Két miniatúra

Bármelyik századból A selyemfenyőn harsogva ütközik ki a fiatal   tűlevelek idei zöldje Megindító és tüntető újdonsággal az ágvégeken Mintha nem tartozna a többihez Új nemzedék másfajta raj Aztán beárnyékolják a lombhullató fák   előtte hullongó lombjai És befonja a hó gubója S mire legombolyodik róla a hó És körül újra felröppennek a fákra a levelek Ki mondja meg melyik volt a régi s melyik az új Nincs más csak az örök örökzöld Az örökké növekvő múlt vagy az örökké növekvő jövő (Míg a fiatal tűlevelek idei zöldje újra ki nem   ütközik harsogva a selyemfenyőn)   A XX. századból   „Nem?… nem?… nem?… nem?…”   Újra meg újra. Kérdezi? Mondja? Hitetlenül? Eszelősen? Csalódottan?   Lelkifurdalást érzek, hogy nem voltam ott.   Hát persze, hogy ott kellett volna lennem.   „Nem?… nem?… Lager Heidenau… nem?… Bortól 120 kilométerre… nem?…”   Nem. Úgy néz rám, mint akitől elvettek valamit.   Elvettem tőle az én ottlétemet.   „Vácra vonultunk be… nem?… onnan vittek Lavocsniba… nem?… aztán Erdély… nem?… Csíkszereda… Csíkszentmárton… Csíksomlyó… nem?… megint fel, Rahó… nem?…”   Tudom, mindig is tudtam, hogy ott kellett volna lennem.   „Hát akkor ugye Wels?… nem?… Birkenau?… nem?…”   Nem! nem! nem! Most már menekülök tőle. El- vettem tőle valamit. Félek, hogy vissza kell adnom.   Neki, vagy mindenkinek. Félek, hogy egyszerre csak mégis ott találom magam. Harminchárom évvel ezelőtt? Vagy még csak ezután? Vagy most?   A XX. századból épp egy harmad telt el azóta.   Egy egész jézusnyi élet.   De ő a magáéból csak a Golgotát őrzi.   Akár Jézusból a világ.   Egész életéből csak az él benne, amikor nem élt.   Nem az első csókra emlékszik.   Nem is arra, hogy tegnap hol volt, hol nem volt.   Csak arra,   holtáig csak arra,   amikor elhitették vele, hogy halott.   A megsemmisítő táborok örökös tagja.   Akit tökéletesebben megsemmisítettek,   mint a megsemmisítetteket.