Tengerparton

Reggel

Álmod ablakán lassan széthúzzák a függönyt

Magadon át újra magadba tekinthetsz

Az éj ürességéből újra megtelsz magaddal

Ahogy az ablak öntőformáiba

kékizzásban belezúdul a tenger

A víz a nap a kő

A kő a víz a nap

A nap a kő a víz

És közöttük ez a tarthatatlan kocsonyás anyag

egy pillanatra boldogan belefeledkezve

tömör közegükbe

(mintha valóban közéjük tartozhatna egy pillanatig is)

A nap a fény a föld

Két pont között egy egyenes

A ragyogás pattanásig feszült terében

Minden mindennel derékszöget alkot

Mi dolgod is lehetne vágyaid fel se rajzolható görbéivel

E nem is ismert geometriában

A sugarak mindig ferdébben feszülnek

Az űr szálai foszlanak

A fény lassan elengedi a földet

Megint kezdődik a mindennapos zuhanás

Spirális repülő-katasztrófánk a sötétbe

Önmagunkra zsugorodunk

a mindent elöntő alaktalan időben

melyet nem formálnak már a léptek az utcán

nem mérnek be a gépkocsik léptékei

Ellenállhatatlan amőbamozgásával

most már minden közt betölt gomolyogva

a világnagy egysejtű a tenger

Aki a tengerrel alszik

nem alszik egyedül