Balatoni kisszvit^*

Mariann-nak   Gyümölcs A csöpp olajbogyók is ráncosodnak,   a vendég füge bőre is hasad, az almaág terhétől földre roskad,   hódítón kavarog a dinnyeszag, ért gyümölcseként az alkonyatoknak   csorranó fénnyel bukik le a nap… De ringó ágán nyári napjaimnak   déli sugárban, esti árny alatt te vagy a legészbontóbb, édes illat,   legtelibb forma, legdúsabb zamat.   Fény-árny Az oszlop alját fürdeti meleg fény,   de hűvös árnyék mossa másfelől, s a fény és árny határa, mint a repkény,   csavarvonalban kúszik rajta föl. Olajfa hajlongó lombjai közt   hátrább sudáran nyúlik fel a nyárfa. Csönd van, csorduló, édes nyári csönd,   már habzik benn az őszi ízek árja. Csupa lágyság minden, amihez nyúlnál,   csak a száraz vadszőlő-tőn busong zörögve egy sárgult levél: a múlt nyár   szent teteméből egy ereklye-csont.   Délutáni vitorlázás   Jó kis déli szelünk jött, fölfut rá a hajó, mint gyöngyszem a láncra, ragyogva a nap lemenő sugarában. Húzzuk jól be a vásznat, gömbölyüen belesímul, mint nő melle a férfitenyérbe, a könnyü feszes szél, hogy nehezéktől árbocig egy remegés a hajótest tőle, ahogy dől… Hej, dőljünk jobban bele, üljünk szembe a nappal, az is suhan egyre velünk, nézd, ritka merészen, egészen a vízig döntve meg izzó árbócát, úgy siklik alá, hogy hallani szinte útja nyomán a fodor felhők csöndes csobogását. Roppant űri hajó, nagy Nap, kinek árboca végig nyúlik a tón, milyen édes versenyt szállani véled, s majd azután egyszerre kikötni veled meg a széllel és a sirállyal, amely röptünknek párja a légben, míg zizegő nádakkal, a tűnő fényben ezüstlő lombu olajfák közt áttetsző égdarabokkal s karcsu tücsökzene-testeddel, mely az éjt telezengi, parton vár a szelíd mindennapos alkonyi szélcsönd.   Tenger és tó Mikor először láttam meg a tengert, a kék vizet, az elnyúló fövenyt, jobbfelől a St. Honorat-szigettel, mely ívben megtöri a végtelent, fönt az óvárt, lent a partot kigyózón – felujjongtam, mily otthonos a kép: lehetnék akár a boglári mólón, ott se lennék magamhoz közelébb. S most, gázolva a part sekély vizébe, míg a szétterült zsongást hallgatom, s Keszthely felé parttalan messziségbe tereli fodrait a Balaton, s a nap billenve már nyugatra fordul, simul a víz, hullámlik a föveny, érzem, hogy a somogyi dombokon túl vár a töretlen déli végtelen.   Idill Ilyen verset szeretnék írni, mindig csak ilyet. Lassú tempókkal úsztunk kijjebb, csak egyre kijjebb. Félkönyökére dőlve a nap lustán aludt el. A víz sűrü ilyenkor s fehér, mint az aludttej, csak egy-két szél-barázda borzolja néha zöldre, s ott olyan, mint a forralt tej ráncosszínü bőre. A délután delének a hangja, színe enyhe, a víz, az ég, a partok lanyhán mosódnak egybe, s a távoli vonatzaj és fönt a repülőgép se bontja meg a csöndnek szép, tompafényü szőttjét. Ilyen verset szeretnék írni, mindig csak ilyet. Katica fuldokolt a vízen, hajamba tetted; biztos talajt találva, lábát vígan reszelte, én meg – hajamban véle – a vizek hajzatába fogództam két karommal, ez ingatag világban nekem a legszilárdabb, legbarátibb elembe. Engem a víz vitt, én meg a pettyes katicát s ő mit mentett a hátán? Lám, iszonyú világ! hát más törvényed is van, nemcsak a gyilkolás? Nem csak a fulladás vagy – nyíló torokba; vízbe? Nem csupán a veszély vagy – vagy a mentsége is te? Nem csak a harc, a béke is rendszeredbe illhet? Ilyet szeretnék írni, mindig, mindig csak ilyet. Ahogy a nap lehajlón keretezi a képet s hajókürt, csobbanó kő, messzi halk nevetések, a fák zöldje, a vízkék ég s az égkék vizek, s a sárga fény, a fodrok során ahogy rezeg, s a veszteglő vitorlás, alkony hajótöröttje, mely úgy lebeg, a szélcsönd bójájához kikötve – mind egy közös ütemre lélegzik és velük lélegzem én is, élve lüktető életük, csak annyira külön, mint az a pár röpke vízcsepp, amit, mikor a vízből kezemmel felrepítek, mindjárt kerek egész lesz magasba szökkenőben, saját-kohéziójú és öntörvényü gyöngyszem, s úgy töri meg egy percre a napfényt odafönn – de vonja vissza máris a roppant őselem.   Műhelytitok   Jó ez a sekélyvízü part,   ha zsibbad is tőle a láb,   de felpezsdül a gondolat.   Ahogy gázolok benn tovább   s a víz mindjobban ellep, úgy leszek belül is szavakkal egyre teltebb.   És mire végre úszni kezdek, agyam már nem a víz, a rím sodrán libeg.   A tóból meritek   mindennap ihletet.