| Valahol felizzik egy csöpp parázs, |
| aztán még egy, még egy és újra még egy, |
| mint egykor sorban a görög hegyélek |
| láncán lobbant a boldog híradás. |
|
| S már összecsapnak. Ezer lánggal égek, |
| egy futótűz vagyok, egy lobogás, |
| nyöszörgök, mint az égő farakás, |
| és olvadok, mint kohóban az ércek. |
|
| Először arra vágynám, hogy a csókod |
| zuhogjon rám, oltani enyhe-hűsen, |
| s a perzselő kín majd csillapodik. |
|
| Aztán, ahogy lassan beléd csukódok, |
| már semmire se vágyom, csak hogy így |
| égjünk egymásban, mint a tűz a tűzben. |
|
|
| Most nem is lángoló tested dalolnám, |
| a tüzet, a mindkettőnket kigyújtót, |
| csak a lágy hűvösséget, ha kinyújtott |
| combjaid elkígyózó enyhe strandján |
|
| végigsiklok, ahol, akár az orkán, |
| előbb vérem s véred dagálya zúgott, |
| elöntve bennünk minden kicsi zúgot, |
| átcsapva eszméletünk sziklaormán. |
|
| A hűs öntudat szélcsöndjét dicsérem, |
| az édes érintést, mely túl a vágyon, |
| csillog, mint dagály után a föveny. |
|
| Mindenfelől csak te vagy a határom: |
| hullám vagyok, te vagy a partvidékem, |
| ha part vagyok, te vagy a tengerem. |
|
|
|