Alszik

Alszik. Válláról lecsúszott a paplan, a redők váltva el- és felfedik idomait, süllyed s emelkedik, mint a tenger, megcsillanva a napban. Mint a tenger, rengő és mozdulatlan, s míg szűri az élet csöpp neszeit, most örök dolgokkal érintkezik valahol az elmerült öntudatban. Alszik. Fényes, nyugodt bolygó az ágy egén, s ki tudja, hány rotációban kering az álom égi-holdi-földi vonzása közt, fel nem kutathatóan? Teste lüktető titkával kitölti a mindenségnek egy pillanatát.