A fügefához
| Már robogtam – milyen érzékeny inga |
| az itt s az ott, a távol és közel – |
| autón, vasúton feléd, már csak egy perc |
| szorulhatott közénk a fordulóban, |
| s még azt se tudtam, hogy vagy – s most veled |
| alszom és veled ébredek, akár |
| a kedvesemmel, itt állsz ablakomban, |
| vízválasztó tudás és nem-tudás, |
| eddig és most és majd titkos határán, |
| te testközelbe ugró messziség. |
|
| Az ablakomban állsz, és ablakom vagy: |
| levélközeid finom optikáján |
| szűrve ér hozzám napfény, holdsugár, |
| idő, tenger s önnön gondolatom. |
| Hány fa takart el előlem idáig? |
| s hányat takarsz te most? A láthatár |
| börtöncellája mindig rámcsapódik |
| újra meg újra. Mi van rajtad is túl? |
| S mindenen túl, ami belekövül |
| az emlékezet csilló szénfalába? |
|
| Az ablakban állsz, úgy, mintha öröktől |
| fogva itt állnál, s benned tükröződve |
| mintha öröktől így néznélek én is, |
| (az idő önmagát felfalja mindig), |
| voltál eddig amily elérhetetlen, |
| olyan zsarnoka lettél most szememnek, |
| ahogy emberi kezünket idéző |
| leveleddel sejtetve takarod |
| az önnemző időt, mint valaha |
| az első emberpár titkolt ölét. |
|
|
Tengerparton
| Landol a gép, lassabban gyújt a benzin, |
| a dagály ingája partra csapott, |
| csörgetve csiszolja a kavicsot, |
| folyvást cserélődik a mély s a felszín, |
|
| minden éli, amire hivatott, |
| két hullám közt hidat ível a delfin… |
| De öngyilkos lett az isteni Marilyn, |
| s láttuk ma az űrben a Vosztokot. |
|
| Mint semmiből-jött zene, zengenek |
| a fákon láthatatlanul a tücskök. |
| Csak neked kell a szemlélet s a tett, |
|
| a szó s a csönd, a magány és a mű közt |
| mindig újra rejtjelekből betűznöd |
| megfejtetlen rendeltetésedet. |
|
|
Delfin
| fordultam hajdan én is, – |
| s látom csillag-habok közt |
|
Strandon
| Bár némely nő akár kidőlt dongáju hordók, |
| gyönge abroncs nekik az ívelt bikini, |
| s a behúzott-hasú, mellet-zászlóba-bontott |
| dísz- és vadász-himek barokk idomai |
|
| olyan szánalmasak, s az új taft-tarka sortok |
| (ó, divat csődje!) már szinte katonai |
| egyenruhák, s lehet egy kicsit undorodnod |
| itt is az embertől, s kiváltképp, tudva, ki |
|
| töltheti itt nyarát… Mégis: amíg a tenger |
| egyhangún csörgeti évmilliós bilincsét, |
| borzadsz, mily pusztaság lehetett itt az ember |
|
| élő teste előtt az üres végtelen, |
| s milyen gyönyörű gyöngy kavicson, fövenyen |
| a napba-ötvözött anyaszűlt meztelenség. |
|
|
Telihold
|
Kering velem a csodálatos éj.
Akár az első űrhajós, mikor először látta kereknek a rég-kereknek-tudott földtekét. Ó, látás és tudás álmodott egysége! Mennyi évszázados irtózatot oldasz fel egyetlen pillanat alatt. Mennyi véresen nevetséges vitát! És mennyi még a véresen nevetséges vita!
Kering velem a csodálatos éj. Csodálatos és éj: szomorúan értelmetlen szavak. Elég a leírásból, a szánalmasan tökéletlen másolatokból. Ha egyetlen virágot, egyetlen virág egyetlen szirmát, egyetlen szirom színét, egyetlen szín árnyalatait, egyetlen árnyalat változatait le lehetett volna írni valaha is… A fügefa élénk zöldje most halványezüst.
Telihold, céllövöldében táncoló nagy kivilágított tojás, lezuhansz-e képzeletünk egéről, ha elektronikus célgömbjeink telibetalálnak?
Elég volt a leírásból, mégha hiányozna is a mindennapi valóság azoknak, akiknek mindennapjaiból oly sajnálatosan hiányzanak ezek a mindennapi valóságok. Kerüld meg a kerengő égitesteket, érj el a lélek túlsó felére, a dolgok túlsó felére, önmagad túlsó felére, miért rettennél vissza az űri magány irtózatától, költő, hiszen úgyis millió éve járod, s akármilyen szédületes a pálya, ezután már mindig visszavezet magához az emberi gravitáció.
Keringj velem, csodálatos éj. Mozdulatlan a gyémánt sötétség, a tücsökszó megállíthatatlan órája méri benne billió év óta a mindenséget. S a fügefának is még hány oldala lappang felfedezetlenül. A természetnek nincs mondattana. Az alany maga a mindig-megújuló állítmány. A tücsök tücsök és a fügefa fügefa. De az ember…
Keringj velem, csodálatos éj. Hol van pályád apogeuma? ahonnan minden messziségen át is elérő távirányításával mindig visszafordít
a mezítlen női test ragyogó bolygója az ágyon.
|
Alszik
| Alszik. Válláról lecsúszott a paplan, |
| a redők váltva el- és felfedik |
| idomait, süllyed s emelkedik, |
| mint a tenger, megcsillanva a napban. |
|
| Mint a tenger, rengő és mozdulatlan, |
| s míg szűri az élet csöpp neszeit, |
| most örök dolgokkal érintkezik |
| valahol az elmerült öntudatban. |
|
| Alszik. Fényes, nyugodt bolygó az ágy |
| egén, s ki tudja, hány rotációban |
| kering az álom égi-holdi-földi |
|
| vonzása közt, fel nem kutathatóan? |
| Teste lüktető titkával kitölti |
| a mindenségnek egy pillanatát. |
|
|
Teraszon
| A borostyán tájban őskövület |
| a mozdulatlan, testtelen tücsökszó. |
| A kinti űr, vagy vér, benned patakzó? |
| Alszol, felébredsz, mindig itt leled. |
|
| Földnél szilárdabb, kőnél tömörebb, |
| évmilliók szakadékára hajló, |
| idők fölött átvetett könnyü palló: |
| percenként átlendít s visszavezet. |
|
| Ébredsz és hallod, a jövő recseg, |
| az új, súlytalan-ember-lakta bolygó |
| hasítja hozzá pallónak az űrt, |
|
| s íve alá szilárd hídfőt veret |
| a borostyán földbe belekövült |
| mozdulatlan, testtelen ős tücsökszó. |
|
|
Tücsökszó
| Alszol, s ahogy felébredsz, itt leled, |
| elmehetsz s visszatérhetsz, itt leled, |
|
a hűség ő, magához s a világhoz, |
| bármily hűtlen légy hozzá – itt leled. |
|
| Dolgozol, kész a munka – itt leled, |
| szerelemből ocsudva – itt leled, |
|
ha önmagad zúgó űrét bejárod, |
| akár a földet – újra itt leled. |
|
| Neki sosincs más dolga – itt leled, |
| ami nem ő, nem vonzza – itt leled, |
|
míg önmagad keresnéd s nem találod, |
| őt most s öröktől fogva itt leled. |
|
| Az idő ős zenéje – itt leled, |
| ma szól? vagy ezer éve? – itt leled, |
|
vagy észrevétlen átlépve halálod, |
| új ezredévet élve – itt leled? |
|
Múzeumban
| Minden versem csak azzal lenne teljes, |
| ha nevedet a végére odaírhatnám a nevemhez, |
| ahogy a görög vázák fekete lakk-peremére vésték: |
| Készítette ez és ez. „Leagrosz kedves” vagy „Onétoridész szép”. |
|
A díva halála
|
Egy görcsösen szoritott telefonkagyló s egy senkise-hallotta utolsó sikoly
talán már készül egy Calder agyában érdes vasból vagy sima aluminiumból a ritka szobor
a kor egyik arcának monumentális szimboluma
a szépség esztelen csataterén elesett Ismeretlen Katona
egy divatos mobile amely sehová se mozog csak egyhelyben tétova ing
s végre kellőképp primitív lehet művésze szándéka szerint
Miközben a síron túl is hű sminkmester a halottat – ahogy kívánta – az élőnél szebbé dísziti
a képernyős hangszórós rotációs dzsungelben tombol a publicity
tücsökzenén rakéta-süvitésen egyre vadabb iramban
túldobog önkínzó gyönyörűségben őrjöngve a tam-tam
A mérgen duzzasztott keblek és mérgen karcsusitott derekak
gyermekded törzse veri hajtépve zokogva az ultramodern dobokat
a régvárt beavatásra sereglik a magyar-ős-erdő (Hollywood)
a boldogtalanság és öregség szellemét kiengesztelendő Iszonyúbb
s barbárabb mint Tanganyikában a női circumcisio
Ex-férjek volt s már-sose-leendő szeretők letűnt és még-ragyogó
társ-csillagok és mögöttük a csillag-jelölt százmillió
táncolja körül ezt az imádott ezt az ezerszer szentté-avatott
s most testükről-lemetélt páratlan legigézőbb női húsdarabot
Lefutott a csodás a rajongott szeméremtest-csillag amelyet
szabadon mutogattak magukon szemérmetlenül a szemérmetesek
Gyászban ünneplik a megváltó felfedezést hogy e gyönyörüséges
hús is milyen közel van íme a végső átlényegüléshez
hogy ez a vérforraló ez a legmerészebb meztelenség
is lehet egyszerre rémületesen meztelenebb még
hogy ebben az isteni testben is csak esendő emberi lény volt
s fekete magányba borult vásznon-túli felén a vásznon e fényfolt
Most zokog a gyász és tombol a törzs hogy lelkiismeretén könnyítve legközelebb majd újra kiküldje
az űrnél kietlenebb százmilliódolláros embertelen űrbe
a természetes vonzatai közül kiragadott
új meg új mesterséges nemi csillagot
oda ahonnan nincs hatalom ami mégegyszer e földre visszahozza
ahol vár mindnyájunkra a szerelem és öregség rútságában is szép emberi sorsa
|
Cirkusz
| Szűköl a szinte-emberi oroszlán, |
| csördít a csaknem-állat idomár, |
| a kölcsönös iszony bűzös hodály |
| köröttük, sorsuk billenő porondján. |
|
| S mindkettejüktől iszonyodva áll |
| köztük, cölöphöz kötözve a rablány. |
| Ordítás. Csönd. Dobszó. Kész a mutatvány. |
| Bohóc perdül be s tótágast csinál. |
|
| Esetlenül csörtet fel a trapézra, |
| s tüneményesen pottyan a manézsra. |
| Mért lesz e mindőnknél hajlékonyabb |
|
| test mindenki másnál szánnivalóbb? |
| Hogy lett bennük az emberből – bohóc, |
| idomár s oroszlánketrecbe rab? |
|
|
| Mire gondol a színész mikor szivéhez kap s a nézőnek kicsordul a könnye |
| Mire gondol mikor oly élethűen megjátssza a halált |
| talán a halálra a magáéra mindannyiunkéra vagy arra hogy el ne vétse a százszor begyakorolt hatásos mozdulatot |
| vagy az előadás utáni vacsorára vagy valami egészen másra mit tudom én |
| arra az óvatlan kis női húsra amely a hirtelen mozdulattal |
| fájdalmasan fölébehajló partner ruhakivágásából kidagad |
| Mindegy a nézőnek kicsordul a könnye s mindenki szépen hazamegy |
| De mire gondolhat mondd ez a lány ez a lány ez az eleven lány a cölöpnél |
| szemben a valódi vadállatokkal |
| mint a középkorban az eleven templomi gyertyatartók |
| aki nem halált játszik kulisszák előtt hanem közönyt szemben a valódi halállal |
| és minden erejét összeszedi hogy ne mutassa az életveszélyt és a halálos rémületet |
| Mért nem rohanunk oda ezerfejű cézár és nagyérdemű közönség öregek és gyerekek |
| Fagylaltot tessék csokoládé-fagylalt |
| Mért nem kiáltunk segítségért odanézz |
| még kiáltania sem lehet miközben minden izében remegve |
| mosolyog az oroszlánok vicsorgó fogaira |
| Micsoda törvényen kívüli hely ez a nomád jurtákra és római arénákra ütő ponyvasátor |
| ez a köralakú vadon az idomított városok és falvak peremén |
| ahol felbomlik ez a legmegszeghetetlenebb ősi emberi szövetség |
| amivel segítségére sietünk a halálos veszedelemben forgónak |
| akkor is ha ellenség s még az is aki szemrebbenés nélkül ölne különben |
| Mért nem rohantok oda a padokon fagylaltot szopogatók |
| mért maradtok a helyeteken ülve részvétlenebbül mint az őserdőben a fák |
| Olyan biztosak volnátok benne hogy az egész csak puszta mutatvány |
| s még akkor is ha semmi sem történik maga a félelem a halálnál embertelenebb |
| Mire gondolhat ez a lány most és minden este a cölöpnél |
| szemben az üvöltő vadállatokkal |
| Olyan bizonyos volnál benne hogy nem fenyeget semmiféle veszély |
| Hát akkor miért váltottad meg a monstre-műsor méregdrága jegyét |
| vagy mért szorongsz a bűzös hőségben fönt a kakasülőn a gőzölgő ponyva alatt |
| Mit vársz jobban valld be próbálj meg eligazodni magadon |
| a vadállat és a vadrémület fölötti mindennapos diadalt-e |
| vagy azt hogy hátha éppen ma lesz a sajnálatos kivétel a tragikus eset |
| s épp ma fog sikerrel járni ez a mindennapi nyilvános öngyilkossági kisérlet |
| míg csokoládé-fagylaltot nyalogatsz |
| s ha úgy esne hogy rajtad áll a kritikus pillanatban |
| mondd önmagad ellenére is nem mozdulna-e benned egy titkos cézár aki lefelé fordítja hüvelyked |
| Cölöpnél reszkető lány mártírok önkéntes utóda |
| ki vérdíjat tűzöl önnön fejedre |
| s önként vállalod összkomfortos városainkban a dzsungel törvényeit |
| aki mint egy bélpoklos szent megváltasz bennünket |
| társaiddal az idomárral a halálszaltóval és a szánalmas bohóccal együtt |
| magadra hárítva a belőlünk kicsapó kegyetlen indulatot |
| Mért teszed mondd az olcsó pénzért-e az ócska dicsőségért vagy tán szerelemből |
| mért állod ki ezt a nem embernek való rettenetet |
| ezt az értelmetlen hősiességet istennélküli vértanuságot |
| hogy a felcsattanó csinnadratta közben észrevétlenül fellélegezve |
| s a sebtében szétszedett vasrácsok közül megint emberként lépve elő |
| minden nap egy elmulasztott halállal szolgáld meg a másnapi életet |
| Az volna csak félelmetes próba szembenézned a vadállati pillanattal |
| amely először e porondra kényszeritett |
| Az lenne a lélegzetállító mutatvány ha szembeállítanál bennünket a bennünk üvöltő fenevaddal |
| aki most az oroszlánokkal együtt rádvicsorog |
|
|
Provence, 1962
| Melyik a kettős ősátok közül, |
| természet? ember? aszály? banditizmus? |
| ami naponta újra megfeszíti |
| ezt a szelíd tájat az éj keresztjén, |
| hogy glóriás fején lobogva lángol |
| az erdőtüzek töviskoronája? |
|
| Hiába sütitek források kövébe |
| a három fenyegető fekete jelet, |
| hogy a friss vízre szomjuhozók szemébe |
| egy korty rémületet égessetek, |
| hiába írjátok a fekete égre |
| a terrorban fogant lángbetüket, |
| csak titeket emlékeztetnek a végre |
| ezek az olthatatlan hasonlatok: |
| világ égalján, egyik a másikat érve |
| ropognak a gyúlékony gyarmatok. |
|
|
Az asztronautákhoz
| Tücsök: tücsök. Fügefa: fügefa. |
| A természetnek nincs mondattana. |
| Hasztalan is próbálod bírni szóra, |
| egyiknek sincs más mondanivalója, |
| mint önmaga: szín, forma, rezdület |
| kimeríti rendeltetésüket: |
| mindig új lenni örök-egy alakban, |
| a csupasz tő-idő, egy s oszthatatlan, |
| palló s inga, amely eredeted |
| ős-pilléréhez el- s visszavezet. |
| Mily szédület: tücsökszó-hídon által |
| közlekedni a prehistóriával. |
| Mit látott volt tizezredik üköd? |
| Egy fügefát, míg zengett a tücsök. |
| S miként él majd tizezredik utódod? |
| Tücsökszó közt felé fügefa bólog. |
| A többi? – a többi bizonytalan. |
| Az ember új állítmány s új alany |
| mindig, s befejezetlenül a sorsa |
| minden ismert alakon túlragozza. |
| Ti, Súlytalanok, újdonsült igék, |
| mit tesz veletek az emberiség? |
| Mit teremt általatok önmagából? |
| Csóvátok már szabad szemünkbe lángol, |
| röpte az éjben jól kivehető, |
| de még csupasz, időtlen igető |
| egy most-alakuló emberi nyelven, |
| melynek írása még megfejthetetlen. |
|
„Az Ér s az Óceán?” – már sztyeppei |
|
tanyák s a Hold távját feszegeti |
|
a bús merészség és világ csodája, |
| a gyermekek és költők jövőbe-szerkesztett álom-parabolája… |
| Költők és gyerekek Már megint azon érem magam a verssorok |
| útvesztőjébe keveredve hogy nem azt mondom amit akarok |
| amiért elkezdtem mint annyiszor megint csak kóvályog a messziség ködén |
| ó milyen elmaradott technika is ez a miénk (vagy csak az enyém) |
| Mielőtt a kilövőhelyen elindítják a hordozórakétát |
| pontosan tudni a hasznos teher mikor s milyen pályára tér át |
| s másnap az újságok jelentik hogy a Vosztok X vagy a Venus Y |
| elenyésző eltéréssel suhan az előre kiszámított űri uton |
| s hallom a délután 2 órás hirekben bemondja Radio Monte Carlo |
| Figyelem A két Vosztok ma este 21.20-kor ilyen meg ilyen szögbe hajló |
| pályán látható lesz a tengerpart fölött S pontosan 21 óra húszkor |
| a fügefa lombközein át megpillantottuk kőteraszunkról |
| a két fénylő emberi bolygót |
| a két fénylő emberi bolygót |
De mondd hol az a költő aki |
| ki tudja s valaha is ki tudta előre számítani |
| hogy a papiros-űrbe hajított első sor az ihlet hajtóművei |
| mekkora hasznos terhet fognak majd kirepíteni |
| s az valóban azon a hullámhosszon szólal-e meg amelyen előre jelezte |
| Ki tud ki tud kétségbe nem esni a rím a ritmus a vers e |
| gyötrelmes hibaforrásaitól a mondattan barlang-homályaitól |
| kiszolgáltatva a nyelv paleolit pala-hasadásainak most amikor |
| úgy kellene tudni vezérelni magunkat hogy a gondolat és a szó |
| legszédítőbb gyorsulásában is úgy találkozzék mint űrrandevún a két hajó |
| Ti emberiség véghetetlen mondatának újonnan származtatott igéi |
| megtaníttok-e önmagunkat is végre mint a földet körülérni |
| Honnan s miképp röppentetek fel épp ti e magasba vagy ebbe a mélybe |
| tudjátok-e honnan s tudjátok-e hogy alig egy-két századéve |
| élt még ember akinek az volt az élete hogy templomi ördögüző |
| vagy eleven templomi gyertyatartó s hogy ma is van olyan egyszívü kétkezü nő |
| egykori kislány akit elindulván az életbe azonnal bezárt egy iszonyu kör |
| s most minden este üvöltő vadállatokkal szemben egy cölöphöz kötözve szüköl |
| Hogy lettünk mindnyájan emberből hivatalnokok munkások költők aranyásók |
| hogyan engedtük magunk fölé borulni e fülledt cirkuszi ponyvasátort |
|
| Ti akik kitörtetek a nehézkedés örökösnek-hitt börtönéből |
| és felszínre bukkantatok a levegő-óceán sötét fenekéről |
| mondjátok egy elsöprő adj-király-katonát-szakítással kitörünk-e |
| a kényszerek és tévhitek gyermeki gyűrűjéből amely sorsunkat önnön bilincsébe kötötte |
| s lesz-e az ember végre önmaga porondján egészen önmaga |
| (úgy és mégsem úgy emberi módon) ahogy a tücsök tücsök s a fügefa fügefa |
|
|
Velence
| Lásd íme bizonyság hogy a vízre is lehet |
| írni ha úgy akarja a véletlen a szükség vagy az őrület |
| először a riadalom a tengerbeszoríttatás paraszti iszonyata |
| később már a dogei dölyf a nagytanácsi hatalom s legvégül is a |
| fő-fő-becsvágy a művészet ez a folytonos kockázat ez a mindig-úgyis-lehetetlen |
| ez a mindig-vizen-úszó-kő ez a fa amely sose korhad a vízben |
| Micsoda félelmetes színpadokat köritett ez a habkönnyü díszlet |
| vertikálisan egymásrahalmozva amit a gömbölyű földrészekből hajózva kimetszett |
| római alaprajzra emelve kínai oszlopot bizánci kupolát |
| Velence vízre rótt megfejthetetlen kő-hieroglifák |
| micsoda árulások alkuk orgyilkosságok eredője e látvány |
| mely most rögzítődik épp egy fürge turista tele-optikáján |
| Micsoda gőgös győzelem ez a pusztítva-ringó közönyös őselemen |
| de kinek kellett és mire kellett ez a győzedelem |
| nem volt-e elég föld lakni termékenyíteni szík megkötni homok |
| hogy épp itt virágozzanak ilyen csodákat e bűzös kanálisok |
| Velence diadalmas törvény-szegés te gyönyörű rendzavarás |
| fölfele hulló alma galambfiót kiköltő krokodil-tojás |
| vizen úszó kő függélyes-szintű víz szederindán-nőtt datolya |
| dupla varázsló valót illuzióvá kendőző hókuszpókusza |
| bűvész-kalap amelyben igazán ott vannak a kirepülő galambok |
| varázskendő-alkonyok alatt végleg eltűnik az utca amely délben még előtted kanyargott |
| ahonnan reggel kiléptél hol van már hol volt az a ház |
| s lehet-e hogy a Sotopostego del Casin dei Nobili-re mégegyszer visszatalálsz |
| nem a kiteregethető térbe a felgöngyölíthetetlen időbe alapoznák |
| ezek a fundamenták campiellók merceriék ramók rio terrák |
| Száradó-fehérnemü-síkok híd-szögek vízre-levetitett |
| fény-idomok galamb-röpülés-görbék márvány-egyenesek |
| taglejtés-spirálok megszerkeszthetetlen geometriája |
| ahol megszűnik az itt s az ott az égtájak makacs szabálya |
| ahol elvész a földek és tengerek iránytűhöz szokott fia |
| Velence csodálatosan megszervezett anarchia |
| feltérképezhetetlen és közigazgathatatlan |
| Ó tudom én hogy e földön minden visszahozhatatlan |
| s nem is volt ami volt annyira nem lesz többé már soha |
| kavics-csörgető Cagnes-i tengerár Vence-i tücsökrejtő fügefa |
| s örökre pereg ki kezünkből a perc mint a parti kavicsok |
| a számtalan közt meg nem leled többé ugyanazt bárhogy kutatod |
| de sehol úgy mint itt nem siklik ki kezedből nemcsak a múlt a jelen |
| akkor a legfájóbb mikor épp a tiéd akár a szerelem |
| csak a szerelemben sehol másutt még nem ilyen rövid |
| az út szentélytől a bazárig csudálattól a csömörig |
| ó aranyozott oroszlán-csecsebecsék és tintorettói erők |
| beveheti erőszak ezerszer az észnek bevehetetlen csipke-erőd |
|
| Be jó hogy vele szállhattam ki itt e zátonyokon |
| e sikátorok űr-iszonyában hogy van akihez igazodom |
| hogy itt is e töretlen vonzat tested szép szektánsa igéz |
| (ó milyen csőd lehet egyedül járni Velencét micsoda hajótörés) |
| Ringasd szerelmünket egy napra egy éjre óriási város-gondola |
| egyetlen hely a földön amelyet nem hódíthat meg a gépkocsik puffogó terrora |
| mint középkori szentélyek küszöbén a sarut aki ide belép |
| meg kell oldania legtüneményesebb nyolchengeres kocsi-lábbelijét |
| le kell vetnie gőgjét ha titkaidba magát beavattatni kivánja |
| te gyalogosok legutolsó gyönyörű sétáló palotája |
|
|
Utóirat
„Minden délkörök lisztjéhez jogunk van.” |
|
| Kína, Velence… s tovább, még tovább |
| nyílt tengereken és szűk lagunákban. |
| Míg mindent nem, addig semmit se láttam! |
| A láthatár járma nyakamba vág. |
|
| Agyamra mérve az egész világ van, |
| s a világon túl még ezer világ. |
| Ki járt végére már, hány milliárd |
| fényév szorong a szürke-állományban? |
|
| Amputált tag helye: sajog a távol – |
| világ, nem nekem, belőlem hiányzol, |
| kezem India, lábam Afrikák. |
|
| Mennék – csak előbb egy életen át |
| nézném e szemfényvesztő fügefát, |
| ahogy világot varázsol magából. |
|
|
|