Nyári szárnyasoltár*

 

Szélben

A jegenye
 
 nem hajlong ide-oda dőlve
 
 s konok-mereven se feszeng.
 
 Csak ágait hajlítja. Törzse
mozdulatlan nyúlik magasba.
mozdulatlan nyúlik magasba. Szent?
Nem. Csak a fák szépszavu bölcse.
A nádas
 
 hánytorog, mint a vajudó,
 
 vagy a gyönyörbe ájuló
 
 kitárt has.
 
 Vagy mint egy őrült orgona,
 
 mely nemcsak zengne-zúgna
 
 a fúga
 
 beléfújt viharaira,
 
 de ezer sípjával nekivadulva
 
 örvénylene, vergődne, forgana.
A száraz levél
 
 fellibben kerengve,
 
 s megzörren. Boldog, mint az agg,
 
 akit mégegyszer szerelemre
 
 lobbant egy nemvárt pillanat.
A lóhere
 
 némán lapul a földhöz,
 
 nincs hangja, se mozdulata,
 
 az általános ájulatban
 
 a sok önmagából kivetkező közt,
 
 elbájolatlan,
 
 híven magához ő áll egymaga.
A csónak
 
 vergődik a bóján.
 
 A lánc feszül, lazul, feszül,
 
 mint a feldúlt idegzet.
 
 Maga se tudja, csöndesen csobogván
 
 a kisimult habokon ringna-e,
 
 vagy az őrült vizeknek
 
 lenne-e részege,
 
 a vélt szabadság vad ámokfutója.
 
 De mindez puszta ábránd.
 
 A valóság: a szél, a lánc, a bója.
A zene
 
 nem bír e nagyobb zenével.
 
 Mállik, hasad, reped,
 
 csak egy-egy elrongyolt foszlánya ér el.
 
 Majd eloszlik, majd tornyosul,
 
 éppoly megfoghatatlanul,
 
 mint fönt a föllegek.
Felcsap és lecsap
Felcsap és lecsap a sirály,
 
 nem hódol be s ellent se áll,
 
 neki miért vergődnie?
 
 A forgatagban tárt szárnnyal lebeg:
 
 ahogy a levegő neked,
 
 neki a szél az eleme.
A hínár
 
 csomóstul szakad
 
 s ring a hullámokon, szegény
 
 hajótörött növény,
 
 míg kivetődik a kövekre
 
 s a tűző nap alatt
 
 kinyúlva ottmarad,
 
 döglött kígyóként összetekeredve.
A kő
 
 a parton meg se moccan
 
 a nekicsapódó habokban,
 
 csak láthatatlanul
 
 mállik, és mállva alakul,
 
 kopnak az élek,
 
 így lesz belül egyre töményebb.
 
 Akár a lélek.
Te
 
 a fűben elnyúlva fekszel.
 
 Nézlek, ahogy alakodat
 
 festik nagy puha sugarak
s vési a szél vaskos szobrász-kezekkel.
 
 Ne moccanj!
 
 Maradj e csodás anyagodban,
 
 amivé gyúr a víz, a szél, a nap.
 

Esőben

Az ég
 
 (mely amúgy sincs) most igazán nincs.
 
 Felhőfalú börtön-világ,
 
 ólomkamra-kazamaták.
 
 Ó, messziség, kék ábránd, ne is ámíts!
 
 Be sokszorosan irreális
 
 tudsz lenni, túlvilág!
 
 Már titokban se csábítsz.
A felhők
 
 fekete ólomfalak.
 
 De másfelükön, tudod, hófehérek,
 
 szikrázó nagy platina-rétek,
 
 a véges-végtelenbe nyúlanak.
 
 Tudod – hisz fölöttük repülve láttad.
 
 A felhő két oldalát ismered,
 
 Ember, de hány nemismert oldalának
 
 színét rejtik még új évezredek!
A tó
 
 lágy bőre csupa hólyag,
 
 szinte égeti cseppre csepp.
 
 Hasonló csak a hasonlónak
 
 okozhat igazán sebet.
Az út
 
 elöntve,
 
 csak egy-egy folt áll ki belőle:
 
 a geológia
 
 katasztrófa-sorozata
 
 rémlik fel: hegycsúcs, tenger öble
 
 így alakult ki valaha.
Az emberek
Az emberek komikusan tocsogva,
 
 zsebkendő csücskét,
 
 inget, mit kapkodnak magukra:
 
 mint mindent, ami él,
 
 hajtja őket az ősi szükség:
 
 a fej fölé fedél.
A csatorna
 
 bádog falusi hangszer,
 
 (ó, ereszek Stradiváriusa,
 
 mennyit nem kalapált remekbe nagyapa!)
 
 nem levegővel szól, de vízzel:
 
 csobog benn álló nap és éjszaka
 
 egy változatlan-édes triola.
A szoba
 
 összeszűkül és kitágul,
 
 zuhogó négy fala
 
 egészen kirekeszt a külvilágból,
 
 de cserébe világgá nő maga.
 
 Minél ősvilágibb a zápor,
 
 annál jobban felrémlik a szoba
 
 homályán, ami mindig benne lappang,
 
 az állati s ősemberi csoda:
a barlang.
Az ablak
 
 mint egy síró kisgyerek
 
 maszatos arca,
 
 melyen a könny pereg, pereg,
 
 s nincs, aki elmulassza.
Mi ketten,
 
 mondd, hogy is kerültünk
 
 az esőfalú kis szobába
 
 a hegy alatt, a tó felett?
 
 Kik hajadonfőtt állva tűrtünk,
 
 oltalmat sehol sem találva,
 
 annyi esőt, havat, jeget,
 
 inkább, semhogy bemeneküljünk
 
 bármilyen jó tető alá, ha
 
 csak egyőnknek kínál helyet –
 
 barlangot ástunk egymásban magunknak.
 
 Fejünk felett fedél a szerelem.
 

Eső után, napsütésben

Robban
Robban a táj,
a színek láncreakciója,
minden hasad és újra összeáll:
önmagánál nagyobbra.
Ahogy a szőlő-
közi zsíros föld veteménye,
bevetve e termő fény-televénybe,
magán minden harsogva túlnő.
A görbe kis léckeritések
között dália, georgina, mályva,
gyümölcs, levélzet,
bazalt hulláma fönt, lent a tó sziklaszála,
egy lepke, hárfa-szárnya,
mind úgy kinálja
magát szemednek,
hogy mind-mind egyedüli látvány:
egy felhő-gyöngy az ég kék koronáján
s egy szőlőlevélen a permet.
A zöld
 
 száz szilánkra hasad a fényben
 
 az erdőktől szőlőkön át a kertig:
 
 most látod, valóság hányféle rejlik
 
 egy puszta szó egyszerű szövetében.
S a sárga…
S a sárga… Dicsőség a szemednek,
ki vagy minden szineknek
királya,
a ragyogást erre a tájra
is te ereszted,
napfény istene, Van Gogh!
Ni, ott a lovon ugyanaz a kantár,
mit vastagon a vászonra te kentél,
a fényben szinte csattog.
A fűzfa
 
 nagy zöld szökőkút:
 
 millió cseppel lombos ága fölfut,
 
 lehajlik s hull alá zuhogva.
A bőr
 
 rajzik, akár a kaptár:
 
 gyüjti benn télire
 
 mézét a fáradhatatlan nyár
 
 millió rezge szelleme.
A hajó
 
 lassan a mólóra fordul.
 
 Mint egy nagyünnep.
 
 Ó, minden indulása, érkezése
 
 és veszteglése életünknek!
 
 A könny lassan kicsordul.
 
 Szentély
a strand
a tündöklés e templomában.
Puhán csobog a hang,
a kacagás, a berregés, a loccsanás
elvész a csend zsongó tavában,
akár a sás
között a tóba ömlő locska séd
A lét
susog, akár a jegenyék.
Az ég
Az ég az ég fejünk fölött!
Örök fedél! s örök
alap!
Feküdj hanyatt!
Ne fordítsa el róla arcodat
az oktalan szemérem.
Mert késő lesz a bánat,
ha mezítlenségét sose lesed meg,
s már csak a csatatéren,
valamely csataterén életednek
fekve csodálhasd,
miként Austerlitznél Bolkonszkij herceg.
Én
Én itt fekszem, tó fölött, ég alatt.
Felold a fény
fában, hullámban, színben, szélben, árnyban,
szétszed s újjáteremt az élő televény,
mint majdan a halálban.
Ó, hol volnék, ha téged nem talállak?
Magam után kapok – s te vagy:
mint víznek part, mint láthatár a tájnak,
köztem, s a semmi közt te vagy a korlát.
Bennem csak a te léted ad
a mindennel-azonosulásnak
emberi formát.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]