„Tekintetes Kiküldöttség! Kegyes Uraink!

A Méltóságos Uraságunk nem az ellene beadott alázatos Instanciánknak meg tzáfolására felelt a Tekintetes Kiküldöttségnek, hanem más vádokkal terhelni igyekszik bennünket. Ugyanis: 1⁰. Hogy a mi régi eleink kik voltak és mit tselekedtek minden igazságos ügyünkben azzal elnyomni akar, az ellenünk folytatott Decimalis perben is azzal akart nyomni, s most azzal igyekszik. Elég az, hogy az ő el nyomatásuk előtt kik voltak és hogyha voltak-e rebelések vagy sem? Ha a szükség kívánja még most is megmutathatjuk . . . . . .

2⁰ Hogy serbinusok (mely nevezetet mi nem értünk) a pénzt öszve szedik, a szegénységet sarulják… És igy, ha nyomorúságos ügyünkben panaszolkodunk és magunkat oltalmazzuk, alázatossan könyörgönk, hogy az ne magyaráztassék oly rosszra vagy pedig ippen támodásra, – melly a legméllyebb alázatossággal tett kinyilatkoztatásunkat hasonlóképpen fel küldetné könyörögvén, a legnagyobb tisztelettel és alázatossággal maradunk a Tekintetes Kiküldöttségnek, s Kegyes Urainknak legalázatosabb szolgái

Az Eörséghi szegény adózók közönségessen.”

MŰEMLÉK

veleméri szeren ewerseghi őrtoronyként emelkedő

GÓTIKUS TEMPLOM

szerény kis végvári gótika enyhén elrajzolt csúcsívekkel

ÉPÜLT A XIII. SZÁZAD VÉGÉN

Nagy Lajos ősiség kilenced Márk Krónikája aztán Mária Kis Károly Nápolyi Lajos szomorú anarchiája

BELSŐ FALKÉPEIT

Omines Santi orata pro me Joannem Aquilam pictorem

AQUILA JÁNOS FESTETTE

Bölcsekköve Sasfészek Őrtorony Őrségi Őrség Embertornya Istentornya Festészettornya Aquila hű névutódja ama másiknak a bibliafordító prozelitának Akhilászhágernek (l. Origenész,  )

1377-BEN

Mária térden állva mered pulpitusán a kinyitott Bibliára Magnificat Anima mea Dominum Et ex (elmosódott) Szent János In principio (olvashatatlan) Szent Márk Initium Evangeli (lekopott) Ravennai alabástrom-ablakok között a Fény Hangcsó-i szantálfaoszlopok között az Illat Paestumi nyitott portikuszok között a Tér A dombtetőkön és a tengerpartokon az erdőszéleken és a sziklacsúcsokon mindenütt szent csapdákat állítottak az időnek amely mindnyájunkat csapdájába ejt s aztán újabb csapdákat a régi csapdáknak csuka fogta róka róka fogta csuka a fejemen egy koppanás szaladj te is pajtás és így tovább és így tovább de meddig

HELYREÁLLÍTOTTA AZ ORSZÁGOS MŰEMLÉKFELÜGYELŐSÉG 1966-BAN

Jössz enni? Csak még ezt a mondatot befejezem A holdfényben cikázik a kis gyalogút meg fog halni akárcsak a sztrádák nagy geometriája légifelvételről Meg fog pedig csak fű a fű között letaposott fű a sarjadó fű között mégis út meg fog halni Milyen szép alkotmány egy ilyen hidacska nyírfaágak vagy vastraverzek mindegy milyen gyönyörű ahogy az emberi dolgok évezredeken át őrzik egykor kitalált s talán nagyon is esetleges alakjukat meg fog halni ez a bürü a patakon vagy a Brooklyni híd Talán már meg is Mit eszünk ma nem mindegy hogy itt vagyok vagy ott? persze mindennap ugyanaz a „napi különlegességünk” Vasi Aprópecsenye Őrségi Gazdászsült meg fog halni A hold mintha minden eddig belesürített metafora atomenergiáját egyszerre szabadítaná rá a rétre Itt mész mellettem a holdfényben halni mellettem mész éppen én mellettem és éppen én mellém fogsz lefeküdni Mindenki minden este lefekszik mindennap újra derékszöget alkotunk önmagunkkal meg fog halni nem alkot többé derékszöget önmagával se párhuzamost egy másik testtel se meg fog halni A holdfény a rét a gyalogút a lengő verőce a kulcs az ajtó a sötét a villanykapcsoló az ócska szentkép (de mégiscsak így is a mindig újratermelődő emberi szenvedés egyenlete) a falon a levetett ruhák a nyitott ablakban a fenyő kísértete és mindezeknek a neve agyamban minden nyelvtani illeszkedésével együtt meg fog halni az ágy az ágy az ágy

Igen, oly csodatévő az idő De ő az idővel tett csodát Nem hagyta nyomtalanul elrepülni a 6 óra 5 perc tizenkét másodpercet nyáralkonyatkor mikor csillag szikrázik a zöld űrbe fenn sem a délutánt mikor a méhdongás csitulva rebben és a bokrok zizegése ködbe vész vagy ősszel egy lehulló levélnek az ágtól a földig tartó hosszú történetét Azokat a perceket amikor a távoli harangszó csönddé mered a dombok fölött és zöld esti köd kel a tájon A téridőnek azt az ismeretlen kilencedik vagy tizenkilencedik dimenzióját amelyben a nap és a hold állása (magányosan süt a délutáni nap égen fehéren hanyatlik a hold) fénye köde foltja földközele földtávola meg a növények sarjadásának és hervadásának parabolája meg az állatok alkalmazkodása és az emberi gesztusok kifejezhetők egymással egymással helyettesíthetők akár a tömeg és az energia A fenyő csúcsára leszáll a gólya az alkonyatban kiütközik a színek minden belső rejtett tartaléka a sötétség előtt s igen, oly csodatévő az idő velünk emberfiakkal is végbeviszi a mindennapos feltámadás csodáját hogy mi is csodákat tehessünk vele

oly csodatévő az idő

Szobrok. Vagy képek? Eidosz. Eidólon. Imago. Ikon. Festett vagy faragott kép. Az ősi tilalom, amelyet mindig megszegünk. Hogy is tudnánk más(kép) istent teremteni, istent tagadni? a természetet utánozni vagy pótolni? magunkat megkettőzni? A képek a valóság képzeteire képes képzeletünk valódi képei.

Tárgyak. Használjuk és egy perc vagy egy emberöltő múltán eldobjuk őket. De ők túlélnek bennünket. És rajtunk túl folytatódó életükben tovább sodorják egy részét a mi életünknek is. Őrzik ujjlenyomatunkat a vádló vagy felmentő századoknak. Nemcsak a kezünk nyomát, amely durván beavatkozott alaktalan anyagukba. Hanem a képet is, amelyet magunkról lopva beléjük nyomtunk.

Használjuk és eldobjuk őket. Szemétbe. Lomtárba. Padlásra. Pincébe. Lejjebb vagy följebb, akárhová. Csak el a mi életünk szintjéről. Már nem érezzük őket a magunk szintjén. Más szinten akarunk élni. Amíg lehet.

Aztán egyszercsak kezdenek visszaszállingózni. Felmegyünk értük a padlásra. Lemegyünk értük a pincébe. Mert van bennük valami belőlünk, amit magunkban már nem találunk. Ami pedig egyszer mi voltunk. És azok, akik előttünk jártak.

Hogy toporzékolt a csikótűzhely, mikor ifjonti hevében kipirosodott, izzó vasderes szárnyaira véve gyermeki költészetünket. Konyhai Pegazus. De csak most lett igazán költői, mikor már örökre kihűlt.

Nyitott ernyő a kályha előtt. Koffer a kredenc mellett. Partvis a gangon. Kabát a széktámlán. – Anyánk sose jön többé haza, az eső csillogó ajándékaival. Apánk sose utazik el többé ismeretlen vállalkozásokra.

Erre a fogasra már sohasem akaszthatjuk többé a kabátunkat. De ott függ rajt apáink élete. Mint a kikészített bőrök. Apagyilkos életünk trófeái.

Erről a fogasról soha nem akaszthatjuk le többé a nádkeretbe foglalt újságot. De mégis a legfrissebb újságot olvassuk le róla. Hogy nincsenek többé azok, akik lapozták. S hogy a mai újság is ott függ máris egy fogason, örökre leakaszthatatlanul.

Ezen a parti padon már sosem fogunk ülni. De ott ül a tudat, hogy ültek rajta. Hogy rajta ültünk. Hogy fészkelt rajt a csók. És botját maga mellé tette rajt egy percre az öregség.

Ezen az ágyon, ezek közt a lepedők között már sosem fogunk szeretkezni. De talán ezen az ágyon fogantunk, ezek között a lepedők között.

Ez a rádió már soha többé nem sugároz zenét. De örökké sugározza a mi ámulatunkat, mikor először vezette hozzánk az űrben tévelygő zenét.

Őserdők bebalzsamozott múmiái. Nagyvárosi fák. Aszfalt-televényű fák. Vasgyökerű fák. Plakát-kérgű fák. „Üllői úti fák – Ti voltatok az ifjuság”? Már akkor? Mindig az az ifjúság, ami volt? Amit kivágott az idő?

Ki ült erre a székre a fényképész lencséje elé? ki támaszkodott ehhez a műtermi oszlophoz? – Valaki, akiről már egy fényképünk sincsen. Csak a hiányának képe bennünk. Egy üres szék. Egy meztelen oszlop.

Az őrült festő fonott széke kiszabadult a festmény rövidüléséből és újra felvette itt eredendő alakját. Térből a síkba, síkból a térbe – jelenből a múltba, a múltból vissza egy örökös jelenbe: így vándorolnak a tárgyak képei és a képek tárgyai.

Itt rézből van a szalmaszék, a falevél, a vastűzhely, az ágyruhák vászna, az ernyő selyme, az újság papírja, a suszterműhelyben a csiriz, az órán az üveg, a csendéleten a cigaretta. Az anyagok is lefordíthatók egymásra, mint a nyelvek. És minden lefordítható ránk. Talán nem is vagyunk más, csak a természetnek egy ismeretlen nyelve?

Meg kell még tanulnunk önmagunkat?

[1973. szeptember 12.]