Talán Signorelli, a cortonai volt az egyetlen, aki valaha is komolyan vette a
feltámadást, a test szerintit. Vagy éppen ő nem vette komolyan. Nézőpont kérdése. Nem
komolyan a hit szempontjából. Annál komolyabban a tudás szempontjából. Nézzük
meg, gondolta (s van-e ennél fontosabb emberi gondolat?): milyen volna,
ha igaz volna? Ha megpróbálnánk a jelképet képre váltani, a „porból levél
– porrá leszesz” reciprok egyenletével. Ha már el kell képzelni, hát képzeljük el
valóságosan. Tegyük ki kölcsönösen a képzeletet a valóság próbájának, és a valóságot
a képzelet próbájának. A szárnyas angyalok tehát megfújják a trombitákat (amelyeken
piros keresztes fehér lobogókat lenget a szél) – úgy, ahogy a trombitákat fújni kell:
egyik kezükkel szájukhoz igazítva a mundstücköt, a másikkal
a hosszú tölcsért emelve. Mintha egy kéttagú égi combo szolgáltatná a zenét – annyi haláltánc után ehhez az élettánchoz. A trombitaszóra pedig kezdenek kikászolódni a testek a földből. Ahogy az
asztalok mellől egyszerre felállnak a táncosok. Ki-ki a maga módján. Mozdulni kezd
a sár. Mindenütt megnyílik a föld. Kifakad, mint a kelés. Vagy meghasad, mint a
túlérett gyümölcs. Micsoda erózió! maghasadás! micsoda felszabaduló energiák.
Nyakig, mellig, kötésig még a földben, önön feltámadásuk árokpartjába kapaszkodva
vonszolják fel tagjaikat a napvilágra. Nekifeszül a kar, a láb. A mélységből tornásszák
fel betemetett tagjaikat? vagy most tapasztanak húst magukra a csontok? Akik már
feljutottak, diadalmasan szegik újra talpuk alá a földet, amely egykor maga alá tiporta
őket. Hatalmasat nyújtóznak, mint egy rossz (vagy jó?) álom után. Az első mozdulatok.
Az első lélegzetvételek. Az első kapcsolatok másokkal. Az első segítségért nyúló kezek.
Az első segítséget nyújtó kezek. A hálásan égreemelt karok. Az előre nézők és a
visszabámulók. Az angyali művön magasbaemelt fővel ámuló szemek. S a kialakuló
csoportozatok. Az ölelésre táruló karok. S a mellen összefonódó karok. De mi kezdődik
újra most? Miféle tánc? A mámorosan libbenőké? A lázadásra készülőké? A
magányosan szemlélődőké? A tanácstalanul összeborulóké? Már láthatóan kötődnek
a titkos szövetségek a teremtés emberi módon való továbbfolytatására. Mindenesetre:
akárki megláthatja itt (itt láthatja meg igazán): az ember semmit sem várhat kívülről:
újjászületése is csak a saját irtózatos erőfeszítésének gyümölcse lehet. Ha volna
feltámadás, csakis olyan lehetne, amilyennek a cortonai Signorelli mutatja. Íme,
előttünk a példa. Mi volna, ha egyszer megpróbálnánk követni? |