|
Én ott vagyok szabad csak, az emberek között. |
| Az erdő, mint a zárka: fa-rácsok és fa-rácsok. |
| S ha nem ér sose véget? csak új rács, mindig új rács? |
|
s nincs út, mely visszatérít az emberek közé? |
| – Hogy csak az ember aljas? – A természet közömbös. |
| A lágy lomb meg se rezzen, ha eltörik a lábam, |
| agyamra ráfonódik a névtelen növényzet, |
| nem tudhatom, mikor lesz kígyó a gyökerekből, |
| vagy gyökér a kígyóból, s mindkettőből talán más. |
|
Csak ott nyílik menekvés, az emberek között. |
| Még önmagam elől is. A szörny rendszer elől, hogy |
| míg elmerengve lépek s csak ámulnék szelíden, |
| minden léptem halál lesz, talpam alá temetve |
| bogarat és virágot… És mint én a bogárra, |
| éppoly gyilkos-gyanútlan tipor reám a csend. |
| És még ha észrevéve a halálraitéltet, |
| fel is szedem a rémült, fekete lüktetést és |
| megfogom nagyvigyázva, féltében rámtapadva, |
| maga tépi ki csápját. Nem érthet. És nem értem. |
| Ismerhet félre bárhogy, csak ott van, aki ismer, |
|
ott ismerek magamra, az emberek között. |
| A víz is, még a tó is, földim, szülötti társam, |
| még az is rámgomolygó puhány idomtalanság, |
| ha elveszik a ködben a part szilárd gerince, |
| az embercsigolyájú. Bármilyen buktató is, |
|
csak ott tudom a járást, az emberek között. |
| Csak ott, addig, ameddig az ember belevéste |
| nyomát a kőbe, fába, földbe és levegőbe, |
| ekével vagy turistajelzéssel vagy radarral, |
| míg legalább az órám átlükteti erembe |
| egy tán már nem is élő másik ér lüktetését. |
| Csodálni tán csodálom a remetét, kalandort, |
| aki pusztába búvik, vagy őserdőbe csörtet, |
| nyílt vizeken csatangol, ki elég önmagának, |
| mint a hímnős virágok vagy önellátó ország – |
| engem a kézfogások, hangos szók s néma gondok, |
| eszmék s szemvillanások export-importja éltet, |
|
én ott vagyok egész csak, az emberek között. |
| Még akkor is, ha ott is könnyebb csonkának lenni |
|
s elveszteni magunkat, az emberek között, |
| s meg kell harcolni ott is sakállal, ceceléggyel, |
|
harcot is ott tudok csak, az emberek között. |
| Ó, hogyha mégis olykor a sivatagba vágynék, |
| bár a mérges vadonba, csakhogy ne lássak embert, |
| rajzoljátok elém az ember jegyét a fákra, |
| minden borzalmakon túl a végső közös ábrát, |
| kék négyszöget, piros kört, a szép turistajelzést, |
|
mely újra visszatérít az emberek közé. |
|