Talán Signorelli, a cortonai volt az egyetlen, aki valaha is komolyan vette a feltámadást, a test szerintit. Vagy éppen ő nem vette komolyan. Nézőpont kérdése. Nem komolyan a hit szempontjából. Annál komolyabban a tudás szempontjából. Nézzük meg, gondolta (s van-e ennél fontosabb emberi gondolat?): milyen volna, ha igaz volna? Ha megpróbálnánk a jelképet képre váltani, a „porból levél – porrá leszesz” reciprok egyenletével. Ha már el kell képzelni, hát képzeljük el valóságosan. Tegyük ki kölcsönösen a képzeletet a valóság próbájának, és a valóságot a képzelet próbájának. A szárnyas angyalok tehát megfújják a trombitákat (amelyeken piros keresztes fehér lobogókat lenget a szél) – úgy, ahogy a trombitákat fújni kell: egyik kezükkel szájukhoz igazítva a mundstücköt, a másikkal a hosszú tölcsért emelve. Mintha egy kéttagú égi combo szolgáltatná a zenét – annyi haláltánc után ehhez az élettánchoz. A trombitaszóra pedig kezdenek kikászolódni a testek a földből. Ahogy az asztalok mellől egyszerre felállnak a táncosok. Ki-ki a maga módján. Mozdulni kezd a sár. Mindenütt megnyílik a föld. Kifakad, mint a kelés. Vagy meghasad, mint a túlérett gyümölcs. Micsoda erózió! maghasadás! micsoda felszabaduló energiák. Nyakig, mellig, kötésig még a földben, önön feltámadásuk árokpartjába kapaszkodva vonszolják fel tagjaikat a napvilágra. Nekifeszül a kar, a láb. A mélységből tornásszák fel betemetett tagjaikat? vagy most tapasztanak húst magukra a csontok? Akik már feljutottak, diadalmasan szegik újra talpuk alá a földet, amely egykor maga alá tiporta őket. Hatalmasat nyújtóznak, mint egy rossz (vagy jó?) álom után. Az első mozdulatok. Az első lélegzetvételek. Az első kapcsolatok másokkal. Az első segítségért nyúló kezek. Az első segítséget nyújtó kezek. A hálásan égreemelt karok. Az előre nézők és a visszabámulók. Az angyali művön magasbaemelt fővel ámuló szemek. S a kialakuló csoportozatok. Az ölelésre táruló karok. S a mellen összefonódó karok. De mi kezdődik újra most? Miféle tánc? A mámorosan libbenőké? A lázadásra készülőké? A magányosan szemlélődőké? A tanácstalanul összeborulóké? Már láthatóan kötődnek a titkos szövetségek a teremtés emberi módon való továbbfolytatására. Mindenesetre: akárki megláthatja itt (itt láthatja meg igazán): az ember semmit sem várhat kívülről: újjászületése is csak a saját irtózatos erőfeszítésének gyümölcse lehet. Ha volna feltámadás, csakis olyan lehetne, amilyennek a cortonai Signorelli mutatja. Íme, előttünk a példa. Mi volna, ha egyszer megpróbálnánk követni?

Giambellino egyik Madonnája előtt váratlanul eszébe jutott valami, ami azóta se jutott soha az eszébe. Gyerekkori játszópajtása (nagyon kedves fiú volt), mikor évekkel később újra találkoztak, azt mesélte, hogy társaival egyszer belevizeltek a lányokba a bordélyban. Micsoda röhögés volt! És azt a szentségelést! A következő kép előtt (talán az Égi és földi szerelem – Tizián) már nem akarta, hogy bármi is az eszébe jusson. Csak töltse el mindenestül az előtte álló valóság, a teljes valóság és csakis a valóság: vagyis: a színek egy vásznon. Semmi, ami „mögötte” van. (A vászonnak, vagy saját magának.) Mégse tudta elnyomni magában a színek mögött felrémlő kéz képét, amely a színeket felrakta egykor, s a kézhez tartozó elmaradhatatlan tartozékokét, köztük a kezet irányító fejét se, aminek az a természete, hogy mindig eszébe jut valami. És hiába, erre mégis eszébe jutott, hogy vajon a festőnek is eszébe jutott-e valami hasonló, mikor épp ezt az aranyló árnyékot kente oda az ujjával (mert a hagyomány szerint leginkább puszta kézzel dolgozott)? Saját magáról, vagy az egykori játszópajtásáról?

Ment az utcán. Mint mindig és mindenkinek, mindenféle jutott az eszébe. Mindenféle, ami (ből? helyett? mintájára?) az írók belső monológot szoktak csinálni. De most nem volt kedve hozzá, hogy csináljon. Majd elfeledtük, (pedig nem feledhető el), hogy épp most jött ki a Galleria Borgheseből. Lehet, hogy a festészet külső monológ? Külső monológjába burkolózva sodortatta néma belső monológját a körötte tolongó többi néma belső monológ között. Amelyek szinte súrolták egymást. De nem vették észre. Pedig szinte láthatóan töltötték ki a valóban látható külső alakokat. Mint a zárt epruvettákban gomolygó kémiai reakciók. De nem vett róluk tudomást. Mint ahogy a magáéról se. A magáéról éppúgy nem, mint a többiekéről. Miért is kellene magáról többet tudnia, mint másokról? Vagy másokról többet, mint magáról? Tény az, s ez épp elég, hogy Ment tovább az utcán

A kés és a seb viszonya változó. A seb vérzik. A kés bevéreződik. A seb sajog. A kés kicsorbul. A seb fájva emlékezik a késre. A kés nem emlékezik a sebre. A seb beheged. A kés sebe tartós. Egyszer a seb is elfeledi a kést. A késnek nincs mit felednie. A kés gyönyört lel a sebben, mint a kinyíló testben. A seb is gyönyörét lelheti a késben, mint a beléhatoló testben. A seb irtózik a késtől. A kés is irtózhat a sebtől. Vannak, akik a sebtől irtóznak. Vannak, akik a késtől. Van, aki mindakettőtől. A seb szeretheti is a kést. A kés is szeretheti a sebet. Megeshet, hogy a kés úgy sajog, mint a seb. Megeshet, hogy a seb oly érzéketlen, mint a kés. A seb előbb-utóbb begyógyul. A kés beletörhet a sebbe. A kés sokszor mondja azt: Én vagyok a Seb. Egyszer a seb is azt mondhatja: Én vagyok a Kés. A seb és a kés viszonya változó. Csak egy változatlan. Hogy van seb és van kés. A kés a seb kése. A seb a kés sebe. Nem lehetnek meg egymás nélkül.