| Te mindig újra más lehetsz, |
| nem kell hozzá álom, se szesz, |
| egy-két vonás az arcon, egy-egy |
| ruha, hajfürt megváltja lelked, |
| s ha már elég a tisztaságból, |
| benned a vad Cluvia táncol. |
| Lehetsz szelíd-együgyü, mint a |
| kis Kinga – s őrült, mint Melinda. |
| S ha lábad egy feszes trikót húz, |
| te vagy a reneszánsz Prológus. |
| Dölyfös Panova s büszke Jane |
| te vagy, ha akarod… |
De én, |
| én mindig csak én lehetek, |
| magamból ki nem léphetek. |
| A te sorsod másokban enyhül, |
| de bennem mások sorsa meggyül; |
| te magadból kilépsz – örömnek, |
| belém mások is fájni jönnek; |
| te más sorsokkal gyógyitod, |
| mi benned gyötrelmes titok. |
|
| Ne bánd azért és ne panaszkodj, |
| hogy tőled távol az alak, |
| mit a rendező rád kiosztott, |
| annál jobb, minél távolabb. |
| Ó, bár én is inkább Szerep |
| lehetnék önmagam helyett! |
| Most menj öltözni szűzi szívnek, |
| Clarice, várnak, telt a ház. |
| Én minden este elveszítlek, |
| te mindig újra rámtalálsz. |
|
|