| |
| A megállónál tűz a nyári nap, |
| a sarkon túl árnyban várunk a buszra. |
| Római-part. Vadszőlő-koszorúzta, |
| indás vízi csendből szőtt pillanat. |
|
| Nem, nem hagyom magam megint megbűvölni |
| a szonett rámmeredő négy csörgőkígyó-szemétől, |
| csak elmondom, mert ki más mondja el, ha nem |
| én, hogy múlt el ez a nap is, mint a többi… |
| mint mind a többi e folyó partján a latinok óta |
| vagy a kelták vagy a dinothérium óta… fúrd |
| csak át szemed egy percnyire az idő porhanyó |
| közegén, s meglátod, amint ott hever, roppant |
| ormányát elnyújtva a miocén fövenyen. |
| ormányát elnyújtva a miocén fövenyen. |
Itt a busz, |
| fekete blúzod, sárga szoknyád meglibben egy pil- |
| lanatra a geológiák irdatlan rétegei fölött, hogy |
| egy pillanat múltán majd közébüksimulva éppen |
| olyan legyen, akár az őshüllők csillogó pikkelye, |
| a vastagbőrüek vörhenyes irhája, látod, mégis |
|
| |
| úgy tudom szeretni az életet, |
| mikor ily szelíd arcával kinál. |
| A fák alatt állunk, várunk a buszra: |
|
| |
| két csont a földben, egymásra borulva, |
| majdan napfényre bukkanó lelet. |
| S játszik velünk az árny, a fény, a nyár. |
|
|