Giambellino egyik Madonnája előtt váratlanul eszébe jutott valami, ami azóta se jutott soha az eszébe. Gyerekkori játszópajtása (nagyon kedves fiú volt), mikor évekkel később újra találkoztak, azt mesélte, hogy társaival egyszer belevizeltek a lányokba a bordélyban. Micsoda röhögés volt! És azt a szentségelést! A következő kép előtt (talán az Égi és földi szerelem – Tizián) már nem akarta, hogy bármi is az eszébe jusson. Csak töltse el mindenestül az előtte álló valóság, a teljes valóság és csakis a valóság: vagyis: a színek egy vásznon. Semmi, ami „mögötte” van. (A vászonnak, vagy saját magának.) Mégse tudta elnyomni magában a színek mögött felrémlő kéz képét, amely a színeket felrakta egykor, s a kézhez tartozó elmaradhatatlan tartozékokét, köztük a kezet irányító fejét se, aminek az a természete, hogy mindig eszébe jut valami. És hiába, erre mégis eszébe jutott, hogy vajon a festőnek is eszébe jutott-e valami hasonló, mikor épp ezt az aranyló árnyékot kente oda az ujjával (mert a hagyomány szerint leginkább puszta kézzel dolgozott)? Saját magáról, vagy az egykori játszópajtásáról? |