A barátok gázelje*

 
Én ott vagyok szabad csak, az emberek között.
Az erdő, mint a zárka: fa-rácsok és fa-rácsok.
S ha nem ér sose véget? csak új rács, mindig új rács?
 
s nincs út, mely visszatérít az emberek közé?
– Hogy csak az ember aljas? – A természet közömbös.
A lágy lomb meg se rezzen, ha eltörik a lábam,
agyamra ráfonódik a névtelen növényzet,
nem tudhatom, mikor lesz kígyó a gyökerekből,
vagy gyökér a kígyóból, s mindkettőből talán más.
 
Csak ott nyílik menekvés, az emberek között.
Még önmagam elől is. A szörny rendszer elől, hogy
míg elmerengve lépek s csak ámulnék szelíden,
minden léptem halál lesz, talpam alá temetve
bogarat és virágot… És mint én a bogárra,
éppoly gyilkos-gyanútlan tipor reám a csend.
És még ha észrevéve a halálraitéltet,
fel is szedem a rémült, fekete lüktetést és
megfogom nagyvigyázva, féltében rámtapadva,
maga tépi ki csápját. Nem érthet. És nem értem.
Ismerhet félre bárhogy, csak ott van, aki ismer,
 
ott ismerek magamra, az emberek között.
A víz is, még a tó is, földim, szülötti társam,
még az is rámgomolygó puhány idomtalanság,
ha elveszik a ködben a part szilárd gerince,
az embercsigolyájú. Bármilyen buktató is,
 
csak ott tudom a járást, az emberek között.
Csak ott, addig, ameddig az ember belevéste
nyomát a kőbe, fába, földbe és levegőbe,
ekével vagy turistajelzéssel vagy radarral,
míg legalább az órám átlükteti erembe
egy tán már nem is élő másik ér lüktetését.
Csodálni tán csodálom a remetét, kalandort,
aki pusztába búvik, vagy őserdőbe csörtet,
nyílt vizeken csatangol, ki elég önmagának,
mint a hímnős virágok vagy önellátó ország –
engem a kézfogások, hangos szók s néma gondok,
eszmék s szemvillanások export-importja éltet,
 
én ott vagyok egész csak, az emberek között.
Még akkor is, ha ott is könnyebb csonkának lenni
 
s elveszteni magunkat, az emberek között,
s meg kell harcolni ott is sakállal, ceceléggyel,
 
harcot is ott tudok csak, az emberek között.
Ó, hogyha mégis olykor a sivatagba vágynék,
bár a mérges vadonba, csakhogy ne lássak embert,
rajzoljátok elém az ember jegyét a fákra,
minden borzalmakon túl a végső közös ábrát,
kék négyszöget, piros kört, a szép turistajelzést,
 
mely újra visszatérít az emberek közé.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]