|
Sosem jutnak eszembe az ellenségeim. |
| Eszembe jut egy rózsa. Mi még, hamar? A napfény |
| porszem-galaktikája áthasított szobámon. |
| Ahogy nagyapa mosdott. Egy lassan vetkező nő. |
|
De nem jutnak eszembe az ellenségeim. |
| Találkozom velük, ezredszer is gyanútlan, |
|
és nem jut az eszembe, hogy ellenségeim. |
| Kezet fogok velük, s inkább sajnálom őket; |
|
vajon mért jó nekik, hogy ellenségeim? |
| Nem lenne nekik is jobb gondolni erre-arra, |
| egy rózsára, reggelre, kavargó porszemekre, |
| egy homályból derengő holdfényü testre – mintsem |
|
arra gondolniuk, hogy: az ellenségeim? |
| Gyűlöljem? – nézem őket: biztos valamijük fáj, |
|
milyen furcsa betegség, hogy ellenségeim. |
| Találkozom velük, s nem látom a ruhájuk |
| alatt a tőrt, a karmot, orruk helyén az ormányt, |
| pedig tudom, hogy ott van. És nem is foghatom meg, |
|
mért nem jut az eszembe, hogy ellenségeim? |
| Mert így volnék teremtve? Vagy tán ez a betegség? |
| Túlontúl jók lehettek hozzám gyerekkoromban, |
| hogy két szem közt egy orr már bizalmamra méltó, |
| hogy még a sunyi gnómnak is mentséget találok, |
| éppen, mert sunyi gnóm, s mert tán elfeledi attól, |
|
ha az eszébe juthat, hogy ellenségem ő. |
| Ó gyerekek, hozzátok legyenek, legyenek jók, |
|
s majd nem jut eszetekbe az ellenségetek. |
| A gyermeket a jóság, ám a férfit talán épp |
|
ők teszik egyre jobbá, az ellenségei. |
| Mennyivel nehezebb is követnie a példát, |
| mely azt mondja: ilyen légy! mint azt, mely arra inti: |
| csak éntőlem különbözz, vigyázz, csak rám ne gondolj, |
|
csak rájuk ne hasonlíts, kik ellenségeid. |
| Eszébe jut egy rózsa. Hogy csillag volt a porszem, |
| és hogy porszem a csillag. Ahogy a félhomályban |
| levetkezett a holdfény. S hogy íme férfi lett és |
| kardok, karmok között megy. S hogy talán maga is kard. |
|
De nem jutnak eszébe az ellenségei. |
|