor előbb vérig gyötörsz, |
| Magam előtt is megszégyenitesz, |
| S megalázol az emberek előtt, |
| S mikor felgerjedt véred ingere |
| Birokra kel benned a durvasággal |
| S időleg sikerül legyőznie; |
| Akkor sem azért, mert szívből szeretsz, |
| Csakhogy az én szerelmemet kiéld. |
|
| Mért vagy, Alice, ilyen igaztalan? |
| Tudod, hogy mindenre szerelmem űz csak, |
| A csúnya szóra éppúgy, mint a szépre, |
| Bántásra s megbánásra egyaránt. |
|
| Ha hinnék neked, Arden, ha hihetnék! |
| Még a gyötrést is boldogan fogadnám, |
| Ha tudnám, hogy forrása szerelem. |
|
| Esküszöm, édes, mindenre, mi szent. |
|
| Esküdj hát akkor Szent Szűz Máriánkra, |
| És csókold meg a lábát jámborul. |
|
| Miféle képmás ez? még sose láttam. |
| S mért nem hiszel eskümnek szóbul is? |
|
| Egy vándor képírótól vettem épp ma, |
| És látod, máris jó szolgálatot tesz. |
|
| Úgy csókolom meg, mintha csak te volnál, |
| S most hadd csókoljalak meg téged úgy, |
| Mintha őt csókolnám, oly áhitattal. |
Karjába zárja az elképedt ALICE-t. |
| Jöjj, Alice, e kettős csókkal szerelmünk, |
| A sorstól, úgy érzem, visszapereltük. |
|
Mindketten el.
|
|
Másnap hajnalban, ARDEN háza előtt.
ALICE kijő a házból.
| Ó, hajnal, mosd le rólam ezt az éjt! |
| Tisztíts meg a mocsoktól, melybe mártott! |
| Ködödbe fojtsd ködös gyalázatát! |
| Hogy lépre csalt Clarke, a mihaszna mamlasz, |
| Nem is tudom, félnótás vagy gazember. |
| Kétszer is megcsalt: nemcsak hogy halált |
| Nem lehelt Ardenre a kép, de mintha |
| Új életet lehelt volna belé, |
| Ki nem fogyott undok csókjaiból, |
| S tűrnöm kellett megint, s újra meg újra, |
| Mintha tüzes nyárssal hasítanának. |
| Inkább a halál, mint mégegyszer ez! |
| De méginkább az ő halála! Most már |
| Nem lesz menekvése. A Shappy-gát |
| Alatt vár rá Gazjankó s Telizsák. |
|
|
|
XV. századi magyar litánia
| Ha nem szeretek többé szembenjő az halál |
| Elmegyek meghalni ha nem szeretek többé |
|
| Ha nem szeretek többé bennem nyűek tenyésznek |
| Szavaim kilőtt szemek ha nem szeretek többé |
|
| Ha nem szeretek többé hülyeség nyálzik számon |
| Serte lepi be testem ha nem szeretek többé |
|
| Ha nem szeretek többé délszínben is tapogatok |
| Mint vakok a sötétben ha nem szeretek többé |
|
| Ha nem szeretek többé fehérjék elbomolnak |
| Ereim eltömődnek ha nem szeretek többé |
|
| Ha nem szeretek többé sohult nem lesz helyem |
| Elbitangolt csorda leszek ha nem szeretek többé |
|
| Ha nem szeretek többé romlandó lesz időm |
| Összefut mint a tej ha nem szeretek többé |
|
| Szembenjő az halál ha nem szeretek többé |
| Ha nem szeretek többé elmegyek meghalni |
|
|
A Pléiade ismeretlen csillagának szonettje
| Magányra vágyom és nem bírom a magányt. |
| Osztatlan napokra, mik egy tömbben maradnak, |
| Mik magamból magamban magammá faragnak, |
| De magamat csak úgy élem át, mint hiányt. |
|
| Ha nem vagyok magam, magam hiánya bánt, |
| S ha magam maradok, kevés vagyok magamnak. |
| Rámtörő éjeim a semmibe ragadnak, |
| S jó, ha a semmiből a nappal visszaránt. |
|
| Ki itt van, azt lesem, mikor hagy már magamra. |
| S ki magamra hagyott, csak azt, hogy nem jön-e. |
| Szélednék hétfelé, ha egyfelé terelnek. |
|
| S egyfelé se megyek, ha nincs kiért s ki mellett. |
| Rángó idegeim rácsain fennakadva |
| Magam vagyok magam lakatlan börtöne. |
|
|
Szenczi Molnár Albert szonettje a poétai conditióról
Albertus Molnar száz harmintz külömböző |
Franciai versek nemeit plántálta át Magyar |
nyelvre. Miért ne plántálhatott volna át |
egy százharmincegyediket is? |
|
| Mint az szép hives patakra az szarvas |
| Ugy én is olly igen kivánkozok |
| (nem Uramra de) hogy amit hozok |
| vönnék kegjessen Nagyságos Hatalmas |
|
| es Kegyes Urak lelki Pásztaroc |
| es Scholamesterec hogy az ki olvas |
| tudná minemő nagj munkába volt az |
| első Magyar nyelvü Psalteriumot |
|
| öszveszoritnom hogy syllaba több |
| ne legyen benn se sensus kevesebb |
| s (bár gyülölőim nevetnec rutolnac) |
|
| őis olly igen kivánkozna szomjas |
| ohaytással vizére Soltaromnak |
| mint az szép hives patakra az szarvas |
|
|
Victor Hugo – Juliette D.-hez
| Bújtunk a lomb közé, nem volt máshova bújnunk. |
| Félrehajtott bokor meg ág sebezte ujjunk, |
| keresve a helyet, hol minket senki se, |
| s mi láthatunk egy rést, mely kék éggel tele; |
| ahol magunk vagyunk, elzárva a világtól, |
| s mégis egész világ velünk, ha a madár szól; |
| hol lágy fekvőhelyet ígér tömött avar, |
| s az alkony betakar bársony árnyaival; |
| hol menedékre lel a csók, ez üldözött őz, |
| s szomjasan lehajol a csobogó özönhöz; |
| szegényes menedék annak, kit palota |
| illetne, szeretők aranya s bíbora. |
| Hiába, üldözött a földön, ami édes, |
| s keserű íz tapad az ember öröméhez. |
| Feléreztél minden neszre idegesen. |
| A kilakoltatott, meghajszolt szerelem, |
| mint a szelíd vadak, egyre izgékonyabbra |
| válik, s fél attól is, mi biztonságot adna. |
| Mentünk is volna már tovább, el innen is, |
| akárhová, ha már nincs út, mely haza visz. |
| De volt valami, nem tudtuk mi, ami áthat, |
| nem engedett a csönd, mint valami varázslat, |
| a lombok közeit behálózó homály |
| az est testéből szőtt milljó selyem fonál; |
| s éreztük, remegő falaiba bezárva, |
| lassan épül körénk a gyönyör palotája. |
|
Őszi meditáció
Magyar későromantikus költő – XIX. század vége
| Hányan járhattak már így az őszben, |
| tavaly vagy a messzi hajdanán, |
| egy folyóval együtt, kéz a kézben, |
| hogy ne törne rájuk a magány. |
|
| Hányan nézhették már így az őszben |
| felhő-sápasztotta arcukat, |
| akár egy tört, megvakult tükörben, |
| mely mégis való képet mutat. |
|
| Hányan riadhattak már az őszben |
| nemcsak életünkre les, de minden |
| percünket mohón rabolja el. |
|
| Hányan érezték már így az őszben |
| a hervadt szerelem bánatát, |
| mely akár a szélkavart esőkben |
| lucskossá mocskosult dáliák. |
|
| Hányan remélték már így az őszben, |
| mikor a nyár itt-ott visszajár, |
| hogy tán tőlük se múlt el egészen, |
| rájuk is vár még egy kortynyi nyár. |
|
| S hányan ébredtek rá már az őszben, |
| hogy hiába megy s jön annyi nyár, |
|
azt a nyarat, mely elmúlt, az ősz nem, |
| kortyra sem ereszti vissza már. |
|
| Hányan szívták mélyre már az őszben, |
| mint maró füstöt, mely mellbevág, |
| ázott őszirózsák ismerősen |
|
| S hányan fognak járni még az őszben, |
| jövőre vagy századok után, |
| egy folyóval együtt, kéz a kézben, |
| hogy ne törjön rájuk a magány? |
|
| Lesz-e ősz még, lesznek-é az őszben |
| Meddig kémli még a merengő szem |
| őszi ködben tűnt nyarak nyomát? |
|
| Nem jön-é el a világnak ősze, |
| amire már újabb nyár se jön? |
| Nem vész-e el az évszakok szőttje, |
| gépmotollák közt, kézen-közön? |
|
| Nem hull-e ki az ősz is az őszből, |
| s nem múlik-e el majd jeltelen |
| egyszer a szerelem is a földről, |
| ahogy elmúlt ez a szerelem? |
|
|
Másodvonalbeli nyugatos költők szonett-versenye a Balatonról
| A tó órája legyen e szonettem, |
| minden sor egy másodperc mutatója. |
|
Most: felhőtlen égen felhő a gólya, |
| tárt szárnyának mérlege meg se rebben – |
|
|
most: fuldoklóként vergődik a bója – |
|
most: sirály váj a hajó-vágta sebben – |
|
most: sebes szél zöld pengéje keresztben |
| a víz gyümölcsét két gerezdre osztja – |
|
|
most: már újra szétömlik rajt a kék, |
| a hegyek éle égben éles ék – |
|
most: a nagy fényben minden szín puhábban |
|
| rezeg – most: míg rá nem tör a sötét, |
| örök-élessé rögződik a kép |
| az alkony ezüstnitrát-oldatában. |
|
|
| A parton állsz, vagy begázolsz a vízbe, |
| vagy csónakod a csöndnek átadod, |
| vagy gondjaid lassan sétáltatod, |
| karod a mólók karjaiba fűzve, |
|
| vagy a zöld domboldalt lapozgatod, |
| szőlők nyárvégi verseit betűzve, |
| vagy dél óta egy horgászpadon ülsz te, |
| s izgalmad nyugalommal csalatod –; |
|
| ahogy egyszerre felrezzensz a csendben, |
| mintha csak terád várna a királylány |
| tündér-alkony-sétáló palotáján, |
|
| bárhol vagy is, épp teeléd csapódik, |
| hogy a tón száraz lábbal átvezessen, |
| a lebocsájtott arany felvonóhíd. |
|
|
| A tó a tájban táj. Nem-táj a tájban. |
| Hegy, völgy, sík, út között valami más. |
| Inkább szakítás, semmint folytatás. |
| Valami, amiben valami más van. |
|
| Mikor feltűnik két domb hajlatában, |
| mintha nem lenne, csak egy villanás. |
| Valami nyugalom, valami láz, |
| amire tán mindig s tán sose vártam. |
|
| Valami merő váratlan a vártban, |
| mintha csak eddig önmagába zártan |
| bújt volna, s most bomlana ki előtted. |
|
| Nem látvány, csak lecsapó látomás. |
| Véletlen elédhullt isteni könnycsepp. |
| Táj a tájban. Nem-táj. Valami más. |
|
|
|
Táncdal-parafrázis egy klasszikus témára
a hajónk ha a messzi habon száll… |
[Baudelaire–Szabó Lőrinc: Útrahívás] |
|
| kisérj el a messzi világba, |
| vágjunk neki bármily irányba, |
| jogunk van minden messzi csodára, |
| Zamárdiba vagy Zanzibárba. |
|
| Mindegy: külhoni, belhoni táj, |
|
| amit rejt lejtője, lapálya, |
| a város, az erdő fénye-homálya, |
| az utak végnélküli selyme-vászna, |
| ha stoppal jön elébe a sztráda. |
|
| Mindegy: közeli, távoli táj, |
|
| Zamárdiba vagy Zanzibárba, |
| készülhetek erre a nyárra, |
| ha csókunknak utánakiáltja |
| Arrividerci! Daszvidánja! |
|
| Mindegy: tengeri vagy hegyi táj, |
|
|
Klasszikus változatok egy táncdal-témára
| Kellene már végre egy kis haccáré, hacacáré, |
| hadd legyen a szád a számé – |
| Ha valaki cinkosan nevet rám, |
| az velem a mennybe száll. |
|
Első változat:
Balassi Bálint: Kit egy citerás lány szerzett
| Ne legyen te szíved mindig csak Mársé, |
| Elkelne már végre egy kis hacacáré, |
| Lelked a lelkemé, legyen szám a szádé. |
|
| Röpked az étszakán csipkés hálóingem, |
| Ne hagyd, hogy a vén hold kapdoshassa ingyen, |
| Azt én a csillagzó mennyekbe felviszem. |
|
|
Második változat:
Berzsenyi Dániel: Barátnémhoz, vészekben
| Vérbe fürdik szerte a nagyvilág, nézd, |
| Ázsiák és Afrika vad csatákban, |
| Hozz te lelkemnek nyugovást, a búban |
|
| Percre bár, míg leskel a zordon agg hold, |
| Lessem én is csipkeszegélyü inged, |
| Mint libeg szárnyként, mely az égbe von fel, |
|
|
Harmadik változat:
Kosztolányi Dezső: A nő szól
| Szeretném, ha történne valami, |
| mennyegző, tor, mindegy, kis hacacáré. |
| Hagyd lelkemet lelkedhez hajlani, |
| te az enyém vagy és a szám a szádé. |
|
| Úgy szeretnék az éjben vallani, |
| talán ő meghallgatna, az a málé |
|
szegény kisgyerek, az a hajdani, |
| az övé vagyok én, e régi árnyé. |
|
| Ne szólj. Ne sírj. Tagadd meg önmagad, |
| hiszen úgyis ő az, aki te vagy, |
| és te vagy ő. A hold is oly kaján, |
|
| fényéből szövi könnyű éji ingem. |
| S oly meztelen vagyok, mint soha tán. |
| És meztelen a hold. Az Éj. A Minden. |
|
|
Negyedik változat:
Francia chanson: Clair de lune
| Ta bouche soit ma bouche, |
|
| Parce que celui que j’aime, |
| Droit au ciel je l’amène, |
|
|
Utolsó változat:
S. Gy.: Mese a hálóingről
Költemény prózában – konkrét zenére |
Kellene végre már valami. Ez, az, amaz. Vagy amaz se, az se, ez se. Hiszen mind ugyanaz.
Valami, ami nem olyan, amilyen. Egy szó, amilyet én le nem írnék soha. Szó? Talán nem is szó. Valami más. Haccáré? Vagy hacacáré?
Ez jött a je-je-je után. És ezután mi jö-jö-jön? Ha a ca meg a cá meg a ré is a múlté lesz, mint az a si, amelyen Dante dalolt? Mi lesz az új, a legújabb, a legeslegújabb dolce stil nuovo?
|
Majd megtudom, ha mosolyod |
|
űrrakétája velem az égbe lobog. |
|
|
|
Neoklassziko-szatirikus epigramma
A Magyar Posta Pablo Neruda-bélyegére (1 ft-os érték)
| Utca, szobor, mozi vagy vendéglátóipar-egység, |
|
híd meg uszódaru lesz, s postai bélyeg is ím |
| szent neveinkből. (Szent, ugye így zengette a költő? |
|
és neve-i-nkből, nem bánva a durva hibát; |
| tudta: igy is jó lesz majd nemzeti klasszikusunknak, |
|
érje csak meg elég ifjan a hősi halált.) |
| Merd hát mondani még, hogy nem hálás az utókor, |
|
hogy csak olyan futó por. Hisz elég neki egy |
| sínre tapasztott fő, egy szépfekvésü tömegsír, |
|
gyors tarkólövetés, lassu kerékbetörés, |
| vagy, ha kivételesen kegyesen bánt véled a sors: hogy |
|
végső perceiden várjon a visszavonás, |
| s míg szép élet után várnál egy szép halálra, |
|
még lásd feldúltan házadat és a hazád – |
|
| és máris mozi vagy, szobor, utca, uszódaru, presszó, |
|
s ünnepi bélyeg, mely szerte a föld kerekén |
| egyformán szolgál minden gyüjtő örömére, |
|
bármit vall is, akármily barrikádon is áll |
| (képzeld el csak, ahogy Pinochet tábornok a First Day
|
|
ritka pecsétjével – nem lehetetlen, ugye? – |
| albumjába a „szép Pablo Nerudát” beragasztja…). |
|
Ifju vagy agg költőm, látod-e hősi jövőd? |
| Merd hát mondani még, hogy nem hálás az utókor! |
|
|
Sur le jardin de Guillevic –
en l’absence de Guillevic
A la manière de Guillevic |
à Guillevic
| Qui réveille-t-elle, ta lumière? |
| Qui, ton ombre, va-t-elle endormir? |
|
| Vient se coucher sur tes herbes. |
|
| Mais elle s’en lève vierge. |
| Pas d’yeux pour l’embrasser. |
|
| La reine-claude attend sur sa rame |
| Une bouche qui songerait à elle. |
| Puis elle tombe sur terre. |
|
| Un petit pétale de géranium |
| Attend un peu sur sa tige. |
|
| L’herbe folle se mêle à l’herbe sage, |
| Elle attend qu’une main réveuse l’arrache. |
| Puis elle foisonne de mieux. |
|
| Que de doutes qui te tentent. |
| Mais tu restes infléxible |
|
(La Forêt-Sainte-Croix, 2/8/1961) |
|
Kis költői verseny – tanulsággal
|
Somlyó Györgynek
| Végy egy régi cseréptetőt |
|
| Hagyd, hogy tegyék a dolguk. |
|
|
|
Guillevicnek
| Végy egy csöndes kis öblöt |
|
| Itt-ott szélfútta zöldet, |
| Váltogass fényt meg árnyat |
|
|
|
Két balatoni hetet töltvén együtt Guillevic barátommal, időnk egy részét egymás verseinek átültetésére fordítottuk. Így került sor a – már régebben nekem ajánlott – Recept fordítására is. De a fordítás közben magamévá hasonított költői ötlet ezúttal nem érte be, mint egyébkor, a fordítással: tovább működött. Az a pici kis szerkezet, az az apró költői találmány – melyet alkotója elfelejtett szabadalmaztatni – s amely eddig csupán alkotója ihletének üzemanyagával járt, tovább kezdett járni az én szavaim kis robbanásaira. S szinte észrevétlenül, a fordítás melléktermékeként, elkészült egy másik, „önálló” vers is. De vajon önálló-e valóban? Azáltal, hogy prózába áttehető mondanivalója szöges ellentétben áll mintájáéval, vajon a vers igazi mondanivalója is szembenáll-e azzal? Nem arra mutat-e ez a kis játék – s önkéntelen játék-voltában még hangsúlyozottabban –, hogy a vers igazi mondanivalója – a prózába áttehetőn túl, sőt azt megkerülve, sőt esetleg azzal éppen szembefordulva – a hangvételben, a szavakhoz és a valósághoz való nehezebben felfedhető viszonyban van elrejtve? Vajon
ellentétes hatást kelt-e az olvasóban Guillevic verse s az enyém, azzal, hogy – mondjuk így – más „cselekedetre” szólít fel az egyik, mint a másik? Vagy nagyon is hasonlót, a szavak megválogatásának és egymáshoz kapcsolásának, költői formába építésének hasonló, sőt azonos módszere, „receptje” nyomán?
Balatongyörök, 1963 augusztus |
|
|
|
