|
Kering velem a csodálatos éj.
Akár az első űrhajós, mikor először látta kereknek a rég-kereknek-tudott földtekét. Ó, látás és tudás álmodott egysége! Mennyi évszázados irtózatot oldasz fel egyetlen pillanat alatt. Mennyi véresen nevetséges vitát! És mennyi még a véresen nevetséges vita!
Kering velem a csodálatos éj. Csodálatos és éj: szomorúan értelmetlen szavak. Elég a leírásból, a szánalmasan tökéletlen másolatokból. Ha egyetlen virágot, egyetlen virág egyetlen szirmát, egyetlen szirom színét, egyetlen szín árnyalatait, egyetlen árnyalat változatait le lehetett volna írni valaha is… A fügefa élénk zöldje most halványezüst.
Telihold, céllövöldében táncoló nagy kivilágított tojás, lezuhansz-e képzeletünk egéről, ha elektronikus célgömbjeink telibetalálnak?
Elég volt a leírásból, mégha hiányozna is a mindennapi valóság azoknak, akiknek mindennapjaiból oly sajnálatosan hiányzanak ezek a mindennapi valóságok. Kerüld meg a kerengő égitesteket, érj el a lélek túlsó felére, a dolgok túlsó felére, önmagad túlsó felére, miért rettennél vissza az űri magány irtózatától, költő, hiszen úgyis millió éve járod, s akármilyen szédületes a pálya, ezután már mindig visszavezet magához az emberi gravitáció.
Keringj velem, csodálatos éj. Mozdulatlan a gyémánt sötétség, a tücsökszó megállíthatatlan órája méri benne billió év óta a mindenséget. S a fügefának is még hány oldala lappang felfedezetlenül. A természetnek nincs mondattana. Az alany maga a mindig-megújuló állítmány. A tücsök tücsök és a fügefa fügefa. De az ember…
Keringj velem, csodálatos éj. Hol van pályád apogeuma? ahonnan minden messziségen át is elérő távirányításával mindig visszafordít
a mezítlen női test ragyogó bolygója az ágyon.
|