A fügefához

Már robogtam – milyen érzékeny inga az itt s az ott, a távol és közel – autón, vasúton feléd, már csak egy perc szorulhatott közénk a fordulóban, s még azt se tudtam, hogy vagy – s most veled alszom és veled ébredek, akár a kedvesemmel, itt állsz ablakomban, vízválasztó tudás és nem-tudás, eddig és most és majd titkos határán, te testközelbe ugró messziség. Az ablakomban állsz, és ablakom vagy: levélközeid finom optikáján szűrve ér hozzám napfény, holdsugár, idő, tenger s önnön gondolatom. Hány fa takart el előlem idáig? s hányat takarsz te most? A láthatár börtöncellája mindig rámcsapódik újra meg újra. Mi van rajtad is túl? S mindenen túl, ami belekövül az emlékezet csilló szénfalába? Az ablakban állsz, úgy, mintha öröktől fogva itt állnál, s benned tükröződve mintha öröktől így néznélek én is, (az idő önmagát felfalja mindig), voltál eddig amily elérhetetlen, olyan zsarnoka lettél most szememnek, ahogy emberi kezünket idéző leveleddel sejtetve takarod az önnemző időt, mint valaha az első emberpár titkolt ölét.