Az ellenségek gázelje*

 
Sosem jutnak eszembe az ellenségeim.
Eszembe jut egy rózsa. Mi még, hamar? A napfény
porszem-galaktikája áthasított szobámon.
Ahogy nagyapa mosdott. Egy lassan vetkező nő.
 
De nem jutnak eszembe az ellenségeim.
Találkozom velük, ezredszer is gyanútlan,
 
és nem jut az eszembe, hogy ellenségeim.
Kezet fogok velük, s inkább sajnálom őket;
 
vajon mért jó nekik, hogy ellenségeim?
Nem lenne nekik is jobb gondolni erre-arra,
egy rózsára, reggelre, kavargó porszemekre,
egy homályból derengő holdfényü testre – mintsem
 
arra gondolniuk, hogy: az ellenségeim?
Gyűlöljem? – nézem őket: biztos valamijük fáj,
 
milyen furcsa betegség, hogy ellenségeim.
Találkozom velük, s nem látom a ruhájuk
alatt a tőrt, a karmot, orruk helyén az ormányt,
pedig tudom, hogy ott van. És nem is foghatom meg,
 
mért nem jut az eszembe, hogy ellenségeim?
Mert így volnék teremtve? Vagy tán ez a betegség?
Túlontúl jók lehettek hozzám gyerekkoromban,
hogy két szem közt egy orr már bizalmamra méltó,
hogy még a sunyi gnómnak is mentséget találok,
éppen, mert sunyi gnóm, s mert tán elfeledi attól,
 
ha az eszébe juthat, hogy ellenségem ő.
Ó gyerekek, hozzátok legyenek, legyenek jók,
 
s majd nem jut eszetekbe az ellenségetek.
A gyermeket a jóság, ám a férfit talán épp
 
ők teszik egyre jobbá, az ellenségei.
Mennyivel nehezebb is követnie a példát,
mely azt mondja: ilyen légy! mint azt, mely arra inti:
csak éntőlem különbözz, vigyázz, csak rám ne gondolj,
 
csak rájuk ne hasonlíts, kik ellenségeid.
Eszébe jut egy rózsa. Hogy csillag volt a porszem,
és hogy porszem a csillag. Ahogy a félhomályban
levetkezett a holdfény. S hogy íme férfi lett és
kardok, karmok között megy. S hogy talán maga is kard.
 
De nem jutnak eszébe az ellenségei.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]