Négy alapkő
|
|
Ne is mondjátok, tudom én, hogy csupa kis háború a szerelem, a hivatal, az utca, a gyár, hogy a család csöpp egére is naponta nehézbombázók raja száll, felkel reggel az ember s magányába beássa magát, úgy várja a múló percek körülötte becsapódó sorozatát, tudom én, hogy akaratod és akaratom s a tizediké s a tizezrediké, ha összecsap, úgy robban, akár az atom, s kiszámíthatatlan erőket idéz föl, tudom én, hogy az emberi természet messze még a leszereléstől, attól, hogy az ember fegyver nélkül álljon meg egymás előtt reggeltől estig és estétől reggelig, s fedezék nélkül, menedék nélkül, csel nélkül, álcázatlanul eressze a senki földjére álmait, szavait, tetteit, tudom én, ó tudom, hogy még a meztelenül egymáshoz simuló testeken is olykor láthatatlan páncél csikorog, hogy marni kész a csók puha húsai közt is a fog, hogy értelmes, szép, szelíd szavaidon mint gázol át hirtelen sírva-röhögve a lélek ős-szörnye, a HY, tudom én gyilkos és öngyilkos fegyvereidet, szerelem s szeretet, tudom, hogy az indulatok egy percre se kötnek fegyverszünetet, tudom én, hogy a magányos, örömtelen öregek bombaként szorongatják szűkülő ereikben a vérrögöket, hogy, ha más fegyverük már nem maradt, ezzel küzdjenek az egyedüllét szörnyei ellen, tudom én, tudom én, s mi mindent még, jaj, a lélekben s a testben, ne is mondjátok, tudom én mind az emberi nyomort, mit a béke, e vágyva-vágyott, legszebb emberi szó is rejt puha négy betüjébe, tudom azt is, ó tudom én, hogy még a leggyönyörűbb is, művészet, tudomány hány temetetlen holtat hagy minden győztes csatája után, hogy még az űrrakéták tüneményes röptének is megvan az árnya e földtekén, s hogy békében is ölhet az érdek, a téboly, a vakhit, az ország, a hatalom és a dicsőség, tudom én, hogy az értelmet, e bőralatti, kényesen lüktető, finom artériát, nemcsak a modern erőszak kifinomult gyilka, de az ösztönök durva pattintott kőbaltája is mily könnyedén üti át, ne is mondjátok, tudom én, de azért mégis mindezek ellen csak a béke a vért, csak a béke, a hosszú, a megszakitatlan, a béke, amely nem puszta szünet a harcsorozatban, a béke, a hosszú, a nemcsak ránk, a fiakra, unokákra szabott, a béke, amely puha húsa mögött nem rejt kemény csonthéjba zárt egyre növekvő robbanó atomot, a béke, amely nem összecsapódó függöny a háború lázas próbái előtt, a béke, amely nem rombolni süríti, de szétrobbantja a bárgyu erőt, a béke, a hosszú, amely oly hosszú, mint egy hosszú nyári nap, mikor háboritatlanul teheted legkedvesebb dolgaidat, mintha egy örökkévalóság lenne minden percre kimérve, mindennek ellenére, amit tudtok s tudok én is, csak a béke, csak a béke fékezheti meg a békében is tomboló indulatot, mindazt, ami önnön bensejében is ott vicsorog, csak a béke a jó pásztor, az okosan terelő, az ősi juhász, a szilaj csikós, aki minden vad mént megzaboláz, csak a béke a rettenthetetlen, villám-szemű idomár, aki előtt értelmes alakot ölteni kényszerül az idők mélyéből üvöltve gomolygó mindenféle homály, csak a béke, a béke szelidítheti meg bennünk a rengeteg irdatlan őskori, bozontos, uszonyos, ormányos, cézár-fejű, pápa-sörényű, pénz-pikkelyű, ágyú-agyarú, föld-agyú fenevadat, mit a háború ránkvadított az évezredek alatt. |
|
Tragikus hirtelenséggel és saját halottja és később történik intézkedés Horgadt volt mint egy öregember és vézna mint a gyerek csupa láb csupa kéz mondja a szigligeti boltos aki rádión hallotta a hírt tragikus és saját és temetés jól ismertem mondja de mennyit ugrott be ide egy féldeciért mert hát inni ivott Barátaim lehet hogy az is már posztumusz lesz amit itt most sorról sorra rovok akárcsak az ő novellája épp ma reggel kezdtem olvasni a Kortársban kortársam s ó iszonyú egyszerre halott akárcsak a novella amit aztán egy szuszra olvastam végig A gyáva Barátaim Imre hát gyávák voltunk-e vajon mint ez a szánnivalóan bátor e hősen-hasztalan Éva annyi veszély és annyi merény közt volt-e elég bátorságunk az igazi szerelemre a magunkéra a magadéra és magaméra Hiszen megettük mi is ha úgy esett önszántunkból a hernyót kimetszettük saját húsunkból a vipera-marást de el tudtuk-e hagyni egészen amit el kell hagynunk a kényelmes-kegyetlen a sanda varázst Posztumusz Mit csináltál miközben élve írtad e poszthumusz e sírontúli irást mit csináltál rajzoltad-e közben is reggelente puhán egy baráti hátra a tízest vagy a húszast hogy lenne miből az első napi adagot reszketve lecsúsztasd Sírnom kell ahogy síron innen olvasom síron túlról a novellabéli fiú hetyke szavát Ha az ember jól érzi ital nélkül is jól érzi magát S ha nem érzi jól Ha sejtjeiben sarjad a rák vagy nem mindegy a rákosan elburjánzó hipochondriák Dehát nem is itt van a kezdet kezdete van aki ivástól részegedik s van aki attól hogy nem hogy nem hogy azértse iszik s naponta megfeszített idegekkel idomítja fékezhetetlen idegeit Barátaim negyvenesek kiket egy háború nemzett s férfivé egy újabb háboru szült most kellene nem meghalni de élni most kellene még berepülni az űrt most kellett volna benned és mindannyiunkban a lélek kozmikus sebessége a nagy emberi tudomány hogy a halál gravitációját röppenve legyűrd Ma igen épp ma látod ez is mikor az ember először látta meg két szemével hogy a föld kerek ó fél évezred máglyái vitái kínpadjai enciklikái vagytok egyszerre be irtóztatóan nevetségesek Barátaim barátaim mi magunknak is elhihetetlenül negyvenesek bármilyen hihetetlen van akinek közülünk már posztumusz ez a tavasz is ez a csupa sugárzás csupa robbanás ez a földön is ionoszférikus április az orgona billió atomhasadása a japáni birs felmetszett ereiből szétfreccsenő vércsepp-zuhatag a lombok közt chiaroscurót festve elsuhanó madarak a madárként rebbenő délutáni homályok hajnali fénysugarak Már széltől duzzad a hajók tőgye esetlen kis bocikat szoptatva kifutnak a vízre de nélküled eresztik le a svertet látod máris e millió-éves közhely vagy ez a nélküled Imre nélküled indulunk ezután már soselátott külső s belső tengereinkre Barátaim két háború és annyi dicső és dicstelen harc lerakódott rémeivel ereinkben most kellene még most kellene már hogy a halál egy kicsit még meg ne kerítsen tenni magunkét nehogy mitőlünk is elirtózzanak majd jövendő ezredeinkben gyorsabban gyorsabban láthatóvá tenni amit már magába fogadt agyunkból és szivünkből a titkos egyenlet most azonnal irtóztatóan nevetségessé tenni ami egykor az lesz már most lehetetlenné a majd lehetetlent és közben nem menni el saját szegény kis üvegburánkba vagy diadalmas szerkezeteinkbe zárva amellett hogy e végképp kiegyenesedő e szárnyas emberi korban a kortárs a barát harmincévesen (már akkor is) horgadt mint egy öregember és vézna mint a gyerek csupa láb csupa kéz s hogy olykor oly ősvilági történetelőtti atavisztikus magányba vész az életünk ez a tragikus hirtelenségű ez az egyedül sajátunk amiről oly gyakran csak később csak későn nagyon is későn történik intézkedés |
|
de persze ha nem megy el is lehetne mondani csak úgy egyszerűen ahogy ott álltak együtt és egyenként a Boráros téri alujáróban a sínek mellett mozdulatlanul mint a sín-rabságra sín-önzésre sín-közönyre sín-egyértelműségre itélt villamosok amelyek nem állnak folyvást a könyörtelen választás kényszerű gyötrelme előtt ahogy ott vesztegeltek tolongó ellipszisükön egymást tartva mint az anyag részecskéi mint a közömbös görbék mozdíthatatlan pontjai akár egy kígyószemtől a látvány villogó fokuszától megbűvölve
„Ó ti Sasok! ti Tigrisek! Megszökött, gondoltátok biztosan. Nem szöktem meg: csak búcsút mentem mondani hegyeim arcá nak és völgyeim arcának, azoknak a hegyeknek, amiket annyiszor bejártam keresztülkasul, élelmemet keresve. Ó Ég, ó Föld! Mire volt jó az én elszántságom, az én vitézségem!… Ó Ég, ó Föld! Hát igazán meg kell halnom, igazán itt kell elesnem a földön, az ég alatt?… Vigyétek meg híremet az én uram istenemnek, mert, íme, úgymond az én uram istenem: Elszántságom és vitézségem immár régóta keresi a neki való eledelt… Ó ti Sasok, ó ti Tigrisek! Jertek hát, tegyétek, ami kell, töltsétek be tiszteteket. Tépjetek szét egy szempillantás alatt karmaitokkal, fogaitokkal engem, aki idejöttem hegyeim és völgyeim közül. Az Ég és a Föld legyen tivéletek, ó ti Sasok és Tigrisek!
Ahol gyilkosság van, ott isten van. Minden emberölés emberáldozat. Nagynevű isteneknek vagy névteleneknek, nevesincseknek vagy nevezhetetleneknek. Akiknek a nevét nem szabad a szánkra vennünk vagy akikét folytonosan az ajkunkon kell hordoznunk. Jehovának vagy Zeusznak. A Tűzkígyójú Kolibrinak vagy a Szentléleknek. Faj-isten és dogma-isten. Gyűlölet-isten és közöny-isten. Félelem-isten és hatalom-isten. Nekik kell Izsák a zsidó és Iphigeneia a hellén. Bruno a keresztény és Jaurès az ateista. Bábel a költő és Radnóti a költő. Kennedy az elnök és Che a gerilla. Kecsé-Acsi a tolték és Hevesi-Horváth a prímás.
|