Érkezés^*

Mintha csak én teremteném   e folyóparti őszt: alighogy szétfreccsent a fény   a hegy lombjai közt. Most löki csak ki a hegyet   a föld forró hasa, magvaiból csak most eredt,   s már erdőt hajt a fa. Csak most serked ki levele,   s mindjárt vérfoltosan, most ásta meg medrét a pre-   hisztorikus folyam. Itt lent a házak, fönt a rom,   s árnyékuk a vizen, sütkérezők az udvaron,   s a kavicsos föveny, s az éppen kikelt kis bogár,   mely párzik már füvén – volt-e mindez? olyan, akár   ha most teremteném. Lehet, hogy volt már nélkülem?   Amíg nem voltam itt? S hogy a Boulevard Saint-Michelen   egy lány ábrándozik? S a Csung Ven köve közt a fű   most is utat talál? És tövében kétkerekű   kordét von a szamár? Hogy van, hogy mindig létezik   az irdatlan világ! Öltöztetik s vetkőztetik   nappalok, éjszakák. S nem csak te vagy a kapcsolás,   a hő érintkezés, mitől fellobban a csodás   lét, ahová belépsz. E perc zenéje – avaron   zörrenő gesztenye –: milyen vagy más, járt tájakon   s hol nem jártam sose? Milyen vagy a hátam mögött,   és előttem milyen? Az összecsapódó idők   áramköreiben? Hogy töltöd be ismert szobám –   most ismeretlenül? S e kert is, elmentem után   mily semmibe merül? Egy-két késő dália nyit,   levert dió kopog. Mért nem lehetek akkor itt,   amikor nem vagyok?