Szemfényvesztő fügefa

Változatok több témára
1962

 

 

 

 

A fügefához

Már robogtam – milyen érzékeny inga
az itt s az ott, a távol és közel –
autón, vasúton feléd, már csak egy perc
szorulhatott közénk a fordulóban,
s még azt se tudtam, hogy vagy – s most veled
alszom és veled ébredek, akár
a kedvesemmel, itt állsz ablakomban,
vízválasztó tudás és nem-tudás,
eddig és most és majd titkos határán,
te testközelbe ugró messziség.
Az ablakomban állsz, és ablakom vagy:
levélközeid finom optikáján
szűrve ér hozzám napfény, holdsugár,
idő, tenger s önnön gondolatom.
Hány fa takart el előlem idáig?
s hányat takarsz te most? A láthatár
börtöncellája mindig rámcsapódik
újra meg újra. Mi van rajtad is túl?
S mindenen túl, ami belekövül
az emlékezet csilló szénfalába?
Az ablakban állsz, úgy, mintha öröktől
fogva itt állnál, s benned tükröződve
mintha öröktől így néznélek én is,
(az idő önmagát felfalja mindig),
voltál eddig amily elérhetetlen,
olyan zsarnoka lettél most szememnek,
ahogy emberi kezünket idéző
leveleddel sejtetve takarod
az önnemző időt, mint valaha
az első emberpár titkolt ölét.

 

 

 

Tengerparton

Landol a gép, lassabban gyújt a benzin,
a dagály ingája partra csapott,
csörgetve csiszolja a kavicsot,
folyvást cserélődik a mély s a felszín,
minden éli, amire hivatott,
két hullám közt hidat ível a delfin…
De öngyilkos lett az isteni Marilyn,
s láttuk ma az űrben a Vosztokot.
Mint semmiből-jött zene, zengenek
a fákon láthatatlanul a tücskök.
Csak neked kell a szemlélet s a tett,
a szó s a csönd, a magány és a mű közt
mindig újra rejtjelekből betűznöd
megfejtetlen rendeltetésedet.

 

 

 

Delfin

Két hullámhegy között
hidat ível a delfin,
e boldog inga víz
és levegő között,
ábrándunk tengerének
rejtélyes őslakója,
ki egyként elemében
van mindkét őselemben,
kinek egyforma otthon
az álom és való,
törvények szökevénye,
a víz mélyében emlős
és hal a szárazon,
örvénybe-taszitottak
felröppenő reménye,
zátonyok közt iránytű,
ki víg hátára vette
s a biztos partra tette
a monda dalnokát,
kihez kalóz szelek közt,
kalóz sors sodratában
fordultam hajdan én is, –
nézem szép viaduktját
(két hullámhegy között),
mely hordta annyi álmát
a földhöz-szögezett,
lomha emberiségnek,
s látom csillag-habok közt
megkettőződött lényünk
delfini röpteit.

 

 

 

Strandon

Bár némely nő akár kidőlt dongáju hordók,
gyönge abroncs nekik az ívelt bikini,
s a behúzott-hasú, mellet-zászlóba-bontott
dísz- és vadász-himek barokk idomai
olyan szánalmasak, s az új taft-tarka sortok
(ó, divat csődje!) már szinte katonai
egyenruhák, s lehet egy kicsit undorodnod
itt is az embertől, s kiváltképp, tudva, ki
töltheti itt nyarát… Mégis: amíg a tenger
egyhangún csörgeti évmilliós bilincsét,
borzadsz, mily pusztaság lehetett itt az ember
élő teste előtt az üres végtelen,
s milyen gyönyörű gyöngy kavicson, fövenyen
a napba-ötvözött anyaszűlt meztelenség.

 

 

 

Telihold

Kering velem a csodálatos éj.

Akár az első űrhajós, mikor először látta kereknek a rég-kereknek-tudott földtekét. Ó, látás és tudás álmodott egysége! Mennyi évszázados irtózatot oldasz fel egyetlen pillanat alatt. Mennyi véresen nevetséges vitát! És mennyi még a véresen nevetséges vita!

Kering velem a csodálatos éj. Csodálatos és éj: szomorúan értelmetlen szavak. Elég a leírásból, a szánalmasan tökéletlen másolatokból. Ha egyetlen virágot, egyetlen virág egyetlen szirmát, egyetlen szirom színét, egyetlen szín árnyalatait, egyetlen árnyalat változatait le lehetett volna írni valaha is… A fügefa élénk zöldje most halványezüst.

Telihold, céllövöldében táncoló nagy kivilágított tojás, lezuhansz-e képzeletünk egéről, ha elektronikus célgömbjeink telibetalálnak?

Elég volt a leírásból, mégha hiányozna is a mindennapi valóság azoknak, akiknek mindennapjaiból oly sajnálatosan hiányzanak ezek a mindennapi valóságok. Kerüld meg a kerengő égitesteket, érj el a lélek túlsó felére, a dolgok túlsó felére, önmagad túlsó felére, miért rettennél vissza az űri magány irtózatától, költő, hiszen úgyis millió éve járod, s akármilyen szédületes a pálya, ezután már mindig visszavezet magához az emberi gravitáció.

Keringj velem, csodálatos éj. Mozdulatlan a gyémánt sötétség, a tücsökszó megállíthatatlan órája méri benne billió év óta a mindenséget. S a fügefának is még hány oldala lappang felfedezetlenül. A természetnek nincs mondattana. Az alany maga a mindig-megújuló állítmány. A tücsök tücsök és a fügefa fügefa. De az ember…

Keringj velem, csodálatos éj. Hol van pályád apogeuma? ahonnan minden messziségen át is elérő távirányításával mindig visszafordít

a mezítlen női test ragyogó bolygója az ágyon.

 

 

 

Alszik

Alszik. Válláról lecsúszott a paplan,
a redők váltva el- és felfedik
idomait, süllyed s emelkedik,
mint a tenger, megcsillanva a napban.
Mint a tenger, rengő és mozdulatlan,
s míg szűri az élet csöpp neszeit,
most örök dolgokkal érintkezik
valahol az elmerült öntudatban.
Alszik. Fényes, nyugodt bolygó az ágy
egén, s ki tudja, hány rotációban
kering az álom égi-holdi-földi
vonzása közt, fel nem kutathatóan?
Teste lüktető titkával kitölti
a mindenségnek egy pillanatát.

 

 

 

Teraszon

A borostyán tájban őskövület
a mozdulatlan, testtelen tücsökszó.
A kinti űr, vagy vér, benned patakzó?
Alszol, felébredsz, mindig itt leled.
Földnél szilárdabb, kőnél tömörebb,
évmilliók szakadékára hajló,
idők fölött átvetett könnyü palló:
percenként átlendít s visszavezet.
Ébredsz és hallod, a jövő recseg,
az új, súlytalan-ember-lakta bolygó
hasítja hozzá pallónak az űrt,
s íve alá szilárd hídfőt veret
a borostyán földbe belekövült
mozdulatlan, testtelen ős tücsökszó.

 

 

 

Tücsökszó

Alszol, s ahogy felébredsz, itt leled,
elmehetsz s visszatérhetsz, itt leled,
 
a hűség ő, magához s a világhoz,
bármily hűtlen légy hozzá – itt leled.
Dolgozol, kész a munka – itt leled,
szerelemből ocsudva – itt leled,
 
ha önmagad zúgó űrét bejárod,
akár a földet – újra itt leled.
Neki sosincs más dolga – itt leled,
ami nem ő, nem vonzza – itt leled,
 
míg önmagad keresnéd s nem találod,
őt most s öröktől fogva itt leled.
Az idő ős zenéje – itt leled,
ma szól? vagy ezer éve? – itt leled,
 
vagy észrevétlen átlépve halálod,
új ezredévet élve – itt leled?

 

 

 

Múzeumban

Minden versem csak azzal lenne teljes,
ha nevedet a végére odaírhatnám a nevemhez,
ahogy a görög vázák fekete lakk-peremére vésték:
Készítette ez és ez. „Leagrosz kedves” vagy „Onétoridész szép”.

 

 

 

A díva halála

Egy görcsösen szoritott telefonkagyló s egy senkise-hallotta utolsó sikoly

talán már készül egy Calder agyában érdes vasból vagy sima aluminiumból a ritka szobor

a kor egyik arcának monumentális szimboluma

a szépség esztelen csataterén elesett Ismeretlen Katona

egy divatos mobile amely sehová se mozog csak egyhelyben tétova ing

s végre kellőképp primitív lehet művésze szándéka szerint

Miközben a síron túl is hű sminkmester a halottat – ahogy kívánta – az élőnél szebbé dísziti

a képernyős hangszórós rotációs dzsungelben tombol a publicity

tücsökzenén rakéta-süvitésen egyre vadabb iramban

túldobog önkínzó gyönyörűségben őrjöngve a tam-tam

A mérgen duzzasztott keblek és mérgen karcsusitott derekak

gyermekded törzse veri hajtépve zokogva az ultramodern dobokat

a régvárt beavatásra sereglik a magyar-ős-erdő (Hollywood)

a boldogtalanság és öregség szellemét kiengesztelendő Iszonyúbb

s barbárabb mint Tanganyikában a női circumcisio

Ex-férjek volt s már-sose-leendő szeretők letűnt és még-ragyogó

társ-csillagok és mögöttük a csillag-jelölt százmillió

táncolja körül ezt az imádott ezt az ezerszer szentté-avatott

s most testükről-lemetélt páratlan legigézőbb női húsdarabot

Lefutott a csodás a rajongott szeméremtest-csillag amelyet

szabadon mutogattak magukon szemérmetlenül a szemérmetesek

Gyászban ünneplik a megváltó felfedezést hogy e gyönyörüséges

hús is milyen közel van íme a végső átlényegüléshez

hogy ez a vérforraló ez a legmerészebb meztelenség

is lehet egyszerre rémületesen meztelenebb még

hogy ebben az isteni testben is csak esendő emberi lény volt

s fekete magányba borult vásznon-túli felén a vásznon e fényfolt

Most zokog a gyász és tombol a törzs hogy lelkiismeretén könnyítve legközelebb majd újra kiküldje

az űrnél kietlenebb százmilliódolláros embertelen űrbe

a természetes vonzatai közül kiragadott

új meg új mesterséges nemi csillagot

oda ahonnan nincs hatalom ami mégegyszer e földre visszahozza

ahol vár mindnyájunkra a szerelem és öregség rútságában is szép emberi sorsa

 

 

 

Cirkusz

 

1

Szűköl a szinte-emberi oroszlán,
csördít a csaknem-állat idomár,
a kölcsönös iszony bűzös hodály
köröttük, sorsuk billenő porondján.
S mindkettejüktől iszonyodva áll
köztük, cölöphöz kötözve a rablány.
Ordítás. Csönd. Dobszó. Kész a mutatvány.
Bohóc perdül be s tótágast csinál.
Esetlenül csörtet fel a trapézra,
s tüneményesen pottyan a manézsra.
Mért lesz e mindőnknél hajlékonyabb
test mindenki másnál szánnivalóbb?
Hogy lett bennük az emberből – bohóc,
idomár s oroszlánketrecbe rab?
 

2

Mire gondol a színész mikor szivéhez kap s a nézőnek kicsordul a könnye
Mire gondol mikor oly élethűen megjátssza a halált
talán a halálra a magáéra mindannyiunkéra vagy arra hogy el ne vétse a százszor begyakorolt hatásos mozdulatot
vagy az előadás utáni vacsorára vagy valami egészen másra mit tudom én
arra az óvatlan kis női húsra amely a hirtelen mozdulattal
fájdalmasan fölébehajló partner ruhakivágásából kidagad
Mindegy a nézőnek kicsordul a könnye s mindenki szépen hazamegy
De mire gondolhat mondd ez a lány ez a lány ez az eleven lány a cölöpnél
szemben a valódi vadállatokkal
mint a középkorban az eleven templomi gyertyatartók
aki nem halált játszik kulisszák előtt hanem közönyt szemben a valódi halállal
és minden erejét összeszedi hogy ne mutassa az életveszélyt és a halálos rémületet
Mért nem rohanunk oda ezerfejű cézár és nagyérdemű közönség öregek és gyerekek
Fagylaltot tessék csokoládé-fagylalt
Mért nem kiáltunk segítségért odanézz
még kiáltania sem lehet miközben minden izében remegve
mosolyog az oroszlánok vicsorgó fogaira
Micsoda törvényen kívüli hely ez a nomád jurtákra és római arénákra ütő ponyvasátor
ez a köralakú vadon az idomított városok és falvak peremén
ahol felbomlik ez a legmegszeghetetlenebb ősi emberi szövetség
amivel segítségére sietünk a halálos veszedelemben forgónak
akkor is ha ellenség s még az is aki szemrebbenés nélkül ölne különben
Mért nem rohantok oda a padokon fagylaltot szopogatók
mért maradtok a helyeteken ülve részvétlenebbül mint az őserdőben a fák
Olyan biztosak volnátok benne hogy az egész csak puszta mutatvány
s még akkor is ha semmi sem történik maga a félelem a halálnál embertelenebb
Mire gondolhat ez a lány most és minden este a cölöpnél
szemben az üvöltő vadállatokkal
Olyan bizonyos volnál benne hogy nem fenyeget semmiféle veszély
Hát akkor miért váltottad meg a monstre-műsor méregdrága jegyét
vagy mért szorongsz a bűzös hőségben fönt a kakasülőn a gőzölgő ponyva alatt
Mit vársz jobban valld be próbálj meg eligazodni magadon
a vadállat és a vadrémület fölötti mindennapos diadalt-e
vagy azt hogy hátha éppen ma lesz a sajnálatos kivétel a tragikus eset
s épp ma fog sikerrel járni ez a mindennapi nyilvános öngyilkossági kisérlet
itt a szemed előtt
míg csokoládé-fagylaltot nyalogatsz
s ha úgy esne hogy rajtad áll a kritikus pillanatban
mondd önmagad ellenére is nem mozdulna-e benned egy titkos cézár aki lefelé fordítja hüvelyked
Cölöpnél reszkető lány mártírok önkéntes utóda
ki vérdíjat tűzöl önnön fejedre
s önként vállalod összkomfortos városainkban a dzsungel törvényeit
aki mint egy bélpoklos szent megváltasz bennünket
társaiddal az idomárral a halálszaltóval és a szánalmas bohóccal együtt
magadra hárítva a belőlünk kicsapó kegyetlen indulatot
Mért teszed mondd az olcsó pénzért-e az ócska dicsőségért vagy tán szerelemből
mért állod ki ezt a nem embernek való rettenetet
ezt az értelmetlen hősiességet istennélküli vértanuságot
hogy a felcsattanó csinnadratta közben észrevétlenül fellélegezve
s a sebtében szétszedett vasrácsok közül megint emberként lépve elő
minden nap egy elmulasztott halállal szolgáld meg a másnapi életet
Az volna csak félelmetes próba szembenézned a vadállati pillanattal
amely először e porondra kényszeritett
Az lenne a lélegzetállító mutatvány ha szembeállítanál bennünket a bennünk üvöltő fenevaddal
aki most az oroszlánokkal együtt rádvicsorog

 

 

 

Provence, 1962

 

Minden nap

Melyik a kettős ősátok közül,
természet? ember? aszály? banditizmus?
ami naponta újra megfeszíti
ezt a szelíd tájat az éj keresztjén,
hogy glóriás fején lobogva lángol
az erdőtüzek töviskoronája?
 

O. A. S.

Hiába sütitek források kövébe
a három fenyegető fekete jelet,
hogy a friss vízre szomjuhozók szemébe
egy korty rémületet égessetek,
hiába írjátok a fekete égre
a terrorban fogant lángbetüket,
csak titeket emlékeztetnek a végre
ezek az olthatatlan hasonlatok:
világ égalján, egyik a másikat érve
ropognak a gyúlékony gyarmatok.

 

 

 

Az asztronautákhoz

Tücsök: tücsök. Fügefa: fügefa.
A természetnek nincs mondattana.
Hasztalan is próbálod bírni szóra,
egyiknek sincs más mondanivalója,
mint önmaga: szín, forma, rezdület
kimeríti rendeltetésüket:
mindig új lenni örök-egy alakban,
a csupasz tő-idő, egy s oszthatatlan,
palló s inga, amely eredeted
ős-pilléréhez el- s visszavezet.
Mily szédület: tücsökszó-hídon által
közlekedni a prehistóriával.
Mit látott volt tizezredik üköd?
Egy fügefát, míg zengett a tücsök.
S miként él majd tizezredik utódod?
Tücsökszó közt felé fügefa bólog.
A többi? – a többi bizonytalan.
Az ember új állítmány s új alany
mindig, s befejezetlenül a sorsa
minden ismert alakon túlragozza.
Ti, Súlytalanok, újdonsült igék,
mit tesz veletek az emberiség?
Mit teremt általatok önmagából?
Csóvátok már szabad szemünkbe lángol,
röpte az éjben jól kivehető,
de még csupasz, időtlen igető
egy most-alakuló emberi nyelven,
melynek írása még megfejthetetlen.
 
„Az Ér s az Óceán?” – már sztyeppei
 
tanyák s a Hold távját feszegeti
 
a bús merészség és világ csodája,
a gyermekek és költők jövőbe-szerkesztett álom-parabolája…
Költők és gyerekek Már megint azon érem magam a verssorok
útvesztőjébe keveredve hogy nem azt mondom amit akarok
amiért elkezdtem mint annyiszor megint csak kóvályog a messziség ködén
ó milyen elmaradott technika is ez a miénk (vagy csak az enyém)
Mielőtt a kilövőhelyen elindítják a hordozórakétát
pontosan tudni a hasznos teher mikor s milyen pályára tér át
s másnap az újságok jelentik hogy a Vosztok X vagy a Venus Y
elenyésző eltéréssel suhan az előre kiszámított űri uton
s hallom a délután 2 órás hirekben bemondja Radio Monte Carlo
Figyelem A két Vosztok ma este 21.20-kor ilyen meg ilyen szögbe hajló
pályán látható lesz a tengerpart fölött S pontosan 21 óra húszkor
a fügefa lombközein át megpillantottuk kőteraszunkról
a két fénylő emberi bolygót
a két fénylő emberi bolygót De mondd hol az a költő aki
ki tudja s valaha is ki tudta előre számítani
hogy a papiros-űrbe hajított első sor az ihlet hajtóművei
mekkora hasznos terhet fognak majd kirepíteni
s az valóban azon a hullámhosszon szólal-e meg amelyen előre jelezte
Ki tud ki tud kétségbe nem esni a rím a ritmus a vers e
gyötrelmes hibaforrásaitól a mondattan barlang-homályaitól
kiszolgáltatva a nyelv paleolit pala-hasadásainak most amikor
úgy kellene tudni vezérelni magunkat hogy a gondolat és a szó
legszédítőbb gyorsulásában is úgy találkozzék mint űrrandevún a két hajó
Ti emberiség véghetetlen mondatának újonnan származtatott igéi
megtaníttok-e önmagunkat is végre mint a földet körülérni
Honnan s miképp röppentetek fel épp ti e magasba vagy ebbe a mélybe
tudjátok-e honnan s tudjátok-e hogy alig egy-két századéve
élt még ember akinek az volt az élete hogy templomi ördögüző
vagy eleven templomi gyertyatartó s hogy ma is van olyan egyszívü kétkezü nő
egykori kislány akit elindulván az életbe azonnal bezárt egy iszonyu kör
s most minden este üvöltő vadállatokkal szemben egy cölöphöz kötözve szüköl
Hogy lettünk mindnyájan emberből hivatalnokok munkások költők aranyásók
hogyan engedtük magunk fölé borulni e fülledt cirkuszi ponyvasátort
Ti akik kitörtetek a nehézkedés örökösnek-hitt börtönéből
és felszínre bukkantatok a levegő-óceán sötét fenekéről
mondjátok egy elsöprő adj-király-katonát-szakítással kitörünk-e
a kényszerek és tévhitek gyermeki gyűrűjéből amely sorsunkat önnön bilincsébe kötötte
s lesz-e az ember végre önmaga porondján egészen önmaga
(úgy és mégsem úgy emberi módon) ahogy a tücsök tücsök s a fügefa fügefa

 

 

 

Velence

Lásd íme bizonyság hogy a vízre is lehet
írni ha úgy akarja a véletlen a szükség vagy az őrület
először a riadalom a tengerbeszoríttatás paraszti iszonyata
később már a dogei dölyf a nagytanácsi hatalom s legvégül is a
fő-fő-becsvágy a művészet ez a folytonos kockázat ez a mindig-úgyis-lehetetlen
ez a mindig-vizen-úszó-kő ez a fa amely sose korhad a vízben
Micsoda félelmetes színpadokat köritett ez a habkönnyü díszlet
vertikálisan egymásrahalmozva amit a gömbölyű földrészekből hajózva kimetszett
római alaprajzra emelve kínai oszlopot bizánci kupolát
Velence vízre rótt megfejthetetlen kő-hieroglifák
micsoda árulások alkuk orgyilkosságok eredője e látvány
mely most rögzítődik épp egy fürge turista tele-optikáján
Micsoda gőgös győzelem ez a pusztítva-ringó közönyös őselemen
de kinek kellett és mire kellett ez a győzedelem
nem volt-e elég föld lakni termékenyíteni szík megkötni homok
hogy épp itt virágozzanak ilyen csodákat e bűzös kanálisok
Velence diadalmas törvény-szegés te gyönyörű rendzavarás
fölfele hulló alma galambfiót kiköltő krokodil-tojás
vizen úszó kő függélyes-szintű víz szederindán-nőtt datolya
dupla varázsló valót illuzióvá kendőző hókuszpókusza
bűvész-kalap amelyben igazán ott vannak a kirepülő galambok
varázskendő-alkonyok alatt végleg eltűnik az utca amely délben még előtted kanyargott
ahonnan reggel kiléptél hol van már hol volt az a ház
s lehet-e hogy a Sotopostego del Casin dei Nobili-re mégegyszer visszatalálsz
nem a kiteregethető térbe a felgöngyölíthetetlen időbe alapoznák
ezek a fundamenták campiellók merceriék ramók rio terrák
Száradó-fehérnemü-síkok híd-szögek vízre-levetitett
fény-idomok galamb-röpülés-görbék márvány-egyenesek
taglejtés-spirálok megszerkeszthetetlen geometriája
ahol megszűnik az itt s az ott az égtájak makacs szabálya
ahol elvész a földek és tengerek iránytűhöz szokott fia
Velence csodálatosan megszervezett anarchia
feltérképezhetetlen és közigazgathatatlan
Ó tudom én hogy e földön minden visszahozhatatlan
s nem is volt ami volt annyira nem lesz többé már soha
kavics-csörgető Cagnes-i tengerár Vence-i tücsökrejtő fügefa
s örökre pereg ki kezünkből a perc mint a parti kavicsok
a számtalan közt meg nem leled többé ugyanazt bárhogy kutatod
de sehol úgy mint itt nem siklik ki kezedből nemcsak a múlt a jelen
akkor a legfájóbb mikor épp a tiéd akár a szerelem
csak a szerelemben sehol másutt még nem ilyen rövid
az út szentélytől a bazárig csudálattól a csömörig
ó aranyozott oroszlán-csecsebecsék és tintorettói erők
beveheti erőszak ezerszer az észnek bevehetetlen csipke-erőd
Be jó hogy vele szállhattam ki itt e zátonyokon
e sikátorok űr-iszonyában hogy van akihez igazodom
hogy itt is e töretlen vonzat tested szép szektánsa igéz
(ó milyen csőd lehet egyedül járni Velencét micsoda hajótörés)
Ringasd szerelmünket egy napra egy éjre óriási város-gondola
egyetlen hely a földön amelyet nem hódíthat meg a gépkocsik puffogó terrora
mint középkori szentélyek küszöbén a sarut aki ide belép
meg kell oldania legtüneményesebb nyolchengeres kocsi-lábbelijét
le kell vetnie gőgjét ha titkaidba magát beavattatni kivánja
te gyalogosok legutolsó gyönyörű sétáló palotája

 

 

 

Utóirat

„Szemeim jussa a föld”
[SZABÓ LŐRINC]
 
 
„Minden délkörök lisztjéhez jogunk van.”
[PABLO NERUDA]
 
Kína, Velence… s tovább, még tovább
nyílt tengereken és szűk lagunákban.
Míg mindent nem, addig semmit se láttam!
A láthatár járma nyakamba vág.
Agyamra mérve az egész világ van,
s a világon túl még ezer világ.
Ki járt végére már, hány milliárd
fényév szorong a szürke-állományban?
Amputált tag helye: sajog a távol –
világ, nem nekem, belőlem hiányzol,
kezem India, lábam Afrikák.
Mennék – csak előbb egy életen át
nézném e szemfényvesztő fügefát,
ahogy világot varázsol magából.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]