Képmutogató

Szobrok. Vagy képek? Eidosz. Eidólon. Imago. Ikon. Festett vagy faragott kép. Az ősi tilalom, amelyet mindig megszegünk. Hogy is tudnánk más(kép) istent teremteni, istent tagadni? a természetet utánozni vagy pótolni? magunkat megkettőzni? A képek a valóság képzeteire képes képzeletünk valódi képei.

Tárgyak. Használjuk és egy perc vagy egy emberöltő múltán eldobjuk őket. De ők túlélnek bennünket. És rajtunk túl folytatódó életükben tovább sodorják egy részét a mi életünknek is. Őrzik ujjlenyomatunkat a vádló vagy felmentő századoknak. Nemcsak a kezünk nyomát, amely durván beavatkozott alaktalan anyagukba. Hanem a képet is, amelyet magunkról lopva beléjük nyomtunk.

Használjuk és eldobjuk őket. Szemétbe. Lomtárba. Padlásra. Pincébe. Lejjebb vagy följebb, akárhová. Csak el a mi életünk szintjéről. Már nem érezzük őket a magunk szintjén. Más szinten akarunk élni. Amíg lehet.

Aztán egyszercsak kezdenek visszaszállingózni. Felmegyünk értük a padlásra. Lemegyünk értük a pincébe. Mert van bennük valami belőlünk, amit magunkban már nem találunk. Ami pedig egyszer mi voltunk. És azok, akik előttünk jártak.

Hogy toporzékolt a csikótűzhely, mikor ifjonti hevében kipirosodott, izzó vasderes szárnyaira véve gyermeki költészetünket. Konyhai Pegazus. De csak most lett igazán költői, mikor már örökre kihűlt.

Nyitott ernyő a kályha előtt. Koffer a kredenc mellett. Partvis a gangon. Kabát a széktámlán. – Anyánk sose jön többé haza, az eső csillogó ajándékaival. Apánk sose utazik el többé ismeretlen vállalkozásokra.

Erre a fogasra már sohasem akaszthatjuk többé a kabátunkat. De ott függ rajt apáink élete. Mint a kikészített bőrök. Apagyilkos életünk trófeái.

Erről a fogasról soha nem akaszthatjuk le többé a nádkeretbe foglalt újságot. De mégis a legfrissebb újságot olvassuk le róla. Hogy nincsenek többé azok, akik lapozták. S hogy a mai újság is ott függ máris egy fogason, örökre leakaszthatatlanul.

Ezen a parti padon már sosem fogunk ülni. De ott ül a tudat, hogy ültek rajta. Hogy rajta ültünk. Hogy fészkelt rajt a csók. És botját maga mellé tette rajt egy percre az öregség.

Ezen az ágyon, ezek közt a lepedők között már sosem fogunk szeretkezni. De talán ezen az ágyon fogantunk, ezek között a lepedők között.

Ez a rádió már soha többé nem sugároz zenét. De örökké sugározza a mi ámulatunkat, mikor először vezette hozzánk az űrben tévelygő zenét.

Őserdők bebalzsamozott múmiái. Nagyvárosi fák. Aszfalt-televényű fák. Vasgyökerű fák. Plakát-kérgű fák. „Üllői úti fák – Ti voltatok az ifjuság”? Már akkor? Mindig az az ifjúság, ami volt? Amit kivágott az idő?

Ki ült erre a székre a fényképész lencséje elé? ki támaszkodott ehhez a műtermi oszlophoz? – Valaki, akiről már egy fényképünk sincsen. Csak a hiányának képe bennünk. Egy üres szék. Egy meztelen oszlop.

Az őrült festő fonott széke kiszabadult a festmény rövidüléséből és újra felvette itt eredendő alakját. Térből a síkba, síkból a térbe – jelenből a múltba, a múltból vissza egy örökös jelenbe: így vándorolnak a tárgyak képei és a képek tárgyai.

Itt rézből van a szalmaszék, a falevél, a vastűzhely, az ágyruhák vászna, az ernyő selyme, az újság papírja, a suszterműhelyben a csiriz, az órán az üveg, a csendéleten a cigaretta. Az anyagok is lefordíthatók egymásra, mint a nyelvek. És minden lefordítható ránk. Talán nem is vagyunk más, csak a természetnek egy ismeretlen nyelve?

Meg kell még tanulnunk önmagunkat?